A magyar mozikínálat 1945 és 1948 között

Az 1945 és 1948 közötti időszakot – a politikatörténetből átvett elnevezés alapján – a magyar filmművészeti korszakolás is koalíciós időszaknak nevezi. Azonban az elnevezés nem teljesen fedi le a valóságot. Tény, hogy a második világháború után a négy koalícióra lépő párt (Független Kisgazda Párt, Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Paraszt Párt) ugyanúgy elosztotta egymás között a mozik üzemeltetési engedélyeit és a filmkészítés jogát, mint ahogy elosztották egymás között előre a kormánypozíciókat. Azonban ez a mechanizmus – az élet más területeihez hasonlóan – egyáltalán nem volt jellemző a filmgyártás területén. Sokkal inkább beszélhetünk a kommunista párt filmgyártó monopóliumának fokozatos megteremtéséről, minden más szereplő ellehetetlenítéséről a piacon.

A magyar filmgyártás mindig is Budapestre koncentrálódott, itt volt ugyanis a magyar nagyjátékfilm-gyártás központi intézménye, az 1928-ban a Korda Sándor-féle Corvin Filmgyár alapjain létrehozott, állami részvénytársaság, a Hunnia Filmgyár. Sokáig kizárólag ennek a gyárnak a műtermei voltak alkalmasak hangosfilm-felvétel készítésére (később egy versenytársa lett a Magyar Filmiroda Rt., amely eredetileg híradófilmekre specializálódott, majd később a Hunniával kötött megállapodását felrúgva betört a hangosfilmpiacra is). Így a gyárat ért második világháborús veszteségek (a nyilas hatalomátvétel után hatalmas adósságokat halmozott fel, a felszerelés egy része és a filmnyersanyag elpusztult, vagy elhurcolta szovjet megszálló hadsereg, a gyár műtermeit bombatalálat érte) a teljes magyar filmgyártást megbénították.


A budai Apollo Mozi romjai.
Az ilyen romos állapotban lévő filmszínházak engedélyeit is kiadták, a helyreállítási költségek az új tulajdonost terhelték. (Forrás: fortepan.hu)

Nem szabad megfeledkezni a szakemberhiányról sem. A filmes terület szakgárdájának jelentős hányadát érintették a zsidóellenes jogszabályok, így a háború után különösen nagy hátrányba került ez a terület. Emellett a filmgyártáshoz szükséges tőke sem állt rendelkezésre, az állami hitelről szóló rendelet pedig csak nagyon későn, 1947 márciusában jelent meg. A korszakban a kisebb filmgyártó cégek újjászerveződését, illetve működését ellehetetlenítették a támogatás elmaradásával. A nagyobbak pedig a koalícióra lépő négy párt gyámsága alatt működhettek tovább 1945–1946-tól a pártkézben lévő filmkölcsönző cégekbe olvadva. Ezek a Független Kisgazdapárt (Független Film, elnökei: Kerényi Zoltán és Vincze László, Kimort – Kisgazda Mozgóképüzemi Rt.), a Magyar Kommunista Párt (Mafirt, elnöke: Kovács István), a Szociáldemokrata Párt (Orient Filmipari Rt., elnöke: Keleti Márton), a Nemzeti Parasztpárt (Sarló Film Kft., Sarló Könyv– és Filmtermelő Értékesítő Szövetkezet) voltak.


Keleti Márton
(Forrás: mozi24.hu)

A mozgóképszínházakat is hasonlóképpen elosztották a négy párt között, ahogyan a filmgyártó vállalkozásokat. A Belügyminisztérium 1945 áprilisában körrendeletben szólította fel a települések vezetőit, hogy nyilatkozzanak a településeiken működő mozgóképszínházakról, azoknak felszereltségéről, állapotáról. Ezután egy rendelettel visszavonták a korábbi rendeletek érvényességét és ezután csak az üzemeltethetett mozit, aki a Belügyminisztérium által kiállított, úgynevezett mutatványi engedélyokiratot kapott. Ezek pedig a rendelet értelmében „közjótékonysági és népművelési intézmények, valamint hasonló célú egyesületek, úgyszintén valamely szakszervezet vagy politikai párt által erre a célra alakított kereskedelmi társaságok” lehettek (5.090/1945. ME számú rendelet, Magyar Közlöny 1945. július 31. 90. szám). A rendeletet sajátságosan értelmezve a legtöbb esetben csak a politikai pártokat tekintették a szabályozásnak megfelelő szervezetnek. Viszont a filmszínházak sem voltak a legjobb állapotban. Lajta Andor, akit tevékenysége nyomán a magyar film krónikásának is neveznek, minden évben összeállított filmművészeti évkönyvei alapján alkothatunk képet a helyzetről. Lajta a rendelkezésére álló adatok alapján úgy becsülte, hogy 1945 végén Magyarországon 557 mozgóképszínház volt, ezek közül 82 Budapesten, 475 vidéken. (Lajta az adatokba beleszámította a kertmozikat is, amelyek divatja a korszakban egyre kisebb lett és felváltották a vidéken községről községre vitt keskenyfilmet vetítő mozigépek, amelyeket a helyi kultúrotthonokban állítottak fel.) Ez a szám megközelítette az utolsó békeév adatait.


Lajta Andor (1891-1962)
(Forrás: mandarchiv.hu)

A filmszínházak végül 1946 folyamán kerültek párttulajdonba. Az osztozkodás pártközi tárgyalások keretében zajlott, amit a belügyminiszter hívott össze. Első körben a Budapest és környéki mozik elosztásáról egyeztek meg, ahol a négy politikai párton kívül a Szakszervezeti Tanácsnak is teret engedtek. A belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy a tárgyalásokon a 250 főnél nagyobb befogadóképességű mozgóképszínházakról dönthetnek maguk között a pártok. A vidéki filmszínházak elosztása hosszabb folyamatot jelentett. 1947-ben még folytak tárgyalások a falusi keskenyfilmes vetítőhelyek birtoklásáról. Ez leginkább a Mafirt számára volt fontos, mivel 1947-ben nagyjából 1000–1200 között mozgott azoknak a nagyobb falvaknak a száma, ahol semmiféle filmvetítés nem volt. Úgy gondolták ezeknek az engedélyeit is ki kell osztani a pártok között és végül „a belügyminisztérium a csak szombaton és vasárnap játszó 200-250 ún. kismozi engedélyeit a demokratikus tömegszervezetek között szétosztotta”.

Ennek természetesen ideológiai okai is voltak. A szovjet példa alapján, ahol agitációs vonatok, autók, sőt még gőzhajók és lovas kocsik is járták a vidéket, a magyarországi kommunisták is arra törekedtek, hogy a vidéki eldugott kis falucskákba is elvigyék filmjeiket, sajtótermékeiket, amellyel „szórakoztatva nevelhetik” az ott élőket. (A kismozikért aztán a választások előtt a többi párt is elkezdett lobbizni.) A mozik átadása új tulajdonosuk számára nem ment mindig zökkenőmentesen. Ilyen volt például a diósgyőri vasgyár mozija esetében is, ahol a gyár vezetősége nem szerette volna senkinek sem átadni a mozit (legfőképpen nem a szociáldemokraták számára, akiknek ki lett osztva), így annak ajtaját bezárták és senkit nem engedtek be.

Az elosztás után a legtöbb mozgóképszínházzal a kisgazdák rendelkeztek, viszont az engedélyek túlnyomó többsége vidéki mozikra szólt. A legerősebb pozíciókkal Budapesten a Mafirton keresztül az MKP rendelkezett. A szociáldemokraták összesen 53, a parasztpártiak pedig 36 mozgót tudhattak magukénak országszerte, amely a másik két párthoz képest jóval gyengébb pozíciókat jelentett. Lajta Andor adatai alapján ezek egy része romos, felújítandó filmszínház volt, statisztikái szerint összesen 514 filmszínház tartott vetítéseket 1946-ban.

Abban a kérdésben, hogy mi kerülhet a mozik műsorára meghatározó szerepe volt az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottságnak, amelyet a köznyelvben csak cenzúrabizottságként emlegettek. Minden Magyarországon bemutatni kívánt filmet (akár itthon gyártották, akár külföldön) először a bizottság elé kellett tárni, ami döntött arról, hogy be lehet-e mutatni vagy sem. Maga a szerv a Belügyminisztérium alá tartozott, elnöke – a később a Rajk-per során kivégzett – Szebenyi Endre, a Belügyminisztérium Közrendészeti Osztályának vezetője, helyettese Szent–Iványi József, a BM Igazgatásrendészeti Ügyosztályának vezetője volt. Tagjai között találhatunk művészeket, politikusokat, újságírókat, minisztériumi alkalmazottakat. A döntéshozatali mechanizmus folyamán nagyrészt ideológiai, politikai szempontokat érvényesítettek. Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy kik szerepelnek a filmekben. Magyar filmek esetén, akik ellen népbírósági eljárás volt folyamatban, azok filmjei nem szerepelhettek a filmvásznon. Enyhébb esetekben csak a színészek nevét kellett kivágni a filmekből. A Belügyminisztérium egy listát is kiadott arról, hogy mely színészek nevei nem szerepelhetnek biztosan a filmvásznon, sőt filmjeiket rövid időre levették a műsorról: Fedák Sári, Kiss Ferenc, Muráti Lili, Páger Antal, Szeleczky Zita, Szilassy László. Emellett összeállítottak egy listát, az ún. „fasiszta jellegű filmekről”. A listán 110 magyar film szerepelt. Vagy alkotói vagy tartalmi elemei (antiszemita, szovjetellenes propagandát tartalmaz, németbarát, stb.)  bizonyultak nem kívánatosnak A külföldi filmek esetén is hasonló elvek érvényesültek.


Szelecky Zita még a háború alatt, ünnepelt sztárként (Forrás: fortepan.hu)

A mozik műsorát tehát két tényező alapján korlátozták: egyrészt muszáj volt műsoron tartani a kötelező arányszámba tartozó filmeket (ezek azok a filmek, melyeket az OMB kiemelkedő „művészeti alkotásoknak” – azaz a kommunista ideológiának megfelelő, nevelő célzatú filmnek – nevezett meg), másrészről pedig erősen megcsappant a játszható magyar filmek mellett a játszható külföldi filmek száma is. A mozik, mivel a korábbi évekkel ellentétben nem magánvállalkozók tulajdonában álltak, hanem pártkezelésben lévő filmgyártó– és forgalmazó cégekében, innentől kezdve a saját forgalmazásban álló hazai, illetve külföldi filmeket részesítették előnyben. Igaz a külföldi filmek esetében legtöbbször korábban már magyar filmforgalmazó vállalkozások által megvásárolt filmek jogutódként való további forgalmazásáról volt csak szó. A korábbi években is szép számmal voltak a forgalmazók kezében filmszínházak, mivel azonban a legtöbb mozi magánvállalkozók kezelésébe tartozott, ezért a műsoruk függetlensége biztosított volt, kizárólag a nézők igényeinek lehetett alárendelve. Annak érdekében, hogy az állam a kultúrának ezen területén is egyre nagyobb befolyásra tegyen szert, a kötelező arányszámba tartozó filmeken kívül már a második világháború alatt a 70.200/1940. BM számú rendelettel bevezették a kötelezően játszandó, bemutatandó filmek fogalmát. Ezen rendelkezés alapján nem számíthatták a kötelezően játszandó magyar filmekhez a filmhíradókat, mivel nem lehetett őket kísérőműsornak tekinteni. A rendelkezés másik fontos pontja volt a kötelezően játszandó filmeké, melyek „400 méternél nem hosszabb, egyes, országos jelentőségű, nemzeti célú (nemzetnevelő) mozgófényképek”. Azt, hogy ezek mely filmek lehettek, arról elviekben a vallás– és közoktatásügyi miniszter és a belügyminiszter közösen döntött és rendeletben tette közzé (sok esetben inkább a Miniszterelnökség adott ki erről rendeletet). Ezekről nem készült állandó lista, hanem az aktuálisan propagandaszempontból fontos filmekről egyenként rendelkeztek.

Ez a rendszer 1945 után is fennmaradt. Példa erre 1946-ban Kertész Pál Az elhagyott gyermekek című dokumentumfilmje, melyet a Mafirt megbízásából minden filmszínházban le kellett vetíteni. 1948-ban a Százéves a honvédség, a Munkaversennyel győz az ötéves terv, és az Emlékezzünk 48-ról című dokumentumfilmeken túl bevezették a Magyar Híradó kötelező előadását is, amit már nem csak egyszer, hanem minden héten be kellett iktatni a filmek elé. Általában hat hónap volt a bemutatásra, de azt a forgalmazó cég döntötte el, hogy milyen sorrendben kapják meg a kópiákat a filmszínházak (bizonyos esetekben nem csak normál, hanem keskenyfilmes mozikra is vonatkozott a rendelet). Ha valaki nem tett eleget a rendeleteknek, akkor bevonták az engedélyét. Bizonyos ünnepek alkalmával (például május 1. vagy március 15.) még azt is meghatározták, hogy mennyi legyen az aznapi belépőjegyek ára – általában 1 forint volt.


(Forrás: antikvarium.hu)

A filmvetítések rendőrhatósági felügyeletét 1946-ban szabályozták. Azt, hogy az egyes mozikban műsoron lévő, vetített filmekkel minden rendben volt-e, valóban azt a filmet adták-e, ami a műsorban szerepelt, rendben voltak-e az adott film engedélyokiratai, minden községben a helyi rendőrhatóságnak kellett ellenőriznie. Ha valamit nem találtak rendben, akkor azt azonnal a Belügyminisztérium felé kellett jelenteni a hatóságoknak. Elsősorban azt kellett ellenőrizniük, hogy az adott film engedélyokiratát 1945. július 25. után állították-e ki, mivel az újraszervezett OMB ekkor kezdte meg a működését.

Mindez nem jelentette feltétlenül azt, hogy az állam teljes kontrollt tudott gyakorolni a mozik műsora felett, igazából nem is akart. A cél a későbbiekre nézve természetesen az volt, a koalíciós időszakban viszont a kötelező filmeken keresztül elérte a nézőket az állam által kommunikálni kívánt üzenet. Inkább a pártok használták a filmszínházakat agitációs, propaganda célokra. Ott tartották a választási gyűléseket és ingyenes vetítéseket a párt támogatóinak, érdeklődőknek, valamint a mozgók bevételeiből támogatták a helyi pártszervezeteket.

A műsorpolitika szabadsága azonban nem mindegyik pártra volt igaz. A kommunista párt filmforgalmazó cége kénytelen volt eleinte kizárólag azokból a filmekből gazdálkodni, amelyeket a Szovjetunióból küldtek számára. A Szovexportfilm által forgalmazott filmekre kizárólagos joga volt a Mafirtnek, ami nem azt jelentette, hogy Magyarországon szabadon válogathattak a Szovexportfilm filmjei között, hanem Moszkvában eldöntötték melyik filmeket kell az országba küldeni. Ez sokszor fennakadásokat okozott, mivel véletlenszerűen, változó mennyiségben érkeztek az alkotások, a játékfilmek jóval kisebb arányban szerepeltek közöttük, mint a híradók, dokumentumfilmek vagy propagandafilmek. Emiatt nehézkes volt változatos műsorokat adni a mozikban (sokszor kénytelenek voltak egymás után, ömlesztve rövid dokumentumfilmeket adni) és olyat, ami a magyar néző számára emészthető lenne. Az orosz filmek forgalmazása gazdaságilag sem volt kifizetődő a Mafirt számára.  Ebből is látszik: kevésbé volt előnyös a kommunista pártnak a szovjetekkel való „együttműködés”. Eleinte azt sem engedték meg számukra, hogy „nyugati” filmeket forgalmazzanak, amivel a többi párthoz képest előnyre tehettek volna szert, ha sikerül előbb lefoglalni az aktuális külföldi sikerfilmet. Ezek a filmek nagyobb közönséget vonzottak, és ha előtte vetítettek propagandisztikus tartalmú rövidfilmeket jóval több emberhez juthat el. A szovjet vezetés Pásztor Bélát, a Mafirt dramaturgia–propaganda osztályának vezetőjét tette felelőssé az orosz filmek sikertelenségéért, pedig a probléma mindössze abban állt, hogy a magyar közönség nem volt nyitott a szovjet típusú filmekre, nem nevelődni, hanem szórakozni mentek a filmvetítésekre.


Egy Urániába szóló mozijegy 1945-ből.
Ez volt az egyetlen sértetlen mozi Budapesten, a háború alatt itt a műsoridő nagy része német filmek számára volt fenntartva. (Forrás: hangosfilm.hu)

Érdekes dokumentum a korabeli moziműsorokról, mozi látogatási szokásokról a Mafirt által kiadott Film-propagandista kézikönyv, melyet a különböző üzemekben, gyárakban dolgozók köréből kikerült „filmpropagandisták” számára készítettek. A feladatuk az volt, hogy meggyőzzék a környezetüket a következőképpen: „üzemek és közhivatalok, a kórházak és klinikák, a vállalatok szellemi és kétkezi dolgozói rájöjjenek az orosz film különleges ízére, szépségére, hogy azután minden hazug, émelyítő, művészietlen, egy kaptafára készült üzlet-filmet határozottan visszautasítsanak.” A kézikönyv szerint azért van szükség az agitációra, mivel a film még egy fiatal műfaj és nem tudják a nézők eldönteni milyen a jó film és milyen a rossz, ezáltal könnyen a „tőke” agitációs eszközévé válhatott. A propagandistáknak úgy kellett meggyőzniük az embereket a szovjet film magasabbrendűségéről, hogy nem szidhatták a „nyugati” alkotásokat, amelyeket a korszakban sokszor csak „a gépírókisasszony és a vezérigazgató hazug szerelmi történeteként” jellemeztek. A könyvecske az összehasonlításhoz is adott támpontokat. A szembeállítás alapjaként azt kellett hangsúlyozni, hogy míg a nyugati, kapitalista rendszerben készített „üzlet-filmek” bárgyú szerelmi történetek, és műfajukat egyszerű meseként lehetne meghatározni, addig a szovjet film az művészi film, az igazságról és olyan emberekről szól, mint „te meg én”. A meggyőzéshez pedig az amerikai filmek „nevetséges naivitását” is fel lehetett használni a propagandistáknak, de rossznak titulálni sosem szabadott és mindig meg kellett dicsérni, mert technikailag nagyon magas színvonalon álltak. És mindezek mellett, hogy az egyszeri munkás biztosan egy szovjet filmre üljön be meghirdették a „ketten egy jeggyel akciót”. Ennek keretében a gyárak, üzemek dolgozói névre szóló utalványt kaptak, amelyet bármely mozgóképszínházban, bármely szovjet film vetítésén felhasználhattak, és ha felmutatták ezt az utalványt a mozi pénztárában, akkor partnerük jegye mellé ingyenjegyet kaptak. Ezáltal fél áron látogathatták meg az előadást.


Filmplakát 1949-ből (Forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu)

A „filmpropagandisták” alkalmazása szorosan beleillik a kommunista párt iparral rendelkező városokban alkalmazott művelődéspolitikájába. A megfogalmazott cél, ahogy az élet minden területén itt is a demokratizálás volt, a kultúra demokratizálása. Ez az olyan alulról jövőnek láttatott kezdeményezésekben öltött testet, mint például az üzemi bizottságok által szervezett ún. kultúrestek. Alapvetően három fő területe volt a kultúra demokratizálásának: a kerületi tömegszervezetek kulturális osztályai, a Munkás Kultúrszövetség és a munkásszínházak. Ezek a szervezetek különböző kulturális programok keretében, például: felolvasóesteket, színjátszó köröket, előadásokat és filmvetítéseket (1949 után ezeknek az alapjain szerveződnek például a kötelező Szabad Nép félórák vagy az ún. üzemi kultúrbrigádok), valamint állandó összejöveteleket szerveztek. Szervesen kapcsolódnak ehhez tehát a filmpropagandisták, akik a plakátok helyett maguk hívták fel a figyelmet a szovjet filmekre.


Munkásegység Klub plakátja (Forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu)

Összességében elmondható, hogy az 1945 és 1948 közötti időszak tulajdonképpen már a filmgyártás államosítását jelentette. A kommunisták igyekeztek minél nagyobb befolyást gyakorolni a filmgyártás folyamatára, a filmek forgalmazására, cenzúrázására. A filmügyet belügynek tekintették, így az összes ezzel kapcsolatos kérdésben már az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásától fogva komoly előnyre tettek szert.

A tényleges államosításról szóló rendeletek kiadásáig is képesek voltak irányítani a Hunnia Filmgyárat és ezzel a teljes filmgyári struktúrát. Ezek a rendeletek 1948. augusztus 27-én jelentek meg a Magyar Közlönyben. A filmgyártás és forgalmazás folyamatát felosztották három részterületre és ennek a három területnek hoztak létre új, teljesen állami kézben, állami igazgatás alatt álló és tervszerűen működő vállalatokat. Ezek a vállalatok már nem a belügyminiszter, hanem a Miniszterelnökség hatáskörébe tartoztak. A filmgyártást a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat hatáskörébe utalták. A Hunnia és az Új Magyar Filmiroda filmkölcsönző osztályaiból, a Hungária Film Rt.-ből és a Mafirt filmkölcsönző, külkereskedelmi, keskenyfilm–, reklámanyag– és filmraktár osztályaiból Magyar Filmforgalmi Nemzeti Vállalat néven hozták létre az egyetlen olyan vállalatot, mely „a filmkölcsönzéssel, a kész filmek, filmnyersanyagok filmfelvevő és vetítőberendezések kivitelével és behozatalával” kapcsolatos teendőket végezhette. A harmadik feladatkör pedig a filmszínházak működtetése volt, amelyet a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat hatáskörébe utaltak.

Válogatott bibliográfia

A Párt a filmről. Filmspirál 4. (1998) 6. szám 21–87.
Borsos Árpád: A mozi, mint innováció magyarországi elterjedése, a hálózat alakulásának földrajzi jellemzői napjainkig. PTE TTK Földtudományok Doktori Iskola, Pécs, 2009.
Kelecsényi László: Mozizó Budapest. Holnap Kiadó, Budapest, 2008.
Lajta Andor: Filmművészeti évkönyvek. Magánkiadás
Mafirt tömegszervezés: film–propagandista kézikönyv. Magyar Filmiroda Részvénytársaság, Budapest, 1947
Murányi Gábor: „A legrosszabb orosz film is jobb, mint egy amerikai”. Dokumentumok a szovjet film magyarországi hegemóniájának megteremtéséről (1945–1948). Múltunk 50. (2005) 3. szám 39–102.
Nemes Károly – Papp Károly: A magyar film 1945 és 1956 között. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1980.
Pető Iván: A játékfilm-ügyek irányítása a felszabadulástól az államosításig. Levéltári Szemle, 26. (1976) 2–3. szám 73–83.
N. Szabó József: A magyar kommunista párt kultúrpolitikája a demokrácia kiépítése idején (1945-1946). Gondolat, Budapest, 2015.
Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. A magyar játékfilm története 1945–1953. Magyar Filmintézet, Budapest, 1992.
Tóth István: Mozi a koalíciós pártok gazdálkodásában (1945–1948). Múltunk 38. (1993) 4. szám 68–91.

Sulics Fruzsina

Ezt olvastad?

2018. január 10-én újabb állomásához érkezett a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület és a Wosinsky Mór Megyei Múzeum (Szekszárd)