„Ő volt központja, kezdeményezője, támasza minden nemzeti vállalatnak” – 250 éve született József nádor

Habsburg–Lotaringiai József Antal főherceg magyar nádorként eltöltött öt évtizede egybeesett a modern Magyarország alapjainak lerakásával. Noha nehéz idők jártak, mikor Budára érkezett, irányításával hamarosan építkezés és fejlődés vette kezdetét – mind kulturális, mind infrastrukturális értelemben. Ennek színtere elsősorban Pest-Buda volt, de a nádor által támogatott különféle modernizációs projektek az országban több helyen is zajlottak. A „legmagyarabb Habsburgként” pedig valamennyi nemzeti, kulturális és tudományos intézményünk megszületése felett bábáskodott, noha a magyar nyelvet inkább csak értette, mint beszélte.

Származása és ifjúkora

József nádor 1776. március 9-én született Firenzében, ahol apja, Péter Lipót nagyhercegként uralkodott. A korábban a család kezébe került Toszkánában – melynek központja Firenze volt – ugyanis 1765-ben, Lotaringiai Ferenc halálakor egy úgynevezett szekundogenitúrát hoztak létre, mely azt jelentette, hogy ott Ferenc és Mária Terézia másodszülött fia vált uralkodóvá. Péter Lipót korának Toszkánáját a felvilágosult abszolutizmus mintaállamaként szokás emlegetni, mivel előremutató reformokat vezetett be az igazságszolgáltatás, a pénzügyek és az oktatás terén. Feleségével, Mária Lujza spanyol infánsnővel 1766-ban meg is kezdte a Poggio Imperiale palota átépítését, amely 1783-ig eltartott. Ebben a palotában születtek a gyermekek, így József főherceg is.

A tizenhat gyermekből tizennégyen (!) élték meg a felnőttkort, biztosítva ezzel a Habsburg–Lotaringiai ház fennmaradását. Az elsőszülött fiú, Ferenc lett később a császári és királyi trón, Ferdinánd pedig a toszkán trón örököse. Károly tescheni herceg és magas rangú katonai vezető volt az egyetlen, aki osztrák hadvezérként Napóleont szárazföldön, Aspernnél legyőzte. Sándor Lipót lett József nádori elődje, János pedig Stájerországban és Tirolban működött: ő később azzal vívta ki az udvar rosszallását, hogy rangon aluli (morganatikus) házasságot kötött egy tiroli polgárlánnyal. A pár egyszerű életmódja viszont a tiroli és a stájer lakosok körében rendkívül népszerűvé tette őket – az egyszerűség és polgári jelleg közös vonás lett később Józseffel. A kisebb testvérek közül Rainer alkirályként a Lombard–Velencei Királyság élén állt, Lajos pedig az Államkonferencia (Staatskonferenz) vezetője lett Bécsben.

A szülők bensőséges, szeretetteli környezetben, nagy gonddal neveltették gyermekeiket. A felvilágosodás pedagógiai elvei szerint a korhoz képest modern nevelést kaptak, bár Franz von Colloredo gróf – aki főleg Ferenc trónörökössel foglalkozott – a szakirodalom szerint inkább ártott, mint használt a személyiségfejlődés tekintetében. Józsefre annál nagyobb hatással volt viszont Federico Manfredini őrgóf és egy volt jezsuita szerzetes, Sigismund zu Hohenwart. József már kiskorában kitűnt nyelvérzékével, intelligenciájával és a humán tantárgyak iránti érdeklődésével. Továbbá fontos volt az is, hogy Toszkánában az igazi, érett reneszánsz épített környezete vette körül, olyan harmonikus kertekkel, mint például a Boboli. Ez is közrejátszott abban, hogy kertészettel és botanikával kezdjen foglalkozni. A fiúgyermekek ugyanis mindannyian valamilyen kétkezi szakmát is elsajátítottak: Ferenc esztergályozást, János órásmesterséget tanult, Sándor Lipót pedig – mint látni fogjuk, vesztére – pirotechnikával, vegyészettel foglalkozott. A már-már idilli, az itáliai reneszánsz és a felvilágosodás kultúrájának szimbiózisában eltöltött éveknek azonban hamarosan vége szakadt. 1790 elején ugyanis meghalt II. József. Öccse és örököse, Péter Lipót családjával ekkor Bécsbe költözött, ahol a családfő átvette a birodalom irányítását. Innentől testvéreivel József főherceg is a Császárvárosban élt.

A főhercegből nádor lesz

II. Lipót rövid uralkodása elején Magyarországon visszaállította azokat az alkotmányos intézményeket, melyek bátyja alatt nem működtek. Így újra összeült az országgyűlés és ismét nádort választottak. A pozíciót korábban magyar főnemesek kapták meg, 1790-től kezdve azonban megváltozott a helyzet, ekkortól a nádorok a királyi család tagjai közül kerültek ki. II. Lipót egyik fiát, Sándor Lipót főherceget választotta erre a feladatra, aki még ebben az évben hivatalba lépett, mivel az országgyűlés is megválasztotta. A rövidesen kialakuló európai helyzetben a hirtelen elhunyt Lipót örökébe lépő Ferenc és udvara komoly veszélyben látta hatalmát, igyekezett tehát minden gyanús mozgolódásnak elejét venni, valamint a Lipót által folytatott reformpolitikával is felhagyott.

1794–1795 folyamán, a Martinovics Ignác által vezetett mozgalom keltette feszült helyzetben azonban váratlan fordulat történt: Sándor Lipót életét vesztette tragikus körülmények között, igen fiatalon egy tűzijátékbalesetben. Így az országnak ismét nádorra volt szüksége. Nem volt ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy valóban lesz is utóda Sándor Lipótnak. Teleki József koronaőr javasolta Ferencnek József főherceget, aki kezdetben nem támogatta az ötletet. Sőt magyar részről is volt egy komoly lobbitevékenység – elsősorban Izdenczy József államtanácsos vezetésével – azért, hogy ne is legyen betöltve a pozíció. Végül 1795 szeptemberében valóban nem nádorként, hanem egyelőre csak helytartóként érkezett meg József főherceg Budára. Feladata pedig a folyamatban levő hűtlenségi perek irányítása, befejezése lett. A nádorság kérdését viszont hamarosan megoldotta a külpolitikai helyzet: az udvar belátta, hogy a magyar rendek támogatására szüksége lesz, így Ferenc hozzájárult József nádorrá jelöléséhez. Az 1796 novemberében összeült országgyűlés pedig meg is választotta és rövidesen beiktatták tisztébe.

Pest-Buda fejlesztője

József főherceg tehát igen feszült politikai helyzetben került Magyarországra. Ugyanakkor hamarosan meglátta a lehetőséget az országban: magyar nádornak lenni egy valódi pozíciónak bizonyult, ahol érdemi munkát tudott kifejteni. Ha egy német hercegséget vagy tartományt kap, élete – és a magyar reformkor – minden bizonnyal egészen másként alakult volna. Láttuk, hogy tulajdonképpen véletlenül lett belőle helytartó, majd nádor, hiszen nem neki volt szánva ez a pozíció. De az évek során József beletanult a feladatba. Ez nem egy szerep volt számára, hanem érdemi munkát végzett – és nem csak a politikában. Ma már el sem tudjuk képzelni, vajon mit látott a fiatal főherceg Pestből és Budából, amikor 1795-ben megérkezett?

Tevékenységének java része az ikervárosokhoz kötötte – mindkettőt (különösen Pestet) igyekezett fejleszteni, mivel egy hozzá méltó és esztétikus környezetben kívánt élni. 1801-es javaslatát Ferenc király ugyan még visszautasította, 1805-ben viszont már Hild János építőmesterrel dolgoztatott ki tervet. Pest első átfogó városrendezési terve 1808-ban készült el véglegesen, mely nem csak a régi városra, hanem a külvárosokra és a Lipótvárosra is vonatkozott. Ugyanebben az évben létrehozta a Szépítő Bizottmányt (Verschönerungs Commission), mellyel elindult a tervezett városfejlesztés, az évtizedek során olyan nevekkel, mint Hild János és fia, József, illetve Pollack Mihály – utóbbi kettő  a magyar klasszicista építészet európai szintű mestere volt. A Bizottmány szándékosan a nádor saját felügyelete alatt állt és nem a városi tanácsnak volt alárendelve, mivel azt József a fejlesztések kerékkötőjének tartotta. Főleg Pollack Mihály állt közel a nádorhoz, akivel az itáliai érdeklődése közös volt, mert az építész Milánóban tanult. A tizenkilencedik század első évtizedeiben a szépen fejlődő város egységes képet kapott az uralkodó építészeti stílus, a klasszicizmus jegyében, mely az 1840-es évekig volt meghatározó a Magyar Királyság területén. Ennek eklatáns példája a Rakpiac (ma Széchenyi István tér) kiépítése Hild József épületeivel az 1820–1830-as években.

A polgárosodó városban továbbá egy sor olyan új épülettípus vált szükségessé, melyek korábban nem léteztek, ezek főként a szintén ekkor kialakuló kulturális élet bázisai lettek: a Johann Aman tervezte Városi/Német Színház (1807–1812); illetve Pollack művei, a Vigadó (francia szóval Redout, 1829–1832), valamint a Nemzeti Múzeum (1837–1846), mely utóbbi a magyar klasszicizmus csúcsteljesítménye. Az 1838-as árvíz ugyan komoly pusztítást vitt végbe, főként a külvárosokban, de ebből is levonták a következtetéseket a szakemberek: 1839-ben kiadták Pest első építési szabályzatát – jóllehet ezt a nádor már tíz évvel korábban szorgalmazta. József nádor továbbá a városi közparkok fejlesztését is szem előtt tartotta. 1813-ban pályázatot írtak ki a Városerdő (Stadtwäldchen) rendezésére, melyet Heinrich Nebbien lübecki kertész nyert és valósított meg, aki a Brunszvik család szolgálatában állt. Az angol tájképi kerteket idéző közpark az első volt Európában, amely közpénzből a városlakók számára készült el. József a Margitsziget, még Sándor Lipót által 1790-ben megkezdett parkosítását is folytatta, ahol villát építtetett magának, illetve a szigetet részben nyilvánossá tette.

A kultúra és a tudomány mecénása

De József nádor nemcsak a városrendezést és -szépítést támogatta, hanem a polgárosodó Pest kulturális és tudományos életét is. A Széchényi Ferenc által 1802-ben alapított nemzeti könyvtár bővítését és átszervezését Miller Jakab Ferdinánd javaslata alapján vette kézbe József nádor. A tervezetet – melyhez egy Hild János által készített tervrajzot is csatolt a leendő múzeumépületről – az országgyűlés elé terjesztette 1807-ben. A múzeum megalapításáról döntés végül a következő, 1808-as országgyűlésen született. A rendelkezés értelmében a nádor lett a múzeum elnöke és pártfogója, aki a gyakorlatban is fontosnak tartotta, hogy a gyűjtemények megfelelően gyarapodjanak és méltó épületbe kerüljenek, ezért a múzeumpalota felépítését is támogatta.

A nádor 1825. évi alapításakor 10 000 forintos adományával a Magyar Tudós Társaságot is támogatta. József nádor járta ki a társaságnak az  alapítási engedélyt is, amely azonban az elhúzódó udvari ügyintézés miatt csak évekkel később, 1830-ban készült el, így a testület csak ebben az évben kezdhette meg ténylegesen a munkáját. A Habsburg–Lotaringiai család egyébként később is támogatta az Akadémiát, József nádor egyik unokája pedig, József Ágost, a testület elnöke is volt 1936–1944 között. A színházak tekintetében a német nyelvű városi színház mellett a magyar nyelvű színjátszás és a színházépület ügyét is felkarolta. Az építkezés elhúzódott, mivel a megfelelő telket sem találták sokáig (Széchenyi István például a Rakpiacra, a mai MTA-palota helyére gondolta, a tervet József nádor viszont nem támogatta). Végül a Múzeum környékén a Kerepesi (ma Rákóczi) út elején épült fel a színház 1835–1837 között, ifj. Zitterbarth Mátyás, a korszak egyik neves pesti építőmesterének tervei szerint.

Jelentős volt továbbá a nádor művészetpártoló tevékenysége, ebben harmadik felesége, Mária Dorottya is partnere volt. József kultúra és művészet iránti érdeklődése még Itáliában alakult ki, de a mecénási tevékenységből politikai hasznot is tudott kovácsolni. Kezdetben külföldi művészeket foglalkoztatott (Anton Einsle, Karl Klette), illetve ő hívta Magyarországra Bécsből Giacomo Marastonit, aki 1836-ban Pestre jött és Marastoni Jakab néven vált ismertté. A biedermeier Pest ekkoriban a magyarországi kultúra központja is volt, a művészek leginkább itt reménykedhettek jó megélhetési körülményekben. A nádor hosszabb-rövidebb ideig ösztöndíjat is biztosított művészeknek, így például Ferenczy István és Kozina Sándor római tanulmányait segítette. Mária Dorottya hercegnő pedig az első pesti festőnőként számontartott Kaergling Henriettét „fedezte fel” 1840-ben. A valóban tehetséges művészlánytól – az 1840-es években rendszeresen állított ki a Pesti Műegylet tárlatain – a nádori gyermekek portréit is megrendelte.

Infrastrukturális fejlesztések támogatója

A nádort a kulturális kérdéseken túl a technikai újdonságok is érdekelték, így Széchenyi István több vállalkozásával is partnerre talált személyében. De József például a gellérthegyi csillagvizsgáló létrehozásában is tevékenyen közreműködött. Az 1813–1815 között elkészült obszervatórium Pasquich János egyetemi tanár elgondolása alapján épült fel és rövidesen a pesti polgárok kedvelt kirándulási célpontja lett húsvét hétfőjén. Itt vezették be először az országban a nyilvános középidőjelzést 1830 nyarán. S a nádor nem feledkezett meg a felsőfokú műszaki szakoktatásról sem. A II. József által alapított mérnökképző intézet főként vízügyi mérnököket képzett, de a politechnikum gondolata már a 19. század elején megvolt. Széchenyi elképzelése az volt, hogy a Ludoviceumot, melyet Pollack Mihály tervezett, kellene műegyetemmé alakítani. Ez azonban nem vált valóra, mivel V. Ferdinánd király 1844-ben csak egy ipartanodát engedélyezett egyetem helyett, amely két év múlva felvette József nádor nevét.

A dunai gőzhajózás történetéről korábbi cikkünk nyújt tájékoztatást:

A dunai gőzhajózás a reformkorban

Az 1829-ben Bécsben megalapított Első Dunagőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampschiffahrts-Gesellschaft – DDSG) alapítói között is ott volt a nádor, tehát a Dunán elindítandó gőzhajózásban valóban látott fantáziát. 1830-ban indult a Franz I. közlekedése Bécs és Pest, majd tizennégy év múlva egy másik hajóé az ikervárosok között. A hajózással összefüggésben támogatta az Al-Duna szabályozását is – Széchenyi erre a célra mederkotró hajót vásárolt Angliában, mely Vidra néven állt munkába itthon 1835-ben. Egy év múlva József nádor jelenlétében bocsátották vízre az óbudai hajógyárban készült első, Árpád nevű gőzhajót. De sokat fejlődött a szárazföldi közlekedés is: 1832-ben elindult az első omnibuszjárat a hajóhídtól (ennek pesti hídfője a mai Deák Ferenc utca végénél volt) a Városligetig. Az igazi műszaki nagyberuházás – mondhatnánk: a polgárosodó Magyarország erőpróbája – viszont a Pest és Buda közötti híd felépítése volt. A hídépítés szándéka már a 18. század végén is megvolt, ugyanakkor a szükséges elméleti és gyakorlati tudás, valamint a pénz nem állt rendelkezésre. Nem volt tehát véletlen, hogy Széchenyi István a hídépítést elhatározva ismét Angliában keresett és talált inspirációt, illetve szakembert a Temze fölött átívelő Hammersmith Bridge képében, valamint William Tierney Clark és Adam Clark személyében. József nádornak komoly érdeme volt a városvezetés ellenállásának letörésében és hogy az országgyűlés elfogadta a hídtörvényt 1836-ban. Széchenyi ekkor, április 21-én ezt írta naplójába:

„A híd nálunk [értsd: a felsőtáblán – P. B.] a Főherceg erőltetésére – – átment. – Én a Főherceghez nyomban az ülés után. »Ragyogó volt etc.« »Lássa kedves gróf Széchenyi: haszon a mesterség ösztöke.« Metternichre gondoltam… »Nagy fifikus a főherceg!«” (Széchenyi 1978, 817–818.).

A híd alapkőletételén, 1842. augusztus 24-én a nádor is jelen volt, ahogyan azt Barabás Miklós monumentális festményén megörökítette. A korszak – és élete – végéhez közeledve József még megérte, hogy a Pest–Vác vasút elkészült és ennek átadásán is jelen lehetett 1846-ban. A befejezett hídon azonban sem a nádor, sem a gróf nem tudott már átkelni 1849 őszén…

A nádor és családja

József nádor háromszor nősült, érdekes módon a mélyen katolikus főherceg egyszer sem katolikus hercegnőt vett el. Első felesége Alekszandra Pavlovna Romanova orosz hercegnő, értelemszerűen ortodox vallású volt. Dinasztikus, politikai hátterű kapcsolatnak indult, de igaz szerelem lett belőle, Alekszandra ráadásul igen népszerű lett Budán. Sajnos fiatalon, gyermekágyi lázban halt meg, 1801-ben. Második házasságát másfél évtizeddel később Hermina anhalti hercegnővel kötötte, aki viszont református volt. Hermina szintén fiatalon, szintén gyermekágyi lázban vesztette életét 1817-ben, amikor ikergyermekeik: Hermina főhercegnő és István főherceg született.

József nádor utolsó felesége Mária Dorottya württembergi hercegnő volt, akit 1819-ben vett el. Ebből a házasságból öt gyermek született, közülük hárman érték meg a felnőttkort. Mária Dorottya az evangélikus vallást követte és Pest-Budán az evangélikus közösségeket patronálta, valamint Hermina örökébe lépve több egyesületet és – láttuk – a művészvilágot is támogatta. A nádori család egyszerűen, különösebb fényűzés nélkül, mondhatnánk: polgári, biedermeier hangulatban élt Budán. „Átjutva ekkép a’ jobb szárnyékba, találjuk ott az első emeletben a’ fenséges nádor’ lakását, hol egy kis cabinét mellett az előterem van olajfestményekkel feldiszítve, ’s bal felűl két szobában van beosztva a’ herczegi könyvtár.” – tudósít Novák Dániel építész a nádor lakosztályáról a Hasznos Mulatságok című lapban (Novák 1837, 60.).

De József vidéki rezidenciáról is gondoskodott: Alcsúton 1819–1827 között épült fel a Pollack Mihály által tervezett kastély, melynek ma már csak a portikusza áll. József továbbá mindkét helyen komoly kertépítésbe is fogott: a budai várkertben mintegy 2500 növényfélét ültetett a világ minden tájáról, alcsúti uradalmában majorságokat szervezett és arborétumot hozott létre.

Élete alkonya

József nádor a napóleoni háborúk után fokozatosan háttérbe szorult a politikában és elvesztette közvetítő-érdekegyeztető szerepét, mivel az udvar szemében „kuruccá” vált: „Rákócziként” emlegették, sőt a titkosrendőrséggel figyeltették, annak ellenére, hogy a dinasztia érdekeit és a rendi világ kereteit sosem sértette meg. Ugyanakkor a Metternich-i és Kolowrat-i világképpel sem tudott azonosulni, az udvar pedig egyre kevésbé kérte tanácsát, véleményét a magyar ügyekkel kapcsolatban. Az 1835 után kibontakozó „kormányzati terrorpolitika” idején a reformpártiak (Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós stb.) elleni perekben is szerepet kellett vállalnia, igaz, 1840-ben nagyrészt ő hozta tető alá az amnesztia és a megegyezés lehetőségét.

1846-ban ünnepelte az ország József nádorrá választásának ötvenéves jubileumát, ám ekkor már beteg volt. Utolsó napjairól Széchenyi naplója is beszámol. Ezek között a gróf január 13-i bejegyzésében rögzítette a szomorú tényt: „A Főherceg meghalt 18 órás agónia után!” (Széchenyi 1978, 1136.). Másnap a Pesti Hirlap gyászkeretes címlappal jelent meg, a halálhírt a nyilvánossággal is közölve. „A férfiu, ki azon hosszu korszakban, melly alatt nemzetiségünk ’s alkotmányosságunk, nehéz küzdelmek után, elismerését kivivá, a’ nemzet’ élén állt, az a’ haladás élén állott; ’s a’ párt, mely e’ czélok’ kivivásaért fáradozott, méltán teheti ravatalára a koszorut.” (Pesti Hirlap, 1847. január 14. 1.). A nádor ugyan a liberális reformellenzék fő céljával, a rendiség felszámolásával nyilván nem értett egyet, halálakor a reformpárti politikusok mégis fejet hajtottak a modern Magyarországért végzett munkája előtt.

Zárszó helyett

A nádori párt már életükben komoly tisztelet övezte, mely a kötelező jellegen is túlmutatott. Pesten az 1820-as évek óta két közterület is a nevüket viseli: a József nádor térről és a (Mária) Dorottya utcáról van szó. József halála után pedig még abban az évben Nádor utcának nevezték át a korábbi Szél utcát a Lipótvárosban. A szoborállítás kérdése is rögtön felmerült, e célból emlékegyesület jött létre, amelynek Széchenyi, Hild József és Ybl Miklós is a tagja volt. A folyamat azonban igencsak elhúzódott: a szobor maga is 1858-ban készült csak el, végül 1869 áprilisában avathatták fel. A müncheni Johann Halbig műve lett Pest első köztéri szobra, melyet a nádor nevét viselő téren állítottak fel.

„Ő volt központja, kezdeményezője, támasza minden nemzeti vállalatnak [értsd: vállalkozásnak – P. B.]” – ismételjük a címben szereplő, a szoborállításról tudósító cikkből származó idézetet (Pesti Napló, 1869. április 29. Reggeli kiadás, 1.). Ha nem is a nádor kezdeményezett mindent a polgárosodó Magyarországon és a biedermeier Pesten, a központ és támasz funkcióját – azaz a modernizációs törekvések összefogását, pártolását – évtizedeken át, olykor erején felül ellátta.

Patai Barnabás

Felhasznált források és szakirodalom

Novák Dániel: Budai várkastély. Hasznos Mulatságok, 1837. július 26. 57–64.

Oltványi Ambrus (szerk.): Széchenyi István: Napló. Budapest, 1978, Gondolat.

Pesti Hirlap, 1847. január 14.

Pesti Napló, 1869. április 26. Reggeli kiadás.

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1867. Budapest, 1981, Országos Széchényi Könyvtár.

Csorba László: József nádor a politika útjain. In: Őze Sándor (szerk.): József nádor, az újító. 1. köt. Budapest, 2024, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Habsburg Történeti Intézet, 13–57.

Domanovszky Sándor: József nádor élete I. 1–2. köt. Budapest, 1944, Magyar Történelmi Társulat.

Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. 6. kiad. Budapest, 1998, Pannonica.

Herczeg Ágnes – Bardi Terézia Anna: A tájépítő József nádor. In: Őze Sándor (szerk.): József nádor, az újító. 2. köt. Budapest, 2024, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Habsburg Történeti Intézet, 59–80.

Hidvégi Violetta: József nádor a Szépítő Bizottmány élén. In: Őze Sándor (szerk.): József nádor, az újító. 2. köt. Budapest, 2024, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Habsburg Történeti Intézet, 13–57.

Holló Szilvia Andrea: József nádor, a műszaki és természettudományok támogatója. In: Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): József nádor (1776–1847) Pest-Budán. Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, 1997 szeptember – 1998 február. Palatin Joseph (1776–1847) in Pest-Ofen. Ausstellung in dem Historischen Museum der Stadt Budapest, September 1997 – Februar 1998. Budapest, 1997, Budapesti Történeti Múzeum, 41–50.

Nánay Mihály: Magyarrá lett Habsburgok. A Habsburgok magyar ága. Budapest, 2015, Unicus Műhely.

Poór János: „Emléke törvénybe iktattatik”: József nádor (1776–1847). Budapesti Negyed, 1994. 1. sz. 19–34.

Ráday Mihály (szerk.): Budapesti utcanevek A–Z. Budapest, 2013, Corvina.

Sisa József: A magyar klasszicizmus. Budapest, 2006, Corvina.

Szvoboda Dománszky Gabriella: A magyar biedermeier. Budapest, 2011, Corvina.

Szvoboda Dománszky Gabriella: József nádor mint műpártoló. In: Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): József nádor (1776–1847) Pest-Budán. Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, 1997 szeptember – 1998 február. Palatin Joseph (1776–1847) in Pest-Ofen. Ausstellung in dem Historischen Museum der Stadt Budapest, September 1997 – Februar 1998. Budapest, 1997, Budapesti Történeti Múzeum, 51–75.

Zsigmond Gábor: A hazai közlekedési és műszaki fejlődés József nádor korában. In: Őze Sándor (szerk.): József nádor, az újító. 2. köt. Budapest, 2024, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Habsburg Történeti Intézet, 145–177.

Ezt olvastad?

Láthatatlan hősök − nők a francia ellenállás árnyékában és emlékezetében

A francia ellenállás történetét sokáig elsősorban a fegyveres harc és a férfi hősök szemszögéből mesélték el, miközben a nők szerepe

X