Szilvás csirke – egy perzsa mese a történelem tükrében

Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud második közös filmjét újfent Satrapi–képregény ihlette; ezúttal azonban nem a forradalom utáni Iránba, hanem a “békebeli” ötvenes évekbe, valamint az álmok és emlékek világába látogathatunk el egy ízig-vérig perzsa szerelmes történetben. Jelen írás arra tesz kísérletet, hogy bemutassa és a lehetőségekhez mérten történelmi kontextusba helyezze ezt a bájosan elvont, keserédes mesét.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember…” – ismerős, ugye? Így kezdődnek a mesék, és mint Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud filmjéből megtudhatjuk, nincs ez másként a perzsa mesék esetében sem. A Szilvás csirke (Poulet aux prunes) valóban mese, nem is akar másnak látszani, mégis sokkal több, mint fiktív történet: egy korszak, egy társadalom, egy egész világ tablója, fantasztikus elemekkel kerítve, és a lehető „legtörténelmietlenebb” módon elbeszélve; fittyet hányva a kronológiára és a lineáris felépítésre vagy éppen az ok–okozati viszonyok kifejtésére. Egy utazás, amely nem történelmi eseményeken, hanem emlékeken és álmokon alapul, mégis jellegzetes rajzát adja az általa bemutatott korszaknak, olyan eszközök segítségével idézve meg azt az időszakot, amelyeket a felületesebb szemlélő talán észre sem vesz, mégis érzi, és szinte átéli, ahogy azonosul a cselekmény hőseivel. Ritka különleges alkotás; érdemes a történész figyelmére.

Történetünk jelene 1958, a helyszín Irán. Nasszer-Ali Khan (Mathieu Amalric) a kor legismertebb perzsa hegedűművésze, nemzetközi hírű virtuóz, aki egy napon úgy dönt, meg fog halni. Mérlegelve a rendelkezésére álló eszközöket, végül a számára leginkább testhez illő megoldást választja: lefekszik, és megvárja, ameddig személyesen jön el érte Azrael, a Halál Angyala (Edouard Baer). Élete utolsó hetét kísérhetjük figyelemmel – és sokkal többet: mindazt, ami volt, van és lesz; mindazt, ami idáig vezetett, és mindazokat a következményeket, amelyekkel Nasszer-Ali döntése jár családtagjai, gyermekei számára. Szomorú mese ez a remény, a szenvedély, a szerelem haláláról; mégis lélekemelő történet, amely talán a legkevésbé fogékony nézőben is képes lángra lobbantani az együttérzés zsarátnokát.


Nasszer–Ali és Azrael

Főhősünk éppen ötven éves. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy élete a modernkori perzsa történelem egyik legmozgalmasabb időszakát öleli fel. Azt a kort, amelyben az évszázados, évezredes tradíció találkozott a Nyugat kultúrájával és vívmányaival; és amikor az ország gazdasági, politikai és társadalmi téren is átalakult, amely átalakulást mint általában, itt is kisebb–nagyobb válságok és konfliktusok kísérték, úgy az egyén és a család, mint az egész társadalom szintjén. Nasszer-Ali tizenhét éves volt, mikor 1925-ben megbukott az országot közel százharminc éve irányító Kádzsár–dinasztia. Fiatalkorát a Pahlavi–éra első évtizedeiben élte, amikor úgy tűnt, Irán is az atatürki Törökország útjára léphet, mint modernizálódó, szekuláris, nemzeti alapon megszervezett, nyugatias állam. Taníttatása alapján sejthető, hogy jómódú teheráni értelmiségi családba születtek öccsével, Abdival (Éric Caravaca) – utóbbi, Nasszer-Alival ellentétben, a család „fehér báránya”, eminens tanuló, aki a kor szokásai szerint jogot végzett. Itt újfent megérezhetjük a történelem szelét: Abdi Khan ugyanis lelkes baloldali, újságot szerkeszt, röplapokat ír, és mint a testvérek egyik jelenbeli vitájából megtudjuk, börtönben is ült. Nézetei alapján nem nehéz felismernünk benne a „nemzeti kommunista” archetípusát, aki vélhetően az illegalitás éveiben, vagy legkésőbb Mohamed Moszadek, a reformer miniszterelnök 1953. augusztus 19-i megbuktatását követően kerülhetett rács mögé. Láthatóan még a cselekmény jelenidejében, 1958-ban is aktív, harcos bolsevik, ami nagy bátorságra vall, főleg annak fényében, hogy 1957-ben hivatalosan is megkezdte működését a SAVAK, a sah rettegett hírszerző ügynöksége és nemzetbiztonsági szolgálata, amely nem válogatott az eszközökben, ha az ellenzéki hangok elhallgattatásáról volt szó. Mohammad Reza Pahlavi még az édesapjáénál is keményebb kézzel igyekezett igazgatni az országát, főleg miután az 1940-es évek belpolitikai válságsorozata és Moszadekkel való konfliktusa után úgy ítélte meg, az iráni nép „még nem készült fel a demokráciára”, nyugati szövetségesei pedig egy erős vezetőt szeretnének látni a Közel–Kelet egyik legfontosabb kőolajexportőr országának élén.


Parvine (Forrás: alamy.com)

Mindebből természetesen nem sokat látunk ebben a perzsa mesében. A makacs, önfejű, „mihaszna” Nasszer-Ali Sirázba megy egy híres mesterhez tanulni, és egy, a történet szempontjából igen fontos, beteljesületlen szerelem után találja meg saját hangját. A korábbi időszakra jellemző társadalmi konvenciók továbbélése egyértelmű: szerelme, Irâne (Golshifteh Farahani) nem mehet hozzá; engedelmeskednie kell az atyai tiltásnak – utóbbi ugyanis Nasszer-Aliban csak a nincstelen muzsikust látja. Lázadásról, szökésről szó sem lehet. Érzékeny lelkű hősünk az elkövetkező éveket, évtizedeket utazással, fellépésekkel tölti, és mikor negyven éves kora körül világhírű hegedűvirtuózként hazatelepül Teheránba, édesanyja választ neki feleséget. Parvine, Nasszer-Ali és Abdi édesanyja (Isabella Rossellini élettel teli alakításában) újabb példa a tradicionális családfőre: férje korai halála után átvette szerepét, és meg kellett tanulnia egyedül irányítani családját; a női egyenjogúság ritka helyzeteinek egyike a korszakban. Az egyetlen szóba jöhető feleségjelölt a Nasszer-Alinál jó tíz évvel fiatalabb Faringuisse (Maria de Medeiros), a „modern perzsa nő” archetípusának megjelenítője: főiskolát végzett, művelt matematika tanár. Bár őszintén, szerelemmel szereti férjét, ez az elboronált kapcsolat nem ad okot sok boldogságra: ahogyan két gyermekük, Lili és Cyrus születése sem javít érdemben a helyzeten. Faringuisse dolgozik, míg a nyughatatlan Nasszer-Ali még a zenetanári állását sem képes megtartani, ahogy családfői, atyai szerepét sem igazán akaródzik neki ellátnia. Ez a helyzet elég szokatlan lehetett, főleg értelmiségi körökben. Egyik veszekedésük során Faringuisse földhöz vágja Nasszer-Ali hegedűjét – itt indul a cselekmény és ér véget a Nasszer-Ali múltjában tett időutazásunk.


Nasszer-Ali és Faringuisse (Forrás: mozi.24.hu)

Ez a lineáris cselekményvázlat persze nem adja vissza a film eseményeit, amelyek hol a mindent tudó narrátor visszaemlékezéseiként, hol álmoknak, vízióknak a formájában tárulnak elénk. Egyes valóságos helyzetek az emlékezet ködében kapnak furcsa színezetet, vagy a gyermeki képzelet tölti meg őket mesés elemekkel. Előbbire jó példa a furcsa remete, aki Parvine temetésén ad pár tanácsot Nasszer-Alinak; míg utóbbi legélesebben talán a rasti kereskedő, Houshang karakterében ölt testet (mindkettő Jamel Debbouze alakításában). Houshang a minden hájjal megkent bazári árus típusának példája, aki preparátumoktól kezdve télikabátokon keresztül dísztárgyakig mindennel kereskedik, és „eredeti Stradivari” hegedűt ad el Nasszer-Alinak. Figuráját mégis mintha a kisgyermek Cyrus szemével látnánk: tenyérbe mászó, de van benne valami elbűvölő és lehengerlő. Ha már szóba kerültek a gyermekek (Chiara Mastroianni és Christian Friedel), az ő későbbi életüket felvázoló epizódok a film talán legtisztábban parodisztikus momentumai, cselekmény és vizualitás szempontjából egyaránt. Különösen igaz ez az intellektuális szempontból nem annyira fényes Cyrus esetében, aki az 1979-es forradalom után, még egyetemistaként az Egyesült Államokba emigrál. Története egy tipikus amerikai sitcom sorozat stílusában tárul elénk, amely jól tükrözi a szerzők amerikai (pop)kultúráról alkotott véleményét.

Houshang (Forrás: mozi.24.hu)

Érdemes még megemlíteni azokat a kevésbé feltűnő eszközöket, amelyek szintén a kor hangulatának megragadását szolgálják. Marjane Satrapi saját képregényét dolgozta át játékfilmmé; a bemutató idején, 2011-ben sokszor kérdezték, miért nem maradt a jól bevált animációs film formátumánál. Néhány évvel korábban a szintén saját képregényből készült, önéletrajzi Persepolis elnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját (2007), így jogos volt a meglepetés, hogy az amúgy grafikus és animátor Satrapi műfajt váltott. Ám mint a szerző több interjúban is kifejtette, szándékosan akart olyan filmet készíteni, amely minden szempontból megidézi az általa bemutatott korszakot: ezért kizárólag stúdióban, épített díszletek között forgattak. A Szilvás csirke így nem csupán a kort idézi meg, hanem a fiatalabb generációk filmélményeit is, akik – Satrapihoz hasonlóan – szintén az 1950-es, 1960-as évek nagy európai mozifilmjein nőttek fel. Önnön történetünket emlékeink tükrében látjuk; ez a film pedig éppen az emlékezet kuszaságát, abszurd, mesés voltát hívta segítségül, hogy elmesélje egy örök szerelem szomorú történetét. Úgy képes megidézni az általa felelevenített korszak hangulatát, hogy látványosan kerüli a konkrét politikai, történelmi események ismertetését, azok beemelését a cselekménybe. A többszörös keretes szerkezetbe pedig még egy klasszikus mese, a „Találkozó Szamarrában/Szamarkandban” egyik változata is bekerült; amely történetet a Közel–Keleten legalább másfél évezrede mesélik, és sok forrása ismert Al–Fudayl ibn Iyádtól a babiloni Talmudig.

A Szilvás csirke képregény (Forrás: la-croix.com)

Szívfájdítóan keserédes, gondolatébresztő film a Szilvás csirke – éppen olyan pikáns csemege, mint amit a cím is sugall. Történetisége, mint olvashattuk, nem a történelmi tények, események és adatok hiteles vagy kevésbé hiteles elbeszéléséből ered, hanem abból a kulturális és közösségi emlékezetbeli beágyazottságból, amelyet megjelenít és sikerrel ad át a nézőknek; a perzsa történelem, társadalom ismerőseinek és laikusoknak egyaránt. Mindenkinek ajánlott; az iráni kultúra és történelem iránt érdeklődőknek pedig egyszerűen kötelező.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

Graham Greene klasszikus, a francia indokínai háború idején játszódó, A csendes amerikai címet viselő regénye több filmes feldolgozást is megért.