A kereszténység első évszázada Japánban

Napjainkban a kereszténység az egyik legmeghatározóbb vallásnak számít a világon. Elterjesztésében jelentős szerepe volt a portugáloknak és a spanyoloknak a nagy földrajzi felfedezéseket követő időszakban. A korai gyarmatosítások idején a katonai hódítás gyakran összekapcsolódott a krisztianizációval, hiszen az újonnan felfedezett területek megszállása után az európaiak megpróbálták rábírni az őshonos lakosságot Krisztus tanainak követésére, és ez nem sikerült mindig békés eszközökkel. A módszer azonban Japánban kudarcot vallott, manapság a teljes lakosságnak mindössze kb. 2%-a keresztény vallású, akiknek nagy része ráadásul ott élő külföldi. Cikkemben azt mutatom be, hogyan jelent meg a kereszténység a távol-keleti szigetországban, milyen volt a fogadtatása, illetve hogyan tiltották be.

Az első európaiak, akik elérték Japánt, pontosabban annak legdélibb részét, Kjúsút, a portugálok voltak 1543-ban. Ez az alkalom még csak a véletlen műve volt, mivel egy vihar sodorta a portugálok hajóját a szigetcsoport irányába. Három évvel később azonban már tervezetten, három hajóval jelentek meg és egészen a spanyolok 1587-es megérkezéséig kisajátították a térség kereskedelmét. Ők bonyolították le a Japán és Kína közötti kereskedelmet is, mivel a kínai Ming igazgatás tilalma miatt a két ország között jó ideje nem volt közvetlen kapcsolat. Ezen kívül ők ismertették meg a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése érdekében a nyugati típusú puskát mint értékes portékát a japánokkal, akik érdeklődéssel fogadták és nagy hasznát is vették a fegyvereknek, hiszen a szigetországban már kb. száz éve polgárháború dúlt, amit „Sengoku-kornak”, azaz a „hadakozó fejedelmek korának” nevez a történetírás. A technológia átadásával azonban a „hódítók” egyetlen előnyüket vesztették el. Bár a japánok közül sokak elvetették a tűzfegyverek használatát, mivel szamurájhoz méltatlannak tartották ezeket, így is akadtak, akik lelkiismeret-furdalás nélkül használták céljaik elérése érdekében.

Sebastian Münster 1561-es térképe, amelyen Japán a bal felső negyedben látható, a Marco Polónál említett Zipanguhoz hasonlító Zipangni néven. (Forrás: Wikipédia)

A technológiai fölény elvesztésével a katonai hódítás lehetősége tárgytalanná vált, így az európaiak vallási térítéssel igyekeztek bebiztosítani pozíciójukat a térségben. Ennek érdekében érkezett meg 1549-ben a dél-kjúsúi Kagosimába Xavéri Szent Ferenc jezsuita hittérítő. Ő volt az első, aki Japánban a kereszténységről prédikált, több városban is hirdette a keresztény tanokat. A jezsuita atya nagyon jó véleménnyel volt a japánokról, akiket alaposan megismerhetett, hiszen két évet töltött köztük. A térítés eredményével azonban nem volt elégedett, mivel nem tudta megszerezni a Tennó (jelentése: a Nap fia), azaz a császár, valamint a sógun (jelentése: barbárhódító nagygenerális, ténylegesen ő uralkodott a császár helyett) támogatását sem.

A sikertelenség egyik fő ok azonban hitbéli eltérésekből adódott. Japánban a sintó számított uralkodó vallásnak, amely az istenségekre és a természetre, illetve azok tiszteletére helyezi a hangsúlyt. Ez később nagyrészt összeolvadt a buddhizmussal, beazonosítva isteneiket a buddhizmus isteneivel. Ezzel szemben állt a kereszténység az egyistenhitével, azaz, hogy csak Isten létezik, aki felette áll a császároknak. A japánok esetében azonban a Tennó – az európai uralkodókkal ellentétben – nemcsak, hogy Istentől kapta a hatalmát, hanem maga is annak számított. Ezen kívül az eredendő bűn, a papi nőtlenség is sértette a japánokat. A másik fő ok a szamurájok szellemiségéből származott. A szamurájok normarendszere szerint dicsőség harcban meghalni, és aki nem harc által hal meg, az szégyent hoz magára és családjára is. Ezt a szégyent úgy lehetett elkerülni, hogy az illető szeppukut, azaz rituális öngyilkosságot követett el. Így ha egy szamuráj keresztény hitre tért, azzal a dilemmával találta magát szembe, miszerint becsülete megtartása érdekében öngyilkosságra kényszerülhet, azonban a kereszténységben ez súlyos bűnnek számított. Az egyszerű ember pedig köteles volt nagyura vallását követni, így ha az keresztény lett, alattvalóinak is hitet kellett váltania. Természetesen akadt olyan eset is, hogy egy úr nem katolizált, azonban engedélyezte a hittérítést kereskedelmi hasznot remélve, így a misszionáriusok a keresztény tanokra fogékony parasztok között új híveket szerezhettek. Az áttérteknek csábító volt a gondolat, hogy haláluk után a paradicsomba kerülnek, ahol megszabadulnak a munka és az adók terhétől.

Xavéri Szent Ferenc (Forrás: Wikipédia)

Xavéri után továbbra is érkeztek a hittérítők, köztük jezsuiták, ferencesek, dominikánusok és Ágoston-rendiek. A kjúsúi daimjók, azaz nagyurak pedig védelmezték a kereszténységet, mivel az európaiakkal való kereskedéstől nagy hasznot reméltek, néhányuk a hitet is felvette. Bár az ország más részén élt, közéjük tartozott az egyik legnagyobb erejű nagyúr, Oda Nobunaga is, aki engedélyezte a térítést. Nobunaga célja a kereszténység támogatásával inkább az volt, hogy letörje a buddhista templomok és szekták ellenállását, és így saját befolyását erősítse.

A térítőmunka nyomán több helyen keresztény templomok, iskolák épültek, valamint a misszionáriusok ispotályokat, árvaházakat létesítettek, amelyek tovább segítették a vallás népszerűsítését. A hittérítők és a behozott nyomdagépek által és a fordításoknak köszönhetően az európai ismeretek is eljutottak a japánokhoz, így például a csillagászat, a földrajz és az orvostudomány eredményeivel is megismerkedhettek a helyiek. A keresztény hit lassan tovább terjedt Kjúsú szigetérő az ország más részeire is: egy hittérítő által írt levél szerint a hívők száma 1581-ben már 150 ezer főt számlált, a 17. század elejére pedig létszámuk már elérte a 700-750 ezret, ami az akkori lakosság 4%-át jelentette.

Japán kirishitanok, azaz keresztények portugál viseletben (Forrás: Wikipédia)

1582-ben jezsuita bíztatásra három kjúsúi daimjó követeket küldött a pápához, akik India és Afrika megkerülésével három év múlva érkeztek meg Rómába, elindulásuktól számítva pedig nyolc és fél év múlva tértek haza. Hazájukba érve azonban szembesülniük kellett azzal, hogy támogatóik már halottak voltak, illetve a kereszténység is tiltott lett. Ennek oka, hogy 1582-ben Nobunagát egyik hadvezére, Akecsi Micuhide meggyilkolta. Sikerét azonban nem élvezhette sokáig, mivel Nobunaga egy másik hadvezére, Tojotomi Hidejosi legyőzte őt, és Nobunaga híveinek támogatását elnyerve egyesítette az országot. Eleinte elődjéhez hasonlóan pártolta a keresztényeket, azonban azok egyre növekvő befolyását látva, félve, hogy alattvalóit ellene fordítják, 1587-ben megtiltotta a hittérítő tevékenységet, bár az európaiakkal való kereskedelmet továbbra is engedélyezte. Ennek ürügyét az adta, hogy ebben az évben megjelentek az országban a spanyolok és az általuk küldött ferencesek, akik a haszon miatt rivalizálni kezdtek a jezsuitákkal.

Nagaszaki vértanúi (Forrás: Wikipédia)

1591-ben Hidejosi a portugálok alá tartozó goai alkirálynak írt válaszlevelében azzal indokolta döntését, hogy a hittérítők „megrontották” embereit. Ebben ugyan szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a hittérítők visszatérnének, azonban ezt nem vette szigorúan, így a híveknél elrejtőzött misszionáriusok titokban tovább folytatták a térítést. Azonban 1596-ban olaj volt a tűzre a San Felipe hajó incidense, amikor is a hajó matrózai zaklatásra panaszkodva azzal fenyegették a japán vezetést, hogy a spanyol koronához fordulnak segítségért, valamint beismerték, hogy a spanyolok tengeren túli terjeszkedése a hittérítők tevékenységén alapszik. Ezt látszott alátámasztani, hogy az ideérkező ferencesek a korábbi tiltás ellenére nyíltan hirdették az igét és kórházat is alapítottak. Hidejosi ezért a misszionáriusokat kémnek nyilvánította, és inváziótól tartva 26 keresztényt (akik közül 6 ferences volt, 3 japán jezsuita, a többi a ferenceseket segítő japán) keresztre feszíttetett. Közülük kerültek ki az első szentté avatott japán mártírok. 1598-ban Hidejosi meghalt, így a további megtorlások is elmaradtak, a papok pedig tovább térítettek, esténként házról házra járva. A hatalmat ezután Hidejosi egyik vezére, Tokugava Iejaszu ragadta magához, miután 1600. október 21-én a szekigaharai csatában győzelmet aratott ellenlábasa felett. Ezután 1603-ban felvette a sógun címet és megalapította a Tokugava-sógunátust (másik nevén Edó-sógunátus, a kijelölt központ után).

Iejaszu szeretett volna megszabadulni az idegen befolyástól, valamint megtartani a Kínával való kereskedelmi kapcsolatokat, ám ez nem volt egyszerű, így visszatért Nobunaga kereszténypárti politikájához. Ebben a patthelyzetben hozott gyökeres fordulatot a protestáns hollandok és angolok megjelenése a térségben. Ők ugyanis nem tartottak igényt a hittérítésre, csak a kereskedelmi pozíciók megszerzése érdekelte őket. Ezzel Iejaszunak két gondja oldódott meg egyszerre.

William Adams szobra Japánban (Forrás: Wikipédia)

A legnagyobb hatást Iejaszura egy holland hajón szolgáló angol, William Adams gyakorolta, akit tanácsadójává is fogadott. Adams mesélt neki az 1529-es zaragozai egyezményről, amelyben a pápa ibériai érdekszférának nyilvánította Japánt, valamint a spanyol hódításokról és erőszakos térítésekről is az amerikai kontinensen. Emiatt, és mert már közvetlen közelében is voltak keresztény daimjók, akiket akár ellene is fordíthattak, Iejaszu 1612-ben megtiltotta a keresztény hit gyakorlását a sógunátus közvetlen ellenőrzése alá tartozó területeken, egy évvel később pedig kiterjesztette a rendelkezést az egész országra. Mindezek ellenére a sógun megengedte, hogy Date Maszamune, ósui daimjó követet küldjön a pápához. A követ, Haszakure Cunenaga 1614-ben Madridban megkeresztelkedett, egy év múlva pedig fogadták Rómában, ám ezek a tárgyalások, amelyek célja kereskedelmi kapcsolatok kiépítése és egy helyi püspökség alapítása lett volna, sikertelenül zárultak. Mire a követ 1620-ra hazaért, a kereszténységet véglegesen száműzték a szigetországból. Iejaszu 1616-os halála után a sógunátus fokozta a keresztények ellenőrzését, 1624-ben pedig a spanyolok behajózását is megtiltotta. A harmadik sógun, Iemicu 1636-ben kitelepítette Hiradóból a portugálokat a Nagaszaki-öbölben lévő mesterséges szigetre, Dezsimára és szigorú ellenőrzés alá vonta őket.

Nagaszaki látképe, a háttérben Dezsima (Forrás: Wikipédia)

A végső csapást a japán kereszténységre az 1637. novemberében a Simabara és Amakusza környékén kitörő felkelés jelentette. Fontos kiemelni, hogy a felkelés oka nem a keresztény vallás felszámolása volt, hanem a helyi nagyúr által elkövetett kegyetlenkedéseket és sanyargatásokat megelégelő parasztok megmozdulása. Igaz ugyanakkor, hogy a felkelők nagy része keresztény volt és a keresztény daimjók jogfosztása után gazdátlanná vált megkeresztelkedett szamurájok vezették őket, mégsem nevezhető kifejezetten keresztény lázadásnak. Ez azonban épp elég ürügy volt a sógunátusnak arra, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a nyugati vallást követőkkel. Mindez nem ígérkezett egyszerűnek, mivel a felkelők száma 40 ezerre duzzadt, és a helyi nagyúr legyőzése után bevették magukat egy régi, tengerre néző várba. A sógun hiába rendelt ki ellenük 120 ezer katonát, négy hónapnyi ostrom után sem jártak sikerrel. Végül az ostromlók kénytelenek voltak igénybe venni a holland hajók segítségét, akik rommá lőtték az erősséget, az elfogott lázadókat pedig a sógunátus mind kivégeztette. Mivel a lázadásért a portugál hittérítőket okolták, 1639-ben megtiltották a portugál hajók behajózását, így – az angolok korábbi távozása miatt – a hollandok egyedül maradtak a térségben. Ezután megindult a keresztények kíméletlen felkutatása, amelynél szigorú eljárásokat alkalmaztak. Az alattvalók hűségét például úgy tesztelték, hogy egy feszületet vagy szentképet dobtak eléjük a földre: ha az illető rátaposott, azzal kifejezte hűségét, ha viszont nem, akkor kereszténynek tekintették és kivégezték. Innen származik az eljárás neve is, fumie, azaz szentkép taposás. (Remekül szemlélteti ezeket az üldöztetéseket és megpróbáltatásokat Martin Scorsese 2016-ban bemutatott Némaság című filmje is.) Minden embert a buddhista templomok felügyelete alá rendeltek, és a templomoknak kellett kiállítaniuk egy igazolást, hogy az illető nem keresztény. Ezt hívták vallásigazolásnak. A keresztényellenességnek azonban inkább politikai, mintsem vallási okai voltak.

A keresztények leleplezéséhez használt Jézus-ábrázolás (Forrás: Wikipédia)

Érdekes módon a térség másik jelentős országában, Kínában még ha akadtak hasonló nehézségek, valamivel sikeresebben alakult a keresztény hit terjesztése. Ennek egyik oka lehet, hogy a kínaiak már jóval korábban, a 6. században találkoztak a kereszténységgel, és bár többször is betiltották, teljesen sosem tűnt el. Az itteni jezsuiták közül is kiemelendő Matteo Ricci, aki szerint a sikeres térítés érdekében a misszionáriusoknak alkalmazkodnia kell a helyi viszonyokhoz, szokásokhoz, illetve nyugati tudósok behívásával hatékonyabbá tudták tenni saját munkájukat. Az itteni kereszténységnek hatalmas érvágás volt a jezsuita rend 1733-as megszüntetése. A kegyelemdöfést végül itt is egy felkelés, a sajátosan keresztény irányzatot hirdető Tajping-lázadás jelentette, ami után bár a kereszténység nem tűnt el az európai nagyhatalmak miatt, de a többség ellenségesen kezdett tekinteni a keresztényekre.

Matthew C. Perry japán hivatalnokokat lát vendégül hajóján (Forrás: About Japan)

Mint láthatjuk a kereszténység eleinte kedvező fogadtatást és viszonylag jó táptalajt kapott terjedéséhez Japánban. Ám főleg a kulturális és vallási különbségek, valamint a misszionáriusok és a mögöttük álló nagyhatalmak érdekei, erőszakossága miatt az új vallás megítélése kedvezőtlen fordulatot vett. A kereszténység betiltása és az idegenek kiűzése azonban a közhiedelemmel ellentétben nem jelenti azt, hogy az ország teljesen elzárkózott volna, hiszen a hollandokkal továbbra is kereskedtek. Ennek az részleges befelé fordulásnak végeredményben előnye és hátránya is volt. Az idegenektől nem zavartatva, saját magukra koncentrálva a japán kultúra virágzásnak indult, a hatalom kiépítette az őt szolgáló „Tokugava-államvallást”, és mindez kb. 250 éves békét biztosítva a szigetországnak. Másfelől Japán ezzel kikerült a kibontakozó globalizmus vérkeringéséből. Ennek köszönhetően aztán az ország nem volt elég fejlett és erős, hogy az újabb betolakodókat megakadályozza: 1853-ban megjelent a legnagyobb japán sziget, Honsú partjainál az amerikai Matthew C. Perry admirális fekete hajóival, majd egy év múlva erővel megnyittatta az ország kikötőit. Ezzel megszűnt a távol-keleti állam elszigeteltsége és a kereszténység újból nyíltan megjelent a szigetországban.

Csóti Róbert

Felhasznált szakirodalom:

Totman, Conrad: Japán története. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

Reischauer, Edwin O.: Japán története. Maecenas Kiadó, Budapest, 2000.

Lois Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában: 1185–1603. Gondolat, Budapest, 1974.

Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Jamadzsi, Maszanori: Japán – történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest, 1989.

Túróczi Tamás: Források a spanyol expanzió japán periódusának (1587–1536) tanulmányozásához. JATEPress, Szeged, 2012.

Ezt olvastad?

Az idei évben immár negyedik alkalommal, 2018. augusztus 2–5. között rendezték meg a Fraknói Egyháztörténeti Nyári Akadémiát, melyet hagyományteremtő céllal