40 éves az Isaura – Mi van a Rabszolgasors mögött?

Negyven évvel ezelőtt, 1986-ban tűzte műsorára a Magyar Televízió a Rabszolgasors című telenovellát, amelynek forgatókönyvét Gilberto Braga írta Bernardo Guimarães Isaura, a rabszolgalány (A Escrava Isaura) című 1875-ös regényéből. Az Isaura névről ma már nem a sorozat és a regény hősnőjére asszociálnak, hanem a teleregény magyarországi befogadástörténetét színesítő városi legendára, miszerint a sorozat bemutatója után gyűjtést rendeztek Isaura felszabadítására, vagy arra a tényre, hogy a Rabszolgasorssal vette kezdetét itthon a latin-amerikai tévésorozatok majdnem két évtizedes diadalútja, amíg a távol-keleti és török sorozatok át nem vették a stafétát. Guimarães könyve ismeretlen volt Magyarországon, ám a sorozat vetítése után egy évvel Bárczy István fordításának köszönhetően a nézők könyvben is izgulhattak kedvenc hősnőjük sorsáért.

Míg a nézőközönség imádta, a kritikusok meglehetősen lehúzták a sorozatot, amelyet sziruposnak, giccsesnek, amolyan szentimentális lányregénnyel keresztezett Tamás bátya kunyhója-utánzatnak tartottak. Persze, az ilyen elmarasztaló kritikára magyarázat lehet az, hogy a magyarországi filmkészítés és a televíziózás mérföldekkel meghaladta akkorra az Isaura szereplőinek színpadias játék– és beszédmódját, a sorozat „kamerára vett színház” jellegét, de az is, hogy hiányzott Magyarországon a széleskörű tudás a sorozat cselekményének irodalmi és történelmi kontextusáról. Akárhogy is, Isaura karaktere egy összekötő kapocs lett a magyar és brazil társadalom között.

De hogyan is vált a rabszolgaság kérdése egy sorozat témájává? És miért hatott erősen Guimarães könyve a hazájában, Brazíliában? Ennek megértéséhez kicsit vissza kell lépni az időben. A 18. században Brazília gazdasági jelentősége felértékelődött Portugália számára. 1807-ben a teljes portugál udvar átköltözött Brazíliába, elmenekülve az országot megszálló napóleoni hadsereg elől. A királynőt, I. Máriát (1777–1816) és a trónörököst, a későbbi VI. János királyt (1816–1826) több ezer alattvalójuk követte brit hajókon az új hazába. Portugália lényegében az angol és a francia érdekek ütközőpontjába került, földjén két idegen hadsereg harcolt. Napóleon és a franciákkal szövetséges spanyol miniszterelnök, Manuel de Godoy tervet szőttek Portugália felosztására. A Godoy elleni népfelkeléssel, valamint Spanyolország pálfordulásával azonban Napóleon ejtette a tervet. A császár vereségét követően az angolok erőteljesen beavatkoztak a portugál belpolitikába, miközben az udvar maradt Rio de Janeiróban. Brazília hivatalosan egyenrangú királyság lett Portugáliával. 1820-ban forradalom tört ki Lisszabonban, amely liberális kormányt juttatott hatalomra. A kormányzat és a nép követelései három jelszóban sűrűsödtek: alkotmányt Portugáliának, az angolok távozzanak, és a királyi udvar térjen haza. A forradalmi erjedés meggyorsította Portugália és Brazília szétválását, mert a liberális kormányzat visszaminősítette gyarmattá Brazíliát. VI. János hazatért, de fiát, Pedrót hátra hagyta Rióban, a legenda szerint a herceg lelkére kötve, hogy ha üt az óra, kiáltsa ki Brazília függetlenségét.

A cselekvés órája 1822. szeptember 7-én érkezett el. Ekkorra már a spanyol-amerikai gyarmatok mind felszabadultak. A konzervatív elit félt mind egy portugáliaihoz hasonló liberális fordulattól, mind az alsóbb néprétegek, a fekete és mulatt rabszolgák, szolgák, kézművesek felkelésének, valamint a demokrata értelmiségiek, orvosok, tanárok összeesküvésének veszélyétől. Az elit erős emberre vágyott, ezt pedig potenciálisan Don Pedro biztosíthatta. Másik oldalon mindenki tartott Anglia túlzott hatalmától, és hogy egy gyenge, megosztott gyarmat érett gyümölcsként hullik az idegen hódító lába elé. Más azonban a helyzet, ha nem a kis Portugália gyarmata élén álló herceg, hanem egy független ország uralkodója saját jogán tárgyal a külfölddel. Így Péter kikiáltotta a függetlenséget. A konzervatívok és liberálisok érdekei találkoztak, és felsorakoztak Péter mögött. A portugál helyőrségek ellenállását gyorsan felszámolták. Portugáliának esélye sem volt a kontinensnyi ország visszahódítására, ráadásul maga az anyaország is pénzügyi válságba és polgárháborúba fulladt. Brazília 1822-ben császársággá vált. Az elégedetlenség azonban nem szűnt meg, háborúk, felkelések követték egymást, és I. Péter lemondott fia, Pedro javára 1831-ben.

I. Péter brazil császár (Forrás: wikipedia)

A konzervatív, felülről végrehajtott függetlenség azzal járt, hogy a nagybirtokos elit erőteljesen beleszólt a politikába, és csak óvatosan lehetett hozzányúlni a rabszolgaság kérdéséhez. Az amerikai polgárháború és a rabszolgaság kubai eltörlése (1870) után Brazília egyedül maradt a rabszolgaság intézményével a kontinensen. Fokozatosan reformok történtek ebben a kérdésben: előbb a rabszolgák behozatalát tiltották meg (1850), felszabadították a rabszolgák gyermekeit (1871), majd a 60 évnél idősebb rabszolgákat (1884), végül 1888-ban kimondták a rabszolgaság eltörlését. A császárság egy évvel élte túl a lépést, és 1889-ben a két egymással ellentétes csoport, a volt rabszolgatartók és a rabszolgaság-ellenes köztársaságpártiak közösen megbuktatták a monarchiát.

A politikai elit mellett az értelmiség kivette a részét a közvélemény befolyásolásából. A művelt orvosok, tanárok, jogászok alkották a rabszolgafelszabadító mozgalom derékhadát. Bernardo Guimarães (1825–1884) is e körhöz tartozott. Jogot végzett, és az egyetemen megismerkedett Manuel Álvares de Azevedóval és Aureliano Lessával, akikkel megalapította az ún. Epikureus Társaságot, amely a bohém életvitelű, romantikus stílusban alkotó költőket tömörítette. Két évig bíróként dolgozott, majd tanított retorikát, latin és francia nyelvet. Az irodalomtörténet a prózai műveinél többre becsülte a költészetét. Két regénye azonban nagy figyelmet keltett, elsősorban tabukat feszegető témájuk miatt: A szeminarista (O seminarista, 1872) egy pap szerelméről szól, a három évvel később írott Isaura, a rabszolgalány pedig egy negyedvér rabszolga hányattatásairól. Előbbi a brazil társadalomban nagy hatalmú egyházat, a másik a nagybirtokos elitet, vagyis a császárság két szövetségesét vette célba. Emellett Guimarães erőssége volt a részletek, a népszokások, a társadalmi miliő bemutatása: törekedett a brazil múlt és a valóság hiteles ábrázolására, és ezzel hozzájárult a brazil nemzettudat lassú formálódásához.

Bernardo Guimarães (Forrás: wikipedia)

Gyakran párhuzamba állítják az Isaurát Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója című regényével (1852). A rabszolgaság témáján kívül számos karakter valóban párhuzamba állítható egymással. Mindkét műben szerepel a sokat szenvedett rabszolgalány, akire az elnyomó urak úgy tekintenek, mint szexuális vágyuk kielégítésének játékszerére: egyfelől Isaura, másrészt Beecher-Stowe regényében Elisa, Cassy és Emmeline. Akadnak más karakterek: a jólelkű úrnő (Malvina / Mrs. Shelby), a rabszolgáit kínzó, gonosz, hanyag, gazdaságilag felelőtlen, kéjvágyó földbirtokos (Leoncio Almeida / Simon Legree), a testes, bölcs, jólelkű rabszolganő (Chloe mama / Januária), a rabszolgáival emberségesen bánó, azokat idővel felszabadító földbirtokos (Augustine St. Clarke, George Shelby, és részben előbbi apja, Arthur Shelby). Olyan szereplők is felbukkannak az Isaurában, mint az észak-amerikai rabszolga-irodalomban „Jezabel”-nek nevezett csábító rabszolgalány (a hamiskás Rosa, aki gyűlöli Isaurát, és vele ellentétben örömmel adja magát Leonciónak), valamint a vidám, mókázó fekete inas (André). Ezen kívül feltűnnek kegyetlen és emberséges intézők, rafkós rabszolgák, szintén rafkós „fehér szegények”, pletykázó rabszolganők, akik mind egyet akarnak: túlélni. A későbbi észak- és latin-amerikai irodalmi és filmes tömegtermelés mélyítette a fenti sztereotípiákat, és egyre inkább közhelyes figurákká koptatta őket.

Isaura és Leoncio (Forrás: port.hu)

Ahogy a könyv első mondata írja, „II. Péter uralkodásának első éveiben” játszódik a történet, vagyis 1831-ben. Még hosszú idő telt el a rabszolgaság részleges, majd végleges megszüntetéséig, ezért Isaura nem a politika fordulatosságának, hanem szerelme, Álvaro önzetlenségének köszönhetően nyeri el a szabadságot. Álvaro a romantika tipikus hősi alakja: mindentudó, mindenható, jóképű és jólelkű, Jókai- és Dumas-regénybe illő hős, aki a szerző jellemzése szerint köztársaságpárti, „majdnem szocialista”, és a rabszolgaság esküdt ellensége. Ugyanakkor alapít egy települést a felszabadított rabszolgái részére, ahol megtanulhatják mindazt, amire szükségük lesz a szabad életben. Álvaro azonban maga is kénytelen fondorlattal élni: felvásárolja Leoncio adósleveleit, és megzsarolja a gonosz földesurat. Nem a jog, hanem az ügyesség szerez érvényt a jó ügy győzelmének. A sokáig bíróként dolgozó, így a brazil valóságot, a jogi útvesztőket alaposan megismerő író nem habozott iróniával szólni a jogról, mondván, „állhatatlan istennő Justitia. Csupa fondorlat. Tegnap jóváhagy, ma érvénytelenít.” (Bernardo Guimarães: Isaura, a rabszolgalány. Európa Könyvkiadó, Bp., 1987. 162.)

Isaura és Álvaro (Forrás: imbd.com)

A 20. században több alkalommal megfilmesítették Isaura történetét. Egész estés filmek mellett két sorozat készült: az 1976–1977 között vetített teleregény, Lucelia Santosszal a főszerepben, amely csak alapnak használta az eredeti regényt, és a 2004–2006 között vetített Isaura, a rabszolgalány, amelyben a főszerepet Bianca Rinaldi játszotta. Latin-Amerikában 1951 óta folyamatosan forgattak teleregényeket. 1964-ben a hadsereg puccsal eltávolította a baloldali João Goulart elnököt, és 1985-ig egy katonai diktatúra tartotta uralma alatt Brazíliát. Egész Latin-Amerikában jobboldali katonai vagy földesúri diktatúrák kerültek hatalomra az 1960–1970-es években. A kiélezett kontinentális politikai helyzetben sok író próbált menekülőutat keresni a teleregények írásával, és időnként megpróbáltak elhelyezni rejtett politikai üzeneteket a diktatórikus rezsimek által pusztán szórakoztatásra szánt művekben.

Az Isaura nem egyenes adaptációja a regénynek. Szükséges volt a szikár cselekményű regény színesítése, sok új szereplő bevonása. Máskor éltek azzal a módszerrel, hogy összevontak karaktereket, és bizonyos szereplőket, akik a regényben elnagyoltak, előtérbe toltak. Franciscónak, a gonosz intézőnek, Rosának vagy a rabszolgaszállás lakóinak sokkal kisebb a szerepe a regényben. Abban azonban a könyv és a sorozat megegyezett, hogy a társadalmi ellentétek mellett egy spirituális ellentét is húzódik a történetben: két erő küzd Isaura lelkéért, a sötétség a földesura, Leoncio Almeida alakjában, aki kéjvágyát akarja kielégíteni, és a fény, Álvaro karakterében. A regény többször párhuzamba állítja Leonciót a pokollal, Álvarót a mennyel. Isaura mindent megkaphatna, a szabadságot is beleértve, ha bűnbe esve odaadná magát földesurának, ahogyan Rosa tette. De a lány megőrzi ártatlanságát és igaz szerelembe vetett hitét.

Másik, földközelibb olvasatban a két férfi kétféle mentalitást, életfelfogást képvisel. Leoncio élet-halál ura, a rabszolgákat tárgyaknak tekinti (és egyébként mindenki mást is, feleségét, Malvinát is beleértve), ki is mondja, hogy „aki rabszolgát lop, olyan, mintha értékes ékszert lopna”, míg Álvaro elveti a rabszolgaságot. Végül a fény és sötétség harcából Álvaro kerül ki győztesen, a gonosz Leoncio pedig önkezével vet véget életének. A film nőtörténeti olvasattal is rendelkezik: a rabszolgaság-ellenes férfiak egytől egyig elismerik a szív jogát a választásra, míg az ellenoldal férfijai számára az ideális nőtípus engedelmes. A 19. században sok férfi rosszallóan szólt a szentimentális regényekről és az újságolvasásról, amelynek tulajdonították a nők politizálását. Amikor Malvina elborzad a rabszolgavásár gondolatától, apja ijedten kérdezi: „csak nem olvasol újságot?”

Az Isaura másik olvasatban reflektál a brazil katonai diktatúrára. A film elkészülte idején Brazília tizenkét éve diktatúra, és a cenzorok sokszor átíratták a forgatókönyvet, igyekezve a regény eredeti mondanivalójához képest érzelmesebb és politikamentesebb alkotássá tenni a sorozatot. De ezen igyekezet ellenére Isaura szenvedésében a nézők felismerhették a múltbéli rabszolgaság mellett a jelen jogfosztottságát, a rabszolgalány a brazil nép szimbólumává emelkedhetett, míg Leoncio az éppen aktuális önkény megtestesítőjévé. Mindennek ismeretében egészen más visszagondolni a Rabszolgasorsra, és talán érdemes belegondolni, hogy pont a Kádár-korszakban vetítettek le egy szabadságról, annak hiányáról, és annak vágyáról szóló sorozatot. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy a Kádár-korszakban Magyarország hivatalosan antiimperialista, a volt gyarmatosítókkal és a jelenbeli harmadik világ kapitalista elnyomóival szembeni pozíciót képviselt. Így a szabadság–rabság ellentétpár veszélytelenül jelenhetett meg egy, a harmadik világ USA-párti katonai diktatúrájának égisze alatt készült sorozatban. De az Isaura, mint minden alkotás, alkalmas volt a szabadságvágy és a mindenkori, tértől és időtől független hatalommal szembeni kritika rejtett megélésére.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Észak és Dél – az amerikai polgárháború tévésorozatban

Az amerikai tömegkultúrában John Jakes (1932–2023) neve ugyanazt jelenti a történelmi regények kedvelőinek, mint amit Robin Cook vagy Michael Crichton

X