A terror hétköznapjai – A kádári megtorlás 1956-1963

Mikó Zsuzsanna: A terror hétköznapjai – A kádári megtorlás 1956-1963 a Magyar Nemzeti Levéltár és a Libri Könyvkiadó együttműködésének eredményeként született, két másik levéltári forrásokon alapuló könyvvel együtt az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójának alkalmából. A szerző a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa és főigazgatója, és bár eddig is foglalkozott levéltári anyagok feldolgozásával, tanulmányok közlésével, ez első egyszerzős kötete.

A közel háromszáz oldalas könyv egy indoklásszerű bevezetővel kezdődik, melyben azt fejti ki a szerző, hogy bár 1956 egyre nagyobb figyelemnek örvend, az utána következő eseményekkel kevésbé foglalkoztak, foglalkoznak. Továbbá a történészek kevésbé helyeztek hangsúlyt a személyes tragédiákra, a megtorlást elszenvedő, majd pár év után a börtönből kilépve az addigi életéhez visszatérni próbáló emberek, vagy épp a kivégzett szeretteiket gyászoló családok történetére. Ebben a bevezető részben a szerző tisztázza a koncepciós perek fogalmát, azt hogy beszélhetünk konstruált és tendenciózus perekről, valamint, hogy a korszakban milyen fontosak voltak az úgynevezett kirakatperek, melyek nem csak a vádlott elítéléséről szóltak, hanem a nyilvánosság által az elrettentés, a megfélemlítés, a példastatuálás eszközei voltak. Az is kiderül, hogy 1957 után nem az addig alkalmazott népbíráságon bevett rendszert alkalmazták, illetve ha igen, nem úgy, ahogy addig, hanem olyan bíróságokat hozta létre, amelyek a „demokratikus Magyarország felfogását képviselték”.

Érdemes kiemelni egy kérdést, amit a szerző, az első fejezetben, Kornai János egyik tanulmánya alapján vet fel: „vajon az igazságtétel szükséges feltétele-e annak, hogy […] befejezettnek nyilvánítsuk a rendszerváltást”. (12. o.) A fejezetben az 1989 utáni folyamatokat vázolja fel a szerző, melyek elsősorban Nagy Imre és társai politikai és erkölcsi rehabilitálásából indultak ki, majd megszületett a döntés, amely „egyes, személyes szabadságot korlátozó intézkedések hátrányos következményeinek rendezéséről szól”. (21. o.) A szerző pontos adatokat közelve tárgyalja, hogy ez a határozat hány hadifoglyot, hány Szovjetunióba elszállított személyt, hány katonai bíróságok által elítélt embert érintett. Ugyanabban az évben az 1956-os felkeléssel kapcsolatos politikai bűnöket is semmissé nyilvánították.

A szerző aprólékosan megszerkesztett, jól átlátható táblázatban, számszerűen foglalja össze a szövegbe is beépített adatokat az eljárások, az elítéltek és a halálbüntetések számára vonatkozólag. Ugyanez a típusú módszeresség végigvonul a teljes köteten, Mikó mondandóját mindenhol számszerű adatokkal támasztja alá. A közölt táblázatok sokszor a bíráságok korabeli iratai közé tartoztak, s igencsak részletesek voltak, társadalmi helyzetet, életkort egyaránt dokumentáltak. A szöveget nemcsak táblázatok egészítik, ki hanem nagyszámú fekete-fehér, korabeli fénykép is, melyek két csoportba sorolhatók. Egy részük hivatalos pártrendezvényeken, rendezvényeken készült, a politikai vezetőket (akár például az ENSZ közgyűlésen 1960-ban) vagy éppen a tömeget megörökítő riportfotó (látunk többek között úttörő felvonulást), másik részük a bírósági tárgyalásokat megörökítő dokumentatív kép. Néhány fotó személyek nélkül mesél a korról, egy orosz tank vagy egy börtönépület képe még a mai, az eseményeket át nem élt olvasó számára is nyomasztó és félelmetes.


Kádár János az ENSZ kongresszuson, 1960. (Forrás: NTF)

Külön fejezet tárgyalja a bírósági rendszert, a kezdeti népbíróságokat, majd az 1957. február 6-én elkezdett gyorsított eljárásokat, illetve az eljárások során alkalmazott „elveket”. Továbbá külön fejezet szól az ügyészekről és a bírákról, mely nem annyira a nevesítésükről szól, hanem, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartoztak, eredetileg milyen foglalkozásúak voltak, hogy 1945 előtt vagy után lettek bírák vagy ügyészek. Folytatásként az ügyészség működését tárgyalja egy fejezet, mely többek között a börtönök túlzsúfoltságát is részletezi: Megtudjuk, hogy a tumultus okán az 1958-as év folyamán körülbelül ezerrel csökkent a bebörtönzöttek és négyezer-ötszázzal az előzetes letartóztatásban levők száma. Az utolsó előtti fejezet a Propaganda a nemzetközi szervezetek előtt címet viseli, és azt taglalja, hogy Magyarország hogyan próbálta a forradalom utáni megtorlást nyugat, más országok vagy akár az ENSZ felé közvetíteni. Az összegzés előtti utolsó fejezetben a közkegyelem kérdésköre kerül a figyelem középpontjába.

Összegzésében Mikó Zsuzsanna kiemeli, hogy „a szakirodalomban késztényként elfogadott 1963-as korszakhatár az 1956-os forradalomban részt vevőkkel szemben alkalmazott korszakhatár a sokszor idealizált Kádár-rendszer mítoszai közé tartozik”, (151. o.) hiszen még 1963 után is indultak eljárások, több mint ezren nem kaptak kegyelmet. Izgalmas, hogy a szerző egy eddig alig kutatott (illetve az általánosságokon túl ritkán tárgyalt) ilyen alapossággal még nem dokumentált témához nyúlt, amely rengeteg új kutatási irányt nyit meg.

Az összegzés után a könyv egy „új”, az elsőhöz szervesen kapcsolódó része kezdődik, Személyes sorsok címmel, mely átlagemberek hatóságokhoz írt kérvényeit, leveleit tartalmazza. A kérvényekben kegyelmet kérnek rokonaiknak, érdeklődnek, hogy élnek-e még, hol vannak eltemetve. A több tucat irat közlése szisztematikus, minden dokumentumot rövid ismertető résszel vezet fel a szerző, és legtöbb esetben a kérvényre írt válasz, válaszok is megjelennek. Ugyanakkor a hozzátartozók, elítéltek kérvényein, illetve a bíróság válaszain túl más típusú dokumentumok is megjelennek, például egy-egy börtön nevelőinek, valamint börtönparancsnokának véleménye egy adott elítéltről. Az eredetileg hivatalos kérvények, hangneme, stílusa a legtöbb esetben nagyon levélszerű, köznapi, egyfajta átélhető történelmet jelentenek. Mai szemmel szinte bájosan naivnak tűnik például egy olyan levél, amely úgy kezdődik, hogy „Tisztelt Hadbíróság!/ Boldog új évet kívánok!” (154. o.) A legdrámaibbak azok a levelek, melyekben szülők, édesanyák és édesapák, akik valamilyen módon tudomást szereztek gyermekük kivégzéséről érdeklődnek nyughelyük holléte felől, hogy legalább egy keresztet vagy egy fejfát állíthassanak a helyre. A levelek írógépen írt szöveg stílusára emlékeztetnek, ezáltal is hatásosan idézve a korszakot.

A kérvényeket bibliográfia, névjegyzék, majd a lábjegyzetek követik. A névjegyzék nagyon információgazdag, nem csak rövid ki-kicsoda, hanem kibontakozik a korszak legfontosabb szereplőinek rendszere.

Mikó Zsuzsanna könyve nem egy könnyed olvasmány. Adat-gazdag, részletező szakkönyv, amely mégis a közölt személyes kérvények, a korhangulatát nagyszerűen idéző fotók, s talán a téma időbeli közelsége miatt az a könyv, amit nemcsak a könyvtárban egy kutatáskor érdemes kinyitni, hanem jó szabadidőnkben is olvasgatni. Stílusa a rengeteg szám és név ellenére is olvasmányos, az események elrettentő realitása ösztönöz a továbbolvasásra. Természetesen szakkönyvként ugyanennyire értékes művet tartunk a kezünkben, egy levéltári szakértő precizitásával megalkotott munkát, melynek pontos lábjegyzetei, illetve azok átlátható rendszere akár segítséget is jelenthet a korszakban érdekelt kutató számára.

Tóth Gödri Iringó

A kötet adatai:

Mikó Zsuzsanna: A terror hétköznapjai – A kádári megtorlás 1956-1963. Magyar Nemzeti Levéltár – Libri, Budapest, 2016. 286 oldal.

Ezt olvastad?

A sors furcsa fintoraként a csehszlovák események 50. évfordulójára jelent meg jelen tanulmánykötet, és a kedves olvasóban a címet olvasva