Tisza István halála és az 1918-as összeomlás

Miért és hogyan változtak meg az első világháború végére a magyarországi viszonyok? Mennyire mutattak a bomlás, a szétesés irányába? Voltak-e gyökerei, előjelei az őszirózsás forradalomnak vagy a Tanácsköztársaságnak? Miként viszonyult mindehhez az 1918. október 31-én meggyilkolt korábbi miniszterelnök, Tisza István? Megakadályozhatta volna Tisza István az 1918. évi „nagy összeomlást”, ha életben marad? 2018. október 31-én, Tisza István halálának 100. évfordulóján az Országház főrendiházi üléstermében 1918 – A nagy összeomlás címmel történettudományi konferenciát rendeztek.

 

A megjelenteket az Országgyűlés Hivatalának közgyűjteményi és közművelődési igazgatója, Bellavics István köszöntötte, és felhívta a figyelmet, hogy a konferencia idején virággal jelölték meg azt a helyet, ahol a mindenkori miniszterelnök tartózkodott egykor, amikor részt vett a Főrendiház ülésén.

Bellavics István. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

A konferenciát Lázár János képviselő, miniszterelnöki biztos nyitotta meg, aki beszédében rámutatott arra, hogy Tisza végig hitt az elveiben, s azokon akkor sem változtatott, ha politikáján vagy álláspontján igen.

Ezt követően került sor az „Ahogy éltem, úgy fogok meghalni” – Tisza István tragédiája című színes dokumentumfilm premierjére. Az egykori miniszterelnök életét és halálát középpontba állító filmet az Országgyűlés Hivatala forgattatta le. A film előnyére szolgál, hogy történész szakértőit a lehető legjobb helyről hívták, ugyanis az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete három, a korszakkal foglalkozó kutatója, Ablonczy Balázs, ifj. Bertényi Iván és Cieger András segítette a stáb munkáját, s a filmben maguk is megszólalnak.

 

A konferencia levezető elnökének Hermann Róbertet, a Magyar Történelmi Társulat elnökét, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét, a Károli Gáspár Református Egyetem professzorát, a VERITAS Történetkutató Intézet, Dualizmus-kori Kutatócsoport vezetőjét kérték fel, aki némi iróniával úgy vezette fel a konferenciát, hogy garantálja, hogy 1848/1849 kutatójaként nem fogja több perces elnöki hozzászólásokkal lassítani a program menetét.

Első előadóként az EMMI köznevelésért felelős helyettes államtitkára, egyúttal az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar adjunktusa, Maruzsa Zoltán lépett a mikrofon mögé, aki jelen rendezvényen hangsúlyozottan utóbbi funkciójában, azaz történészként szerepelt. Beszédében Tisza István utolsó hónapjára fókuszált, arra keresve a választ, hogy a volt miniszterelnök milyen válaszokat próbált adni olyan kihívásokra, mint a szövetségesek (Bulgária, Törökország) fegyverletételei, az Ausztria föderatív átalakításáról szóló uralkodói manifesztum vagy a nemzeti tanácsok megalakulása. Maruzsa szerint Tisza arra törekedett, hogy minél nagyobb parlamenti többségre támaszkodó kormányt hozzon létre. Átalakította az 1910 óta parlamenti többséggel rendelkező, de az éppen akkor regnáló Wekerle-kormány ellenzékeként működő Nemzeti Munkapártot azzal a céllal, hogy koncentrációs kormányt hozzon létre, ami mai szóval nagykoalíciós kormányzást jelentett volna. Ausztriában sikerült ilyet létrehozni, Magyarországon azonban nem: a Magyar Nemzeti Tanács Tiszáék kizárásával alakult meg, mégpedig azért, mert féltek attól, hogy a korábbi uralkodó párttal nem tárgyalna az antant (ezen túl persze gyűlölték is Tiszát, és ezen nem tudtak és nem akartak felül emelkedni). Ez a félelem talán alaptalannak bizonyult utólag nézve, legalább az Ausztriában létrejött nagykoalíciót elfogadták tárgyalópartnernek, mivel az antantnak az volt érdeke, hogy stabil kormányzattal egyezzen meg. Tisza sokszor idézett, vereséget elismerő beszédében azt is hangsúlyozta, hogy az egyik legfőbb hadicélt, az orosz birodalom fenyegetésének megszűntetését sikerült elérni. Tisza az ügyben is lépéseket tett, hogy az osztrák–magyar államjogi viszonyt pusztán perszonálunióra alakítsa át, s biztosítsa a hátországot a felbomlás során: beszédében a területvédelem megszervezését tekintette a legfontosabb feladatnak. Céljait meggyilkolása miatt nem érhette el, ugyanakkor az előadó felhívta a figyelmet, hogy merénylőiről nem tudták a későbbi per során bebizonyítani, hogy politikai megrendelésre cselekedtek volna.

Maruzsa Zoltán és Hermann Róbert. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

Hatos Pál, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar dékánja az első világháború okozta társadalmi változásokra hívta fel a hallgatóság figyelmét. 1918 őszére a társadalom nagy része nélkülözött, s az általános kimerültség jellemezte, amely egyre nyitottabbá tette a polgári rétegeket a baloldali ideológiára, holott ez korábban egyáltalán nem volt jellemző. A dualizmus évtizedei alatti kiszámíthatóság, életpálya-tervezési lehetőség a háborús évek alatt szertefoszlott, s a tisztségviselői fizetések a háború végén már a létminimum biztosítására sem voltak elegendők. Hatos Pál előadásában számos eset bemutatásával érzékeltette, hogy mennyire és milyen módon szegényedett el a középosztály, valamint az állami alkalmazotti réteg. A nélkülözők áramlottak a szakszervezetekbe, nem sejtve, hogy adott helyzetben ezzel a bolsevizmus térnyerését is elősegítik.

A konferencián külföldi előadó is szerepelt. Tamara Scheer, a Bécsi Egyetem oktatója német nyelvű előadásában olyan forrásokat vonultatott fel, amelyek a bécsi levéltárakban és korabeli sajtóban a magyarországi eseményekre, és különösen Tisza István személyére reflektáltak.

 

Tamara Scheer előadása. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

Révész Tamás, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport munkatársa az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének összeomlását mutatta be, s olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy milyen állapotban volt a Monarchia hadereje 1918 őszén, mennyire fegyelmezetten tértek haza a katonák, és mi jellemezte a Károlyi-kormány katonapolitikáját? A háború végén az osztrák–magyar katonák öt fronton harcoltak. Sokan dezertáltak, mivel az élelmiszerellátás a harctéren kritikán alulivá vált ekkorra, és az utolsó támadások sikertelensége után a katonák a háborút már nem látták megnyerhetőnek. A forradalom után az otthoni helyőrségekben, a Balkánon és az ukrán fronton harcoló egységek nagyon hamar felbomlottak, míg az olasz és a francia hadszíntérről hazatérő alakulatok jóval nagyobb része utazott rendezetten. Azonban ezeknek az egységeknek a többsége is feloszlott a magyar határ elérése után. A Károlyi-kormány leszerelési politikáját (tévesen leegyszerűsítve) Linder Béla hadügyminiszter gyakran idézett mondatával szokás azonosítani, azonban a valóság ennél jóval árnyaltabb volt. Lindernek viszonylag kis befolyása volt a minisztériumában, így a háború előtti terveknek megfelelően az öt legfiatalabb behívott korosztály fegyverben tartását rendelték el. Ez a mozgósítás azonban sikertelennek bizonyult, a visszatérő katonáknak csak a fele jelent meg egyáltalán a leszerelő állomásokon és töredéke engedelmeskedett a bevonulási parancsnak. A helyzet különösen Kelet-Magyarországon és Erdélyben volt rossz.

Révész Tamás. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

Az ebédszünet után elsőként Szarka László, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, Horthy-korszak témacsoportjának vezetője lépett a pulpitusra, aki előadásában a magyarok és a nemzetiségiek ellentéteit vizsgálta. Miután rámutatott arra a ritkán hangoztatott tényre, hogy a háborúban harcoló, illetve elesett magyarországi katonák tekintélyes hányada a nemzetiségek köréből került ki, Szarka László felhívta a figyelmet arra, hogy Tisza Kálmán és fia, Tisza István határozta meg a dualizmus korának politikáját. Az idősebb Tisza Magyarország Osztrák–Magyar Monarchián belüli nagyhatalmi státuszát igyekezett ötvözni a liberális alkotmányosság elveivel. Fia új hangsúlyokat jelölt ki, szorgalmazta az 1868. évi nemzetiségi törvény pontos betartását és elítélte az asszimilációs törekvéseket. A magyar állameszme alapjának tekintette a politikai nemzet egységét, de úgy tartotta, hogy el kell ismerni a nemzetiségek jogait nyelvük, vallásuk és kultúrájuk gyakorlására, egyúttal bírálta a kicsinyes nacionalista politikát. Az első világháború évei alatt megegyezésre törekedett a nemzetiségekkel, külön kezelve ügyeiket. A nemzetiségi elitek elképzelései gyakran eltértek Tiszáétól, s tevékenységüket egyre inkább összehangolták. Tisza paktumot kínált számukra, amelyet azonban nem tartott be, így vezetőik a trónörökösnél kerestek kiutat. Tisza Kálmán és Bánffy Dezső „kemény kéz” politikája és Wekerle nemzeti kirakatpolitikája után Tisza paktumkereső útját a magyar kormánypárt és ellenzék egyaránt gyanakvással szemlélte. Rendezési tervei 1918 októberében végleg meghiúsultak.

Szarka László. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

Miért érdekesek az első világháború során keletkezett magániratok? – tette fel a kérdést Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa előadása kezdetén, majd rámutatott, hogy a centenárium okán felerősödött az érdeklődés e dokumentumtípusok (naplók, levelezések, visszaemlékezések) iránt. Vizsgálatuk egyik fő célja, hogy a feltérképezze azt, hogy az egyes emberek miként élték meg a háborút, milyen mentalitástörténeti változások figyelhetők meg. A magániratok, azaz a naplók, memoárok és levelek társadalomtörténeti megközelítésű feldolgozása ugyanis új szempontokat nyújthat a korábbi ismeretek mellé. A kortársi tapasztalatok újrafelfedezése az egyik fő cél, a megélések, az esetleges gondolkodás- és mentalitásbeli változások, azok dinamikája, összefüggései. Ahogy Gabriela Dudeková fogalmazott: „… nem az áll az érdeklődés középpontjában, hogy miként reagáltak az értelmiségiek és a művészek a háborús eseményekre és következményeikre (»elveszett nemzedék«), hanem az, hogy milyen változások következtek be az »egyszerű polgárok« magatartásában és lojalitásában.”Az előadó ezek után több fennmaradt naplóból idézett az 1918 októberében lezajlott eseményekre reflektálva. Rámutatott, hogy sokszólamú megközelítéssel találkozunk ezeket olvasva, s nem rajzolódnak ki belőlük a nagy nemzeti narratívák kanonizált csapásirányai: 1918 őszét volt, aki összeomlásként, de más épp a remény kezdeteként fogta fel, ellentétben például a trianoni döntéssel. Számolni kell tehát azzal, hogy a legalaposabb kutatás sem hordozza magában annak illúzióját, hogy az „abszolút igazság” megtalálása közelebb vihet a „bizonyosság örök sóvárgásá”-hoz

Katona Csaba. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

A délutáni szekció harmadik előadója Kovács Dávid, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Jászi Oszkár két, az Osztrák–Magyar Monarchiával foglalkozó művét hasonlította össze, amelyek közül az egyik 1918-ban, a másik 1929-ben jelent meg. Mindkét munkában közös gondolatként jelenik meg az, hogy az általános választójog kihúzta volna a nemzetiségi kérdés méregfogát, amely Jászi szerint a Monarchia vesztét okozta, s a magyar politikai elit szűklátókörűsége akadályozta meg a probléma hatékony kezelését. Jászi 1918 előtt még hitt a nagy integratív államok létezésében, s elképzelhetetlennek tartotta, hogy a nemzetiségeknek területi igényei lehetnek. 1929-es kijelentései önnön profetikus szerepéről, amely megjósolta a széthullást, ennek tükrében nem helytálló, s kimutatható, hogy az itt felrajzolt képben nyugat-európai kliséket kapcsolt össze.

Kovács Dávid. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

A konferenciát ifj. Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK adjunktusa zárta. Rámutatott, hogy Tisza István azután is megkerülhetetlen szereplője maradt a magyar politikai életnek, hogy 1917 májusában IV. Károly lemondatta a miniszterelnökségről, sőt az első világháború végére széles rétegek számára bűnbakká is vált, egyben ő lett eddigre a leggyűlöltebb magyar politikus. Többen feltették már a kérdést, hogy Tisza megakadályozhatta volna-e a további fejleményeket, ha nem hal meg, s milyen szerepet játszhatott volna a konszolidáció éveiben, ha életben marad: az előadó szerint sorra dőltek ki 1918 őszén azok a tartóoszlopok, amelyen Tisza korábbi politikája nyugodott, s maga is csak követni tudta az eseményeket. Mivel be kellett látnia, hogy a világháborút a központi hatalmak nem nyerhetik már meg, október közepétől maga is támogatni kezdte a dualizmus feladását, kibékült korábbi legfontosabb ellenfelével, ifj. Andrássy Gyulával, a vereség hatására elfogadta a német szövetség felbontását, majd hozzájárult a választójog demokratizálásához is. Érzékelve népszerűtlenségét és az antant iránta táplált ellenszenvét, félreállt, és támogatta Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését, még ha nem is volt róla jó véleménye. Ha életben maradt volna, afféle régi vágású monarchista liberálisként az 1919 őszétől formálódó rendszerben vélhetően hasonló megítélés alá esett volna, mint a dualizmus többi egykori vezetője, például ifj. Andrássy vagy Apponyi Albert, akiknek 1919 után már nem sok szerep jutott az új rendszer kiépülése során. A korábban feltett kérdésre tehát az a válasz adható, hogy Tisza sem akadályozhatta volna meg a történelmi Magyar Királyság széthullását. Ifj. Bertényi Iván zárásként rámutatott, hogy Tisza, bár halálát közvetlenül ez okozta, csak csekély részben volt felelőssé tehető az első világháború szenvedéseiért. Meggyilkolását sokan elítélték, amit egy – Sigmund Freud Ferenczy Sándornak címzett leveléből vett – idézettel illusztrált: „Sosem voltam híve az ancien régime-nek, de biztos jó ötlet, hogy grófjaik közül a legokosabbat meggyilkolják, a legbutábbat pedig megteszik miniszterelnöknek?”

ifj. Bertényi Iván. Fotó: Bencze-Kovács György, Országgyűlési Múzeum

Az egész napos konferencia számos részletét világította meg az 1918-as összeomlásnak és Tisza István tragikus halálának. Reméljük, hogy a tervek megvalósulnak, és hogy az elhangzottakat könyv formájában is viszontláthatjuk a nem túl távoli jövőben.

 Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

A formailag 1944. november elején megalakuló Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) az 1944 szeptemberében Lakatos Géza miniszterelnök rendeletével létrejött Nemzetőrség utódja