Sokpecsétes titkok nyomában

A magyar középkor tanulmányozásához a források töredékes volta miatt minden kútfőt a legteljesebb mértékig ki kell használnunk. Történelmünk sajátossága, hogy a középkor századairól legbeszédesebb forrásaink az oklevelek, melyeknek különböző típusait különböztethetjük meg. Alább bővebben az ún. sokpecsétes oklevelek jellemzőivel ismertetjük meg olvasóinkat.

1440. június 29-én a Budán összegyűlt főpapok, világi előkelők és megyei követek esküjükkel erősítették meg I. Jagelló Ulászló királlyá választását, egyúttal érvénytelenítették V. Utószülött László megkoronázását. Ezt a nagy horderejű döntést oklevélben rögzítették, esküjüket pedig majd’ valamennyien pecsétjükkel erősítették meg. Így jött létre az a ma 94 darab pecsétet hordozó, úgynevezett sokpecsétes oklevél, amelyet a varsói Régi Iratok Levéltárában (Archiwum Główne Akt Dawnych w Warszawie) őriznek.


AGAD Zbiór Dokumentów pergaminowych No. 5575. Fotó: Novák Ádám

Középkori okleveles forrásaink között kiemelkedő fontossággal bírnak az ilyen típusú iratok.

Hiszen többnyire nemzetközi vonatkozású örökösödési-, házassági-, békeszerződéseket foglalnak írásba, vagy azoknak az országnagyok, a magyarországi rendek általi megerősítő oklevelei; akad­nak közöttük az uralkodó és alattvalói kapcsolatát szabályozó szerződések is.”

(Lővei Pál 2013, 138.)

Ez utóbbira jó példa a fentebb említett oklevél, hiszen az Habsburg Albert király halálát követő időszakban a magyar politikai elitnek két királyjelölt közül kellett választania, voksukat pedig ekkor még egységesen Ulászló király mellett tették le. Történetírásunk jelentőségüket nagyon korán felismerte; a legtöbb ilyen oklevél szövege kiadásra került már a jezsuita történetírók munkáiban a 18. század második felében. Tartalmukon túl pecsétjeik forrásbázisul szolgálnak számos történeti segédtudománynak és a művészettörténetnek egyaránt. A pecsétvésetekben megjelenő ábrákat a heraldikusok kezdettől fogva vizsgálják. Gyakran ezek nemesi családok első címeres emlékei. A pecsétek köriratai utalnak tulajdonosuk egyházi vagy világi tisztségére, így az archontológiai kutatások számára adalékokat szolgáltatnak. Ez utóbbi segédtudomány kifejezetten fontos a magyar középkortudományban, ugyanakkor talán további magyarázatra szorul.

Szemben az ókori Rómával – ahonnan terjedelmes konzullisták maradtak ránk –, vagy a nyugat-európai királyságokkal – ahol az írott források pusztulása csekély méretű volt –, a magyar középkorból közvetlenül nem rendelkezünk lajstromokkal, amelyek akár az uralkodók, akár tisztségviselőik hivatalviselését tartalmaznák. A kutatóknak a rendkívül töredékes, elsősorban okleveles anyagokból kell rekonstruálni ezeket. Meglepő lehet, hogy a középkori magyar világi és egyházi tisztségviselők hivatalviselésének ideje – archontológiája – csak az elmúlt évtizedekben készült el. A részleges gyűjtéseket először Engel Pál szintetizálta, egészítette ki és publikálta a Magyarország világi archontológiája 1301-1457 c. művében 1996-ban. Ezt több mint egy évtizedes késéssel követte Zsoldos Attila hiánypótló műve a Magyarország világi archontológiája 1000–1301 2011-ben.


Kép forrása: Antikvárium.hu

Az 1458 és 1526 közötti időszakot feldolgozó alapmunka még várat magára, egy jelenleg is futó projekt gyümölcseként remélhetően hamarosan megjelenik. Erről a munkáról és az aktuális archontológiai kutatásokról bővebben itt olvashatnak.

A klasszikus sokpecsétes oklevelek pergamenre íródtak, a tartalmukat megerősítők pecsétjeiket a hártya aljára függesztették selyemzsinór vagy pergamenszalag segítségével. Mivel a viaszfészekbe nyomott pecsétek sokasága nagyobb súlyt jelentett, ezért megelőzve a pecsétek kiszakadását az oklevél alját felhajtották, így duplázva – egyúttal megerősítve – a hártya tartóképességét ún. plicat, vagy plicaturat hoztak létre. Az így privilegiális formát nyert okleveleket nevezhetjük klasszikusnak, általában egy tucat, de akár száz fölötti pecsétet is függeszthettek rájuk.


Újlaki Miklós erdélyi vajda pecsétje természetes színű viaszfészekben, zöld színű viaszba nyomva az 1453. szeptember 13. oklevélről.
Eredeti őrzési helye: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Wien (MNL OL DF 287 204)

Egy békekötési folyamat során akár több ilyen sokpecsétes oklevél is készülhetett. 1412 tavaszán Luxemburgi Zsigmond magyar és választott német király, valamint II. Ulászló lengyel király béketárgyalásokat kezdeményeztek egymással. Zsigmond kíséretével Lőcsére, Ulászló király pedig a dél-lengyelországi Szandecre utazott. A személyes tárgyalás helyszínéül Lublót választották, ezért a magyar országnagyok menlevelet állítottak ki a lengyel király és kísérete számára. Ez a klasszikus formában kiállított sokpecsétes oklevél biztosította Ulászló számára azt, hogy sértetlenül utazzon alattvalóival a tárgyalás helyszínére.


1412. február 18. AGAD Zbiór Dokumentów pergaminowych No. 5558. Fotó: Novák Ádám

A sokpecsétes oklevelek egyetemes jelenségek. Magyarországon ilyeneket már a késői Árpád-korból ismerünk, és még a koraújkorban is használatosak voltak. A klasszikus sokpecsétes okleveleken kívül ismerünk úgynevezett többpecsétes vagy gyámpecsétes okleveleket, leveleket is. Ezek általában nem pergamenre, hanem papírra íródtak pátens vagy missilis formában. Előbbit a szöveg alá, közvetlenül a papírra nyomott viaszpecsétekkel erősítették meg, utóbbiak esetében pedig az összehajtott papírlevelek zárlatán helyezték el a pecséteket, így a levél tartalma a pecsétek feltöréséig titkos maradt. Ilyen jellegű iratok szilárd királyi hatalom nélküli időszakokban készültek, mint például a várnai csata (1444) és Mátyás király megválasztása közötti intervallumban (1458). Ezek a források társadalomtörténeti vizsgálatok tárgyát képezik.

„A gyámpecsétes oklevelek tehát a rendi törekvések és az uralkodói tekintély között lefolyt küzdelemre vetnek világot.”

(Kumorovitz Lajos Bernát 1993, 82–83.)


Az országnagyok országgyűlési meghívó levele Kassa város tanácsához 1457. december 1.
Archív mesta Košice Collectio Schwarzenbachiana No. 294.
Fotó: Novák Ádám

Ha a több-, és sokpecsétes okleveleket összegyűjtjük, akkor a középkori magyar pecsétanyag nagy részét egyben vizsgálhatjuk. A „Corpus Sigillorum Hungariae” vagyis a középkori Magyarország pecsétanyaga ugyanis korántsem ismert. Egy-egy korszak pecsétjeiből készült ugyan már katalógus, mint például a „Művészet Zsigmond király korában” 1987-es kiállításhoz kapcsolódva. Ezek azonban – jellegüknél fogva – csak a felszínét kapargatták a teljes pecsétanyagnak, céljuk nem is lehetett a teljes anyag összegyűjtése. Lévén, hogy a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában őrzött okleveleinek pecsétmutatóját 1889-ben tette közzé Csánki Dezső, az anyag azóta nagymértékben megváltozott (gyarapodott, és pusztult egyaránt), a pecséttan iránt érdeklődő kutatók nem rendelkeznek segédlettel. A probléma orvoslását Engel Pál a sokpecsétes oklevelek összegyűjtésében látta, Lővei Pállal közösen több ilyen oklevél pecsétanyagát közölték.

A legnagyobb arányban feltáratlan és közöletlen nemesi pecsétek, gyűrűspecsétek […] összegyűjtésének első lépéseként magától értetődően adódik az úgynevezett sokpecsétes oklevelek feldolgozása, amely […] viszonylag kis fáradságával a legnagyobb eredménnyel kecsegtet.”

(Lővei Pál 2013, 137–138.)

A munka Engel Pál halálát követően is folytatódott, az eddig összegyűjtött anyagot Lővei Pál művészettörténeti szempontból tanulmányában elemezte is (Lővei Pál, 2013). Munkájában az 1304 és 1511 között kelt több- és sokpecsétes oklevelek összesen 910 pecsétet hordó anyagát vizsgálta. Eredményei akkor is jelentősek, ha még így is csupán a pecsétkorpusz egy részét használta.

Jelen sorok írója kísérleti jelleggel célul tűzte ki, hogy egy adott korszak több- és sokpecsétes okleveleit összegyűjtve elsősorban az egyházi és világi előkelők pecsétmutatóját összeállítsa. A választott korszak az 1439 és 1457 közötti időintervallum. Ez az időszak a vonatkozó források igazi virágkora. Királyválasztások, polgárháború, a rendi átalakulás kezdete, az első kormányzóság időszaka ez, ahol hosszantartóan nem volt szilárd királyi hatalom, sem egyéb központi hatalom, béketárgyalásokra, országgyűlésekre pedig gyakran került sor. Gyűjtésem célja nem egy művészettörténeti elemzés lefolytatása, hanem pecséthasználati adatok, archontológiai kiegészítések és prozopográfiai adalékok kinyerése volt.

A 15. század egyes tisztségviselőinek, bírói méltóságainak pecséthasználatát illetően igen szűkszavú történeti irodalmunk. Az ország nádora egyszerre volt a leghatalmasabb méltóságviselő, bírói hivatalvezető és nagybirtokos. Könnyen belátható, hogy különböző iratok kiállításakor más és más pecséteket használt vagy használtak nevében hivatalának dolgozói. Korszakunkból példaként Garai László nádort hozhatjuk, aki sokpecsétes okleveleken és a nevében kiadott nádori ítéletleveleken különböző pecséteket használt. A pecséthasználati vizsgálatok első eredményei angol nyelven itt elérhetőek.


Garai László nádor pecsétjei
Képek forrása: MNL OL A Középkori Magyarország Levéltári Forrásainak Adatbázisa

Archontológiai kiegészítésekre példaként a Győrben 1439. október 31-én kelt oklevelet vehetjük szemügyre. Az Albert király halála után négy nappal kiállított oklevél aláírói között Rozgonyi Simon veszprémi (1428–1439), Benedek győri püspököt (1439–1440), Hédervári Lőrinc nádort (1437–1447), Pálóci László ajtónállómestert (1439-1446), Marcali György asztalnokmestert, továbbá Pálóci Simont és alsólendvai Bánfi Pált találjuk. Ez a névsor feltehetően Albert király utolsó kormányának személyi összetételét tükrözi. Az oklevelet nem használó Engel Pál gyűjtése szerint Bánfi Pált (1438–1439) Marcali Imre (1440) követte az asztalnokmesteri tisztségben. A tárgyalt oklevél szerint azonban nem ő, hanem unokatestvére Marcali György volt Albert király tanácsában a tisztséget betöltő személy. Vagyis a király a halála előtti hónapokban részben átalakította tanácsát. Mindez természetesen mit sem von le Engel munkájának értékéből, vagy írja át az 1439-es év történetét. Ugyanakkor az ehhez hasonló adalékok árnyalhatják, pontosíthatják a hatszáz évvel ezelőtt zajló folyamatokra vonatkozó ismereteinket.


Az 1439. október 31-én kelt oklevél aláírói
Eredeti őrzési helye: Archív hlavného mesta SR Bratislavy (MNL OL DF 239 734.)

Összesen hatvanhat darab, legalább három pecséttel rendelkező, nem megyei oklevelet, levelet sikerült eddig listázni a MNL OL A Középkori Magyarország Levéltári Forrásainak Adatbázisa segítségével. A kutatás mára az iratokról és a pecsétekről készült fotók, valamint a digitális technika fejlődésével könnyebb, mint Kumorovitz Lajos Bernátnak az 1940-es években, aki hasonló gyűjtést szintén célul tűzött ki magának, azonban a politikai viszonyok változása miatt sajnos ezt a célját el nem érhette. A munkát nehezíti, hogy hat ország összesen tizenkét levéltárában őrzik ezeket az iratokat. Jellegükből adódóan ugyanis gyakran egy-egy város levéltárába (Pozsony, Kassa, Lőcse, Bártfa, Körmöcbánya) vagy más országok királyi kancelláriájába (Lengyelország) kerültek és az ottani gyűjteményben maradtak fenn. Tizenegy irat kivételével azonban mára sikerült az összeset fotón hozzáférhetővé tenni, a közeljövőben pedig a hátralévő darabok is lencsevégre kerülnek. Reményeim szerint ezeket közkincsé tudom tenni egy online hozzáférhető adatbázisban, az oklevelek színes fotómásolataival és a pecsétképekkel együtt. Ezzel az 1439 és 1457 közötti időszak pecsétkorpuszának jelentős része kutatható lesz a történészek, művészettörténészek számára.

„Nemcsak a sorok, de időnként a pecsétek között is olvasni lehet.”

(Lővei Pál 2009, 117.)

Irodalom:

1.      Bertényi Iván: Pecséttan. In: A történelem segédtudományai. Szerk.: Bertényi Iván. Budapest, 2006.

2.      Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. In: Arcanum DVD könyvtár IV. Budapest, 2003.

3.      Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. = Der Gebrauch von Siegeln in Ungarn im Mittelalter. (második, bővített és javított kiadás). Budapest, 1993.

4.      Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek a 14–15. századi Magyarországon. Ars Hungarica, 39 (2013) 2. szám. 137–144.

5.      Lővei Pál: „…jelen levelünket …szokott pecsétjeinkkel meg is erősítettük …” – Sokpecsétes oklevelek megpecsételési folyamata. In: Bardoly István–Jurecskó László–Sümegi György (szerk.): „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza”: Írások Tímár Árpád tiszteletére. Budapest, 2009. 109–117.

6.      Szentpétery Imre: Hédervári Imre 1447-iki felmentő levele. Turul, 20 (1902) No. 4. 153–165.

7.      Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1995.

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Bodnár Erzsébet, a Debreceni Egyetem oktatója, tehetséggondozója, a Kelet-Európa-tanulmányok, diplomáciatörténet jeles kutatója 2023. január 22-én töltötte be 70. életévét. Ezen
Támogasson minket