Az Amerikai Egyesült Államok Latin-Amerikában

Az Egyesült Államok fegyveres erői 2026. január 3-án elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét. A házaspár ellen kábítószer-kereskedelem, illetve terrorizmus támogatása miatt emeltek vádat az amerikai hatóságok. Elfogásukat és az Egyesült Államokba való szállításukat – a valódi vádak ellenére-több jogos kritika is érte, mivel az amerikai haderő aktívan beavatkozott egy független állam politikai életébe.

Azonban az Egyesült Államok és Latin-Amerika viszonyában nem ez volt az első eset az intervencióra. Kapcsolatuk történetében számtalanszor sor került valamilyen amerikai beavatkozásra, amelyek nagy hatást gyakoroltak a régió országainak történetére. Cikkemben az Egyesült Államok latin-amerikai beavatkozásainak rövid történetét mutatom be.

A kezdetek

 Az Amerikai Egyesült Államok már korán megfogalmazta hatalmi igényeit a latin-amerikai országokkal szemben. Erre a 19. század első felében került sor, amikor Latin-Amerikában függetlenségi háborúk törtek ki a szabadságharcosok (pl: Simon Bolívar, San Martin) és a térséget akkor nagyrész uraló Spanyolország között. A Monroe-adminisztráció (1817­-1825) ekkor fokozatosan elismerte a függetlenségüket frissen elnyert latin-amerikai államokat, mert szerette volna politikai- és kereskedelmi befolyását növelni a térségben. Továbbá igyekezett terjeszteni az úgynevezett „amerikai rendszert”, és a republikanizmust eszmélyét is Latin-Amerikában. Ennek a koncepciónak része volt az is, hogyha az amerikaihoz hasonló politikai rendszerek jönnek létre a nyugati féltekén, az hozzájárul az Egyesült Államok biztonságának garantálásához.

Ehhez a politikához kapcsolódik a később Monroe-doktrínaként ismertté vált elv is, amit James Monroe elnök 1823-ban egy a Kongresszus előtt tartott, az Egyesült Államok helyzetét értékelő beszédében hirdetett ki. A Monroe-elv válasz volt a Szent Szövetség tervére, miszerint annak országai segítenek visszaállítani a spanyol uralmat Latin-Amerikában. Beszédében Monroe elnök elítélte az európai hatalmak beavatkozását az amerikai kontinens ügyeibe, kijelentve, hogyha az Egyesült Államok nem avatkozik be Európa belügyeibe, akkor az európaiak se tegyék ezt az amerikai kontinens ügyeibe.

Katonailag azonban az Egyesült Államok ekkor még nem tudta volna érvényesíteni a Monroe-doktrínát. A Szent Szövetség államait a beavatkozástól a brit tengeri fölény tartotta vissza, mivel Nagy-Britannia nem akarta, hogy a megnyíló latin-amerikai piacok a spanyol kereskedelmi monopólium visszaállításával megszűnjenek. Ennek köszönhetően a 19. század végéig meghatározó kereskedelmi partnere maradt a latin-amerikai államoknak.

Növekvő amerikai befolyás

Az Egyesült Államok csak a 19. század második felére vált meghatározó erővé Latin- Amerikában- köszönhetően megerősödő gazdaságának, flottájának, valamint annak, hogy az európai hatalmak számára a latin-amerikai térség jelentősége erre az időszakra már leértékelődött és más régiók (pl: Afrika) kerültek az előtérbe. A térség országai a nyersanyag- exporton alapuló gazdaságuk miatt rá voltak szorulva az Egyesült Államok jelentős felvevőpiacára.

Az Egyesült Államok viszont nem csak gazdaságilag, hanem katonailag is elkezdett beavatkozni a latin- amerikai régióban. 1898-ban kiszorította a spanyolokat Kubából, 1903-ban pedig Panamának segített függetlenedni Kolumbiától, hogy a területén végül amerikai felügyelettel megépülhessen a Panama-csatorna. Az Egyesült Államok akkor is beavatkozott a térségben, ha az amerikai üzleti érdekeltségek valamilyen formában sérültek. Ezt a fajta politikát általában két külpolitikai irányelvhez – a furkósbot politikához és a dollárdiplomáciához –  szokás kötni, amelyet két amerikai elnök Theodore Roosevelt és William Howard Taft fogalmazott meg. Roosevelt politikája a katonai erő alkalmazásának lehetőségére épült, míg Tafté elsősorban gazdasági eszközökkel (hitelek, befektetések) kívánta növelni az Egyesült Államok befolyását Latin-Amerikában, amelyet szükség esetén politikai és katonai eszközökkel is védelmeztek.

Éppen ezen pénzügyi-gazdasági érdekek miatt került sor 1916-ban a Dominikai Köztársaság, 1917-ben pedig Haiti amerikai megszállására. Az előbbi országot 1924-ig, míg az utóbbit 1934-ig tartották ellenőrzésük alatt az amerikai csapatok. Kivonulásuk után a hatalmat jellemzően USA barát autoriter rendszereknek, katonai diktatúráknak adták át, amelyek kellő stabilitást és kiszámíthatóságot jelentettek az amerikaiak számára. Ilyen volt például Rafael Trujillo rendszere a Dominikai Köztársaságban (1934-1961), illetve a Somoza család uralma Nicaraguában (1937-1979).

Az amerikai külpolitika a két világháború közti időszakban új irányt vett a latin-amerikai országokkal kapcsolatos politikájában. Ennek legjobb példája a Franklin D. Roosevelt amerikai elnök által meghirdetett jó szomszédsági politika volt.  Ennek lényegét Roosevelt elnök így foglalta össze 1933. március 4-i beiktatási beszédében:

„A világpolitika területén ezt a nemzetet a jó szomszédság politikájának szentelném – olyan szomszédnak, aki határozottan tiszteli önmagát, és ennek következtében tiszteli mások jogait is – olyan szomszédnak, aki tiszteletben tartja kötelezettségeit és tiszteletben tartja a szomszédok világában és a szomszédokkal kötött megállapodásainak szentségét.”

Roosevelt ezekkel azt a törekvését fejezte ki, hogy az Egyesült Államok a korábbi, egyoldalú akciók helyett megegyezésen alapuló beavatkozásokat tart csak elképzelhetőnek, és csak akkor, ha egy konfliktus más eszközökkel nem oldható meg. A gyakorlatban ennek a politikának voltak ugyan pozitív példái, mint a tengerészgyalogosok kivonása Haitiból vagy az amerikai beavatkozást Kubában legalizáló Platt-kiegészítés visszavonása, de ettől függetlenül az Egyesült Államok kormányzata továbbra is támogatta az USA barát autoriter rendszereket és igyekezett minden más hatalmat kizárni Latin-Amerikából. A jó szomszédsági politika szintén ezt a célt szolgálta, mivel a fasiszta veszély elleni kontinentális összefogás mellett stabil légkört akart teremteni a további gazdasági expanzióhoz.

Az Egyesült Államok és Latin-Amerika a hidegháború évei alatt

A hidegháborúban az amerikai külpolitika számára még inkább a stabilitás és a kiszámíthatóság vált fontossá a latin-amerikai régióban. Ennek jegyében 1948-ban a bogotai pánamerikai konferencián megalapították az Amerikai Államok Szervezetét, aminek jogában állt döntenie a földrész vitás kérdéseit illetően.  A szervezet alapokmányának 15. cikkelye megtiltotta az egyes államok bel-és külpolitikájába való beavatkozást, azonban amerikai követelésre ehhez hozzá tették, hogy „bizonyos lépéseket” tehetnek a kontinens államai a béke és biztonság fenntartása érdekében. Ez a cikkely legitimált bizonyos amerikai beavatkozást a kontinensen. A beavatkozásokat az Egyesült Államok azzal indokolta, hogy a kormányzata tartott a kommunizmus latin-amerikai terjedésétől.

A kommunizmus, mint ideológia természetesen ebbe a térségbe is eljutott és sorra alakultak ki a marxista pártok, mozgalmak. Taglétszámuk a kezdetekkor- az 1920-as években- nem volt túl magas, azonban politikai szerepük egyre nőtt, mivel a kommunista ideológia megoldást kínált a térség három nagy problémájára: a földkérdésre, a szociális problémákra, valamint a külföldi hatalmak túlzott gazdasági és politikai befolyására.  Tényleges politikai súlyuk azonban eltérő volt az egyes országokban, hiszen sokszor bizonyos korlátok- például a nemzeti kérdés lebecsülése- miatt nem tudtak jelentős befolyásra szert tenni. Számos esetben előfordult az is, hogy az Egyesült Államok a hidegháborús állapotok hatására kommunista veszélyt látott olyan kormányokban is, amik nem hajtottak végre radikális baloldali reformokat.  

Ebben az időszakban az Egyesült Államok még inkább támogatta a jobboldali, autoriter rendszereket Latin-Amerikában, hogy azok gátat vessenek a vélt vagy valós kommunista veszélynek. Természetesen itt felvetődik egy olyan dilemma, hogy az az ország, ami „a szabadság földjének” tartja magát, hogyan támogathat az emberi jogokat megsértő diktatórikus rendszereket? A kérdés az 1945 utáni amerikai közéletben szintén felmerült és válaszok is születtek rá. Az ellentmondást először Francis Adams Truslow amerikai történész próbálta meg feloldani azzal, hogy különbséget tett a diktatúrák és a totalitárius rendszerek között. Truslow szerint a diktatúrák szimplán politikai autokráciák, míg a totalitarizmus a politikai mellett a gazdaság autokratikus uralmát is gyakorolják. Tehát ez alapján a Somoza család rendszere Nicaraguában még az előbbi kategóriába tartozik, mert nem épített ki totális államot, nem szervezte át teljesen a társadalmat, és a gazdaság nagy része formálisan magánkézben maradt – még ha a család befolyása dominálta is. Épp ezért ez a rendszer még „belefért” az Egyesült Államok számára, mint szövetséges rezsim. Truslow nézőpontját azért fontos, mert a későbbiekben ez vált az USA Latin-Amerika politikájának központi elemévé.

Az fent ismertetett gondolkodásmód jegyében segítette például hatalomra a CIA 1954-ben Carlos Castillo Armas-t Guatemalában, mivel félt az akkor hatalmon lévő baloldali kormány megerősödésétől. De hasonló esetre került sor 1973-ban Chilében is, amikor az Egyesült Államok közvetett beavatkozása-gazdasági szankciója- járult nagyrészt hozzá a baloldali Allende- kormány bukásához és Pinochet diktatúrájának létrejöttéhez. Mind ezek ellenére az amerikai külpolitikát ebben az időszakban is jellemezte egyfajta humanitárius jelleg. Washington igyekezett valamilyen formában hozzájárulni a latin-amerikai régió gazdasági-társadalmi fejlődéséhez. Ennek keretében hirdette meg 1961-ben a John F. Kennedy vezette adminisztráció a „Szövetség a haladásért” programot. A program 20 milliárd amerikai dollárt juttatott volna a latin-amerikai országoknak, hogy fejlesszék a gazdaságukat, de ebből csak 9,4 milliárd dollár érkezett meg és a kapott összeget csak amerikai termékek vásárlására lehetett fordítani. Ráadásul Kennedy halála és a vietnami háború kiszélesedése után a program finanszírozása fenntarthatatlanná vált.

Az Egyesült Államok és a latin-amerikai autoriter rendszerek viszonyában csak az 1970-es évek végétől kezdett el változás bekövetkezni, mivel Jimmy Carter elnökségével egyre inkább előtérbe kerültek az emberi jogok az amerikai külpolitikában. Ettől kezdve az Egyesült Államok egyre kevésbé tolerálta az olyan jobboldali diktatúrákat, mint amilyen Pinocheté volt Chilében vagy Manuel Noriegájé Panamában. Utóbbiakat az Egyesült Államok többször fel is szólította az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. Továbbá az 1980-as évek végére létüket már a kommunizmus léte sem legitimálta, mivel a gyengülő Szovjetunióval ez a veszély megszűnt. Igaz ugyan, hogy az amerikai kormányzatok ekkor is támogattak még USA barát mozgalmakat, de az 1990-es évekre a demokratikus berendezkedést kezdték el előtérbe helyezni. Részben ennek köszönhetően buktak meg a fentebb már említett diktatórikus rendszerek is. Azonban egy-egy ilyen rendszerváltáskor az amerikai külpolitika mindig ügyelt arra, hogy USA barát kormány kerüljön hatalomra, mint például 1989-ben Panamában Noriega megbuktatása után.

Végkövetkeztetés és konklúzió

Látható, hogy az Amerikai Egyesült Államok, illetve Latin-Amerika viszonya komplex és összetett kérdéskör. Az Egyesült Államok a 19. század utolsó harmada óta egyre nagyobb befolyásra tett szert Latin-Amerikában. A 20. század közepére pedig lényegében kizárt katonailag minden, gazdaságilag részben minden riválist a térségből. A világ vezető szuperhatalma többször beavatkozott a latin-amerikai országok belügyeibe, azonban sokszor az intervenciók nem csak negatív, de pozitív következményekkel is jártak, hiszen az amerikai vállalatok jelentős infrastrukturális és gazdasági fejlesztéseket vittek véghez a régió országaiban. Az amerikai kormányzat hozzájárult több diktatórikus rendszer megbuktatásához, mint például 1983-ban Grenadában vagy 1989-ben Panamában. Korábban azonban többet is hatalomra segített, amik ugyan amerikabarátok voltak, de több ponton megsértették az alapvető emberi jogokat.

Érdemes figyelembe venni, hogy az Egyesült Államoknak, mint szuperhatalom, mindig is megvoltak a maga érdekei. A hidegháború idején ez a kommunizmus terjedésének megakadályozása volt, a cél szempontjából pedig az olyan rendszerek, mint a guatemalai vagy a chilei megfeleltek az amerikai kormányzat számára, ahogyan később a demokratikus berendezkedés Grenadában is. A hidegháború utolsó szakaszában, valamint annak végével- Latin-Amerika szempontjából is- az emberi jogok tiszteletben tartása, illetve a demokratikus rendszerek támogatása vált irányadóvá.

A régió és az Egyesült Államok viszonyát ma szintén több tényező határozza meg. Köztük az Egyesült Államokba irányuló migráció, a drogkartellek működése, illetve Kínának, mint gazdasági nagyhatalomnak a betörése Latin-Amerikába.

Fodor András

Felhasznált irodalom

Anderle Ádám: Latin-Amerika Története. Budapest, Pannonica Kiadó, 1998.

Devine, Jack: What Really Happened in Chile: The CIA, the Coup Against Allende, and the Rise of Pinochet. Foreign Affairs, 93.évfolyam, 4. szám. 26-35. 

Kennedy, Paul: The Rise and Fall of the Great Powers. Unwin Hyman, London, 1988.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Mítosz és valóság: érdekek és értékek. Budapest, Antall József Tudásközpont, 2014.

Kissinger, Henry: Diplomacy. Simon & Schuster, Rockefeller Center, New York, 1994.

Kennedy, Paul: The Rise and Fall of the Great Powers. Unwin Hyman, London, 1988.

LaFeber, Walter: The american age. U.S. foreign policy at home and abroad 1750 to the present. New York, W.W.Norton & Company,1994.

Leuchtenburg, William E.: Franklin D. Roosevelt: Foreign Affairs. 

Sellers, Charles – May, Henry- Mcmillen, R. Neil: Az Egyesült Államok története. Budapest, Maecenas Könyvek, Talentum Kft, 1999.

Szilágyi István: Modernizációs modellek és alternatív stratégiák Latin-Amerikában a XX. században. In: (Szerk.) Horváth Emőke – Lehoczki Bernadett: Diplomácia és nemzetközi kapcsolatok. Amerika a XIX-XXI. században. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2019. 45-66.

Ezt olvastad?

Operation Unthinkable: A brit tervezés a Szovjetunióval való hipotetikus konfliktus esetére

A tanulmány az 1945-ben készült brit haditerveket, az ún. Operation Unthinkable („Elgondolhatatlan hadművelet”) vizsgálja, amelyeket Winston Churchill miniszterelnök kezdeményezésére dolgoztak

X