Élet és irodalom: Történeti alakok vadászatai a kora újkori magyar nyelvű költészetben

A vadászat a kora újkori Magyar Királyságban is a főúri és nemesi életmód szerves részét képezte. A hajtóvadászat gyakran olyan nagyszabású esemény volt, amelyhez széles társadalmi rétegek kapcsolódtak: nemcsak a főurak és nemesek vettek részt benne, hanem jobbágyok, inasok, hajtók vagy a vadászkutyákat vezető pecérek is.

Sánta Ákos nemrég megjelent, Vadászat, fegyver, reprezentáció – Főúri vadászat a kora újkori Magyarországon című monográfiája igen alapos áttekintést nyújt a főúri vadászatok világáról. A vadászatokról a különféle történeti források – levelezések, feljegyzések, önéletírások – mellett a korabeli irodalmi alkotások is beszámoltak. A korszakkal kapcsolatban közismert mind a vadászatok, mind az irodalmi művek reprezentációs szerepe. De vajon hogyan jelent meg a vadászat a kora újkori magyar nyelvű költészetben, a főúri szereplők (ön)ábrázolásában?

Zrínyi Miklós vadászbalesete

Minden bizonnyal a költő-hadvezér Zrínyi Miklós (1620–1664) halálos végkimenetelű vadászata tekinthető a korszak legismertebb vadászeseményének. Zrínyi köreihez tartozó, név szerint nem azonosítható szerzőktől több sirató ének is ránk maradt. A Zrínyi Miklós keser halálárúl való ének szerint a gróf az országos gondoktól szabadulva, tudós elméjéhez méltó módon, vadászattal akart „mulatni” („Recreatióra vadászni kilép”) a jelenet megformálásában nem annyira a baleset, mint inkább a heroikus párviadal képzeteit alkalmazza: Zrínyi Herculesként küzd meg dárdájával és puszta kezével ellenfelével, s bár végül alulmarad, a „magyarok Hectora”-ként, tragikus hőshöz méltóan bukik el.

A Cantio alia de Nicolao Zrényiben (1664) Zrínyi szintén „[h]ogy szívét újítsa, méne havasokban”. A pusztán két strófányi vadászjelenet Apollo isten siralmának része, színezete a műfajnak megfelelően inkább tragikus, a „gonosz szerencsé”-t vádoló („Midőn vad állotra nagy szívvel futamik / Fegyveréhez bízván, jaj, megcsalattatik”). Ez a szöveg Zrínyi vadkannal vívott küzdelmét nem beszéli el, csupán a „búsult állat” vad támadását részletezi, a hadvezér így passzív szerepbe szorul, és a veszteség érzete kap hangsúlyt. Azt viszont a szerző az isteni kegyelem megnyilvánulásának tartja, hogy a magyarok „erős protectora” nem török kéztől halt meg.

Kemény János vadászatai

Gyöngyösi István (1629–1704) Porábúl megéledett Phoenixének főszereplője Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem. Az első könyv második részében található egy vadászatjelenet. Gyöngyösi elbeszéli a vadászatra indulás mozzanatait, részletesen szól Kemény és fiai lovairól, majd név szerint elősorolja a hajtásra vitt kutyákat. Ezt követően a vadászat menetéről olvashatunk, amit váratlanul egy nagy esőzés szakít meg („Éri sűrű zápor induló útjában”). Mivel a vadászás a főúri életmód szerves részét képezte, az epizód első pillantásra csupán egy köznapi esemény leírásaként hat. A korszak irodalmában azonban gyakoriak voltak a neves antik auktorokra való utalások, melyekkel a szerző nemcsak saját erudícióját, irodalmi műveltségét demonstrálhatta, de munkájának is nagyobb irodalmi értéket adhatott. A vizsgált szöveghelyen a vadászkutyák nevei Actaeon Ovidius Átváltozások című munkájában szereplő történetét idézik meg. Az 57. strófa pedig a vadászjelenet másik imitatív forrására, Vergilius Aeneisére is nyíltan visszautal:

Szerencsésebb vala Aeneásnak dolga,
Mikor Karthágónál vadászaton forga,
Noha őreá is sűrő zápor csorga,
De semmi az, mert szép Didó ott mosolyga.

Ezzel az eljárással egyúttal Kemény János alakja is párhuzamba kerül Aeneaséval, a római nép ősatyjával, ami a későbbi erdélyi fejedelem hazafiságát, államférfiúi kiválóságát is finoman sugallja. A közismert szerelmi esetet Gyöngyösi azért is idézte, mert az epikus történet szerint Kemény ekkor még maga is kétségek között hánykolódik azzal kapcsolatban, hogy a Lónyay Annával való házasságkötés mellett döntsön-e. A vadászattal éppen az a célja, hogy elfeledkezzen a házassági tervről („Vadászásra készűl gondgyát felejteni”). Az esőzés miatt merengésre kényszerülő Kemény azonban végül úgy dönt, hogy Lónyay Anna szerelmét választja. Az esőzés tehát Gyöngyösinél is a szerelmi ügy kibontakozását mozdítja elő. A vadászat képzetköre válik azután a szerelmi metaforika forrásává:

Azomban magamat amíg itt mulattam,
Az ócsó nyulakat és őzet fogattam,
A drágáb Dámvadat nem de el-mulattam?
Akinek árára a szívemet attam.

Az Hadadi erdőt nem de meg hajtatták?
Vadak Királynéját belőle kifogták?
Tudom, az ideget arra sokan vonták,
De a jó Istenek talám nékem hatták.

Bercsényi Miklós vadászatai

Hasonló funkciót tölt be a vadászat Kőszeghy Pál (1665 körül – 1703 után) töredékesen ránk maradt epikus költeményének harmadik könyvében is, melyben a költő a megözvegyült Bercsényi Miklós újraházasodásának történetét beszéli el. Bercsényi ősszel, amikor a makkon „sok vadkanok s medvék sokasúltak”, Keményhez hasonlóan azért indul vadászni, hogy a lelkében – a költői fabula („mese”) szerint Cupido akaratából – feléledt szerelmi érzést elfelejthesse. A korszakban a „heverés”-ről, a henyélésről úgy tartották, hogy a bűnök „párnája”, vagyis ösztönzője. A vadászattal járó egészséges testi erőfeszítés és összpontosítás egyszerre űzte el a tétlenséget, és nyújtott pihentető kikapcsolódást, elvonva a figyelmet az országos és magánéleti ügyek miatti aggodalmakról. Bercsényi ezért abban reménykedik, hogy ha így cselekszik, „nem győzheté meg Vénus is elméjét”. A többnapos vadászat eseménysora reális hatású medvehajtást tár elénk:

Pattanék azalatt az puska egy helyben,
De amiatt az vad nem eshetek sebben,
Nagy erdőrontással szalad az sűrűkben
Egy kegyetlen medve az berkes völgyekben.

Kőszeghy a történések színterét Gyöngyösire jellemző módon antikizálja, a konkrét elemeket mitikus motívumokkal színezi. A vadászjelenet itt elsősorban reprezentációs célt szolgál.

Koháry István vadászatai

Koháry István (1649–1731) füleki várkapitány vadászat témájú alkotása a börtönköltemények közé tartozó Az füzfa verseknek faragására…,  melyet a későbbi országbíró 1685-ben, Thököly Imre fogságában szerzett. A költemény sorainak első betűi egy a vadászat érdemeit dicsérő értelmes szöveget adnak ki, ez az akrosztichon áll a cím után kiírva, a kezdőbetűkre felfűzött  verssorok pedig egy elképzelt vadászat gyakorlati megvalósulását beszélik el. Az akrosztichon alkalmazása megkönnyíthette a vers memorizálását, Koháry ugyanis rabsága alatt nem mindig és nem is kellő mennyiségben tudott papírhoz jutni. Nem tudjuk, hogy a történet múltbéli élmények megörökítése vagy a képzelet játékából született, de valószínűleg mindkettő szerepet játszott a téma megverselése során. Az első személyű elbeszélésmódra a részletekben való elmerülés a jellemző, ennek köszönhetően az elmebeli vadászat valószerűen hat. A rab tudatából egy kis időre így kiszorul a szenvedést okozó realitás világa.

Kőszeghy Pál Bercsényijéhez hasonlóan Koháry is ősszel, a mezei munkák befejezte után indul népes társaságával a többnapos vadászatra. Olvashatunk a vadászás társasági vonatkozásairól is: a résztvevők lövéseiről, a hibázók bírságáról vagy az eső alatti időtöltésekről, játékokról. Az elbeszélő több vadat is sikerrel meglő, ám egy alkalommal hibázik, s a szövegben ezzel kapcsolatos szégyenérzésének is hangot ad. Hibázását ellensúlyozandó azután egy sikeres farkasvadászatról számol be:

Nagy sok ropogásat, dobogó futását hallom valaminek,
Jár, látom, párostúl egy Farkas fiastúl alján az bereknek,
Ihon fut lohogva s fogát kocogatva ennek a sűrűnek.
Orcámtúl nem egyszer, el kellet már kétszer az puskámot vennem,
Csak alig láthatom, jól nem célozhatom, s kijjeb nem jó lépnem,
Oldalát, sem nyakát, csak fület és farkát lehet el képzenem.

[…]

Nagy hamar pattana, nagyot is durrana puskám elsűltében,
Igen nagy erősen farkas is sebesen dobog az beregben,
Az bereknek alját, fáknak is az gallyát teperi mentében.

A képzelet „elhitető” ereje azonban végül lelepleződik, s az illúzió szertefoszlik. Mindezt a szerencse „ellövéséhez” – azaz elveszítéséhez – kapcsolódó gondolatok előlegezik meg. A szerencsétlenség érzékelésére magyarázatot adó sorokban megemlített „zűrzavar” Thököly Imre mozgalmára utalhat. Ennek említése után a beszélő emlékezetébe az egy órányi gondolati játék után fokozatosan elkezdenek előtolulni a szerencsétlen, kínzó valóság elemei. A „támadás” és „veszély” szavak immár nem az üldözött vadakra, hanem Koháry korábbi életviszonyaira vonatkoztathatóak, melyek következményeként a korábbi vadász kerül az áldozat szerepébe: „Körül vet az ínség, és az keserűség vadász én szívemben”. A rab ekkor belátja, hogy a keserűségtől csak akkor szabadulhat meg, ha saját lelkiismeretét és életét „vadássza”, azaz vizsgálja, és átértékeli helyzetét. Kohárynál az önmegjelenítés ellenére sem érzékelhető különösebb reprezentatív szándék, a témaválasztásban inkább a főúr vadászat iránti – más helyeken is megvallott – szeretete tükröződik.

Az idézett példák arra mutatnak, hogy a vadászatban gyakran résztvevő főúri vagy középnemesi-familiáris szerzőknél a vadászat nemcsak a történetmondás elemeként kapott szerepet, de fontos képzetforrásként is funkcionált.

Hernády Judit

Irodalomjegyzék

Sánta Ákos: Vadászat, fegyver, reprezentáció: Főúri vadászat a kora újkori Magyarországon, Bp., Martin Opitz Kiadó, 2025.

Az 1660-as évek költészete, 1661–1671, kiad. Varga Imre, Bp., Akadémiai, 1981 (Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 10), 269–271, 276–281.

Gyöngyösi István: Porábúl megéledett Főnix, kiad. Jankovics József, Nyerges Judit, Bp., Balassi Kiadó, 1999, 21–25.

Rozsnyai Dávid, Koháry István, Petrőczy Kata Szidónia és Kőszeghy Pál  Versei, kiad. Komlovszki Tibor és S. Sárdi Margit, Bp., Balassi, 2000 (Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 16), 292–306, 466–469.

Ezt olvastad?

Állatok és emberek – A Rákóczi-szabadságharc kicsit másképp

Sokunk számára a különféle mesék és mondák vagy a gyermek- és ifjúsági irodalom jelentette az első találkozást a történelemmel. Ezek

X