Koszovó a titói Jugoszláviában

Európa legfiatalabb állama, Koszovó az előző évben ünnepelte független fennállásának tizedik évfordulóját. Az önállóság kivívása rögös utat járt be, ugyanis Josip Broz Tito haláláig képes volt egyben tartani a délszláv szövetségi államot, amihez – az ekkora már meghatározóan albán többségű – Koszovó, a középkori szerb államiság bölcsője is hozzátartozott. Koszovó helye és lehetőségei a titói Jugoszláviában számos kérdést vetnek fel, amelyre e cikk történelmi áttekintésével választ kíván adni.

A független Koszovó zászlaja (Forrás: wikipedia.org)

Az első világháború egyik következményeként 1918 decemberében megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amely később,1929-ben felvette a Jugoszláv Királyság nevet. A világháborúk közötti Koszovó a királyság legelmaradottabb és legszegényebb régiója volt, az egyetlen komoly infrastrukturális beruházást egyedül annak a vasútvonalnak a megépítése jelentette, amely 1931-ben készült el és bekapcsolta Koszovót a királyság gazdasági vérkeringésébe. Korábban, az 1922-es közigazgatási reform során Koszovót öt oblasztba, azaz közigazgatási egységbe szervezték, hogy gátat vessenek az albán szeparatista mozgalmaknak, akik el kívánták szakítani a területet a délszláv államtól. Az újabb, 1929-es területi átszervezés már az uralkodó, I. Sándor király elképzeléseit követte, aki sikertelen kísérletet tett a jugoszláv nemzet kialakítására a történelmi régióhatárok felszámolásával. A bánságokra osztott új berendezkedés egyszerre kívánta kielégíteni a nagyszerb igényeket és megtörni az albán szeparatizmust. Ezek szellemében a koszovói albánságot igyekeztek alárendelt helyzetben tartani, nem volt anyanyelvű oktatás és a helyi albán parasztság sem részesült a földosztásból, sőt sokakat inkább megfosztottak birtokától.

Miután a második világháború során Németország és szövetségesei 1941. áprilisában lerohanták Jugoszláviát, Koszovó nagyobb részét Albániához csatolták. Ezzel létrejöhetett a nagyalbán állam, bár az albánoknak – részben etnikai, részben „történelmi jogon”– voltak még területi követelései Görögországgal szemben is. Olaszország 1943-as kapitulációját követően a Harmadik Birodalom vette át Albánia felett az ellenőrzést, s a német irányítás alatt megalakult az ún. Második Prizreni Liga, ami elszánt harcot folytatott a kommunista partizánokkal. (Ekkor állították fel Szkander bég nevét viselő albán SS-hadosztály.)

A Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) már az 1920-as évektől kezdve elítélte az albánok üldözését, később pedig igyekezett Jugoszlávia területi integritását visszaállítani. 1944 őszén a JKP partizánjai visszafoglalták Koszovót és visszaállították az 1941-es határt Albániával. (Erre a koszovói albánok ballista[1] felkeléssel válaszoltak, melyet a JKP február 8-ra levert.) A második világháború után létrejött Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság a Szovjetunió föderális felépítését vette alapul saját államának kialakításához. Ennek megfelelően a történelmi hagyományokat és határokat figyelembe véve hat tagköztársaságot alakítottak ki: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Montenegró és Szerbia. Koszovót – ahol a jugoszláviai albánok zöme élt – Kosovo-Metohija Autonóm Körzet néven megtartották a szerb tagköztársaságon belül. A jugoszláv kommunista vezetés Koszovó problémáját 1948-ig a jugoszláv-albán egyesítéssel, egy Balkán-föderáció keretei között vélte orvosolhatónak. Cseppet sem véletlenül a világháborút követően a kommunista Albánia és Jugoszlávia kezdetben szoros kapcsolatot ápolt egymással. A délszláv állam volt az első, amely elismerte Albániát és Enver Hoxha kormányát, ugyanakkor az albán kommunista mozgalmat anyagi és katonai támogatásával, valamint gazdasági szakértői révén a JKP magához is láncolta. Komolyan fontolóra vett napirendi pont volt, hogy Albánia új tagköztársaságként csatlakozik Jugoszláviához, miután azonban a túl önálló külpolitikát és régiós tervekkel rendelkező Jugoszláviát Sztálin parancsára 1948-ban kiközösítették a szocialista blokkból, Albánia élesen szembefordult korábbi szövetségesétől és támogatójától.

A Tito-Sztálin szakítást révén megromló albán-jugoszláv viszony révén a koszovói albánok sorsát sajátos kettősség jellemezte az elkövetkezendő évtizedekben. Az Aleksandar Ranković szerb származású belügyminiszter nevéhez köthető az asszimiláció és a központosítási törekvések ellenére az albánságnak – a korábbi időszakokhoz képest – kiterjedt kulturális jogai is voltak, amelybe beletartozott például az anyanyelvi oktatás, valamint az albán nyelvű sajtótermékek megjelenése. (Ezek az engedmények csak Koszovóra vonatkoztak, más albánok által lakott jugoszláv területre nem.) Ezeken felül az albán lakta területek – a többi gazdaságilag legelmaradott régióihoz hasonlóan – költségvetési támogatásban részesültek. 1965-ben külön szövetségi alapot hoztak létre, amelybe a nemzeti jövedelem közel 2%-a került. Az alapot az elmaradott községek fejlesztésére, felemelésére hozták létre, s Koszovó gyakorlatban a keret harmadát kapta meg. A gazdasági különbségek felszámolására tett kísérlet mellett azonban a területet erős adminisztratív ellenőrzés alatt tartották, a jugoszláv állambiztonsági szolgálat (UDBA) pedig még az albán nyelvű lapok vásárlóit is regisztrálta. Jómaga Tito sem volt meggyőződve az albánok hűségéről Jugoszlávia irányába, kiváltképp miután országát is elérte az 1968-os párizsi tüntetés hulláma. Az 1968. november végén kezdődő és december végéig elhúzó nagy albán tüntetéssorozat Koszovót tagköztársasági rangra kívánta emelni. Mivel azonban a tagköztársaságok rendelkeztek az elszakadás alkotmányos jogával az albán törekvéseket sem ekkor, sem pedig a későbbiekben nem támogatta a jugoszláv kormány.

Az albánok „betörése” és „megbékítése”, azaz a kisebbségi probléma megoldása fontos politikai cél volt a jugoszláv kommunista hatalom szempontjából, ugyanis az albánok aránya folyamatosan nőtt Koszovóban, míg a szerbeké csökkent. (1948-ban az albán lakosság aránya elérte a 68,5%-ot.) Az 1963-ban alkotmánymódosítást követően Koszovót a Vajdasággal azonos autonóm tartományi rangra emelték. Ezzel a tartomány nem kapott „elszakadási jogot”, és szövetségi képviselete is előnytelenebb volt, mint a tagköztársaságoké, de ezektől eltekintve gyakorlatilag a jogosítványai a szövetségi állam többi tagjáéval azonosak voltak.

Tito és Ranković (Forrás: wikipedia.org)

1966 júniusában a Jugoszláv Kommunista Szövetség brioni plénumán Ranković megbukott és Koszovóban enyhülés folyamata következett be. Ekkor megvolt az esélye arra, hogy az albánok egyenjogú állampolgárok lehessenek Jugoszláviában asszimilálódás nélkül. A tartományban hivatalos nyelvvé vált az albán, a nevéből – egyfajta gesztusként – elhagyták a Metohija megnevezést. Ezen felül 1969-ben a belgrádi egyetem tagozataként működő pristinai egyetem is önállósodott. De ami mindennél fontosabb, hogy az etnikai viszonyokhoz igazodva a tartományi politikai tisztségeket elkezdték koszovói albánok betölteni. Ezzel párhuzamosan Tirana-Belgrád közötti viszony normalizálódásával a kulturális kapcsolatok ápolása is lehetővé vált Albániával. A tény, hogy Jugoszláviában jobbak volt az életkörülmények, mint Albániában megerősítette a koszovói albánság a hűségét Tito állama iránt. A kultúrájukat és nyelvüket megőrizve a beilleszkedés azonban leginkább gazdasági téren merült ki. Az albán munkavállalók megjelentek a többi tagköztársaság területén is, pékségeik, cukrászdáig és zöldség-gyümölcs boltjaik jellegzetessé váltak a nagyobb városokban. Az 1970-es évek elejétől Koszovó gazdasága a szövetségi támogatásoknak köszönhetően növekedett, de a régió összességében még így is – a korábbi évtizedek elhanyagolása és a nyersanyagkincseik kiaknázásának hiányában – súlyos lemaradásban volt.

Tito látogatása Koszovóba 1979-ben

1974-ben Jugoszláviában újabb alkotmánymódosításra került sor, amellyel igyekeztek előnyhöz juttatni a kisebb köztársaságokat a nagyobbak „kárára”. A módosítás a szlovén és horvát követeléseket részben kielégítve a központból a tagköztársaságok kezébe összpontosította a hatalmat. Mindez erodálta a szövetségi hatalmat és kisebbséggé tette azokat a délszlávokat, akik nem a saját „anyaköztársaságban” éltek. Koszovó majdnem köztársasági szintű felhatalmazáshoz jutott, amelyhez hozzátartozott az önálló tartományi struktúra és a közvetlen szövetségi képviselet, az elszakadás joga azonban ezután sem illette meg.

A titói Jugoszlávia tagállami és etnikai viszonyai (Forrás: wikipedia.org)

Az elért eredmények viszont nem voltak tartósak. Jugoszlávia gazdasági problémái, és a tartomány elmaradottság folyamatosan növelte az albánok elégedetlenségét. Miután Tito 1980-ban meghalt, a Koszovóban élő albánokon eluralkodott a félelem, hogy elveszítik eddig megkapott jogaikat és autonómia jogosítványai revízió alá kerülnek. A széles körű autonómia mellett a népességrobbanás hatalmas politikai önbizalmat adott az albánoknak. Az 1980-as évek elejére az albán lakosság aránya meghaladta a 77,5%-ot, míg a szerbeké 23,5%-ról 13,2%-ra csökkent, s ezzel egy „egyszerű” kisebbségi probléma az egész föderációt érintő válságponttá terebélyesedett. A többi tagköztársaságtól fejlettebb Szlovénia és Horvátország vezetői belefáradtak, hogy a számukra történelmileg, politikailag és etnikailag egyaránt érdektelen és fejletlen tartomány fejlesztését vagy „pacifikálását” finanszírozzák. A jugoszláv szolidaritást, a „testvériség-egység” szellemét felrúgó Ljubljanára és Zágrábra a szerb lakosság bizalmatlanul tekintett, majd csakhamar megjelentek azok a vélemények, amelyek szerint a titói rendszer a szerbséget hátrányos helyzetbe juttatta. Mindez látványosan kiütközött Koszovó esetében az etnikai viszonyok és a Belgrádtól szinte teljesen független tartományi autonómia miatt is.

Koszovó autonóm tartomány etnikai arányai 1981-ben (Forrás: wikipedia.org)

A politikai revíziótól tartó albán fiatalok 23 évvel a nagy 1968-as tüntetés követően a tagköztársasági rang mellett tüntettek. Az 1981 márciustól egészen májusig tartó tüntetéshullámot végül a hatóságok elfojtották, azonban a tartományt nem voltak képesek konszolidálni, miközben a szerb lakosság aránya továbbra is jelentős mértékben csökkent. A koszovói szerbek kifogásolták, hogy annak ellenére, hogy szerb területen vannak, mégis kisebbségben élnek. (Arányuk Koszovóban 1991-re már csak 10% volt.) A tüntetés leverése után a központi szövetségi ellenőrzést megerősítették, de az albán fiatalok egyre gyakrabban szerveztek illegális csoportokat. Gyakoribbá válták az albánok elleni intézkedések, melyekre válaszul egyre megjelentek és megerősödtek azok a hangok, amelyek az elszakadás eszménye mellett álltak ki. Az albán csoportok közötti különbségek csak abban nyilvánultak meg, hogy az egyik csoport fegyveres, míg a másik békés elszakadást akart.

Összességében elmondható, hogy Tito Jugoszláviájában a kommunista vezetés kedvezményekkel és az életszínvonal emelésével kívánta a koszovói albánság hűségét elnyerni, s ezzel együtt pacifikálni a területet. A koszovói albánság politikai és demográfiai megerősödése azonban mindezt nem tette fenntarthatóvá, kiváltképp mert asszimilációjukra nem került sor, kultúrájuk és hagyományaik pedig merőben eltértek délszlávokétól. Koszovó önmagában nemcsak etnikai és biztonsági problémát jelentett, hanem hosszútávon Jugoszlávia összeomlásának egyik kiindulópontjává is vált.

Mokánszki Zoltán

Felhasznált szakirodalom:

Juhász József: A délszláv háborúk.Napvilág Kiadó, Budapest. 1997.

Juhász József – Magyar István – Tálas Péter – Valki László: Koszovó. Egy válság anatómiája.Osiris Kiadó, Budapest. 2000.

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története.AULA. 1999.

Kapronczay Péter: A koszovói konfliktus történelmi, politikai és kulturális háttere. In:A Balkán-háborúk és a nagyhatalmak. Rigómezőtől Koszovóig (Szerkesztette: Krausz Tamás). Napvilág Kiadó, Budapest. 1999.

Kocsis Károly: Az albán kérdés etnikai, politikai és földrajzi háttere.In: Földrajzi értesítő. 1-4. füzet. 50. évfolyam.

Kovácsics Ferenc – Koszovó történeti földrajzi fejlődése a kezdetektől a független állam megteremtéséig. PhD értekezés. 2010.

Réti György: Albánia sorsfordulói. AULA. 2000.

http://www.balkancenter.hu/pdf/koszovo02.pdf

[1]A Balli Kombëtar (Nemzeti Front) angolszász orientáltságú nacionalista hívei.

Ezt olvastad?

A 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg M. Madarász Anita Kulturális csatatér. Brit–magyar diplomácia, 1945–1970 című könyve. A kötet a
Támogasson minket