A királyért, a köztársaság ellen – A Huhogók című filmről

A francia forradalom kitörésének bicentenáriumához (1989) közeledve egyre több film idézte meg a forradalmi eseménysort. Philippe de Broca francia filmrendező 1988-ban forgatott Huhogók című kalandfilmje is ebbe a hullámba illeszkedik. De Broca neve Magyarországon leginkább a kosztümös filmekről ismert, mint a Cartouche (1962) vagy a Púpos (1997).

De Broca egy kényes témához nyúlt, amikor a bicentenárium előestéjén a Bretagne-i királypárti felkelést választotta filmje tárgyául. A királypárti felkelések hosszú ideig kényelmetlen témát jelentettek Franciaországban, hiszen a köztársaság-ellenes, „király és egyház” jelszavát hangoztató, valamint a tartományi jogokat védelmező népmozgalmak nem fértek bele a republikánus és nacionalista narratívába. Éles ellentét feszült az 1793-94-es évek véres polgárháborújának emléke és az egységes Franciaország nemzeti mítosza között. Nem is olyan régen Reynald Secher francia történész azzal hívta ki kollégái jelentős részének haragját, hogy népirtásnak minősítette a leghíresebb köztársaság-ellenes népmozgalom, a vendée-i felkelés leverését. Franciaországban a vendée-i felkelés és az erre válaszul hirdetett terror körüli viták ma is telítettek érzelmekkel és indulatokkal, annál is inkább, mert Vendée-nek saját legendáriuma és folklórja alakult ki. Természetesen az ellentét még élesebb volt 1988-ban.

Mielőtt rátérnék a film elemzésére, érdemes megjegyezni, hogy aki a királypárti népmozgalmakkal szépirodalom formájában kíván megismerkedni, annak három könyvet érdemes elolvasnia, három régió királypárti mozgalmáról. Balzac a Huhogók (1829) című regényében a breton huhogók (chouans) mozgalmát örökítette meg. Victor Hugo a Kilencvenhárom (1873) című regényben bemutatta részben Bretagne, részben Vendée mozgalmát. Idősebb Alexandre Dumas a Jehu és társaiban (1857) egy kevésbé ismert mozgalomról, a Jehu Szövetségéről írt, amely a francia Délvidéken tevékenykedett, és valószínűleg átfedésben volt egy másik titkos mozgalommal, a Nap Barátaival. Míg Balzac és Dumas regénye már a forradalom végpontján, 1799-ben játszódnak, addig Hugo, mint ahogyan a regény címe is utal rá, a jakobinus diktatúra idején dúló eszmei és fegyveres küzdelmeket választotta témaként.

Rögtön el kell oszlatni egy közkeletű félreértést: De Broca filmje nem Balzac regényén alapul. A két mű címe és néhány szereplő neve hasonló, a helyszín is Bretagne, ám a film cselekménye és időpontja is más, mint a regényben. Balzac nem véletlenül helyezte a történetet 1799-re. A regényben Bonaparte Napóleon nevezetes – a forradalmi naptár szerint – brumaire 18-19-i államcsínye (1799. november 9-10.) előtt járunk. Napóleon lezárta a forradalmat, egyúttal stabilizálta annak társadalmi eredményeit. Az első konzul (1799-1804), majd császár (1804-1815) megerősítette a forradalom által kialakított tulajdonviszonyokat, lehetetlenné téve az ancien régime, azaz a „régi rend” visszaállítását (ez a visszatérő Bourbon-dinasztiának sem sikerült, illetve el kellett fogadnia sok tekintetben a forradalom és Napóleon örökségét). 1799 volt az ideális kiindulópont a polgári társadalom jellegzetes személyiségtípusait és élethelyzeteit bemutató Emberi színjáték sorozathoz.

Evariste Carpentier: A huhogók leshelye (Forrás: wikipedia)

Ezzel szemben a film cselekményének nagy része 1793-ban játszódik, és a vendée-i felkelés meg a huhogó mozgalom képei keverednek, noha a huhogók felkelése (chouannerie) valójában csak 1794 januárjában kezdődött, Vendée vérbe fojtása után. Bizonyos értelemben szükségszerű volt, hogy – a cím ellenére – utaltak a Vendée-ban zajló eseményekre. Nem csupán azért, mert az Atlanti-óceán mellett fekvő Vendée és Bretagne régió földrajzilag szomszédosak, vagy, mert a vendée-i felkelés azon túlélői, akik a köztársasági katonák elől egérutat nyerve átkeltek a Loire-on, csatlakoztak a breton felkelőkhöz, hanem legfőképpen azért, mert Vendée-ben dúlt klasszikus háború. A vendée-i felkelés története nem egészen egy év alatt játszódott le, a dicsőségtől a bukásig, míg a huhogók ellenállása kevésbé látványosan, sokszor föld alá szorítva, de kitartott 1815-ig

Franciaország nyolcvankilenc megyéjéből hatvan megtagadta az engedelmességet Párizsnak. Vendée-ban már a girondista kormány idején, 1793 márciusában kitört a felkelés. A parasztok sérelmeire a háborús sorozás tette az utolsó pontot. Miként a filmben elhangzik a Grospierre nevű breton paraszt szájából: „Ki fog dolgozni, ha a legényeket elviszik katonának?” A vendée-i felkelés körülményei kicsit emlékeztethetnek a Dózsa-parasztháború előzményeire: információhiányos paraszti népesség, kapkodó kormányzati intézkedések, bizalmatlanság a központi hatalom iránt. Lényeges különbség, hogy míg 1514-ben az urak voltak azok, akik nem akarták a paraszti népesség hadba szállását, 1793-ban a párizsi kormány követelte, hogy a legtávolabbi vidékek parasztjai is adjanak katonát a hazának. Utóbbiak viszont nem érezték úgy, hogy életüket kell adniuk a távoli Párizsért, és, miként a filmben elhangzik Grospierretől, „egy jelszóért”.

Grospierre jobbra (Forrás: wikipedia)

A girondisták júniusi 2-i megbuktatását és a Közjóléti Bizottság megalakítását követően Normandiában girondista felkelés tört ki, Lyonban, Avignonban, Marseille-ben, Bordeaux-ban és Toulonban városi felkelések, Bretagne-ban, Anjou-ban, a francia Baszkföldön, a Délvidéken – a földrajzi adottságoknak megfelelően – erdei gerillamozgalmak szerveződtek. Ezek nem voltak mind királypárti színezetűek, sokszor csak a regionális érdekek és hagyományok megsértése, a lakosság vallásos érzéseinek lábbal tiprása vezetett el a konfliktushoz. A normandiai és a városi felkelésekben a girondisták vittek vezető szerepet, és a résztvevők politikai színezettől függetlenül a föderalizmust írták jelszóként a zászlajukra.

Szabályos háború csak Vendée-ben alakult ki, mert a felkelők itt szerveződtek hadsereggé, amely több alkalommal fényes győzelmet aratott az egyenruhájuk színéről „kék”-nek nevezett köztársaságpárti csapatok fölött (ne feledjük el, hogy a francia hadsereg java a külső határokon harcolt a nemzetközi koalíció seregei ellen). A vendée-iek szervezettségét mutatja, hogy még mobil kórházat is alakítottak, amelyben a köztársaságpárti foglyokat is ápolták (ám a felkelés elején, amíg nem szerveződtek meg olyan tehetséges vezérek keze alatt, mint Cathelineau, La  Rochejaquelein gróf vagy Bonchamps márki, valamint a parancsnokaik halálát követő fejetlenség közepette a kegyetlenség jellemezte őket is). A szakirodalom egy része egyenesen vendée-i háborúnak nevezi 1793 vendée-i eseményeit.

A filmben szereplő bujkáló pap, akit a köztársaságpártiak elüldöztek, egy titkos éjszakai gyűlésen a „katolikus és királyhű” hadsereg nevet adja a paraszti fegyvereseknek. Valójában ezt a nevet a vendée-iek viselték, nem a breton huhogók. Az viszont teljesen megfelel a történelmi hitelességnek, hogy utóbbiak a kuvik hangját használták figyelmeztető jelzésként. Ezt a jelzést a sócsempészektől vették át. Való igaz, hogy eleinte a parasztok és katonaszökevények a papok közül gyülekeztek. Későbbiek során azonban a földesuraikat választották vezérüknek. Így került például az élre La Rochejaquelein gróf, Bonchamps márki, François Charette de la Contrie és Louis Marie de Lescure. Ám a főparancsnokságot a paraszti származású Cathelineau-re ruházták, aki elsők között fogott fegyvert: ez óriási morális hajtóerőt jelentett.

Kerfadec gróf oldalán fogadott gyermekivel, Aurellel és Célinenel (Forrás: imdb.com)

A filmben az idős Kerfadec gróf kastélyában nevelteti fiát, Aurele-t, és két fogadott gyermekét, az alacsony sorból származó, árva Céline-t és Tarquint. Az amerikai útjáról hazatérő Aurele és a Párizsból visszatérő Tarquin ellentétes oldalra sodródnak 1793-ban: Aurele fokozatosan a királypárti mozgalom egyik vezére lesz, míg Tarquin konventbiztosként a jakobinus kormányt szolgálja. A Huhogók bemutatja, miként ábrándulnak ki az emberek a forradalomból, és a kezdeti reménykedést miként váltja fel a megdöbbenés, a keserűség, majd a harag. Legjobban az öreg grófon keresztül érzékelhetőek a változások.

Amikor Tarquin megviszi a kastélyba a Bastille lerombolásának a hírét, a felvilágosult, amatőr léghajó-építész Kerfadec gróf ünnepséget rendez, ahová meghívja az urakat és a parasztokat. Az ő kastélya nem is esik áldozatul az 1789 nyári „nagy félelem” népi haragjának (igaz, Bretagne-ban a kastélyok lerombolása nem is volt olyan gyakori, mint az ország más, fejlettebb területein). 1793-ban, amikor a templomban a párizsi futár fölolvastatja XVI. Lajos kivégzésének hírét, a gróf felkiált: „Megölték a királyt! Majdnem az Istent.”

Kerfadec nevelt lánya, Céline viszont készpénznek veszi, hogy a királyt jogosan végezték ki. Amikor a gróf ellentmond, miszerint nincs rá bizonyíték, a lány azt válaszolja, hogy „majd megtalálják”. Céline lelkesen csatlakozik a forradalmárokhoz, iskolát nyit, ahol a város gyerekeit tanítja. Ám a terror őt is elborzasztja, és végül szerelmével, Aurele-lel emigrál Amerikába.

A film cselekményének egyik szála a parasztfiú, Yvonne története. Fölcsap újoncnak, hiába óvja ettől apja, Grospierre. Yvonne az erdőben rejtőzködő zsiványok fogságába esik, akik csak azért nem ölik meg, mert ismerősük, Grospierre fia. Később a száműzött plébános felhasználja a bandát saját céljára. Sok zsivány valóban fölcsapott királypártinak, mellére vagy nemezkalapja szegélyére tűzve a fehér kokárdát. Ám a „kékek” előszeretettel mosták egybe a banditákat és a királypártiakat. Végül megszületett a köztársaságpártiak hivatalos ideológiája, miért nem kell kegyelmet adni a vendée-i és breton királypárti parasztoknak: aki fegyvert fogott a köztársaság ellen, az útonálló, és az útonállók nem érdemelnek kegyelmet. Így lett a retorikában minden királypárti paraszt útonálló, miközben néhány útonálló valóban királypárti lett. A köztársaságpártiak kollektíven bűnözőnek állították be, kriminalizálták ellenfeleiket. A kriminalizáció, párosulva a forradalom nyers politikai nyelvezetével és a fanatizmussal, részben felelősnek tekinthető a Vendée-ben elkövetett köztársaságpárti kegyetlenségekért.

Részlet a filmből (Forrás: imdb.com)

A plébános kényszeríti Yvonne-t, hogy szúrja le az alkotmányra fölesküdött papot, akit a plébániára küldtek. A népharag valóban sokszor fordult az úgynevezett „fölesküdöttek”, vagyis azon papok ellen, akik fölesküdtek a papság világi alkotmányára. A parasztok gyanakodva fogadták őket, lehetetlenné tették a munkájukat (szabotálták a misét, elvágták a harangkötelet stb.), gyakran elűzték, és olykor meggyilkolták őket. A filmben három réteg képviselteti magát a királypárti felkelők között: a papok, a nemesek és a parasztok. Leginkább e három rétegnek voltak sérelmei, de ahogyan láthattuk, volt példa városi felkelésekre is (pl. Lyon, Toulon, Marseille), és a vendée-i felkelés felívelő szakaszában halászok, tengerészek, városi polgárok és kézművesek is támogatták a mozgalmat. A vendée-i vezérek között fuvarost és parókakészítőt is találunk. Az is megfelel a valóságnak, hogy Vendée-ban a malmok lapátkerekeinek állásával üzentek egymásnak a felkelők.

A film megmutatja a polgárháború kegyetlenségét. Kegyes magatartásra és brutalitásra egyaránt akadt példa a „fehérek” (királypártiak) táborában, míg a köztársaságpártiak csak a büntetésben látták a megoldást. Aurele Kerfadec igyekszik védelmezni a köztársaságpárti foglyokat, de eredménytelenül. Hasonló személyiség volt Bonchamps márki, aki La Fayette oldalán harcolt önkéntesként az amerikai függetlenségi háborúban, és a harcban megsebesülve, halálos ágyán megkegyelmezett a köztársasági hadifoglyoknak. Ám feldühödött katonái nem teljesítették kívánságát, és a foglyok lemészárlásával álltak bosszú vezérük haláláért.

Tarquin konventbiztosként (Forrás: imdb.com)

A kegyetlenül szigorú Tarquin konventbiztosként fanatikusan képviseli a Közjóléti Bizottság akaratát Bretagne-ban. Társadalmi állására nézve kiugrott pap, mint számos jakobinus és sanc-culotte vezető (Fouché, Jacques Roux, Pierre Gaspard Chaumette). Nem érdektelen, hogy a forradalmárok többségéhez hasonlóan ő sem nélkülözések közepette élt: Kerfadec kastélyában elsajátította az elit műveltségét. Ellentmondásosnak tűnik, hogy a nép javára hivatkozik, de egyáltalán nem érti, és nem ismeri a népet, és műveltsége azokhoz köti (a nemességhez és papsághoz), akiket megvet. Hogy mennyire nem érti Bretagne viszonyait, azt mutatja, hogy megkérdezi a parasztfiút, olvasta-e a sorozásról szóló hirdetményt. Kerfadec világosítja fel, hogy a fiú nem tud olvasni (miként a korban a parasztság túlnyomó része)

A Huhogók tartalmaz meseszerű elemeket (pl. kezdetleges repülőszerkezettel menekülés), illetve a romantika szokásos kliséit (szerelmi háromszög eszmei-politikai ellentétekkel átszínezve), ám erénye, hogy árnyaltan ábrázolja az 1793-as eseményeket, kerülve a szembenálló felek egyoldalú elítélését. Voltaképpen a filmben mindkét oldalon láthatunk az „ügyért” becsületes eszközökkel harcolókat és becsteleneket, és mindkét oldal követ el bűntetteket (a huhogók oldaláról ilyen például a senkinek sem ártó fölesküdött pap meggyilkolása). Két szereplő van, akinek a nézetei változnak az események hatására: Kerfadec gróf XVI. Lajos kivégzésekor inog meg forradalom-pártiságában, Céline-t pedig Aurele iránti szerelme hajtja a jakobinus állásponttól a királypártiság felé. A többiek eszmei álláspontja nagyjából változatlan marad. A Huhogók jó példa arra, hogyan lehet izgalmas történetbe csomagolva árnyaltan elmesélni egy emlékezetpolitikában kényes történelmi eseménysorozatot.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Yorgos Lathimos filmjének, a The Favourite-nak (A kedvenc) hazánkban hibásan fordították le a címét: az uralkodók által különös kegyekben részesített