Főszerepben Törökbálint

Két tudományterület négy szerzőjének egy-egy írását tartalmazza  a Törökbálint városának Német Önkormányzata által 2016 nyarán kiadott helytörténeti indíttatású tanulmánykötet. Bár a műben publikáló kutatók (még) nem rendelkeznek tudományos fokozattal, szakmai igényességük alapot ad a helytörténetírás presztízsének növelésére irányuló dicséretes igyekezetüknek.

A kötet borítója

Nemcsak a tárgyalt hely, a Budapesttől 10 km-re fekvő Törökbálint, hanem az ott 1946-ig többségben élő németség vizsgálata is okot ad arra, hogy a kötetet könyvszekrényünkben közvetlenül a Grósz András és Marchut Réka nevével fémjelzett Buda-környéki „svábtörténeti” munkák után helyezzük el.

Talán jobb viszont, ha ebből a bizonyos könyvszekrényből a puhakötéses kiadvány hátlapja néz felénk, mert a borító elején hozott régi törökbálinti képeslap alakjai már-már a felismerhetetlenségig elmosódottak. Ettől függetlenül a belső oldalak külleme rendkívül színvonalas, fényezett lapokon színes ábrák és fénykép-összeállítások hozzák közelebb az olvasóhoz a 18-20. századi Törökbálintot. A szerkesztők munkáját dicséri az egyes tanulmányok alfejezeteire bontott, precíz tartalomjegyzék, a professzionális tördelés és a munkák egységes tipográfiai arculata.

A kötetben szereplő négy tanulmány különböző időszakokban és más-más nézőpontból vizsgálja a települést, megírásuk időpontja is eltérő. Hogy pontosan mikor születtek, arra nem minden esetben derül fény, de a felhasznált szakirodalom keltezéseiből világos, hogy az elmúlt tizenöt éven belül készültek. A munkák szakdolgozatként íródtak, a szerkesztők a közös megjelentetés kedvéért sem változtattak lényegesen az eredeti szövegeken. Ez némi összecsiszolatlanságot eredményez. Mindegyik tanulmány tartalmaz általános történeti bevezetést, rendszerint ugyanarra a kettő – egyébként több szerző által erős kritikával illetett – korábbi helytörténeti műre hivatkozva.

Elsősorban nyelvészeti ihletésű Megyeri Lívia dolgozata a közel háromszáz évet átfogó helyi névadási szokásokról és szociológiai jellegű Szalma Balázs jelenkori törökbálinti identitásról írott műve, míg történettudományos közelítésmód a meghatározó Pettinger-Szalma Vendel iskolaügyről, ill. Szőnyi László Gyula a II. világháborút követő évek társadalmi átalakulásáról szóló írásában. A tanulmánykötet egésze tehát több tudomány módszereit és szempontjait igyekszik érvényesíteni, jó úton halad az interdiszciplináris összkép kialakítása felé.

A kötet egy illusztrációja

A kötet – nyilván a kiadó szellemiségének megfelelően – nyelvében is illeszkedik a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának publikációs elvárásaihoz. Még akkor is, ha nem a klasszikus kétnyelvűséget követi: Megyeri Lívia tanulmánya németül, a többi magyarul íródott. Ezen kívül egy magyar és három német nyelvű rezümé foglalja össze a főbb mondanivalót. Ezzel a szerzők formailag is szellemi-kulturális közösséget vállalnak azzal a sváb Törökbálinttal, amelyet – három kutató bevallott helyi kötődése ellenére is – mindvégig képesek a társadalomtudományok etikáját megtartva bemutatni. Lokálpatrióta motivációjuk nincs bénító hatással a szakmaiságukra. Miután Törökbálintról sem készült még tudományos igényű településtörténeti monográfia, a kutatók úttörő munkája mindenképpen folytatást kíván, ez irányú szándékukról ők maguk biztosítják is az olvasót. Változatos megközelítési módjaik mellett talán még a lezáratlanságból fakadó nyitottság fűzi össze a négy tanulmányt. Kérdéseket indukálnak, amelyek még megválaszolásra, továbbgondolásra várnak. Továbblépnek a politikatörténet szemlélődési keretein, amely rendszerint köztörténeti magasságokból redukálja a svábok történetét jóformán be- és kitelepítésre. Ők ezzel szemben a szociológia és a történelem jelenségeit „alulnézetből” vizsgálva jutnak el „tipikus”, az agglomerációra és a svábságra jellemző jelenségek bemutatásához, így ezek később alapjai lehetnek akár további mikrotörténeti tanulmányoknak.

Megyeri Lívia írása azt mutatja be, hogyan változtak Törökbálinton a keresztnévadás szokásai a német családok körében a három anyakönyvtípus 1735-ös rendszeres vezetésétől egészen 1995-ig. Kutatásának alapjául egy-egy tíz éves időintervallumot vett kb. harmincévnyi távolságban egymástól, amelyben minden Törökbálinton született gyermek keresztnevét feljegyezte, és ezekből sokrétű, a környező agglomerációs településekkel is részben összevetett tendenciákat vizsgált. Az ún. névválasztási index alapján felmérte, hogy az egyes időszakokban mekkora változatosság jellemezte a keresztneveket, milyen volt a dupla keresztnevek aránya a szomszédos Budakeszihez képest vagy éppen hogyan változott a legnépszerűbb női és férfinevek listája. A tanulmány sokszínűségét mutatja, hogy etimológiailag is elemzi az egyes keresztneveket. Egyenesen mentalitástörténeti adalékként kezelhetjük továbbá, ahogy különböző motivációkat vizsgál a névadási szokások mögött: mennyiben befolyásolta a névadást az aktuális uralkodó vagy a gyermek születésének hónapjában „napját ülő” híres szent neve. Megyeri szociológus hallgatóként természetesen elsősorban a jelenkorral való összehasonlításhoz használja alapként a múlt vizsgálatát, és azzal, hogy lényegében napjainkig kiterjeszti kutatását, rögtön dinamikussá is teszi az egész kötet történelmi időhasználatát. Az általa közölt adatokból tovább építkezve Törökbálint korszerű történeti demográfiai elemzését – pl.: családrekonstitúciós vizsgálatát, komasági vagy házasodási tendenciák magyarázatát, különböző korszakok kapcsolati hálóinak feltárását – lehetne elvégezni, amely akár egy majdani korszerű, hiánypótló monográfia alapját is képezhetné.

Izeli néni az 1980-as évek második felében

A tanulmánykötet második írása Szalma Balázsé, amely 2015-ben elnyerte az „Év szakdolgozata” címet az ELTE kisebbségpolitikai mesterszakán. Jól körüljárt fogalom-meghatározásai (etnikai és nemzeti identitás; svábság és magyarság mint etnikai csoport; asszimilációs folyamat; kettős identitás) a téma tudós szakértője, Bindorffer Györgyi nyomán jelölik ki a tanulmány súlypontjait a törökbálinti németek identitásának vizsgálatában. Létezik–e fiatalabb német identitású korosztály, vagy „a német identitás mindennapokban történő megélése megreked az idősebb korosztályok szintjén”? – kérdezi Szalma, aki ezek után összefoglalja a német nemzetiségi/kisebbségi önkormányzat és oktatási intézmények történetét, bemutatja jelenét, ill. körüljárja a helyi, svábsághoz köthető egyházi és világi civil szervezetek állapotát. Forrásai rendszerint a vezetőkkel készült interjúk. Mélyebb vizsgálatra azért nincs szükség, mert mindezek csak hivatkozási alapot jelentenek ahhoz a tíz interjúhoz, amelynek összegzése a fent feltett kérdésre kíván választ adni. Az említett interjúk alapján a szerző körbejárja az etnikai identitás összetevőit a törökbálintiak körében: a nyelvhasználatot; a hagyományokhoz, a kultúrához fűződő viszonyt; a vallásosságot és a távoli, jobbára kitelepített rokonokkal való kapcsolatot. Szalma érzékenyen kezeli az idősebb korosztályból (61 és 86 év közöttiek) megszólaltatott adatközlők mondatait. Nem terheli, hanem kifejezetten inspirálja az olvasót azzal, ahogy a tematikai egységek körül éles szemmel narráló szerző folyamatosan átadja az elbeszélések terét interjúalanyainak, akik nyelvi stílusukkal is hozzájárulnak a ma élő törökbálinti svábok identitásának bemutatásához. Azt persze Szalma Balázs is tudja, hogy érdekes tematizációs vizsgálata, következtetései a kettős, sváb-magyar identitás törökbálinti létezéséről, a nyelvhasználat alakulásáról vagy a sváb kitelepítés valóban minden identitástényezőre befolyással bíró jelentős társadalomtörténeti cezúrájáról még önmagában kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy a fent feltett kérdésre választ lehessen adni. Ehhez legalább a ma élő sváb származású fiatalokat is meg kell kérdezni. Szalma sejteti: a munka elvégzése már nem várat magára sokáig.

A helyi svábkórus

A harmadik tanulmányíró, Pettinger-Szalma Vendel, három törökbálinti felekezeti iskolát vizsgált azok 18–20. századi megnyitásától egészen a bezárásukat jelentő 1948-as államosításig. Itt is felhívhatjuk a figyelmet a megközelítésmódra, amely a korábban megjelent településtörténeti munkák többségéből hiányzik, noha a téma viszonylag jól megfogható forrásokkal rendelkezik: ez az intézménytörténet. Pettinger-Szalma írása jó módszertani sorvezetőt jelent abból a szempontból is, hogyan lehet ezt a műfajt társadalomtörténeti beágyazottságban képviselni, vagyis az iskola falain belül (és kívül) a településen élő embert is vizsgálni. Az iskolairányításra vonatkozó levéltári források anyaga így rögtön helyi eszmetörténeti adalékokkal vagy éppen a közösség nemzetiségi problémáinak feltárásával szélesítheti a helytörténetírás spektrumát. Előbbire jó példa, ahogy Pettinger-Szalma tárgyalja a Törökbálinton iskolát vezető francia (!) szerzetesnők nehéz helyzetbe kerülését Trianon után, utóbbira pedig annak a két világháború közötti helyi „oktatáspolitikai csatározásnak” a bemutatása, amelyben svábok és nem-svábok a magyar és német nyelvű oktatás arányairól folytatnak vitát. A szerző egészen portréközelségbe merészkedik, amikor néhány iskolaszéki tag konkrét szerepére fókuszál, felvillantva ezzel későbbi életpálya-elemzés lehetőségét. Erre talán a legnagyobb esély Zimándy Ignác plébános esetében van, aki a 19. század végén az országos politikai életbe is bekapcsolódott, mint az Országos Antiszemita Párt tagja. Az ő esetében mítoszrombolásig is eljut a szerző: megállapítása szerint az apácazárda iskoláját a helyi hagyománnyal ellentétben nem Zimándy építette. Pettinger-Szalma mély kutatómunkára és alapos levéltári forrásfeldolgozásra valló munkája emellett folyamatosan reflektál az országos oktatáspolitikai intézkedésekre, bizonyítva a törökbálinti sváb közösség asszimilációjának 19. század végi előrehaladottságát.

1932-es csoportkép a zárdában

A kötet befejező tanulmánya a maga komplexitásában vizsgálja annak a törökbálinti közösség szempontjából traumatikus eseménynek a helyi lenyomatait, amely minden tanulmány hátterében ott áll: a törökbálinti németség kitelepítését. Szőnyi László Gyula a II. világháborút követő „sváb-intézkedéseket” nemcsak a különböző jogszabályok ismertetésével, és a helyi források pozitivista jellegű összegzésével tárja az olvasó elé, hanem beemeli az országos és helyi földkérdés, a politikai pártok, a két választás és a csehszlovák-magyar lakosságcsere ügyét is. Ezeket a felfokozott politikai hangulatban lezajlott eseményeket úgy járja kellő alapossággal körbe, hogy mellette remek ábrákkal és táblázatokkal teszi azokat közérthetővé. A témával kapcsolatban eddig csak szóbeszéd tárgyát képező állításokat bizonyít tudományosan: az 1945 utáni helyi párttagokat, helyi községi vezetőket az alapján sorolja be, hogy ki született Törökbálinton, és ki nem. Így adekvát képet ad arról, hogy valóban háttérbe szorították-e a svábokat a II. világháború után, és valóban a portákra érkező „kommunista telepesek” irányították-e azonnal a falut. Levéltári forrásai mellett teret enged az oral history forrásoknak is, amelyek a tanulmány egy részében erősen leleplező összképet tárnak elénk a „telepesek” állandó negatív beállításával, amit aztán nagyon jó érzékkel old fel a szerző azzal, hogy tősgyökeres svábok mellett végül magyar „telepeseket” is megszólaltat. Sőt, ezek mentén később új kérdéseket is vizsgál a „másik oldalról”: az közismert, hogy milyen rossz volt ezekben a falvakban a sváb-telepes viszony, de milyen volt a telepes-telepes kapcsolat? Itt a politikatörténeti megközelítésmód mellett árnyalt társadalomelemzés is gazdagítja a tanulmányt, aminek során Szőnyi kísérletet tesz az egyes telepes-csoportok kategorizálására, a háború előtti és utáni foglalkoztatási szerkezetből levonható tanulságok megjelenítésére, továbbá remek ötletként egy kelet-magyarországi telepes-kibocsátó falu társadalmi szerkezetének a törökbálintiéval való összevetésére. Ezek alapján az a kényszerpálya paradigma látszik kirajzolódni a tanulmányban, amely a hatalom által megbolygatott évszázados társadalmi rendet hivatott a „sváb” és „telepes” „kisember” oldaláról bemutatni. Ez, a környező települések társadalmi-politikai folyamataival összevetett, történeti kutatás időben kiterjesztve akár önmagában egy 20. századról szóló remek helytörténeti monográfiává fejleszthető.

A további kutatás, a megválaszolandó kérdések tehát szinte azonnal az íróasztal mögé hívják vissza a négy szerzőt, akiket csak biztatni tudunk a folytatásra, hiszen ilyen modern megközelítési módok mellett a helytörténet valóban „kicsiben az egész” lehet, és kiegészítheti, finom tónusokkal árnyalhatja a köztörténeti modelleket.

Így válhat valósággá a kiadó reménye: egy Törökbálint-történeti sorozat elindítása, amelynek már első példánya remek ismereti hálót alkot az olvasó fejében a közösségről. A négy tanulmány a közös kötetben némiképp reflektál egymásra: az egyik helyen például a Zimándyról elnevezett általános iskola német nemzetiségi nyelvoktatásáról olvasunk, miközben a másikban fény derül arra, hogy az iskola névadója éppen a német tannyelv ellen küzdött a nagy századforduló idején.  Az asszimiláció, mint általános kultúr- és társadalomtörténeti folyamat egyszer kirajzolódik délszláv-sváb, máskor sváb-magyar vonatkozásban, annak névadási, névmagyarosítási vagy éppen oktatáspolitikai aspektusában.

A tanulmánykötet elolvasásával így kaphatunk színes képet különböző kultúrák együttéléséről a hajdanvolt Törökbálinton, amely ugyan sohasem volt teljes mértékben német, és talán inkább a főváros fénye, mintsem árnyéka vetült rá, mégis a maga sajátosságában keresztmetszetét jelenti egy tipikus „Buda-környéki sváb település” történetének, amelyen keresztül a benne élt, közelről vizsgált életek nyújtják a mi egykori Kárpát-medencénk, a mi Közép-Európánk esszenciáját is. 

Schweininger Péter

A kötet adatai

Egy hajdanvolt német település a főváros árnyékában. Helytörténeti tanulmányok Törökbálintról. Szerk.: Pettinger-Szalma Vendel – Szalma Balázs. Német Önkormányzat, Törökbálint. 2016. 284 oldal.

Ezt olvastad?

Egy város titkai – Budapesti érdekességek nyomában

Kordos Szabolcs izgalmas és informatív köteteit lapozgatva régmúlt korok híres vagy hírhedt embereinek az életét és munkásságát, valamint ismert vagy

X