Japán–amerikaiak internálása

Az Egyesült Államok történetének egyik sötét pillanata a nyugati part japán-amerikai lakosságának internálása a második világháború során. Az internálás és annak körülményei ellen több tiltakozás és az állam ellen indított per is történt, míg végül már a háború vége előtt elkezdték az internálótáborokat felszámolni. Végül a ’80-as években, Ronald Reagan elnöksége alatt a kormány bocsánatot is kért és kártérítést fizetett az érintetteknek.

A Pearl Harbort ért támadást követően a nyugati part, elsősorban Kalifornia lakossága japán inváziót vizionált és a közelgő partraszállástól tartott – annak ellenére, hogy ennek semmi realitása nem volt. A kaliforniai – és más nyugati parti államok – lakossága aggódott, hogy amennyiben a japán katonák megjelennek, a régióban nagy számban élő japán bevándorlók esetleg az ő oldalukra állnak, vagy akár már meg is kezdték a japán támadás előkészítését kémtevékenységen vagy szabotázson keresztül. Annak ellenére, hogy a Ringle-jelentés megállapította, hogy a második és harmadik generációs japán-amerikaiak hűek az Egyesült Államokhoz, és még az első generációs bevándorlók esetében is inkább a kettős hűség jellemző, mint az egyértelmű Japánhoz húzás, a tömegpánik megelőzése érdekében a 9066-os elnöki rendelet értelmében megkezdték a nyugati part japán gyökerű lakosságának internálását.

Az internálásért a belügyi hatóságok feleltek, akik rövid idő alatt, civil kontraktorok bevonásával, olcsó és rossz minőségű barakkokból felépítettek 10 tábort, ahova az internáltakat szállították. A táborokban éppen emiatt a kezdetben rosszak voltak a körülmények, járványok alakultak ki, és sem a higiéniás viszonyok, sem az élelmezés nem volt kellően megoldva. A barakkok nem voltak megfelelően szigetelve, holott a száraz és hideg, vagy éppenséggel száraz, de forró területeken létesítették. A kormányzat megpróbált javítani a helyzeten, de a bürokrácia lassúsága miatt ez csak igen lassan sikerült.

A táborokban lakók gyerekek számára iskolákat létesítettek, a felnőttek pedig dolgoztak, ha lehetőség volt rá, eredeti szakmájukban – például tanárként, orvosként – azonban a bérezésük jócskán elmaradt a kinti világban fizetett bérektől. Érdekesség, hogy az Egyesült Államokban lévő táborokban fogva tartott német hadifoglyok jobb bérezésben részesültek, mint az amerikai állampolgárok, akiket internáltak. A legtöbben a mezőgazdaságban dolgoztak, így igyekeztek javítani a táborok élelmiszerellátottságán. Emellett a táborok saját önkormányzatot és rendészetet is szerveztek.

1944 decemberére már számos per lezajlott a kormányzat ellen, melyek megkérdőjelezték az internálás törvényességét – ezeket nagyrészt elutasították – azonban december 18-án Mitsuye Endo ügyében egységesen Endo javára ítélt a bíróság. Az ítélet kimondta, hogy nem lehet fogva tartani olyan amerikai állampolgárt, aki magát hűségesnek mondja az államhoz egészen addig, amíg az bizonyosságot nem ad róla, hogy idegen hatalom érdekében tevékenykedik. A döntés következtében a kormányzat elkezdte felszámolni a táborokat, és szabadon engedni a fogvatartottakat, amennyiben kinyilvánították hűségüket az Egyesült Államok felé. Ez a folyamat gördülékenyen zajlott, mert már 1943-tól kezdve a táborokat felügyelő hatóság „hűségkérdőíveket” töltetett ki az internáltakkal. A „hűségesküt” megtagadókat a Tule Lake-i táborba gyűjtötték össze, ezt a tábort zárták be utoljára, 1946. március 20-án. Az összesen valamivel több mint 100 ezer internált főből 1862-en vesztették életüket a táborokban, elsősorban a korai időszakban, a betegségek és a rossz körülmények miatt.

A polgárjogi mozgalom sikerével párhuzamosan a japán-amerikaiak is kampányolni kezdtek, hogy az ő szenvedéseiket is elismerjék. 1976-ban Gerald Ford elnök „nemzeti hibá”-nak nevezte az internálásokat. 1978-ban a Japán-Amerikai Állampolgárok Ligája a Kongresszushoz fordult kártérítésért. 1980-ban Jimmy Carter adminisztrációja vizsgálóbizottságot állított fel, hogy megvizsgálják a történteket és megállapítsák a kártérítést mértékét – a bizottság 1983-ban adta be végső jelentését. Végül 1988-ban Ronald Reagan elnök aláírta a Civil Liberties Act-et, ami 20 ezer dollár kártérítést ítélt meg az internáltaknak, s amivel az amerikai kormányzat bocsánatot kért az internálásokért.

Lengyel Ádám

Felhasznált források:

Kiyota, Minoru – Green,Ronald S.: The case of Japanese Americans during World War II: suppression of civil liberty. Lewiston, Edwin Mellen Press, 2004.

Lotchin, Roger W.: Japanese American Relocation in World War II: A Reconsideration. Cambridge, Cambridge University Press, 2018.

Robinson, Greg: A Tragedy of Democracy: Japanese Confinement in North America. New York, Columbia University Press, 2009.

Ezt olvastad?

Az Amerikai Egyesült Államok Latin-Amerikában

Az Egyesült Államok fegyveres erői 2026. január 3-án elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét. A házaspár ellen kábítószer-kereskedelem, illetve

X