A történettudományi ismeretterjesztésről és piacáról – Interjú Bayer Árpáddal

Tanít, podcastet vezet és szerkeszt, játékot tervez, moderál, máskor oral history interjút készít. Kevesen fognak történettudományi ismeretterjesztésbe ennyi irányból egyszerre. Ő ezt részben a „piaci törvények” figyelembevételével teszi. Bayer Árpád az Open History és a Digitális Legendárium kezdeményezéseivel azon dolgozik, hogy a történelem befogadhatóbb, hozzáférhetőbb és élményszerűbb legyen, mint korábban bármikor. Legfontosabb témáiról, a történettudományi ismeretterjesztésben vállalt feladatairól Maróti Zsolt Viktor kérdezte.

Mióta érdekel a történelem, hogy szeretted meg ezt a tudományt?

Kisgyermekkori emlékeim között az egyik legmarkánsabb az, hogy hallgatjuk az István, a király rockopera zenéjét, vagy hogy a magyar történelemről szóló füzeteket színezek, olvasok–olvastatok a szüleimmel. Nem esett messze az alma a fájától, hiszen édesanyám történelemtanár. Amikor a történelmet tantárgyként kezdtem tanulni, emiatt nem volt számomra kérdés: ez nekem nagyon fontos. Kezdetben azonban a lelkesedéshez nem tartozott kitartás: a középiskola első évében még úgy akartam ötösért felelni, hogy 4,0 alatt volt az átlagom, az érettségire pedig már nem volt kérdés, hogy a történelem szakot jelölöm meg elsőként, előtte pedig emelt szinten érettségizzek. Szóval egyfelől a család hatása másfelől az iskolai élményeké, hogy történelemmel foglalkozom. 

És mindebből hogyan következik az openhistory.hu oldal? Mi adta annak az ötletét, hogy elindítsd?

Az egyetem után kisvállalkozói közegben kezdtem el dolgozni: városi kalandjátékokat szerveztem, idővel pedig rendezvényszervezésre, különösen pedig csapatépítőkre kértek fel. Közben éreztem azt is, hogy ezzel a “történelem dologgal” feladatom van. Azt kerestem, hogy miképp lehet összekapcsolni a vállalkozói létezést a történész világával. 

A történelem kutatását állami feladatnak gondoljuk, és a gyakorlat is sok szempontból ezt mutatja, de ha valamire valós társadalmi igény van, akkor annak piaca is van. Főleg a kapitalizmusban, amiben élünk. Máshogy megfogalmazva: azt kerestem, hogy mit tud a történettudomány piaci alapon adni a társadalomnak, ezen belül pedig, hogy én mit tudok adni, mit tudok kezdeni a saját tudásommal és képességeimmel.

Amikor elindítottam, doktoranduszként, múzeumi félállás mellett foglalkoztam vele, aztán egy időre főállásommá vált. Remek csapat alakult ki, de mivel hosszútávon nem volt fenntartható, 2022-ben ideiglenesen megszüntettük. Nemrégiben szabadúszóként élesztettem újra a honlapot, a feladatok-felkérések pedig folyamatosan megtalálnak.

A bemutatkozásodban azt írod, hogy a történelem körülvesz minket, hiszen érdekli az embereket a múltjuk. Szerinted minek köszönhető az emberek múlt iránti érdeklődése?

Szerintem az a meglepő, hogy mennyire kevés a valós, kézzelfogható kapcsolódási pont a múltunkkal. Foglalkozunk vele, azonban sokszor fordítva használjuk, mint ahogy kellene, hiszen a jelen legitimációs eszközeként nyer alkalmazást a történelem. Sokszor furkósbotként, ami inkább szétválasztja, mintsemhogy összekötné az embereket. Pedig a fekete-fehér narratívák helyett lehetne sokszínű, izgalmas terület is, amiről lehetne közösen gondolkodni. Például a magyar történelem hemzseg az árulóktól és idegen érdeket szolgáló szereplőktől. Orseolo Pétertől a német-római császárnak hűségesküt tett Salamon királyon, Szapolyai Jánoson, a Habsburgokon, Thököly Imrén, a “labanc” katolikus főurakon át Görgei Artúrig vagy Károlyi Mihályig rengeteg olyan vezetőnk volt, akikre sokan rossz szájízzel gondolnak. Pedig a történeteiket láthatnánk úgy is, hogy sokféle elképzelés volt az ország jövőjével kapcsolatban.

Ezek a történelmi személyiségek annak a történetnek a részei, aminek a végén ott állunk mi is. A bukdácsolásaikkal együtt ugyanúgy ahhoz a magyar történelemhez tartoznak, mint amihez mi a sajátjainkkal. Természetes, hogy a múlt iránt érdeklődés. Abban kell még fejlődnünk, hogy empatikusan közelítsük meg a saját múltunkat. 

Te fontosnak tartod az ismeretterjesztést, ezért sokat foglalkozol a műfajjal. Mi az a módszer szerinted, amellyel a lehető legsikeresebben lehet közvetíteni a történelmi tudást a társadalom szélesebb rétegei felé?

A mai nyilvánosság egyszerre nagyon nyitott és nagyon kompetitív. Könnyű belépni ebbe a közegbe, csak el kell kezdeni tartalmat gyártani, ugyanakkor nehéz láthatóvá, hallhatóvá válni, hiszen óriási a médiazaj. Koncentrálni kell az energiát, tanulni, fejlődni, és mindenekelőtt megérteni a hallgatóságot. Ráadásul ha erre mind ügyel az ember, akkor sem garantált a siker. 

Az utóbbi években a Digitális Legendárium podcastjának, a Griffsidernek a házigazdájaként sikerült egy szabad szemmel is látható közönséget elérni. A podcast hálás műfaj: bár sok van belőle, továbbra is felfutóban van, és alkalmas egy-egy téma mélyebb körüljárására. A Griffsiderben szakértőkkel beszélgetünk történelmi témákról. Lehet minket követni a YouTube-on vagy a Spotify-on is.

Nemrég elkezdtünk kísérletezni ugyanezen a csatornán egy kifejezetten a forráskritikára építő műsorral Sorok között címmel. Ennek az az egyik célja, hogy a történész gondolkodásmódjába engedjünk betekintést forrásszövegek in situ elemzésével, másrészt hogy a közoktatás tanulóinak és tanárainak nyújtsunk segédkezet tankönyvekből is ismert források elemzésével. 

Januárban indul egy beszélgetéssorozat az Inga kávézóban Magyar önismeret címmel. Ebben a közbeszédben ma is jelenlévő témákat boncolgatunk és keressük meg a gyökereit. Az egyes beszélgetések Európa védőpajzsáról, a polgárosodásról, a politikai megosztottságról és hasonló témákról fognak szólni. Első látásra ez egy közéleti műfaj, meghintve némi pszichológiával, de gyakorlatilag történelmi témákat fog boncolgatni. Az asztal körül pedig a történészeken kívül ül majd politológus és pszichológus is.

A honlapodon különböző edukációs szolgáltatások közül választhatnak az érdeklődők, bizonyos korosztálynak vagy érdeklődésnek megfelelően. Ezek egy része kapcsolódik az iskolai megemlékezésekhez is. Hogyan érheti el ezeket az érdeklődő tanár és mire kell számítania, ha ilyen foglalkozást szervezne?

A foglalkozás leírása alatt van egy űrlap, amin pár iránymutató adatot kell megadnia – például, hogy mikor, hova menjek –, és már indulok is. Ha kérdés van, akkor persze telefonon vagy e-mailben is tudunk egyeztetni. Ritka, hogy úgy megyek el valahova, hogy nem volt telefonos kapcsolatfelvétel, általában megvitatjuk a foglalkozás körülményeit. A cél az volt, hogy a lehető legegyszerűbb legyen egy ilyen esemény megszervezése. 

A kiötlött programok egy tesztelési folyamaton mennek keresztül. Tehát mire felkerül a honlapra, akkor pár csoport már kipróbálta, és a visszajelzések alapján finomítottam azok programját. Ennek köszönhetően jól szoktak sikerülni a foglalkozások, legalábbis ez látszik a diákok visszajelzéseiből. Számomra azok a mondatok a legfontosabbak, amikor a gyerekek a végén odajönnek és azt mondják, hogy nem is gondoltak még úgy az 1956-ban élt emberekre, mint ahogy az adott foglalkozás során megtapasztalták. 

Fontos, hogy egy foglalkozás során mielőbb átalakuljon a tanterem berendezése. Legalábbis a tárgyi környezet elrendezése. A másik, hogy szintén a lehető leghamarabb fel kell építeni az „egyre erősödő” interakciók sorát, hogy érezzék: ezúttal merőben más eseményekre lehet számítani, mint amilyenek egy szokványos történelem órán szoktak történni. A foglalkozásokon az a cél, hogy aktívan bevonódjon az is, aki szívesen fejti ki hangosabban a nézeteit és az is, aki nem szeret hangosan megnyilvánulni. Az egész szerencsére nem feleletszagú: rossz válaszok nincsenek, ha a véleményedet fejezed ki. Persze előfordul, hogy egy osztály vagy tanulóközösség megizzasztja az embert, ilyenkor meg kell küzdeni a hozzájuk vezető útért. Ez minden közösségnél eltér.

A foglalkozások között összegyűjtöttem azokat a játékokat is, amelyek elérhetőek bárhol, bármikor, és ingyenesen. Ezek között van online kalandjáték és otthon kinyomtatható társas is. 

Miért tartod a szóban forgó foglalkozási formát alkalmasnak az iskolai környezetben, és mivel tud egy ilyen kollaboratív tér többet adni, mint egy szokványos történelemóra?

A legfontosabb, hogy a foglalkozásokon elsősorban a szerepjátékok eszköztárát használom. Ez rokon a drámapedagógiával: a résztvevők szerepeket játszanak. Gyakran előfordul, hogy a pedagógus is jelzi, hogy új oldalról ismerte meg a gyerekeket, mert ezekben a helyzetekben olyan erények és gondolatok domborodnak ki, amelyek a  szokványos iskolai helyzetekben nem láthatóak egyértelműen.

A tanórák általában elsősorban az információátadásra helyezik a hangsúlyt, a foglalkozások pedig elsősorban élményt próbálnak adni. A cél az, hogy elképzeljék magukat az adott korban, hogy döntést hozzanak vagy véleményt formáljanak. Ezáltal épül érzelmi kapocs a foglalkozás témájához – legyen szó 1956-ról, az 1848-as honvédek dilemmáiról, vagy bármi másról. Ha bekerülnek a téma világába, létrejön ez a kapocs. És akkor már számukra is érdekessé és jelentősségteljessé válik az az információ, hogy úgy egyébként akkor mi történt a világban, vagy mit ír le arról a történelem-tankönyv. 

Van a honlapodon egy Hangzó Memoár lapfül. Mit takar pontosan ez a projektcím? 

Szerencsére egyre többen tartják fontosnak azt, hogy megismerjék a felmenőik életét, ugyanakkor a kíváncsiság ritkán ölt testet valódi tettekben. Azt kínáljuk, amit talán a családban lévő tabuk, esetleg a “ráérősség” nem tesz lehetővé: életút-interjút folytatunk le és veszünk föl, hogy aztán azt a család eltehesse vagy épp használja. Abban segítünk, hogy az utókorra maradhasson egy olyan beszélgetés, ami végigkíséri egy személy életútját (elsősorban azt a részét, amit az utódok kevésbé ismernek).

Egy életútinterjú egy családtörténeti kutatás első lépése is lehet, amit ki lehet egészíteni további kutatásokkal. Az első visszajelzések alapján egy ilyen interjú jóval többet jelent, mint ismerethalmazt. A generációs különbségek azért is olyan erősek, mert sokszor nem tudjuk vagy nem értjük, hogy mit tapasztaltak meg az idősebb generációk.

Az ilyen jellegű lyukak a betömködésére nagyonis alkalmas a Hangzó Memoár. Gyakorlatilag az életút-interjún keresztül megérthetőbbé válnak a szüleink és a nagyszüleink. Több visszajelzés jött arról, hogy az interjúk meghallgatásával helyükre kerültek egyes családtörténeti puzzle-darabok. Ezt aláhúzza a tény, hogy amikor a saját családomon teszteltem a módszertant, az számomra is önismereti utazássá vált.

Hogy zajlik az interjúkészítés és mi a végső produktum?

Először azzal beszélgetek, aki megrendeli a Hangzó Memoárt. Feltérképezem, hogy pontosan mit szeretne megtudni, mire kérdezzek rá, vagy mire ne. Aztán felveszem a kapcsolatot az emlékezővel, akivel az életút-interjú készül. Ennek az a célja, hogy megismerjem az életének a főbb mérföldköveit és már ismerősként érkezzek hozzá a következő alkalommal. Ez után vesszük fel az interjút: általában kamera előtt, olyan két órán át beszélgetünk. 

A következő lépcső a folyamatban a rögzített anyag felfolgozása. Összeillesztem a hangsávot a képpel, hogy egy jó minőségű videó váljon belőle. Részletes jegyzetet készítek, ami segít eligazodni a videóban és összeköti az elhangzottakat a tankönyvekből ismert történelemmel. Kiemelem az erős mondatokat, rendbe teszem az esetleg zavaros részeket, utánajárok néhány ellenőrizhető állításnak. Ezt követően készítek egy életút-lapot, ami összegzi a kérdezett addigi életét. Ez akár felkerülhet a falra is. Az már az Emlékezőn múlik, hogy az interjúja bekerülhet-e az OSZK interjútárába vagy sem.

Volt olyan életút-interjú, amire máig emlékszel? 

Készítettem interjút olyannal, aki a rendszerváltás előtt a fedett állomány tagja volt a belső elhárításnál. Hihetetlen volt látni a folyamatot, ahogy a pozícióba került, sőt, kicsit jobban meg is értettem, hogy miért volt büszke a munkájára, és hogyan élte azt meg belülről.

Moderátorként is tevékenykedsz. Kiknek ajánlanád ezt a szolgáltatást?

Általában a szakmán belüli ismerősök kérnek fel könyvbemutatók, kerekasztalok moderálására. Azt élvezem a szerepkörben a legjobban, ha sikerül olyan kérdést feltenni, amire a kérdező és a közönség azt mondja később, hogy erre az összefüggésre, megközelítésre korábban nem is gondolt.

Mi volt az utóbbi évek legemlékezetesebb eseménye, amelyen moderátorként, kérdezőként vettél részt?

Kisőrsi-Farkas Zsófi Bicikiút a hóviharban című könyvének bemutatója. Egyrészt azért, mert Zsófival szaktársak voltunk, így régóta élő kapcsolatról van szó – emiatt a közönségben is sok ismerős ült – másrészt mert élmény volt olvasni a könyvét. A Szombathely környéki ingázó munkásnők történetén keresztül egy olyan generáció kőkemény fiatalkori küzdelmeibe nyerünk betekintést, akik mára nyugdíjasok. Ők a szüleink, nagyszüleink, akik meghatározó hatással vannak ránk és a közéletre is. Talán a Hangzó Memoár se jött volna létre e nélkül a tapasztalás nélkül. A könyvbemutató ebből a szempontból pedig hab volt a tortán.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

„Egymásra utalva, de két különböző birodalomban” – Griffsider podcast a török kori magyar reálpolitikáról

A Digitális Legendárium tevékenységéről már eddig is több alkalommal beszámoltunk az Újkor.hu portálon. A mostani cikk apropóját azonban az adja,

X