Bécsi és budapesti városképek a 20. századból

Bécs és Budapest összehasonlítása minden korszakban érdekes eredményekkel kecsegtet. A huszadik század összevetése azonban tágabb értelemben is tanulságos lehet, hiszen előbb az  Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, majd a vasfüggöny miatt a két város igen eltérő történeti úton indult el. A Magyar Építőművészek Szövetsége 2020. november 30-án online nyitotta meg az ehhez kapcsolódó – jelenleg virtuálisan megtekinthető – kiállítást.

Bécs politikatörténeti értelemben majdhogynem pepitában mutatta Budapestét. Az első világháború után a „vörös Bécs” konszolidációját éles jobboldali fordulat követte a harmincas években, majd a hitleri birodalomban eltöltött évek következtek. A háború utáni négyhatalmi megszállás ugyancsak érdekes évtizede Bécs történetének. Még a hatvanas évek elején is szemmel látható különbségek mutatkoztak az egykori szovjetek megszállta városrészek és a nyugati zónák között A város arculata azonban csak részben politikafüggő. Legalábbis ezt szűrhetjük le fő tanulságként abból a kiállítási anyagból, amely párba állított korabeli fotók segítségével kalauzol végig minket a két dunai főváros hektikus 20. századán, az 1920-as évektől az 1970-es évekig.

A kiállítás időkeretének kezdő dátuma nem igényel különösebb indoklást, az amúgy is rövid huszadik század hetvenes évekbeli lezárása azonban igen. Logikus lett volna az összevetést legalább 1989-ig kibővíteni. A kurátor, Tamáska Máté azonban nem a politikai rendszerváltások mentén válogatta a képanyagot, hanem az urbanisztikai korszakokhoz igazodóan. A hetvenes évek metróépítkezései és a házgyári lakótelepek, illetve az azok monotonitása ellen fellépő posztmodern megjelenése indokolta, hogy a hetvenes évek már kívül esnek az megcélzott időablakon. A módszertan viszonylag egyszerű: a közel azonos időben, azonos témában készült képek egymás melletti bemutatásával nem csak a párhuzamosságok, hanem a sokszor csak a részletekben észrevehető különbségek is kirajzolódnak. Utóbbira az egyik legjobb példa a bécsi és budapesti modern építészet megjelenése, amely a szociáldemokrata Bécsben inkább a puritán célszerűségről, a harmincas évek Budapestjén a fényűzően elegáns anyagok használatáról szólt.

A kiállítás tematikai egységeit, miként a több, mint kétszáz oldalas katalógus előszavában olvashatjuk, a „20. századi modernitás önképe” határozta meg:

„A címek nem kifejezetten építészeti, főként nem építőművészeti, sokkal inkább társadalomtörténeti folyamatokra utalnak.” – írja a kurátor, szerző. 

Összesen nyolc alfejezetre oszlik a válogatás: A lakhatás, a sebesség városa, a fény és az elektorosság, a háborúk és a diktatúrák kora, a vertikalitás, a város és múltja, a jóléti állam és a Duna fővárosai. Az egyes fejezetekben felfedezhetünk kronologikus rendet, de nem ez fő rendező elv. Sokkal inkább a témák és életképek párhuzamai a meghatározóak.

A jóléti állam fejezetben például három képpáron át követhetjük nyomon a gyerekek helyfoglalását a városi térben. A két világháború közti „homokstrandok” jelentették az első kísérletet arra, hogy a gyerekeknek fix terei legyenek a közterületeken. A háború ezt a folyamatot egy generációnyi időre leállította. Bécs és Budapest ötvenes évekbeli képein rendre feltűnnek a romok között szabadon kószáló gyerekcsapatok. Az újjáépítés befejezésével, a hatvanas évektől aztán újult erővel indult el a játszótér építés és lett a játszótér a modern városkép és városi életmód szerves alkotóeleme.

Ugyancsak a jóléti állam fejezetben láthatunk néhány pillanatfelvételt a városi sportlétesítmények történetéről. A bécsi Hohe Warte és a budapesti margitszigeti sportpálya még a görög embereszmény jegyében összekapcsolta egymással a sportot és a táj esztétikumát. A tömegeket megszólító sportrendezvények azonban már más teret igényeltek. A húszas években emelt Prater Stadion és a budapesti Népstadion a római amfiteátrumok, illetve a Colosseum zárt tömbjét tekintették mintának. A 20. századot azonban nem csak a nagy sportlétesítmények jellemezték. A kisebb helyi sportklubok zöld gyepfelületei az ipartól szennyezett külvárosok oázisai voltak.

A képekhez tartozó nyolc-tízsoros szövegek elsőként általános társadalomtörténeti folyamatokra hívják fel a figyelmet, majd a konkrét bécsi és budapesti képhez tartozó specifikus információkat olvashatunk. Az imént idézett Prater Stadion kapcsán például a vörös Bécs „ausztromarxizmusának” egyenlősítő ideológiája kapott építészeti megformálást, míg a Népstadion impozáns főbejárata, a hozzá vezető felvonulási úttal a szovjet diktatúra térideáját testesíti meg. Az építészeti forma különbözősége tehát önmagán túlmutató jelentéssel is bír.

A kiállítás rengeteg apró megfigyelést, társadalomtörténeti jelenséget tárgyal. A rendkívül szerteágazó tematikája egyszerre előny és hátrány is. Előny, hiszen a látogató a legkülönfélébb benyomásokkal, pillanatfelvételekkel találkozik, mintha a valós városi tájban sétálna. De hátrány is, hiszen a befogadást megnehezíti a folyamatos narráció hiánya, a mozaikosság, a témák lezáratlansága.

 A két város 20. századi társadalom- és tértörténete iránt mélyebben érdeklődő tudományos nagyközönség számára külön kiadvány készült, amely sajnos csak németül olvasható Wien Budapest: Stadträume des 20. Jahrhunderts im Vergleich címmel, Tamáska Máté és Barbara Rief Vernay szerkesztésében [Bécs és Budapest 20. századi városi tereinek összehasonlítása]. A kötetben neves magyar és osztrák szerzők párhuzamos tanulmányait olvashatjuk többek között a várostervezés és a politikum kapcsolatáról, a dunai városrészek kiépüléséről, a lakásépítkezésekről, a közlekedési terekről, az építészeti diskurzusokról, a fény és a városkép kapcsolatáról vagy a sportlétesítményekről. A kötet második felében esettanulmányok szerepelnek vegyesen Bécsről és Budapestről, olyan kevésbé ismert témákban, mint pl. az 1945 utáni bécsi templomépítészet.

Mind a kiállítás, mind a kötet hiánypótló a maga nemében és a széles történészi közönség érdeklődésére tarthat számon. Leginkább azonban a várostörténet kutatóit érdekelheti a téma, annál is inkább mert a kettős, építészetszociológiai látásmód, amely az építészeti és a társadalmi teret egyszerre képes megjeleníteni, módszertanilag is érdekes kísérletté emeli a vállalkozást. Végül meg kell említeni, hogy a most bemutatott kiállítás egy hosszabb projekt része, aminek első munkája, a „Dunaumetopolen” (Bécs és Budapest a dualizmus korában) kiállítás még 2015-ben került bemutatásra, majd a kísérő tanulmánykötet, a Donau Stadt Landsschaften 2016-ban jelent meg [A dunai városi táj]. A tervek szerint a következő években napjaink felé haladva két város elmúlt bő fél évszázadának városképi változásai kerülnek majd sorra, teljessé téve a sort, amely a modern ipari nagyváros megszületésétől annak felszámolásáig, napjaink posztindusztriális városi ideájáig ível. A projektről és az eddig megjelent kötetekről itt tájékozódhatnak.

Kovács Mariann 

Ezt olvastad?

Kincsemről nagyon sokan, sokféleképpen írtak, meséltek, emlékeztek meg. Nehéz elfogultság nélkül, csak a száraz történelmi tényeket ismertetve írni erről a
Támogasson minket