Katonák voltunk, mozihősök lettünk – egy film a vietnami konfliktusról

Mi jut először eszünkbe, ha a vietnami háborúra, illetve a fegyveres konfliktust bemutatni szándékozó filmalkotásokra gondolunk? Talán nem vagyok vele egyedül, ha azt mondom: néhány, a háború borzalmait, vagy éppen morális és politikai szempontból is értelmetlen voltát bemutató jelenet például A szarvasvadász, az Apokalipszis most, A szakasz és az Acéllövedék című filmekből.

„Szeretem reggel a napalm illatát” – mondja Kilgore ezredes Martin Sheen fásultságában is döbbent Willard századosának, majd rögtön hozzáteszi: „egyszer ez a háború is véget ér majd”; Elias őrmester haláltusáját a helikopterről nézik végig bajtársai, elveszítve az egyetlen felettesüket, aki valahogy képes volt – Ady szavaival élve – embernek maradni az embertelenségben; az orosz rulettre kényszerített amerikai hadifogoly fokozatos megőrülésének jelenetei – és a felsorolást hosszasan folytathatnánk. Közös bennük, hogy többféleképpen is sokkolják a nézőt: egyszerre mutatják meg a háború – a vietnami konfliktus és az egyetemes értelemben vett, mindenkori háború – legszörnyűbb arcát; ugyanakkor a korszak társadalmi és politikai problémáinak egyfajta allegóriáját is láthatjuk bennük. Nem véletlen, hogy az előbb említett filmek mindegyike felfogható politikai állásfoglalásként is: a Vietnam okozta sokkot még feldolgozni nem tudó társadalom heves háborúellenességét bemutató röpiratoknak. Valószínűleg ezek a filmek is hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai társadalom kollektív lelkiismerete túltehesse magát az úgynevezett „vietnam-szindrómán”.


Az igazi Moore és Plumley (Forrás: wmb)

Ilyen előzmények után nem túlzás azt mondani, Randall Wallace nagy fába vágta a fejszéjét, mikor úgy döntött, hogy Katonák voltunk című filmjében más irányból közelíti meg ezt a fegyveres konfliktust. Wallace nem tartozik a legsikeresebb hollywoodi rendezők közé. Forgatókönyvíróként olyan, a történelmi hitelesség szempontból legalábbis ellentmondásos filmeket jegyez, mint A rettenthetetlen, vagy éppen a minden idők egyik legrosszabb kasszasikereként elkönyvelt Pearl Harbor – Égi háború. Rendezéseire inkább a szórakoztató középszerűség jellemző; a hazai közönség talán a kereskedelmi csatornákon is gyakran vetített A vasálarcos c. Alexandre Dumas-mű filmváltozatát ismerheti legjobban a művei közül. Azonban egy történész számára rendkívül becsülendő az a hozzáállás, amellyel a Katonák voltunk történetét közelítette meg. Mint a forgatásról készült dokumentumfilmből kiderül, amikor először olvasta a történet alapjául szolgáló könyvet (Harold G. Moore – Joseph L. Galloway: We Were Soldiers Once… And Young), felfigyelt egy mondatra: „Hollywood sosem értette meg”, milyen is volt ez a háború – vagyis egyetlen alkalommal sem mutatta be hitelesen a konfliktust és a résztvevőket. Rögtön eldöntötte, hogy ő megkísérli a (szinte) lehetetlen, és készít az alapanyagból egy valódi, autentikus háborús filmet. Szerencséjére meg tudta nyerni a projekthez az önéletrajzi mű szerzőit, Harold Gregory „Hal” Moore altábornagyot és Joseph Galloway újságírót-haditudósítót; valamint főszereplőnek a 2000-es év körül éppen karrierje csúcsán lévő Mel Gibsont, akivel már A rettenthetetlen forgatásán is dolgoztak együtt.       


Moore és Plumley a filmvásznon (Forrás: wmb)

Az eddig elmondottak fényében fontos leszögezni: a Katonák voltunk nem kifejezetten „vietnami-háborús film”, hanem egy többé-kevésbé hiteles, szándéka szerint elfogulatlan és realisztikus háborús mozi, amely történetesen az Egyesült Államok vietnami konfliktusának kontextusába helyezte a cselekményt; azon belül is egy bizonyos ütközetet kísérel meg pontosan rekonstruálni és a nézők elé tárni a történelmi és politikai háttér, valamint a hátországban zajló események érintőleges bemutatásával kiegészítve. 1964-ben járunk, a polgárjogi mozgalom fénykorában és a tonkini incidens évében, amikor az Egyesült Államok észak– és dél-vietnami jelenléte, a beavatkozás formai kerete végérvényesen megváltozott (katonai tanácsadók és különleges erők mellett/helyett egyre inkább a reguláris csapatok bevetése). A forgatókönyv Hal Moore alezredes (Gibson) személye köré épül, aki feleségével, Julie-val (Madeleine Stowe) és öt gyerekükkel megérkezik új állomáshelyére, hogy kiképezze és vezesse az Egyesült Államok haderejének első légi mozgékonyságú/légi roham (airmobile/air assault) alakulatát, amely a már akkoriban is híres 1. Lovassági Hadosztály (1st Cavalry Division) állományába tartozott. A film első harmadában végignézhetjük, ahogy az alezredes ütőképes egységgé gyúrja katonáit, illetve megismerkedhetünk a fontosabb szereplőkkel, mint például a zordan humoros Plumley törzsőrmesterrel, Moore jobb kezével; a tehetséges és elhivatott Jack Geoghegan hadnaggyal (Chris Klein) és Bruce Crandall őrnaggyal, a pilótával, aki valamiért a magyar szinkronban a „Gólyafos” becenevet kapta – az eredeti Snake, vagyis Kígyó nem csupán jobban hangzik, de találóbb is, mert egy ügyes helikopterpilóta nem „kering a levegőben”, hanem olyan remekül manőverezik és csúszik ki a veszély markából, akár egy kígyó. Ezzel egy időben a katonafeleségek – Moore-nén túl például Jack felesége, Barbara (Keri Russell) és Alma (Simbi Kali), az egyetlen afroamerikai tisztfeleség – is összebarátkoznak és felvázolják a cselekmény későbbi szakaszainak amerikai hátterét.


Részlet a filmből (Forrás: wmb)

1965 júliusában Moore zászlóalját az 1. Légi Mozgékonyságú Lovassági Hadosztály (1st  Cavalry Division, Airmobile – nem hivatalosan csak Air Cav, az Air Cavalry, vagyis légi lovasság kifejezésből) keretében áthelyezték a dél-vietnami An Khe térségébe. November elején pedig egy „rutin küldetés” keretében parancsba kapták, hogy repüljenek be a Ia Drang-völgybe, derítsék fel és semmisítsék meg a Vietnami Néphadsereg (VNH) alakulatait, akik az előző hetekben többször is megtámadták a Vietnami Köztársasági Hadsereg (VKH) és az USA különleges erőinek csapatait és Plei Mei melletti táborát. Ebből bontakozott ki végül a november 14. és 20. között lezajló Ia Drang-i csata, amely az amerikai és észak-vietnami reguláris csapatok első nagyszabású ütközete volt a háborúban: Moore nagyjából 400 katonája a legalább tízszeres túlerőben lévő, hadosztály-szintű észak-vietnami egységgel szállt szembe, és került ki végül győztesen az összecsapásból. A cselekmény bő kétharmada nagyjából ez utóbbi ütközet bemutatására koncentrál, a lehető leglátványosabb formában. A pergő akciójelenetek sorát csupán néha szakítja meg egy-egy nyugalmasabb pillanat tűzszünetek formájában, vagy éppen akkor, amikor az otthoniak viszontagságait kísérhetjük figyelemmel. A hadmozdulatok részletes leírása helyett talán érdemesebb a film néhány erősebb és gyengébb vonását kiemelni.


Moore családja körében (Forrás: wmb)

A jó háborús filmek egyik fontos ismérve, hogy próbálnak elfogulatlanok maradni – vagy legalábbis igyekeznek nem démonizálni a másik oldalt. Ha megnézzük a bevezetőben említett, klasszikus vietnami-háborús mozikat, azokban az ellenséges katonák szerepe nem kifejezetten jelentős: többnyire arctalan, már-már megfoghatatlan, misztikus erőként jelennek meg, melynek motivációi és tettei nem mérhetőek a főszereplők lelkének mélyén zajló, a józan ész és emberség megőrzéséért vívott összecsapások jelentőségéhez. Ezzel szemben a Katonák voltunkban motivált, emberi, a hazájukért és meggyőződésükért küzdő észak-vietnami katonákat látunk, akik már évtizedek óta védik ezt a térséget a japán, majd – a film prológusában is bemutatott – francia megszállók ellenében. Az egész film talán legmegrázóbb jelenetei éppen hozzájuk köthetőek: igazán szívbemarkoló látni, ahogy az „átlag” észak-vietnami katona, akiről tudjuk, hogy van felesége, képes egy szuronyrohammal feláldozni az életét a győzelem érdekében; ugyanilyen szomorú, ahogy a film végén a VNH-hadosztály parancsnoka kifejti, miért volt igazán tragikus ez az összecsapás, és milyen rettenetes következményei lesznek a két ország katonáira, lakosaira nézve. Bár a cselekmény természetesen az amerikai katonákra fókuszál, azért jó látni, hogy végre az ellenséget is emberszámba vették, és igyekeztek nekik is megadni a kellő tiszteletet.


Katonafeleségek (Forrás: wmb)

Szintén pozitív vonás mind a szándék, mind a megvalósítás terén az a fajta történeti hitelességre való törekvés, amellyel a csatát kísérelték meg bemutatni – már-már újrajátszani a történelmi rekonstrukció, reenactment értelmezésében. Nem csupán a szereplők visszaemlékezései, de Joe Galloway a Ia Drang-i csatáról készült fotói is szinte tökéletes pontossággal köszönnek vissza az egyes jelenetekben. (A fiatal Galloway meg is jelenik a filmben Barry Pepper alakításában.) A hátország, a katonafeleségek világának bemutatására tett kísérlet szintén értékelendő, még ha megvalósítás itt-ott kicsit erőltetett vagy túlzottan patetikus is lett. Az afroamerikaiakkal szembeni társadalmi szegregáció lesújtó gyakorlatára rácsodálkozó feleség nyilván egy elsötétített szobában töltötte az eddigi életét, és valahogy Martin Luther King 1963-as „Van egy álmom…”–beszédéről is sikerült lemaradnia. Némileg jobban működik az a jelenet, ahol Moore alezredes a vietnami kiküldetés előtti díszszemlén lelkesíti és biztosítja katonáit: a hadseregben bőrszínre vagy származásra való tekintet nélkül egyenrangúnak számítanak; mindannyian egymás bajtársai. Ahogy a csatában Hal, úgy otthon Julie Moore veszi át az irányítást, és maga kézbesíti a gyásztáviratokat az elesettek feleségeinek – ezeknek az amúgy megrázó jelenteknek dramaturgiai szempontból azonban nincs túl sok jelentőségük a cselekmény lassításán és a folyamatos tűzharcok monotonitásának megtörésén túl.


Galloway és Moore (Forrás: wmb)

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Ia Drang-völgyben vívott csatát súlyos veszteségekkel ugyan, de végül, akárcsak  a valóságban, a filmben is az amerikaiak nyerik meg. Ugyanakkor a győzelem fogalma az amerikai-vietnami háború kontextusában meglehetősen relatív. Miután megsemmisítettek szinte egy teljes északi hadosztályt, az amerikaiak szépen felszálltak UH–1-es helikoptereikre, és elhagyták a zónát – a következő jelenetben pedig már a visszatérő VNH csapatokat láthatjuk. Mindez jól példázza az Egyesült Államok egyik legnagyobb dilemmáját a vietnami konfliktus során: azt, hogy bár az összecsapások zömét ők nyerték meg, képtelenek voltak stratégiai előnyt kovácsolni a győzelmekből, katonai és politikai céljaik megvalósításának érdekében. A területi hódítások megtarthatatlan volta már a francia-indokínai háborúban bebizonyosodott egy évtizeddel korábban. Az európai nagyhatalom terület– és utánpótlási vonal-ellenőrző erődrendszere látványosan omlott össze; ennek legtragikusabb példája a Dien Bien Phu erődjének védelmében vívott elkeseredett csata volt 1954-ben. Az amerikaiak is építettek előretolt bázisokat stratégiai fontosságú helyeken, ám még a franciákénál jóval nagyobb és korszerűbb, reptérrel és tüzérséggel is felszerelt erődjeik is csupán apró szigeteknek számítottak az ellenséges dzsungel tengerében. Ezen erődök megtartása sokszor legalább akkora gondot okozott nekik, mint korábban a gyarmatbirodalomnak – rendkívül véres volt például Khe Sanh tengerészgyalogos támaszpontjának 77 napig tartó ostroma 1968 tavaszán. Területbirtoklás helyett tehát az ellenség harci moráljának megtörését, illetve fegyveres erejének felmorzsolását tűzte ki célul az amerikai hadvezetés: innen az úgynevezett hullaszámlálás (body count) gyakorlata. Ez azonban, mint azt ma már tudjuk, tévútnak bizonyult. Az északi és vietkong veszteségek nagy aránya a sikeres hadműveletek látszatát keltette ugyan, ám a gyakorlatban nem sokat ért, főleg, hogy Észak-Vietnam déli utánpótlási útvonalait nem sikerült elvágni, az ember– és hadianyag-veszteséget pedig képesek voltak pótolni. Ráadásul, mint a filmben is láthattuk, többnyire a terepet kiválóan ismerő, hatalmas bunkerrendszert kiépítő helyi VNH-erők dönthették el, szembe akarnak-e szállni a támadókkal, vagy inkább elrejtőzve várnak egy alkalmasabb pillanatra, amikor a túlerő javukra döntheti el a küzdelmet. Mindez olyan stratégiai hátrányba kényszerítette az amúgy taktikai téren komoly előnyökkel (pl. helikopterek, légi támogatás stb.) rendelkező amerikaiakat, amely valószínűleg önmagában is szinte lehetetlenné tette volna a háború megnyerését, vagyis a stratégiai és politikai célok elérését – még akkor is, ha eltekintünk az olyan apróságoktól, mint a jóformán a működésképtelenségig korrupt és gyenge, mesterségesen összetákolt dél-vietnami állam vagy éppen a nukleáris háború réme, ami jelentősen visszafogta az amerikai politikai vezetés kezét a beavatkozás mértékének és formáinak tekintetében.


Az ellenség (Forrás: wmb)

Felmerül a kérdés: egy történész szemével nézve jó film-e a Katonák voltunk? Azt kell mondjam, hogy igen. Nem tökéletes, és nem is olyan elemi erejű, összetett vagy tartalmas, mint a bevezetőben említett, a korszellemet jobban megidéző filmalkotások. Egyáltalán nem koncentrál a háború bizonyos szomorú vonásaira és a résztvevőkre gyakorolt hatásaira (például PTSD, őrület, drogfüggés stb.). Ugyanakkor alapos, akkurátus és többé-kevésbé autentikus munka, legalábbis a kivitelezés terén, és bizonyos szempontból sokkal kevésbé szélsőséges vagy túlzó, mint a jobban átpolitizált háborúellenes filmek. A híres „Vietnam-moziknál” közelebb áll az olyan, egy-egy hadműveletet vagy csatát bemutató háborús filmekhez, mint amilyen például A sólyom végveszélyben, vagy az 1993-as német Sztálingrád. Ráadásul szórakoztató, izgalmas és látványos; ami pedig véleményem szerint külön dicséretet érdemel, az a tisztelet, amelyet a hazájukért hősiesen küzdő, önfeláldozó katonák iránt mutat – függetlenül attól, hogy éppen melyik oldalon harcoltak. Talán nem véletlen, hogy az ezredfordulóig kellett várni egy ilyen filmre: szükség volt az értelmezésre és a gyászmunkára. Meg kellett érni, hogy attól a kudarcélménytől, attól a traumától, amit a vietnami vereség okozott az amerikai társadalomnak, végre elég távol kerüljünk ahhoz, hogy egy objektív(ebb) és autentikus(abb) megközelítésből is szemügyre lehessen venni ezt a témát – és be is lehessen mutatni egy igazán színvonalas háborús film keretében.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

A Politikatörténeti Intézet ANNO filmklubja már évek óta nyújt tartalmas szórakozást az érdeklődőknek. A filmklub estéin minden évben más-más történelmi