Akiktől más lett a világ – Magyar tudósok (1. rész)

Csiffáry Gabriella a végig magyar földön élő és alkotó, a 19. században hazánkba költöző és nálunk kiteljesedő, illetve a 20. században tőlünk elszármazott, és külföldön tudományos karriert befutó sikeres magyar tudósok és felfedezők életét, munkásságát és találmányait mutatja be informatív, képekkel és dokumentumokkal gazdagon illusztrált, a Corvina Kiadónál megjelent kötetében. Az elgondolkodtató, inspiráló vagy példamutató életutakból mutatunk be néhányat könyvismertetésünkben.

A tragikus sorsú Semmelweis Ignác az 1840-es évek végén a Wiener Allgemeine Krankenhaus (Bécsi Általános Kórház) orvosa volt, amely a Wiener Medizinischen Schule (Bécsi Orvostudományi Iskola) oktatókórháza volt. A kórház I. számú szülészeti klinikáján dolgozva, a több évtizednyi szülészeti és halálozási adatokat tanulmányozva és összehasonlítva egyértelművé vált számára, hogy az I. és a II. számú klinikán nagyon eltérőek voltak a halálozási arányszámok. Az I. számú klinikán, ahol az orvosok és orvostanhallgatók a szülések levezetése mellett az elhunytak boncolását is végezték, sokkal több volt a haláleset, mint a II. számú klinikán, ahol a bábákat képezték. Semmelweis rájött, hogy a boncoló orvosok az áldott állapotban lévő vagy a szülésen átesett nők csupasz kézzel történő vizsgálata közben fertőzik meg az édesanyákat, akik közül nagyon sokan megbetegedtek, és gyermekágyi lázban elhaláloztak. Miután barátja és kollégája, Jakob Kolletschka is megbetegedett, és meghalt az egyik hullaboncolás következtében, amikor is egy gyakornok (rezidens) szikéjével véletlenül megvágta a kezét, Semmelweis már teljesen biztos volt abban, hogy a fertőzést a boncoló orvosok, a gyermekágyi lázat pedig a vérmérgezés okozza. Az Orvosi Hetilap 1858. január 10-i számában megjelentetett felfedezését az orvostársadalom hosszú ideig kétkedve és elutasítással fogadta, de a Semmelweis által javasolt, és nagyon eredményes klórmeszes oldattal történő kézmosást a Helytartótanács 36.481/1862. számú rendelete 1862. szeptember 1. napjától minden kórházban kötelezővé tette. 1865-ben a döblingi elmegyógyintézetbe szállították, ahol néhány héten belül meghalt, a temetésén sem a családja, sem a kollégái nem vettek részt. Hamvait végül 1965-ben szülőházának udvarán helyezték el, amely jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad helyet.

A szintén tragikus sorsú Richter Gedeont a magyarországi gyógyszeripar és a nagyüzemi gyógyszergyártás megteremtőjeként tartjuk számon. Édesanyja gyermekágyi lázban halt meg, édesapját a kolera vitte el. A korán árvaságra jutott kisfiú tizenöt éves korától egy gyöngyösi gyógyszerésznél gyakornokoskodott, majd 1901-ben a Ludovikával szemben, az Üllői út 105. szám alatt nyitotta meg Pesti Sas néven első patikáját. Richter az organoterápiás, az állati belső szervekből nyert hatóanyagokból készített hormontartalmú gyógyszereivel vált ismertté, az elsők között gyártott adrenalintartalmú gyógyszert, az 1902-ben forgalomba hozott Tonogen Suprarenale-t, amelynek vérnyomásfokozó, érösszehúzó és vérzéscsillapító hatása is volt, így fontos szerepet játszott különböző műtéti beavatkozásoknál. 1906-ban Kőbányán épült fel, és 1907-től működött a kezdetben néhány épületből álló, később hatalmas komplexummá fejlődő Vegyészeti Gyár. Kőbányán a hormonkészítmények mellett már gyógynövények ipari méretű feldolgozásával is foglalkoztak. 1912-től került forgalomba a gyűszűvirág-kivonatot tartalmazó Adigán, amelyet idegrendszeri és anyagcserepanaszok kezelésére alkalmaztak; az anyarozs-kivonatot tartalmazó, 1923-ban forgalomba hozott Ergosecan, majd az 1927-től gyártott Ergám tabletták a szülészeti és nőgyógyászati kezeléseknél bizonyultak jótékony hatásúnak. Szintetikus gyógyszereket is gyártottak; az első szintetikus készítmény azonban nem orvosság, hanem fertőtlenítőszer, a Hyperol volt, amely az első világháború éveiben nagy népszerűségre tett szert, és nagyon keresetté vált. A gyár generációk óta legismertebb és legnépszerűbb készítménye az 1912-ben forgalomba hozott, gyulladáscsökkentő, valamint láz- és fájdalomcsillapító Kalmopyrin tabletta volt. A gyáralapító Richter Gedeont 1944. december 30-án a nyilasok belelőtték a Dunába.

Selye János hosszú évtizedeken keresztül azt vizsgálta, hogy az élő szervezetek hogyan reagálnak, és miképpen alkalmazkodnak az őket ért stresszhez. Kutatásai nyomán megállapította, hogy akár testi, akár lelki stressz ér minket, a szervezetünkből ez mindenképpen biokémiai reakciókat vált ki, többek között szaporább szívverést, magasabb vérnyomást, a vércukorszint megemelkedését és a pupillák kitágulását idézi elő. Selye szerint a generális adaptációs szindróma, azaz a biológiai stressz tudományosan analizálható, amelynek három fázisa van. Az első fázis az alarm-, vagyis riasztási szakasz, a második fázis a rezisztencia, vagy alkalmazkodási szakasz, a harmadik fázis pedig a kimerülési szakasz. Az élő szervezet alkalmazkodóképessége bár széles körű, de kimeríthető, tehát nem korlátlan vagy végtelen. Mindhárom fázisban alapvető szerepet töltenek be a mellékvese hormonjai, az adrenalin és a kortizol. Selye felismerte, hogy a szervezet védekező rendszerének három alappillére van: a hormonális védelmi struktúra, az idegrendszer és az immunrendszer. Amennyiben a stressz tartóssá válik, szabad utat engedve a baktériumoknak és a vírusoknak, legyengítik az immunrendszerünket, és különböző betegségek léphetnek fel. A krónikus stressz miatt pszichoszomatikus betegségek alakulhatnak ki, többek között például az asztma, a magas vérnyomás, a pánikbetegség vagy a depresszió. A hosszan elhúzódó és nagyon súlyos stressz jelentős szerepet játszhat a rosszindulatú daganatok kialakulásában is.

Ganz Ábrahám Svájcban született, öntőinas volt egy zürichi öntödében, később francia, osztrák és német öntödékben is dolgozott, majd 1841-ben érkezett Pestre, ahol 1842-től a Széchenyi István alapította József Hengermalom első öntőmestere lett. 1845-ben saját öntödét nyitott Budán, 1848-ban a szabadságharc oldalára állt, és ágyúkat öntött a magyar hadsereg számára, aminek köszönhetően a szabadságharc bukása után bebörtönözték, de néhány nap után kiengedték, és a tőle megszokott módon, hatalmas energiával és elszántsággal dolgozhatott tovább. Ganz találmánya, a kéregöntés technikájának kidolgozása és alkalmazása fontos állomása volt a vasúti áruszállítás elterjedésének és általánossá válásának. 1853-as felfedezésének köszönhetően az egész Európában használatos kovácsoltvas abroncsú, küllős vasúti kerekek helyett kemény és kopásálló öntöttvas kerekeket készített. Az öntöttvas kerék futófelületét, azaz külső kérgét pedig antimon hozzáadásával tette acélkeménnyé, amit a hőkezelési eljárás, a forró fém vízzel való hűtése tett még keményebbé és kopásállóbbá. A Ganz-féle vasúti kerekek szerte Európában igen keresettek lettek, jóval drágábbak voltak ugyan, mint a korábbi kovácsoltvas kerekek, de mivel sokkal ritkábban kellett cserélni és javítani őket, nagyon gyorsan visszahozták az árukat. 1867 telén a Duna jegesedése lehetetlenné tette, hogy Ganz minden külföldi megrendelőnek a vállalt határidőre leszállítsa a tőle megrendelt berendezéseket, ezért öngyilkos lett. Utóda jobbkeze, a kéregöntésű gabonaőrlő hengerszék kifejlesztője, Mechwart András lett, akinek vezetése alatt világhírű gyárrá fejlődött a Ganz-művek. Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz váltakozó áramú áramelosztó rendszere, azaz transzformátora, Bánki Donát és Csonka János karburátora, azaz porlasztója, Kandó Kálmánnak a vasúti szállítás villamosítását lehetővé tévő fázisváltós villamos mozdonya és Jendrassik György, a költséges és tűzveszélyes benzinmotorok helyett az olcsó és biztonságos nyersolajjal működő dízelmotorja sem jöhetett volna létre a Ganz Ábrahám alapította gyár működése nélkül. Így az üzemnek a műszaki fejlesztésekben és a magyar iparban betöltött kiemelkedően fontos szerepét és jelentőségét nehéz túlbecsülni.

Bay Zoltán 1936-tól a világhírű újpesti Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának (a Tungsram-labornak) volt az igazgatója. A Műszaki Egyetemen Atomfizikai Tanszéket hozott létre, amelynek tanszékvezető professzora lett. A háborús években a Honvédelmi Minisztérium felkérésére kezdtek mikrohullámú kísérletekkel foglalkozni; a kutatás célja a mikrohullámú hírközlés, a repülőgépek mikrohullámú felderítése, valamint a rádiólokátor, azaz a radar kifejlesztése volt. Bay 1944-ben vetette fel, hogy a radar segítségével be lehetne fogni és el lehetne érni a négyszázezer kilométer távolságra található Holdat. A kísérletekkel arra keresték a választ, hogy a mikrohullámok vajon kijuthatnak-e a világűrbe, és ha igen, akkor a Hold hogyan veri vissza ezeket a hullámokat? A háborús helyzet miatt végül az első sikeres kísérletre 1946. február 6-án került sor: 2,5 méteres hullámhosszon radarvisszhangot fogtak a Holdról. Bay a háború alatt részt vett az embermentésben és az ellenállásban, majd 1948-ban családjával az Egyesült Államokba emigrált, ahol méréstechnikai kutatásokkal foglalkozott. A lézertechnika megjelenése a fénysebességre vonatkozó kutatásokat is forradalmasította. Bay fénysebességre alapozott új méterdefinícióját elfogadta az International Weights and Measures Bureau (a Nemzetközi Súly- és Mértékiroda); ennek értelmében tehát 1 méter az az út, amelyet a fény a másodperc 1/299 792 458-ad része alatt befut.

Szebehely Győző 1945-ben szerzett gépészmérnöki diplomát a Műszaki Egyetemen. 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol különböző egyetemeken tanított, majd 1954-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. 1957-től az Egyesült Államok űrprogramjában, a rakéta- és űrhajózási részleg űrmechanikai mérnökeként a Holdra jutás számtalan mechanikai problémájának megoldásán dolgozott. A háromtest-problémáról alkotott elmélete olyan számításokat foglal magában, amelyek három nagy objektum mozgásának előrejelzésére vonatkoznak a világűrben, legyen szó akár bolygókról, akár űreszközökről. Kutatási eredményei szerint e három test bármely kombinációja nem tartható fenn tartósan, és ez arra kényszeríti a legkisebb objektumot, hogy eltávolodjon a többitől. 1963-tól részt vett a NASA Apollo-misszióiban, kutatásai hozzájárultak az űrhajók Holdra és a Naprendszer más bolygóira történő navigálásához, valamint a bolygókutatáshoz szükséges, az emberek szállítására is alkalmas űreszközök fejlesztéséhez és üzembiztos működtetéséhez.

Pavlics Ferenc 1950-ben diplomázott a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, majd tanársegédként itt tanított 1956-ig, amikor elhagyta az országot, és az Egyesült Államokba emigrált. A Boeing és a General Motors megbízásából bekapcsolódott a NASA Apollo-programjába. Legfontosabb feladatuk magának a holdjárműnek (Lunar Roving Vehicle), illetve a holdjáró elektronikai és navigációs rendszerének megépítése volt. Pavlics irányította a holdjáró tervezését, tesztelését és kivitelezését is, ő volt a felelős a motor, a kerekek és a felfüggesztés építéséért. Az első holdjárót először 1971. július 30-án, az Apollo negyedik holdra szállása alkalmával használták. A holdjárművet a holdkompon rendelkezésre álló, nagyon szűk hely miatt csak összecsomagolva lehetett szállítani, az űrhajósoknak a Holdon egyszerűen és gyorsan menetkész állapotba kellett tudni helyezni. A Lunar Rover első példányának súlya 208 kg (a Holdon csak 35 kg) volt, és el kellett bírnia a két űrhajóst a teljes felszereléssel, a tudományos műszerekkel és minimum 40 kg kőzetmintával együtt. A Lunar Roverből összesen hat példány készült, amelyből három a Holdon maradt.

Csiffáry Gabriella könyvéből megismerkedhetünk többek között Fonó Albert, Szentágothai János, Galamb József, Fényi Gyula, Jedlik Ányos és Eötvös Loránd életével és munkásságával is. Csiffáry Gabriella kötetét a 19–20. századi magyar tudománytörténetben komolyabban elmélyülni kívánó olvasók és a művelődéstörténeti témák iránt érdeklődő egyetemi hallgatók is haszonnal forgathatják.

Szelke László