Magyar szentek egy sziléziai fatemplomban

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Udvarhelyi Nándor és Mudrák Attila Magyar szentek egy sziléziai fatemplomban című cikke eredetileg a Honismeret folyóirat 2026. évi 1. számában jelent meg. A folyóirat honlapja az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Szilézia az Odera völgyében fekvő tipikusan közép-európai régió, története során volt lengyel, cseh, magyar, osztrák, porosz, majd német uralom alatt. Ma Szilézia legnagyobb része Lengyelországhoz, míg egy-egy kisebb része Csehországhoz, illetve Németországhoz tartozik.

Sziléziában Gliwice közelében található a mintegy 1300 lelkes Sierakowice nevű település (Lengyelország), ahol az Alexandiai Szent Katalin fatemplomban két magyar szent ábrázolására bukkantunk. Ezek a közelmúltban előkerült ábrázolások még ismeretlenek a magyar kutatók és látogatók előtt. Mielőtt azonban a képeket bemutatnánk, érdemes először a térség vázlatos történetével is megismerkednünk.

A 6. században előbb germán, majd szláv törzsek szállták meg az Odera vidékét. A következő századokban csehek és lengyelek osztoztak területén, de a 10. század végén I. Mieszko lengyel uralkodó országához csatolta. 1138-ban azonban III. (Ferdeszájú) Boleszláv végrendeletében négy fia között felosztotta Lengyelországot. A sziléziai fejedelemséget II. (Száműzött) Ulászló kapta meg, de a trónharcok során vereséget szenvedett, és családjával III. Konrád német király udvarába menekült, akinek hűbéresküt tett. Két fia császári jóváhagyással 1163-ban tért vissza Sziléziába, melynek területét két részre, Alsó- és Felső Sziléziára osztották. Ezek utódai tovább darabolták Sziléziát, ami a 14. században már 16 apró kis hercegségre oszlott.

A tatárjárás Sziléziát is elpusztította, a megfogyatkozott lakosság helyére elsősorban német telepeseket hívtak. Szilézia északi és középső része csaknem teljesen elnémetesedett. A bevándorlók számos új várost alapítottak, amelyek megkapták a magdeburgi mintájú városjogot. A várost alapító herceg kiváltságlevelében szabadnak ismerte el a polgárokat, akik életüket a város alkotmányos rendje szerint alakították, saját közjogi intézményekkel, saját igazgatással rendelkeztek. A városok biztonsága, nyugalma a városlakók, a kereskedők és kézművesek érdekét szolgálta, míg az adásvétel könnyítése, az idegen kereskedők vendégjoga serkentette a gazdasági életet.

A sziléziai hercegek a 14. század első harmadára egyre inkább a cseh király befolyása alá kerültek, és többször is elismerték Luxemburgi János cseh király hűbéri fennhatóságát. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozón, miután a cseh uralkodó lemondott lengyel trónigényéről, cserébe III. (Nagy) Kázmér lengyel király átengedte Sziléziát a cseheknek. Ettől kezdve Szilézia a német-római császárság, eredeti nevén a Szent Római Birodalom részévé vált.

Mindezt a mi Mátyás királyunk törte meg, aki rövid ideig uralta Sziléziát. Csehországi hadjárata nyomán 1469-ben a katolikus cseh liga Mátyást cseh királlyá választotta, melyet Morvaország, Szilézia és Lausitz is elfogadott. Két évvel később, Podjebrád György halála után a csehek azonban nem Mátyást, hanem a lengyel Jagelló Ulászlót választották királyukká. A két király 1478-ban megkötötte az olmützi békét, melynek értelmében kölcsönösen elismerték egymás cseh királyi címét, Mátyás megtartotta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, míg Csehország Ulászló kezén maradt. Ez a helyzet Mátyás 1490 évi haláláig maradt fenn.

1526-tól Habsburg Ferdinánd lett Csehország királya is, így Szilézia sorsa Magyarországhoz hasonlóan Ausztriához kötődött. A reformáció ekkor kezdett teret hódítani, s 1564-re Szilézia lakossága túlnyomó részben protestáns lett.

Szilézia sokat szenvedett az 1618-ban kirobbant harmincéves háborúban. A vesztfáliai béke megerősítette a Habsburgok uralmát, növekedett a katolikus egyház dominanciája, és a protestánsoknak csak korlátozott vallásszabadságot biztosítottak. Ezek az állapotok is ürügyül szolgáltak II. Frigyes porosz király számára, aki 1740-ben, Mária Terézia trónra lépésekor ultimátumot intézett Ausztriához, csak Szilézia átadása fejében ismeri el a Pragmatica Sanctio érvényességét. II. Frigyes az osztrák választ meg sem várva bevonult Sziléziába, és azt könnyűszerrel elfoglalta. A lakosság nagy része felszabadítóként üdvözölte a poroszokat. Az osztrák örökösödési háború 1748-ban zárult le, melynek során a Porosz Királyság csaknem egész Sziléziát meghódította, csak Teschen és Troppau maradt osztrák kézen.

A napóleoni háborúk után, 1815-ben a Görlitz környéki területet, mely korábban Szászországhoz tartozott, Sziléziához csatolták. Ez az állapot kis módosítással (1921) a II. világháború végéig így maradt, miközben Szilézia az egységes Német Birodalom része lett. A német lett az uralkodó nyelv a hivatalokban, az iskolákban, a katonaságnál, ami a szláv lakosság germanizálását eredményezte. Az asszimiláció fontos tényező volt a társadalmi ranglétrán való előre lépésben. 1921-ben népszavazás után egy kisebb, lengyel lakta terület Lengyelországhoz került, de mindkét fél elégedetlen volt a határ megvonásával.

1945 tavaszán a Vörös Hadsereg elől menekülve több mint 3 millió német hagyta el otthonát, a többieket pedig hamarosan tervszerűen kitelepítették. A jaltai konferencián Lengyelország határait nyugatra tolták, és Sziléziába a Szovjetunió által megszállt keleti területről érkeztek új lakosok.

*

Sierakowice fatemploma 1675-ben, tehát a Habsburgok uralma idején épült. A kis falu lakossága akkor is lengyel volt, Felső-Szilézia keleti része nagyrészt lengyelek által lakott terület volt. A település 1740-től a Porosz Királyság, majd Német Birodalom része lett.

A helyi plébánia gyökerei a 14. századra nyúlnak vissza, bár az első templom legkorábbi írásos említése csak 1447-ből származik. A reformáció idején a templom protestáns kézre került, emiatt szűnhetett meg az önálló plébánia. Az első fatemplomot – feltehetően rossz állapota miatt – 1673-ban lebontották, de két évvel később, 1675-ben felépítették a ma is álló új templomot, amely a szomszédos Rachowice filiája lett.

A templom ún. sziléziai típusú, kőpárkányzatra helyezett, boronafalas szerkezetű fatemplom. A hajó téglalap alakú, szentélye keskenyebb és a nyolcszög három oldalával záródik. A hajóhoz nyugatról négyszög alaprajzú, felfelé szűkülő, terpesztett állású zömök fatorony kapcsolódik, melynek toronysisakja elég szokatlan, nyolcszögletű, és már a hajó fölötti sátortető magasságában kezdődik. A hajó tetőszerkezete magas, meredek, rajta huszártoronnyal, a szentélyé ennél alacsonyabb. A tető és a falak is zsindelyborítást kaptak.

A szentélyhez sekrestyét építettek, a toronyhoz előteret, a hajó és a szentély mellé félnyeregtetővel fedett, oszlopok által tartott, nyitott tornácot, lengyel nevén „szombatot” kapcsoltak. Ez utóbbi szerkezet a felső-sziléziai fatemplomok egyik jellegzetessége, mely menedéket nyújtott azoknak, akik szombaton érkeztek a távolabbi falvakból, és várták a vasárnapi szentmisét.[1]

A templom belső berendezése barokk. A főoltár képe a templom védőszentjét, Alexandriai Szent Katalint ábrázolja, míg az oltár felső részén a Szeplőtelen Szűzanya képe látható.

A síkmennyezetű hajót a boltozott szentélytől félköríves, fogazott diadalív választja el. Ennek bal oldalán egy 19. századi oltáron a Częstochowai Fekete Madonna oltárképe látható, az oltár fölső részét pedig Szent Rókus, Szent Katalin és Szent Zsigmond 16. századi szobrai ékesítik.  A kegyképmásolat az 1717-ben megkoronázott Fekete Madonnát mutatja be. A 18. század végén készített jobb oldali Jézus szíve oltáron azonos módon Keresztelő Szent János, János evangélista és még egy férfiszent látható.

*

A templom különleges művészi értékét a 2001-ben felfedezett, majd 2003–2010 között restaurált, közvetlenül a fára festett 17. századi képei adják. A falképek Biblia Pauperumként ó- és újszövetségi jeleneteket, szenteket, valamint az erényeket jelenítik meg. A templombelső minden szabad helyét festményekkel díszítették, a szentély és a hajó falait, boltozatait, a karzatot, még az ablak- és ajtókereteket is. Ezt a fajta ábrázolásmódot nevezik a művészettörténetben „horror vacui”-nak („irtózás az ürességtől”).

A képeknek többszálú, nagyon gazdag ikonográfiai programja van. Ezek teljes felsorolása és részletesebb bemutatása meghaladja írásunk kereteit. Csak érzékeltetésül: a hajó négy falán Szűz Mária és Jézus Krisztus életének eseményeit mutatják be, köztük Mária születését, Mária és József házasságát, a Szent Család visszatérését Egyiptomból, Mária temetését, a kánai menyegzőt, Krisztus gyógyításait, csodáit, a kufárokat a templomból kiűző Jézust, az irgalmas szamaritánus példabeszédét, Zakeus történetét, a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatát, Máté apostol kiválasztását, Péter apostol megbízatását,  Jézus virágvasárnapi bevonulását Jeruzsálembe, feltámadását, a sírjához érkező asszonyokat, az emmauszi tanítványokat, Saul megtérését, valamint számos szentet.

A déli falon a szentek között megtaláljuk Szent Gellért, mártír csanádi püspök képét is. Mellette Aquinói Szent Tamás látható. Ugyanezen a falon a női szentek közül Antiochiai Szent Margit, Alexandrai Szent Katalin, Szent Rozália és Szent Apollónia ismerhető fel. A szemközti falon Szent Szaniszló, Lengyelország védőszentje, Borromei Szent Károly püspök, Szent Rókus, Szent Joachim képe található. A nyugati falon Keresztelő Szent Jánost, Gázai Szent Hilárion remetét, egyiptomi Remete Szent Antalt, Szent Pált, Szent Gál misszionáriust festették meg.

A karzat mellvédjére a Passió egyes jelenetei kerültek: Jézus elfogatása, Jézus Annás előtt, Jézus Kaifás főpapnál, Jézus Heródes és Pilátus előtt.

Számunkra azonban legérdekesebbek a szentély ábrázolásai. Ide arkangyalok között evangéliumi jeleneteket és szenteket, a boltozatban pedig szent királyokat és hercegeket festettek.

A déli falon az apostolok lábmosása, az emmauszi vacsora, Krisztus, a jó pásztor, Szent János evangélista, Szent Kristóf és töredékesen Szűz Mária alakja látható. Fölöttük a boltozatban Franciaország királyát, IX. Szent Lajost és Szent Kázmér lengyel herceget festették meg.

A keleti szentélyfalon Mária megkeni olajjal Jézus lábát, Szent János evangélista jelenései Patmosz szigetén, Lukács és Márk evangélisták, valamint az ősszülők, Ádám és Éva láthatók, a boltozatban kőtáblákat tartó Mózes, Dávid király és Áron főpap áll.

Az északi falon az Utolsó ítélet képét látjuk a harsonákat megfújó angyalokkal, a feltámadt Krisztussal, a megváltottakkal, körülötte az egyház szentjeivel, valamint Szent Máté evangélistát és Páduai Szent Antalt. A boltozatban Szent István magyar király, mellette III. Szent Lipót, osztrák őrgróf található.

A boltozatban ábrázolt Szent István király időben a legkorábbi uralkodó. Ő volt az első a szent királyok sorában, aki nem mártírként érdemelte ki szentségét, hanem keresztény uralkodói erényeivel. Bal kezében egy templom makettjét tartja, jobb kezével pedig alamizsnát ad egy előtte térdelő koldusnak. A templom a szent király templom- és kolostor építéseit, tágabb értelemben az egyházszervezői tevékenységét, nyolc püspökség alapítását szimbolizálja. „…megparancsolta, hogy tíz falu népe egy templomot építsen.” – írja a Szent István király Kisebb legendája. A szegények iránti irgalmasságáról a Nagyobb legenda emlékezik meg: „Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sőt bennük Krisztust (vö. Máté 25,40), hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozott tőle szomorúan, jóságának valamilyen vigasza nélkül.” A királyt vállig érő barna hajjal, szakállal és bajusszal ábrázolták, fején zárt koronát visel. Vörös bélésű, hermelinszegélyes palástja alatt teljes testét páncél borítja. Nyakában aranylánc lóg.

III. Szent Lipót (1073–1136) Babenberg-házi őrgróf, Ausztria védőszentje, a heiligenkreuzi, a klosterneuburgi és a kleinmariazelli monostor alapítója. Jobb kezében lándzsát, baljában kétfejű sasos címert tart. Őt is teljes páncélzatban, azon vörös palásttal festették meg. A címer a korabeli állapotok visszavetítéséből adódik. A kétfejű sas a német uralkodók címerállata volt, de csak a 15. században, amikor Habsburg Albert német király lett, vették be Ausztria címerébe.

IX. Szent Lajos (1214/15?–1270) francia király a keresztény lovagkirály eszményképének megtestesítője volt, aki két kereszteshadjáratban is részt vett. Keresztény alázata, türelme, egyszerű életmódja, békeszeretete és szigorú törvényei miatt 1297-ben szentté avatták. A képen páncélban látjuk, melyet vörös hermelinszegélyű palásban borít. Fején nyitott korona, jobb kezében uralkodói pálcája. Az uralkodói pálca (jogar) csúcsán az ítélő kéz, az istentől kapott hatalom és a törvényesség, a bíróság jelképe, nyakában a templomos lovagrend keresztje látható. Bal kezében attribútumát, a töviskoronát tartja. A király kezében lévő, jogarként viselt, hosszú botra helyezett ítélő kéz is egyértelműen Szent Lajost azonosító attribútum, ahogy El Greco is megfestette 1590 táján.[2]

A negyedik történelmi alaknak, Szent Kázmér lengyel hercegnek (1458–1484) is van magyar kapcsolata. Habsburg Erzsébet és IV. Kázmér lengyel király gyermekeként, I. Albert király unokájaként igényt tartott a magyar trónra. Az 1471-ben a Mátyás király elleni lázadó főurak biztatására Magyarországra indult, de már Nyitránál érte a hír az összeesküvés leleplezéséről, ezért hamarosan elhagyta az országot. Hazatérve a király helytartója, majd 1483-ban Litvániában alkancellár lett, de hivatalát nem sokáig látta el. Tüdőbetegsége miatt végleg lemondott a földi hatalom gyakorlásáról, életét tudatosan Istennek szentelve, jámbor lelkülettel szüzességi fogadalmat tett. Vilniuszban temették el, ahol hamarosan elindult tisztelete. Szent Kázmér a képen hercegi koronát visel, kezében feszületet és liliomágat tart. Egyszerű, földig érő szürke habitus-szerű öltözetet visel, csak a vállán lévő hermelines palást és a nyakában lévő aranylánc utal királyi származására.

A falképek készítési ideje a fennmaradt jegyzőkönyvek alapján jól meghatározható. 1679-ben készült el a hajó mennyezete, melyet kékre festettek és csillagokkal díszítettek. Nyolc évvel később pedig arról tudósítanak, hogy a templom belsejét gyönyörű ó- és újszövetségi jelenetekkel festették ki. A hajó oldalsó portálja feletti felirat tájékoztat a készítő mesterről is, akinek neve Olesnói Jan Ignacy.[3] A templom képeit később szürke festékkel lefestették, és csak 2001-ben fedezték fel újra. A lefestés pontos idejét és okát nem ismerjük, feltehetően egy-két évszázaddal később erősen megkopott a festés, így már nehezen lehetett kivenni az képeket.

Szent István király ábrázolása azt mutatja, hogy országépítő királyunk alakja, példaadó életszentsége messze túl mutatott a Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság határain, és jól ismerték Sziléziában is. Míg Szent Kázmér lengyel herceg ábrázolása a helyi lengyel lakosságnak, az osztrák őrgróf alakja valószínűleg a Habsburg hatalomnak szólt, de Szent István és Szent IX. Lajos megjelenítésénél ilyen szempont nem merülhetett fel.

Udvarhelyi Nándor – Mudrák Attila

[1] Magda Tunkel: Cechy Modelowe Sakralnej Architektury Drewnianej Górnego Šlaşka na Podstawie Analizy Zachownych Obiektów. Gliwice 2022. 129.

[2] Lexikon der Christlichen Ikonographie.7. Freiburg im Breisgau 1990. 431

[3] Irena Kontny: Dekoracje malarskie w drewnianych kościołach województwa śląskiego. Rocznik Muzeum „Górnośląski Park Etnograficzny w Chorz owie” tom 5. 2017. 166-167.

Ezt olvastad?

A Húsvét régészete: Jézus és a tanítványok történeti forrásai

A Húsvét a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, a jézusi tanok szoterológiai üzenetének kiteljesedése,  amely Jézus Krisztus feltámadásának ünnepeként került be

X