Történelmi ismeretterjesztés mesterfokon – A NZZ Geschichte első három évéről

Itthon és külföldön intenzív vita folyik a humántudományok társadalmi hasznosságáról. Ahhoz, hogy hasznosnak ítélje meg ezt a tevékenységet a mai „történelemfogyasztó”, elsősorban megfelelő ismeretközvetítésre van szükség. Egy lehetséges példát kívánunk mai cikkünkben szemlézni. Az 1780 óta megjelenő német nyelvű, liberális, svájci napilapnak, a Neue Zürcher Zeitungnak a kiadója 2015 elején indította útjára történeti folyóiratát, az NZZ Geschichte-t. Most ennek a folyóiratnak az elmúlt három évét mutatjuk be.

2015. április / 1. szám címlap: Napóleon – A modern Svájc megalkotója.

A történeti magazin főszerkesztője Peer Teuwsen. A tudományos tanácsadó testület kezdetben három tagból állt: Prof. Dr. Irène Herrmann (Genfi Egyetem), Prof. Dr. Caspar Hirschi (Szent-Gallen Egyetem) és Prof. Dr. André Holenstein (Berni Egyetem), jelenleg négy tagja van, Dr. Lea Haller (ETH, Zürich/Genfi Egyetem) csatlakozása révén. Paritásos alapon tehát két férfi és két női történész felügyeli a folyóirat tudományos színvonalát. Az első két évben negyedévenként jelent meg a színes magazin, majd 2017 elejétől már évi hat számot vehettek kézbe az olvasók a megnövekedett érdeklődés eredményeképpen. Itt és most az első tizenhárom számról szerzett benyomásokat szeretném megosztani azokkal az olvasókkal, akik egyaránt érdeklődnek Svájc története és a globális történelem iránt.

Az egyenként nagyjából százhúsz oldal terjedelmű folyóirat koncepcionális felépítéséről alább, a legfrissebb szám tartalomjegyzéke ad felvilágosítást:

2017. december / 13. szám Tartalomjegyzék (5. o.)

A címlaptörténeteket általában svájci történészek írják, és a folyóiratok leghosszabb ismeretterjesztő szakcikkét jelentik. Az első számot stílusosan Napóleonnak szentelték, noha a svájci közmegegyezés alapján bizonyosan nem, mégis történészek egy részének meggyőződése szerint jelentős befolyással bírt a modernkori Svájc létrehozásában 1798-ban. Majd a svájci reformáció, a svájci nők története, a svájci „kolonializmus” kevésbé ismert afrikai története, Svájc politikája az 1938. évi zsidó menekülthullám kapcsán, Max Frisch, Ulrich Zwingli, jólét/gazdagság és szegénység története, Pestalozzi, az erőszak és a radikalizmus története, a legutolsó számban pedig a Napkirály korabeli Versailles, mint hatalmi gépezet története állt reflektorfényben.

2016. január / 4. szám és a svájci nőtörténeti főcikk első oldala: (25. o.)

A folyóirat koncepciójában kiemelt helyet és terjedelmet kapnak a történész interjúk. Fő céljuk elsősorban az, hogy a történelem iránt érdeklődő széles olvasóközönség megismerje a történeti kutatásokkal foglalkozó történészek tapasztalatait, milyen tanulságokat szűrnek le maguknak szakterületük történetéből a jelenkor számára, illetve munkájuk hogyan alakította történeti felfogásukat. A globális történetírás számos képviselője „ült le a főszerkesztő mikrofonja elé”. Ian Morris, angol történész arról mesélt, hogyan vitte előre a történelmet a lustaság, a félelem és az irigység. Fritz Stern, német származású amerikai történész Európához fűződő viszonyát tárta fel az olvasók előtt. Jürgen Osterhammel, a globális történetírás egyik jeles alakja megosztotta nézeteit arról, mit adhat a történelem a jelennek. Ian Kershaw, Hitler egyik biográfusa a demokráciák stabilitásáról beszélt, és arról, hogy milyen tanulságok szűrhetőek le ma Németország múltjából. Niall Ferguson, az új Kissinger-biográfia szerzője számára a legfontosabb kérdés az, hogy mi a hatalom, és az hogyan működik. Mary Beard, a Cambridge Egyetem professzora a Római Birodalom történetét kutatva jutott arra a felismerésre, hogy Róma a nők számára maga volt a pokol. Anne Applebaum, akinek könyvét nemrég Magyarországon is bemutatták, véleménye szerint Donald Trump olyan mint az orosz forradalom visszhangja. Elisabeth Badinter, francia filozófus Mária Terézia uralkodása kapcsán azt fejtegette, hogy a 18. század a feminizmus nagy történeti pillanata volt. Yuval Noah Harari izraeli történész, akinek kötete az emberiség rövid történetéről nemrég került ki a nyomdákból, a történész morális küldetéséről és a pozitívan értékelt liberalizmus gyengeségeiről beszélt az angol szóval „dataizmus”, azaz a digitális világtörténeti korszak hajnalán. Saul Friedländer holokauszt kutató azt fejtegette, miért meggyőződése, hogy a holokauszt ismétlődő történelmi jelenséggé válhat. Végül Natalie Zemon Davis, a mikro-történetírás nagyasszonya azon szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy a történelem magját az apró részletek teszik ki, és csak ezek által válhat a történelem élővé. A francia reneszánszkori ajándékozási szokásokról írott könyve alapján ma már úgy látja, hogy feltűnően sok párhuzam fedezhető fel az akkori társadalmi szokások és a mostani fogyasztói szokások között.

2015. július / 2. szám: a Fritz Stern interjúcikkben szereplő portré

A szerkesztői előszót követő első esszéknek a Jelen a múltban címet lehetne adni. A szerzők általában egy aktuális politikai jelenség történeti gyökereit boncolgatják. Vagy a történész szakma helyzetéről készítenek elemzést, és gyakran osztják meg gondolataikat történelemszemléletükről. Oliver Zimmer, a jelenleg Oxfordban oktató svájci történész arról írt például, hogy mi tehet ma egy történészt különlegessé. Egyfajta eredetiség, függetlenül a historiográfiai divatirányzatoktól — transznacionális vagy globális történetírás —, vagy a hagyományos megközelítések, a tények és a részletek imádata? Netalántán a kettő vegyítése a megoldás? Zimmer véleménye szerint a legizgalmasabb történészek obszesszív empírikusok, akik mindig készek arra, hogy elméleti előítéleteiket (itt tudatosan nem a hipotézis szót használta) ütköztessék a történeti forrásokkal. Az igazi módszertani, elméleti eredmények ugyanis a részletek elemzésén keresztül forrnak ki. Számára a legnagyobb kihívást jelenti például annak a kérdésnek a megválaszolása, vajon Svájc Hollandiához hasonlóan miért nem központosította jobban állami szervezetét.

Caspar Hirschi, svájci történész a politikai jobb–bal történettudományi szakmában való leképződésének a kérdéséről írt. Tapasztalatai szerint a történettudományban hiányszámba megy a konzervatív szemléletű történész. A történettudomány általában tükrözi a politikai paletta ideológiai irányzatait. Svájcban például az egyetemi professzorok többsége a politikai középtől balra foglal helyet, így fordulhat elő, hogy gyakran hiányzik a pluralista vitakultúra, hiszen hiányoznak a tudományos életben a polgári, jobboldali, konzervatív történeti mélylátással bíró gondolkodók. Véleménye szerint a történetírás tárgya: a történelem nem objektív folyamatok láncolata, hanem egyetemi professzorok által elképzelt és képviselt tudomány. Úgy látja ezért, hogy nincs abszolút történelem, sokkal inkább csak fragmentált történelmekről lehet beszélni. Nyomatékosította, hogy a pluralista demokrácia a pluralista szakmai kultúrákban és tudományágakban gyökerezik.

Dieter Langewische, német származású, a nacionalizmusokat kutató történész írásában a mai Európában megtapasztalt, egyre erősebb nacionalizmus jelenségének történetét elemezte. Következtetéseit úgy foglalta össze: Európának egyaránt szüksége van az erős nemzetállami identitásra és a közös európai államba vetett hitre. Sem egy birodalmi szemléletű Európa, sem a nemzetállamokra szétaprózódott Európa nem alakíthatja kizárólag a jövőt. A jelenleg megtapasztalt renacionalizációs törekvések okát felfedezni véli úgy a túlzó európai homogenizációs politikában, mint a szélsőjobboldali törekvésekben. Ian Kershaw ugyanezt a jelenséget és az ehhez kapcsolódó populizmust vizsgálta. Az 1930-as évek hitleri Németországáról alapos kutatási háttérrel rendelkező, angol történész véleménye szerint a történelem nem ismétli önmagát. Ma teljesen más Európában élünk, és liberális értékeink is kiváló ellenálló képességgel bírnak.

Érdemes még kitérni Volker Reinhardtnak, a középkori pápaság német kutatójának az írására. Reinhardt arra kínált jó példát, hogyan lehet történeti adalékokkal helyretenni egy emlékezetpolitikai esemény túlzásait. A reformáció 500. évfordulóján az emlékezetpolitika által relativizált Luther-kép történeti „helyesbítésére” olvashatunk új szempontokat. Wolfgang Streeck, a Max-Planck-Intézet volt igazgatójának cikkét a Római Birodalom bukásának tanulságai miatt érdemes kiemelni. Streeck az állami hatalom centralizálásának veszélyeire hívta fel ebben az írásában olvasói figyelmét.

2017. október / 7. szám Címlap és történeti esszé első oldala. (6. o.)

Nagyobb tematikus egységet képez a folyóiratok végére helyezett úgynevezett „Ráadások” című, rövid egy-két oldalas írásokat tartalmazó összeállítás. A „Műhely” rovat általában rövid összefoglalót ad egy–egy történész szakmai tevékenységéről, kutatócsoportok munkájáról. Itt elsősorban helyi ismertségi, vagy a német nyelvterületeken dolgozó humántudósokról is van szó. Nem minden esetben kapnak tehát kizárólag történészek bemutatkozási lehetőséget.

A folyóiratnak továbbá két könyvismertetési rovata is van. Az egyikben egyetlen könyvet mutatnak be két oldalon, a másik rovat a legújabb kiadványokat említi meg három–öt mondat erejéig a számbavétel és egyfajta reklám igényével, igényes kötetfotók kíséretében.

2017. október / 12. szám Címlap

A „Történeti kérdés” című rovat általában az olvasók által feltett kérdésekre ad egy–két oldalon szaktörténeti választ. Itt teljes mértékben érthető, ha előfordulnak kontrafaktuális kérdések, azaz tényekkel szembemenő kérdésfelvetések is. Például mi lett volna Európából, ha Napóleon győzött volna Waterloo-nál? Ezt a kérdést Brendan Simms, a Cambridge Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Történetének professzora válaszolta meg. Arra a felvetésre, mi az oka annak, hogy az észak- és dél-amerikai bennszülöttek áldozataivá váltak az európai betegségeknek, a telepesek ezzel szemben nem kapták el a helyi betegségeket, Flurin Condrau, a Zürichi Egyetem orvostörténeti professzora adott választ. A mi történt volna akkor, ha az USA nem lép be az első világháborúba című kérdéssel kapcsolatban Robert Gerwarth, a University College, Dublin professzora osztotta meg nézeteit. Ez a néhány kiragadott kérdés jól érzékelteti, hogy a széles közönséget foglalkoztatja a kontrafaktuális problémafelvetés. Az ilyen megközelítésű kérdések nem történelemellenesek. A plurális gondolkodás eszközeként jól felhasználható, az érvekre és ellenérvekre felépített történeti kifejtéssel pedig egy történész könnyen defenzívába szoríthatja mind a fabulázást, mind a történeti relativizálást.

A „Ráadásokban” foglal helyet az „Igazság órája” című rovat. Állandó szerzője, Marco Jorio, a mára már befejezettnek tekintett és digitalizált Svájci Történelmi Lexikon volt szakmai és tudományos igazgatója. Írásai elsősorban a Svájc története iránt érdeklődő olvasók figyelmét kelthetik fel. A szerző fő törekvése az, hogy a közszereplők által felvetett aktuálpolitikai kijelentések történeti hivatkozásait, melyek sokszor közhelyesek, vagy torzításon mennek keresztül, történeti elemzés keretében javítsa, árnyalja. Jorio megvizsgálta például egyik cikkében, hogy mennyire volt demokratikus az 1848. évi svájci szövetségi állam. Vagy megállja-e a helyét az a gyakran hangoztatott politikusi vélemény, hogy a marignano-i csata a svájci semlegességi politika kezdetét jelentette volna, amit számos érvvel cáfolt. Szintén kétségeinek adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Svájcnak kényelmes lett volna a második világháború alatti semlegessége. Nem tartotta továbbá azt az állítást sem megalapozottnak, hogy a svájci felvilágosodás nagyon vallásellenes lett volna, mert véleménye szerint a felvilágosodás és katolicizmus nem állítható egymással szembe.

2017. március / 9. szám Címlap és az Igazság órája első oldala: (112. o.)

Az utolsó oldalon található az „Életem történelemkönyve” című rovat. Itt történészek mesélnek arról, melyik könyv határozta meg alapvető mértékben a történelemről vallott felfogásukat, és mi gyakorolta rájuk a legnagyobb hatást. Anne Applebaum Robert Conquest 1968-ban napvilágot látott Nagy Terror című munkáját nevezte meg. A sztálinizmusról írott legjobb könyvnek tartja, és ennek a könyvnek a legnagyobb érdemeként emelte ki az állam hazugságait leleplező erkölcsi kiállást. Fritz Stern Johan Huizinga Utam a történelemhez. Utolsó beszédek és vázlatok című 1947-es autobiográf írását hozta fel példaként. Az itt szerzett benyomás, miszerint a történettudományi munkában is nélkülözhetetlen az irodalom és bizonyos fantázia, rendkívül ösztönzően hatott az ő munkásságára is. Heinrich August Winkler egy ma már elfeledett könyvet nevezett meg meghatározó történelemkönyveként. Eugén Rosenstock–Huessy Az európai forradalmak és a nemzetek jellemzői című 1931-ben kiadott műve számára az összehasonlító történetírás alapműve volt, ami új kérdések feltevésére, és az európai történelem más szemszögből való szemlélésére tanította meg. Harold James, a Princeton Egyetem oktatója C. V. Wedgewoods harmincéves háborúról írott tanulmányát találta meghatározónak történelemszemléletének az alakításában. Gazdaságtörténészként ebben a tanulmányban a globális folyamatok leírásának a módjára figyelt fel. Kifejezetten megragadta a fantáziáját az a következtetés, hogy a stabilitásba vetett hit mennyire lehet illuzórikus a nyugati modernizációs fejlődésbe vetett hit ellenére. Végezetül Brendan Simms számára — olvasva Paul Kennedy A nagyhatalmak felemelkedése és bukása című kötetét — az vált egyértelművé, hogyan szólíthatja meg a történetírás a jövő nemzedékek olvasóit, és milyen mértékben kínálhat relevanciát a jelen megértéséhez.

2017. július / 11. szám Borító és Brendan Simms „Életem történelemkönyve” című írása (114. o.)

Írásomban természetesen nem tudtam kitérni minden szerzőre és cikkre. Ennek ellenére remélem, hogy áttekintésem hasznos lehet. Manapság világjelenség a megnövekedett társadalmi igény a tudományos megalapozottságú történelmi ismeretterjesztésre. Ennek a kihívásnak felső fokon felel meg az NZZ Geschichte, Svájc német nyelvű területein ma még az egyedülinek számító történeti magazin. Érdemes figyelemmel követni a munkájukat! A folyóirat elektronikus formában is rendelkezésre áll.

Gyarmati Enikő

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket