Mit jelent Erdély? Vázlat az Erdélyi Fejedelemség kora újkori etnikai átalakulásához

Már bő három évtizede annak, hogy Ştefan Pascu mindmáig tudományos vitákat gerjesztő Mit jelent Erdély? Az erdélyi civilizáció a román civilizáció keretében című műve magyar nyelven is megjelent, amelyben a szerző, amint a monográfia alcíme is mutatja, a román civilizáció integráns részeként értelmezve vette górcső alá Erdély történetét. Az értekezés egy több évezredes periódust tekint át, középpontba állítva Erdélyt, illetve az ott lakó népeket. Mondanivalója egyértelmű: olykor igencsak kétes eredetű, máskor tudatosan félreértelmezett forrásokkal alátámasztani azt a (nemzeti?) doktrínát, hogy a román etnikum Erdély autochton népessége. Mindez természetesen nem egy új keletű elképzelés, amely mindössze napjainkban fejti ki hatását. Az ún. dákoromán kontinuitás elmélet tudniillik már évszázados múlttal bír, így nem meglepő, hogy mind a román társadalomban, mind a hazai, illetve nemzetközi történetírásban mély nyomot hagyott. Az „erdélyi triász” – azaz a méltán neves három román származású, igen magasan iskolázott, a felvilágosodás korában működő, számos tudományágban jártas értelmiségi elit tagjai (Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior)nevével fémjelzett kontinuitás elmélet szerint a román nemzet a dák, géta és római népesség közvetlen leszármazottja, ezáltal egyszersmind Erdély autochton népessége is. Habár kétségtelen, hogy maga az elmélet tudományos szempontból vitatható, a saját maga kontextusában vizsgálva, illetve az adott kor szellemi irányzatait szem előtt tartva érthető módon széles befogadó közönségre talált. Olyannyira, hogy mindmáig e meggyőződéstől vezérelve jelennek meg nem csupán tankönyvek, hanem tudományos jellegű monográfiák, tanulmányok is.

A dákoromán kontinuitás elmélet legelső írásos dokumentuma.

Petru Maior: A románok eredetének története Dáciában. [Istoria pentru începutul românilor în Dacia]

A magyar történettudomány berkein belül szinte közvetlen reakcióként napvilágot látott ezen elképzelés antitézise (bevándorlás elmélete), miszerint a mai románok ősei a Balkán felől lepték el a Kárpátokon túli és inneni területeket. E két antagonisztikus elképzelés között helyezkedik el az admigráció elmélete, amely habár nem veti el a Balkán irányából történő bevándorlást, ugyanakkor latinul beszélő néptömbökkel is számol Erdélyben. A modern történettudomány álláspontja mindmáig megoszlik a román nép genezisét illetően, olykor konszenzusra törekszik, máskor még szélsőségesebb elképzeléseket szül. Mindemellett a közelmúlt, de még inkább a régmúlt mindmáig homályos fejezetei, illetve a két nép története mögött meghúzódó kibékíthetetlen viszony is gátolja a kérdéskör megismerését, és mindinkább a mindennapi politika szférájába tereli a témát.

E polémiáktól tarkított kérdéskör tudományos megismeréséhez nem csupán igen óvatosan, hanem kizárólag a megfelelő módszertani metódusok hiánytalan ismeretével szabad közelíteni. Mindenekelőtt ugyanakkor szükséges megállapítani, hogy mely korszak forrásadottsága teszi lehetővé, hogy mélyebben is beletekintsünk „Erdély szívébe”, az Erdélyi-medencében élő népesség életébe. Habár Erdély vonatkozásában már a magyar államiság kialakulása óta rendelkezünk szórt adatokkal, kora újkori története, illetve az ekkor bekövetkező népesedéstörténeti átalakulás bizonyul a legalkalmasabb stádiumnak. Milyen adatokkal gazdagodhatunk e korszak tudományos feldolgozásával? Mily módon ad ez betekintést az ott élő népesség viszonyaiba? Végül, de nem utolsó sorban, hogyan kapcsolódik mindez a fent tárgyalt elméletekhez? A következőkben e kérdésekre igyekezek választ adni.

Erdély és Moldva néprajzi tájai (https://folkradio.hu/folkszemle/pavai_erdely/index.php)

Az Erdélyi Fejedelemség kora újkori etnikai viszonyai

Mindenekelőtt nélkülözhetetlen leszögezni: a román népesség jelenléte Erdélyben már a középkor korai időszakában kimutatható.  Ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy tömeges bevándorlásuk a mohácsi tragédia után gyorsult fel látványosan; beleilleszkedve abba a kelet-közép-európai régióban végbemenő népességmozgalomba, amely az oszmán hatalom nyomására átrajzolta a Kárpát-medence etnikai képét.

Román néptömbök Erdélyben a 10-14. század között. (Fekete Nagy, Antonius – Makkai, Ladislaus: Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia, usque ad annum 1400 p. Christum. borító)

Míg a középkori jelenlétük vonatkozásában mindössze elszórt adatok állnak rendelkezésünkre, a kora újkor tekintetében már lehetőségünk nyílik arra, hogy ha pontos számukat nem is, azonban az össznépességhez viszonyított arányukat megállapítsuk. Az elmúlt évszázadban számos becslés látott napvilágot, amelyek közül mindössze a leglényegesebbeket sorolnám fel. Mályusz Elemér az 1494-95. évi számadáskönyvek adataiból kiindulva, majd azokat kiegészítve Erdély 15. század végi népességét 425 000 főre teszi, amelyből – a katolikus, illetve a görögkeleti papság számarányának megfelelően – 100 000 fő román nemzetiségű. Kós Károly szerint a 16. század végén Erdély lakosságának a száma már megközelíthette az egymillió főt, mások ugyanakkor úgy vélik, hogy a népesség Mohács századában folyamatosan csökkent. A Köpeczi szerkesztette Erdély története szerzői ugyan akceptálják a közel egymilliós lakosságszámot, ugyanakkor már ekkor 330 ezres román népességgel számolnak. Tamás Lajos ezzel szemben mindössze 80-100 000 fő közé teszi a 16. század végi románság létszámát. A 17. század végi össznépesség tekintetben Jancsó Benedek becslését alapul véve közel fél millió fővel számolhatunk, amelynek fele – meglátása szerint – ekkor már román nemzetiségű. Az Erdély szintézis szerzői ugyanakkor, konzekvensen az egy évszázaddal korábbi egymilliós lakosságszámhoz ragaszkodva, legkevesebb 700 000 főre teszik Erdély népességét a fejedelmi korszak alkonyán. Dávid Géza mindezen becslések kritikai vizsgálatát követően – konszenzust igyekezve kialakítani – Erdély 16. század végi össznépességet 800 000 főre, az 1700 körüli népességszámot pedig 900 000 főre becsülte.

A kérdéskör történeti demográfiai aspektusait mellőzve, kivétel nélkül minden becslés egyértelműen azt mutatja, hogy mind Erdély népessége, mind a román nép számaránya a két évszázad alatt jelentős növekedésen esett át. Olyannyira, hogy az Erdélyi Fejedelemség három politikai nemzete (magyar, szász, székely) az újkor alkonyán már relatív kisebbségbe került a szüntelenül gyarapodó negyedik etnikummal, a román néppel szemben. Milyen népesedéstörténeti folyamatokkal magyarázható e metamorfózis? Mily módon került a román népesség „Erdély szívébe”?

Román és szász asszony (Sulinet)

A Tündérkert árnyoldala

E kérdésekre az Erdélyi Fejedelemség kora újkori népesedéstörténete adhat kizárólag választ. A köztudatban – érdekes módon – egy idilli kép él Erdélyről: az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados fennállása, mint egy sikertörténet szerepel mind tankönyveinkben, mind szépirodalmi műveinkben. A „tündérkert” toposz is ily módon kapcsolódott az Erdélyi Fejedelemséghez, hangsúlyozva a tiszavirág életű állam kivételességét, ahol nem csupán számos etnikum élt viszonylagos békében egymással, de ahol a világtörténelemben először valósult meg a hit szabad terjesztésén alapuló vallásegyenlőség, lehetővé téve a négy elismert vallás (religio recepta) szabad gyakorlását. E háborítatlan közeget ugyanakkor a kora újkor folyamán számos oly méretű csapás érte, amelynek közvetlen, illetve hosszú távú hatásai igen mély nyomot hagytak Erdély történetében. A nagyhatalmak peremvidékén, Szulejmán gyermekeként az Erdélyi Fejedelemség tudniillik születésétől fogva potenciális fenyegetettségnek volt kitéve, mind a nemzetközi politikai színtéren, mind etnikai viszonyait tekintve. Nem is kellet sokat várni arra, hogy az erózió meginduljon. A Kelet-Közép-Európán végigvonuló népesedési mozgalom ugyanis az Erdélyi Fejedelemséget is érintve, etnikai viszonyaiban igen jelentős átalakulást eredményezett.

Köznemes, fia és jobbágya a XVII. század közepe táján (Toppeltinus Lőrinc erdélyi szász író Origines et occasus Transsylvanorum című munkájából; a köznemes és fia valószínűleg szász földön szokásos öltözetben; a jobbágy (bizonyára magyar nemzetiségű) a talán török hatás alatt elterjedt bő gatyában, aminek ez a legrégibb képes ábrázolása.) (MEK)

Különös ugyanakkor, hogy míg a középkori Magyar Királyság vonatkozásában a magyar etnikum visszaszorulása az esetek többségében az ország szélein figyelhető meg, Erdély esetében a magyarság összefüggő néptömbje nem a széleken, hanem a központi területeken élt át jelentős veszteségeket. A betelepülők egész községeket birtokba véve, illetve a kisebbségbe került magyar és szász lakosokkal keveredve az eddig összefüggő, etnikailag homogén településrendszert szórványokká szétszakítva terjeszkedett. Ekkor válik le a kalotaszegi népsziget is a magyar néptömbről, ahol ugyan napjainkig őrzi a magyarság létszámbeli fölényét, határai az évszázadok során egyre szűkültek. Mindezt jelzi a Bánffyhunyad mellet fekvő Remete elpusztulása, illetve már az Árpád-korban alapított Derete elrománosodása. Mindemellett érdemes számba venni a kisebbségi sorba kényszerült magyar, illetve szász lakosság elvándorlását is. Ilyen sorsra jutott többek között az Újegyház-székben fekvő Bägendorf, ahol 1651-ben a románság között mindössze három, 1655-ben pedig már csupán egyetlen szász házaspárt találnak a visitatorok. Kisapold esete szintén a lelki tényezők jelentőségét támasztja alá, ahol bár a szász népesség szinte már a század elején teljesen kihalt, egy ideig még kezében tudta tartani a falu vezetését, mígnem az 1656 utáni háborúk azt a kilenc családot kitevő szász kisebbséget is menekülésre késztették.

Erdély régiói – A Mezőség elhelyezkedése Erdélyben (http://www.erdely-szep.hu/)

Népesedéstörténeti szempontból a leglátványosabb átalakuláson a Mezőség esett át. A terület lakossága elképzelhetetlen veszteségeket szenvedett el a fejedelemség korszakában: némi túlzással élve nem volt olyan hadjárat, amely népesedési szempontból ne lett volna rá hatással. Mindezen pusztítások következtében, valamint a románság kezdetben szervezett, majd leginkább spontán megtelepedésével a Mezőség etnikai arányai véglegesen felborultak. A hegyvidéki területeken megbúvó románság ugyanis, amint a vész elvonult, leereszkedve szálláshelyéről, fokozatosan elkezdte birtokba venni a megüresedett, illetve részben elpusztított falvakat. Makkai László 1603-ra vonatkozó számításai szerint Szolnok-Doboka keleti részén 45%-os népességcsökkenéssel számolhatunk, míg a Szamos-, és a Sajó-völgyében, a Mélyes-mentén, illetve a mezőségi tavak térségében a lakosság mindössze egy tizede élte túl a háborús csapásokat. A szamosújvári uradalom falvainak szintén 1603-ból fennmaradt összeírása is jelentős pusztulásról számol be, illetve egyben az etnikai arányokra is utalást tesz, ugyanis a területen fekvő 47 magyar, illetve részben szász községben 381, az 52 román községben pedig 321 jobbágyot tüntet fel, amely átlagosan 7 jobbágycsaládot jelent. Ezzel szemben 1553-ban nem volt ritka, hogy közel 100 jobbágycsaládot számoltak össze egy-egy településen. A háborús pusztítások mellett, gyakorta annak kísérőjelenségeként járványok is tizedelték a lakosságot. 1638-ban Vasasszentgotthárd földesurai elkeseredettségükben már Moldvába küldenek telepítési ügynököket, hogy a munkaerő pótlására jobbágyokat kutassanak fel. Récekesztúron 1674-ben még kizárólag magyar jobbágyok éltek, 1706-ban református temploma ugyanakkor már romokban hever. Mindezek hozadékaként a magyarság összefüggő néptömbje „Erdély szívében” szétmorzsolódott, a Mezőségen a magyarság kisebbsége került, elveszett az a széles magyar népi sáv, amely a Székelyföldet, illetve a Partiumot összekötötte.

A Teleki Pál által szerkesztett Vörös-térkép (Wikimedia)

Erdély története mindmáig tartogat olyan feltáratlan kérdéseket, amely ismereteket nélkülözve kevésbé értelmezhető a terület kora újkori és újkori, de legfőképpen modernkori politika- és társadalomtörténete, a magyar kisebbség, a szórvány magyarság helyzete napjainkban. Egyik ilyen máig homályos fejezet a román nép megjelenése, illetve többségbe kerülése Erdély központi területein. Az 1930-as évektől az erdélyi történészek vezetésével körvonalazódni látszott egy olyan hely- és településtörténeti kutatócsoport, amely a korabeli források feltárásán alapuló, interdiszciplináris szemléletet tükröző metódusokat alkalmazva igyekezett mindenekelőtt megcáfolni az akkor még széles körben akceptált származási elméletet, másfelől implicit módon rávilágítani a kora újkori népesedéstörténeti folyamatok jelentőségére. A század derekán ugyanakkor a téma – a politikai rendszer történelemszemlélete folytán – kezdte elveszteni létjogosultságát. Annak ellenére, hogy a magyar történetírás már régóta tudatában van annak, hogy az Erdélyi Fejedelemség etnikai képének átalakulásában nem a törvényszerű, és egyben következetes haladás, hanem leginkább a külső erők behatása játszott döntő szerepet. A mind ez idáig feldolgozásra került adatok – amelyek fentebb részben bemutatásra kerültek – mindössze a kora újkori Erdély népesedéstörténetének egy parányi fejezetét mutatják be, amely mindazonáltal jelzi, hogy temérdek feladat áll még a felnövekvő történész generáció előtt. Nevezetesen: a nélkülözhetetlen mikroszintű kutatások elvégzésével, illetve a mikrorégiók esetében megfigyelhető tendenciák megrajzolásával egy átfogóbb képet adni Erdélynek e korszakáról.

Felhasznált irodalom

Dávid Géza: Magyarország népessége a 16-17. században. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1997. 141–171.

Jakó Zsigmond: Újkori román betelepülések Erdélyben és a Partiumban. In: Deér József – Gáldi László (szerk.): Magyarok és románok. I. Athenaeum, Budapest, 1943-1944. 508-571.

Jancsó Benedek: Erdély története. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.T., Cluj – Kolozsvár, 1931.

Kós Károly: Erdély: kultúrtörténeti vázlat. Erdély Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története. A kezdetektől 1606-ig. I. Akadémia Kiadó, Budapest, 1988.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története. 1606-tól-1830-ig. II. Akadémia Kiadó, Budapest, 1988.

Makkai László: Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.T., Kolozsvár, 1942.

Makkai László: Szolnok-Doboka megye magyarsága. [Erdélyi Tudományos Füzetek 151. sz.] Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár. 1943.

Makkai László: Magyar-román közös múlt. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Makkai László: Balkáni és magyar elemek a magyarországi román társadalomfejlődésben. In: Záhony Éva (szerk.): HITEL – Kolozsvár 1935–1944. II. kötet. Tanulmányok, repertórium. [Válogatta, a bevezető. tanulmányt írta és a repertóriumot összeállította Záhony Éva] Bethlen Gábor Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991. 285–309.

Makkai László: Észak-Erdély nemzetiségi viszonyainak kialakulása. In: Záhony Éva (szerk.): HITEL – Kolozsvár 1935–1944. II. kötet. Tanulmányok, repertórium. [Válogatta, a bevezető. tanulmányt írta és a repertóriumot összeállította Záhony Éva] Bethlen Gábor Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991. 236–252.

Mályusz Elemér: A magyarság és a nemzetiségek Mohács előtt. In: Domanovszky et al. (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Magyar renaissance. II. Babits Magyar-Amerikai Kiadó Rt, Szekszárd, 1993. 105–124.

Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Pro-Print Kvk., Csíkszereda, 1998.

Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon. Lucidus, Budapest, 2005.

Moldován Gergely: Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Attraktor, Máriabesenyő, 2011.

Nyárády R. Károly: Erdély népességének etnikai és vallási tagolódása a magyar államalapítástól a dualizmus koráig. In: Csetri Elek – Egyed Emese – Faragó József – Kerekes György – Vetési László: Erdélyi Múzeum. LIX. kötet. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1997. 1-39.

Ştefan Pascu: Ce este Transilvania? Civilizaţia transilvană în cadrul civilizaţiei româneşti. Dacia, Cluj-Napoca, 1983.

Ştefan Pascu: Mit jelent Erdély? Az erdélyi civilizáció a román civilizáció keretében. [Ford. András János] Kriterion, Bukarest, 1984.

Szabó István: A magyarság életrajza. A Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1941.

Szabó T. Attila: A románok újabb kori erdélyi betelepülése. In: Záhony Éva (szerk.): HITEL – Kolozsvár 1935–1944. II. kötet. Tanulmányok, repertórium. [Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a repertóriumot összeállította Záhony Éva] Bethlen Gábor Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991. 310–319.

Szász Zoltán: Románok az újkorban. In: Bárdi Nándor (szerk.): Erdély a históriában. Pro-Print, Csíkszereda, 1998. 104–105.

Tamás Lajos: Az erdélyi oláhság. In: Asztalos Miklós (szerk.): A történeti Erdély. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001. 419–455.

Bandi Bálint

Ezt olvastad?

A forráselemzés, a források értelmezése, feldolgozása a történelemtanítás kulcseleme. Írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy egy elsődleges kútfőt, jelen esetben egy