Áttörés a magyar háborús filmben? – Történészszemmel a Szürke senkikről

A 2016-os esztendő végének talán legjobban várt magyar filmjévé vált a Szürke senkik. A film alkotói nem először nyúltak történelmi témához. Köbli Norbert forgatókönyvíróhoz köthető az elmúlt években a magyar történelmi TV-film műfajának újbóli feltámadása olyan filmekkel, mint A vizsga, a Szabadság különjárat, A berni követ, illetve a Félvilág. Kovács István rendező Idegen föld című kisfilmje a második világháborúban játszódik.

Míg az elektronikus média igen kritikus a magyar közszolgálati médiával kapcsolatban, a Duna TV-n leadott film nemcsak hogy nagy várakozást, hanem szinte egyöntetűen pozitív véleményt is generált. Az egyöntetű pozitív véleményözönt viszont elsősorban nem maga a film, hanem a film témaválasztása idézte elő.

Általános elvárás a magyar közvélemény részéről, hogy Magyarország történetéről készüljenek nagyívű történelmi filmek, főleg olyan témákban, amelyek az 1989 előtti, egyébként igen magas színvonalú filmgyártás számára úgymond „tabunak” számítottak. Kifejezetten fájó sokak számára, hogy miközben a világháborúk koráról számos máig népszerű szatírát (Tizedes meg a többiek, Isten hozta Őrnagy úr), illetve egzisztencialista drámát (Az ötödik pecsét, Két félidő a pokolban) készítettünk, a háborús film műfaja szinte ismeretlen a magyar filmgyártásban. /Háborús film alatt azokat a filmeket értem, amelyek főszereplői katonák, a film cselekménye alapvetően a fronton zajlik, található benne harcjelenet, s célja az, hogy a háborút valamiféle reális keretben értelmezze (így leválasztom róla a szatíra műfaját)./

Különösen nehéz témát választottak az alkotók, hiszen amíg a második világháborúról számtalan színvonalas háborús film készült, sőt az 1970-es, 1980-as évek Hollywoodja a vietnami háborúval kapcsolatban is kitermelte a maga kánonját, az első világháborúról szóló filmek esetében messze nem találhatjuk ezt a bőséget. Amíg mind a második világháború, mind a vietnami háború feldolgozásához széles tematikai bőséggel nyúlnak az alkotók, az első világháborúról szóló háborús filmek döntő hányada vagy az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlannak a „klónjai”, vagy pedig csupán végtelenül didaktikus, fekete és fehér figurákkal operáló háborúellenes vagy éppen heroizáló filmek. Ennek okai országonként eltérőek, de legfőképpen abban ragadható meg az első világháború témájának háttérbeszorulása, hogy egyrészt a második világháború élménye elhomályosította a Nagy Háború emlékét, másrészt Kelet-Európa szerte fontosabb eseménynek élték meg a háborút követő forradalmakat, országok felbomlását és születését, mint magát a világháborút.

Talán ebből az egyhangúságból akartak kitörni a film alkotói, amikor a világháború egy különleges szeletét választották filmjük témájául. Az első világháborúról szóló ismeretterjesztő cikkekben felülreprezentáltak a Nagy Háborúban használt állatokról szóló írások, s ez a megnövekedett érdeklődés is közrejátszhatott abban, hogy a film központi problémájává váljon a postagalamb-szolgálat. Bár a filmből nem derül ki, a postagalamb-hálózat fenntartása a 20. század első évtizedeiben azért volt fontos, mert a kommunikáció más módjai sérülékenyebbek voltak. A vonalakat ért ellenséges tüzérségi tűz vagy bombatámadás állandó velejárója volt, hogy a távközlési vezetékeket felszaggatta, így fennállt az a veszély, hogy az első vonal és a magasabb parancsnokságok közötti kommunikáció megszakad. Ennek kiküszöbölésére nőtt meg a szerepe a futároknak és a galamboknak, melyek azzal az előnnyel is rendelkeztek, hogy nem voltak lehallgathatóak. Különösen fontos volt a postagalamb-szolgálat bekerített egységek esetében, ahol esély sem kínálkozott a távközlési hálózat helyreállítására. Így a verduni csata során Fort Vaux, vagy a Meuse-Argonne offenzíva során bekerített „elveszett zászlóalj” is csak postagalambok útján tudott kommunikálni. Ezt felismerve a hadviselő felek a háború kezdetén már százezres nagyságrendben tartottak kiképzett galambokat. Magyarországon a polgári galambtenyészetek kisajátításának törvényi hátterét az 1912. évi LXIII. törvény 14. §-a tette lehetővé.

Amint a filmben is látható, a galambokat mozgó dúcokban tárolták, mely lehetővé tette a galambház mozgatását. A dúcok telepítésénél szempont volt egyfelől, hogy a hadosztály-parancsnokságok közelébe helyezzék őket, másfelől zajmentes, lehetőleg szabad kirepüléssel rendelkező területen legyen. (További információk Szepessyné Judik Dorottya cikkében itt, továbbá Kiss Gábor cikkében itt.)

Miközben a film nem esik bele sem a didaktikus háborúellenesség, sem a heroizálás vétségébe, a háborús filmek hibáinak árnyékát nem tudja átlépni. A háborús filmek általános negatív vonása, hogy gyakran a cselekmény érdekében lemond a katonai rációról, s nem igen érthetjük meg azt, hogy mi, miért történik a képernyőn. Hogyan mernek tüzet rakni több kilométerre az ellenséges vonalak mögött? Mi értelme van az olaszoknak fenntartani egy magányos géppuskaállást az erdő közepén? Támadás esetén miért nem biztosítják a géppuska állás két oldalát? Miért csak egy olasz katona kezeli géppuskát? Magának a felderítésnek a céljai is elég zavarosak a filmben.

Habár aligha volt a filmeseknek arra lehetőségük, hogy olyan professzionális módon felkészítsék a színészeiket a szerepre, mint egy hollywoodi produkció esetében – ahol külön katonai tréningeket tartanak a színészek számára –, ennek ellenére is sajnálatos látni, hogy miképp bánnak a fegyverekkel. Különösen szembetűnő, hogy a film kezdetén több közeli jelenetben is láthatjuk, hogy az egyik szereplő a puskáját úgy tartja célhoz, hogy a zárfogantyú az orrához van szorítva. Ha valós helyzetben elsütötte volna a fegyvert, a puska visszarúgása valószínűleg komoly sérüléseket okozott volna a fegyvert használó személynek.

Ha az első világháború viszonyait vesszük figyelembe, akkor is hasonlóan fájó kérdések kerülnek elő megválaszolatlanul. Hogyan tudtak átjutni a frontvonalon észrevétlenül? Miért nem kerül elő a filmben az első világháborús gyalogsági harc talán legfontosabb fegyvere, a kézigránát?

Egy történelmi film esetében mindig nehéz kérdés annak eldöntése, hogy a szereplők által beszélt nyelv mennyire képezze le a korát. A filmben a magyar nyelv ma használatos változata jelenik meg – annyi eltéréssel csupán, hogy a román helyett az „oláh” megnevezés használják. Ahogy viszont mondjuk a Hideg napokban Major Tamás vagy Latinovits Zoltán a beszédmódjukkal is prezentálták a ludokivás tiszteket, úgy ez fájóan hiányzik a Szürke senkikből.

Aki egy első világháborús naplót, memoárt vesz a kezében, elképzelhetetlen, hogy ne találkozzon a német katonai szakzsargon magyarosított elemeivel, az ún. bakanyelvvel. aminek egyes elemei a mai napig jelen van a beszélt nyelvben, gondolva az egrecéroztat, cakompakk, vagy komisz szavakra. Ezenkívül a századelő beszélt magyar nyelve is jóval több olyan latin, német vagy tájnyelvi kifejezést tartalmazott, mely mára már vagy kiveszett, vagy régiesnek hat. Ugyancsak életszerűtlen, hogy a román katona magyar beszédén semmilyen akcentust nem érzünk. Különösen zavaró a kommunikáció az osztrák katonával, ugyanis bár a filmben csak németül beszél, ennek ellenére nem egyszer magyarul szólnak hozzá, amit láthatóan ért. Emellett számomra túl közvetlennek hat a katonák egymás közötti kommunikációja, függetlenül az alá- és fölérendeltségi viszonyoktól.

A film lényegében öt szereplőnek, a felderítő osztag öt katonájának történetét mutatja be. Az osztag tagjainak megformálásakor az amerikai filmekből ismert toposz kerül elő akkor, amikor egy kis csoportban a lehető legeltérőbb társadalmi és nemzetiségi helyzetből származók kerülnek egy helyre. A soknemzetiségű Monarchia hadserege elvileg kiváló terepe lehetne egy ilyen kompozíciónak, mégis kérdések merülhetnek fel a film nézőiben. A Monarchiában a hadkiegészítési és pótlási rendszer alapja a területi elv volt, tehát az egyes ezredek legénységi állományát meghatározott területről sorozták. Ennek tükrében furcsának tarthatjuk, hogy egy budapesti és egy román egy alakulatba került. Problematikusabb kérdés, hogy miért szolgál egy feldkircheni (karintiai) osztrák katona egy magyar alakulatnál.

Az osztrák katonának, Klaus Krámernek a fia halálának feldolgozásán túl aligha van egyéb jellemvonása, míg Döme karaktere – sok háborús filmhez hasonlóan – arra szolgál, hogy egy újonc szerepeltetésével a kívülálló nézőt bevonja a film cselekményébe. A másik három szereplő viszont mind egy-egy jellegzetes világháborús karaktert hordoz magában: Fodor őrmester testesíti meg a legénység és a tisztek konfliktusát, Molnár a keleti fronton bolsevizálódó, majd dezertáló budapesti munkást, míg Radu a magyarországi nemzetiségiek identitásproblémáját reprezentálja.

Fodor őrmesterről, az osztag parancsnokáról azt tudhatjuk meg, hogy neves katonacsaládból származva, ígéretes karrier előtt állva fokoztatta le magát hadnagyból altisztté, Radu szerint amiatt, mert „nem tetszett neki, hogy amíg a fiúk a lövészárokban éheznek, a nagykutyák a kastélyokban pezsgőznek”. A háborúellenes irodalom egyik legfontosabb toposza, hogy az alsóbb társadalmi rétegekből származó legénység szenvedéseit szembeállítják a frontvonaltól távoli kastélyaikban dőzsölő vezérkari tisztek életkörülményeivel, akik lelkiismeretlen módon hajtják az embereket a géppuskák elé. Egy kritika aligha adhat teret arra, hogy részletekbe menően elemezze ezt a máig élő képet,[1] mégis két momentum erejéig érdemes erre reagálni. Egyfelől az itáliai front különösen ismert volt arról, hogy a frontokon megjelentek a „háború urai”. Az ifjú király, IV. Károly több alkalommal is megjelent az olasz fronton, Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg kifejezetten híres volt arról, hogy többször is a lövészárkokba látogatott. Másfelől kérdéses, hogy egy hadnagy esetében mennyiben kelthetett visszatetszést a tisztek tevékenysége. Egyrészt mind a társadalmi közeg, ahonnan érkezett, mind a hadseregbeli nevelése tartalmazta azt az elemet, hogy elkülönítse magától a legénységi állományt. Másrészt kérdéses, hogy mennyiben találkozhatott a tisztek dőzsölésével egy hadnagy, hiszen egy vezénylő tiszt aligha élt sokkal jobb körülmények között, mint a katonái.


IV. Károly a Monte San Gabrielén 1917. november 17-én. A kép forrása: Nagy Háború Blog

Fodor tiszti háttere annyiból nyújt még betekintést a tisztikar életébe, ugyanis a nősüléshez szükséges kaukció előteremtése akadályozta meg a házasodásban.

Molnár egy másik jellegzetes karaktert testesít meg, a budapesti munkást, aki a keleti frontról visszatérve Lenin hívévé vált, s célja, hogy dezertálás útján is kilépjen a háború poklából. A munkásság azonosítása a pacifizmussal, a szociáldemokráciával és a Tanácsköztársasághoz vezető munkásmozgalmakkal – eltérő morális előjellel – mind a baloldali, mind a jobboldali emlékezeti kánon része. Számtalan egyéni sorsot fel lehet sorolni ennek igazolására, viszont ennek kiterjedt és átfogó vizsgálatára – mint ahogy egyáltalán az 1918-as, 1919-es események tanulmányozására – nem került sor már évtizedek óta. Eddigi tudásunk alapján két dolog mindenképpen megállapítható. Egyrészt az orosz hadifogságból hazaérkezőkkel kapcsolatban kételyekkel viseltettek a különböző hatóságok, a karanténba helyezett katonákat nemzethűség alapján osztályozták. A polgári közigazgatás közegei több jelentésben is foglalkoznak azzal. hogy a katonák között a háborúellenes és az oroszországi eseményeket támogató hangok megerősödtek. Másrészt a háború elhúzódásával – amit tovább súlyosbítottak a háborús vereségek és a közellátás összeomlása – a katonaszökevények száma drámaian megnőtt, 1918 kora őszére 600-800 ezer főre volt tehető a szökött és hátországban bujkáló katonák létszáma.

Molnár visszaemlékezésében viszont érdekes kultúrtörténeti adalékra lelhet a figyelmes néző, amikor egy János-hegyi kirándulás élményét osztja meg Dömével. A János-hegy turizmusának kiépülése már a 19. század közepén megkezdődött, ám a világháború előtti évekre tehető az első aranykora, melynek ikonikus eseménye volt az Erzsébet-kilátó 1910-es felavatása.


Román katonák istentisztelete az olasz fronton. A kép forrása: https://arhivelenationale.culturalspot.org/

Radu karakterére alighanem hatott Liviu Rebreanu világhírű regénye, az Akasztottak erdeje. Az első világháború során a birodalom népességét nemzetiségi hovatartozástól függetlenül hívták be, így a Monarchia hadseregében szolgáló katonák 7 százaléka román nemzetiségű volt. A háborúzó felek országhatárai nem egyeztek a nemzetiségi határokkal, így emberek milliói számára jelentett identitásproblémát a háború, ami kifejezetten igaz volt a Monarchiára. Emiatt egyes nemzetiségekben sem a politikai, sem a katonai elit nem bízott meg. Radu története szerint Fodor őrmester mentette meg egy statáriális bíróság ítéletétől, ami azért akarta kivégeztetni, mert arról beszélt katonatársaival, hogy románként nem harcolna a román hadsereg ellen. Ugyanez a probléma vetül fel Rebreanu művében Apostol Bologa alakjában is, akit végül felakasztanak. Habár az antant és a kisantant propagandája az osztrák-magyar hadsereg megítélésének egyik sarokkövévé tette az általa elkövetett atrocitásokat, kollektív büntetéseket és hadbírósági ítéleteket, a mai napig nem rendelkezünk teljes képpel ezek mértékéről.


Egy filmkocka az Akasztottak erdeje című regény 1965-ös filmfeldolgozásából

A háború brutalizáló hatását mutatja a film talán legbizarrabb eleme, amikor az osztrák katona a fronton magával hordozza fia koponyáját. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, hasonló eset ismert az első világháború időszakából. Kovács György naplójában megemlíti egy katona, Sás Imre történetét, aki szintúgy levágta két elesett fiának fejét, lefőzte róluk a húst, s úgy vitte haza gyermekeinek földi maradványait. (Az eredeti történet a Nagy Háború Blogon olvasható itt.)


Levágott fejekről a hús lefőzése Kovács György naplójában. A kép forrása: Nagy Háború Blog

A film szándékosan tartja homályban azt a kérdést, hogy mikor játszódik a film cselekménye. Az a tény, hogy a katonák már sisakot viselnek, arra utal, hogy a háború utolsó két évében járunk. A film végi csattanó érdekében az alkotók talán félre is akarták vezetni a nézőt, hiszen amikor a felderítő csapat parancsnoka a Monarchia jövőbeli támadásáról szól, akkor a korszak történetét ismerő néző valószínűleg a caporretói áttörésre gondol. Radu történetéből viszont következtethetünk arra, hogy 1918-at írunk.

Csupán a film legvégén, a küldetés értelmetlenségét szimbolizálva tudjuk meg, hogy a film a háború utolsó napjaiban játszódott. Ugyanezt tekinthetjük a film legnagyobb fordulatának, kérdéses, hogy az október végi, november eleji hadi helyzetben egyáltalán volt-e lehetőség ilyen mélységi felderítő akcióknak.

Azt még valószínűnek tarthatjuk, hogy az őszirózsás forradalom, egyáltalán a Monarchia belpolitikai összeomlásának híre nem ért el az alakulathoz az akció kezdetén, habár az október 16-án kihirdetett föderalizálási program hírére több szlávajkú ezredben megerősödtek a háborúellenes hangok. Viszont az itáliai fronton harcoló osztrák-magyar haderő aligha volt olyan helyzetben hogy ilyen akciókat végre tudjon hajtani. 1918. október 24-én az antant csapatok átfogó támadást indítottak az olasz fronton. Habár a támadó olasz-francia-brit haderő sem a katonák, sem a lövegek számában nem volt döntő fölényben, az osztrák-magyar csapatok fizikai és morális állapota nem tette lehetővé a hatékony védelmet, s felgyorsította az osztrák-magyar haderő felbomlását. Október 30-án – a film középpontjában lévő felderítő csapat indulásának kezdete előtt – a támadó antant haderő kettévágta az osztrák-magyar vonalakat, ezzel megpecsételve a front helyzetét.


A Vittorio Venetó-i csata. A kép forrása: Wikipedia

Ambivalensen fejezem be kritikámat. Habár a cikk elsődleges vállalása az volt, hogy a történettudományi tények tükrében vizsgálja meg a filmet, egy filmnek – függetlenül attól, hogy történelmi film vagy sem – elsősorban mint filmnek, s nem mint történelmi tablónak kell megállnia a helyét. Véleményem szerint, amíg A vizsga vagy A berni követ át tudott valamit adni a kor hangulatából, a Szürke senkik nem tudta sem az első világháború hangulatát, sem pedig a k. und k. világát visszaadni. Lehet, hogy a korábbi filmek feszült hangulata jobban hatott rám, mint a Szürke senkik történetének lassúbb folyása. Több kritikával egyetértve valószínűleg egy hosszabb játékidő is jót tett volna a cselekmény kibontására. Mindenesetre ajánlom, hogy mindenki tegyen a filmmel egy próbát.

Fóris Ákos

Kapcsolódó cikkek:

A vörös grófnő (1984) című film történészszemmel

A napfény íze című film történészszemmel

A Conan kapitány (1996) című film történész szemmel

“Már a spájzban vannak az oroszok” avagy A tizedes meg a többiek történészszemmel

Kaddish egy talán sosem volt gyermekért – a Saul fia című film történészszemmel


[1] Ezt a tévhitet a BBC is betette a 10 leleplezett első világháborús mítosz közé, lásd itt.; Ennek magyar tartalmi összefoglalását lásd itt.

Ezt olvastad?

Egy álmatlan éjszakámon történt, mikor unottan kapcsolgattam tévém távirányítóját és meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik adón a színész legenda Jack