„Zsandáros és policzájos idők” – Kötet az államrendőrség működéséről

Idén 170 éve, hogy az osztrák császári és orosz cári haderő vérbe fojtotta a Magyarországon viharként tomboló szabadságharcot. Ezt követően gyakorlatilag tartományi szintre korlátozák a magyar államiságot, amivel a ragyogó reformkori évtizedek után egy új, sötét korszak vette kezdetét. Az évforduló alkalmából érdemes megemlékeznünk ennek sajátosságairól.

A tárgyalt időszakkal (1849–1867) sok elismert történész foglalkozott, és ezek között kiemelhetjük Deák Ágnes történész „Zsandáros és Policzájos idők” – Államrendőrség Magyarországon, 1849–1867 című nagydoktori értekezését, amely az Osiris Kiadó jóvoltából jelent meg 2015-ben. Mindenki számára jól ismert, hogy az 1848/1849-es szabadságharcot követő közel 20 éves időszakot Julius Jacob von Haynau (1808–1850) és Alexander Bach (1813–1893), illetve Anton Schmerling (1805–1893) neve fémjelezte. Azonban feltehetjük a kérdést: pontosan hogyan működött ez az új rendszer? Kik vettek részt benne? Ezen kérdésekre Deák Ágnes könyve átfogóan és nagyon részletesen adja meg a választ, a „titkosszolgálati” jellegű iratanyag vizsgálatával és bemutatásával.

A szerző egy nem éppen rövid, 16 oldalas bevezetővel valóban felcsigázza, az olvasó érdeklődését. Először is a könyv az általa tárgyalt időszakot és témát, az egyes nemzeti történetírások kontextusában vizsgálja. Így például az osztrák történeti szakirodalom osztotta a kortársak véleményét, amely igen kemény szavakkal ítélte el a titkos rendőrség tevékenységét.

Ahogy a szerző idézi Walter Rogge, Oesterreich von Világos bis zur Gegenwart című művét:

„Bécsben egyfajta rendőruralom virágzott ki, amely Sedlnitzky-féle 1848 előttit is messze túlhaladta. A színházakban, fogadókban és a kávéházakban hemzsegtek a „bizalmiak” és a besúgók, akik minden gyanús szóra felfigyeltek. […] Minden házmester vagy portás, minden cseléd a rendőrség zsoldjában állt, így a spionkodás az otthonok és családok legbelsejébe is behatolt.” (95–96. oldal)

A kérdéses időszakot a cseh vagy a szlovák történeti irodalom sem ítélte meg pozitívabban, mégis – érthető módon – legnegatívabban a magyar történetírás tárgyalta. A magyarországi kollektív emlékezet napjainkig a magyar történelem egyik mélypontjaként tekint erre az időszakra.

A bevezetőben a szerző tisztázni kívánja az alapvető fogalmakat, mint például a „rendőr” szó eredete, jelentése, a „polizei” szó jelentése, mely eredetileg „közbátorságot” jelentett. Valamint tisztázni és egyben szétválasztani kívánja az állam-, közbiztonsági, és a jóléti rendőrséget. Említésre kerül az információszerzésben részt vevő valamennyi hálózat: rendőrség, csendőrség, hadsereg, titkos postai páholyok, azonban Deák Ágnes leszögezte, hogy jelen kötetben csakis az államrendőrséggel fog foglalkozni.

A. Bach portréja. Kép forrása: Múltunk

A kötet első felében részletesen tárja fel az olvasó számára az 1848 előtti időszakok rendőrügyeit, a kezdetleges államrendőrség alapvető strukturális felépülését, birodalmi szintű kiterjedését, Bécs központúsággal. A szerző gondolatmenetet egészen Mária Teréziáig (1717–1780) vezeti vissza, majd onnan indul ki. Kitér Anton Pergen gróf államrendőrségi tevékenységére, ugyanis Pergen gróf alapelve meghatározó lesz a későbbi rendszer kialakulásában. Deák Ágnes, Pajkossy Gábor kutatásaira hivatkozva leszögezi, hogy a Szent Korona országain belül korábban nem működtek államrendőri hatóságok, azonban a 19. század első felében több hírszerzési hálózat is létezett, mely információkkal szolgálta ki a bécsi kormányzást.

A szabadságharc után minden megváltozott. 1849 és 1859 között Alexander Bach belügyminiszter és Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy vette át a rendőrség, az információszerzés hálózatának szervezési feladatait. Bach elképzelései szerint katonai mintára kellett újjá szervezni a rendfenntartó erőket. Ennek értelmében állt fel a kezdeti 13 csendőr ezred, először vidéken, majd a városokban is. Ennek a szervezetnek az élére került a fent említett Kempen altábornagy. Az uralkodó 1850-ben jóváhagyta szervezeti alapelveket, deklarálva, hogy ugyan hivatalosan a hadsereg alá tartoznak, de joghatóságuk kiterjed a civil szférára is.

Johann Franz Kempen portréja. Kép forrása: Wikipédia

1853-ban létrehozták a Legfelső Rendőrhatóságot, amely élére Kempent nevezték ki, aki a korábban Bach alá tartozott. Ezzel egy egészen a ’60-as évekig tartó szakmai rivalizálás vette kezdetét a két államférfi között, mivel Kempen hatósága kitűnően látta el feladatait. Kempen kezében rendkívüli rendőri hatalom összpontosult: együtt hozott határozatokat a belügyminiszterrel és az igazságügyi miniszterrel.

A Kempenről és hivataláról szóló fejezet(ek) nagyon részletesen tárgyalják a rendőri hálózat alá-fölé rendeltségének létrejöttét, a centralizáció kialakulásának fontosabb szakaszait, a megfigyelők központi nyilvántartását, a rendőri területeken működő ügynökök listáinak vezetését, illetve szó esik az informátorok jogi védelméről, a bizalmasok honoráriumáról. A szerző gyakran hivatkozik Kempen levelezéseire, valamint napló bejegyzéseire.

Magyarországon elsősorban egy újabb forradalom megelőzése volt a cél, az ellenállást, csírájában el akarták fojtani. Voltak, akik személyes indítékból lettek az államrendőrség besúgói így például egy bécsi lakos, Andreas Mayer szemorvos a halálos ágyán hívatta a bécsi rendőrigazgatóság egy hivatalnokát, hogy könnyítsen lelkén és feljelentse a Hont megyében élő testvérét és egy Jany nevű szabót, mondván, hogy kossuthista összeesküvésben vesznek részt, fegyvert és lőszert rejtegetnek.

A történész gyakran kitér az információ áramlásának pénzügyi oldalára is, mivel az államrendőrség pénzügyi története fontos logikai összeköttető elem, mert a korszak államrendőrségi hálózatát tudta vele lemodellezni, feltárni. A tárgyalt információk nem csak arra világítanak rá, hogy mekkora anyagi költséggel járt a rendőrhatalom kiépítése, de arra is rávilágít, hogy bizalmas információk több csatornán is áramlottak. Érdemes megemlíteni Asbóth Lajos esetét, akit kezdetben a hadbíróság ellenálló szabadságharcosként először kötéláltali halálra ítélt, majd Haynau (!) 18 évi várfogságra „enyhítette” az ítéletet. Később 1856-ban teljes amnesztiát kapott az uralkodótól, 1862-től pedig rendőrségi informátornak állt. Az esetből kiindulva a szerző arra utal, hogy a Habsburg abszolutizmus a ’60-as évektől belpolitikai stratégiát váltott, az egységes és biztonságos birodalom érdekében rugalmasabb politikát választottak, hajlamosak voltak a kompromisszumra a volt ellenállókkal. 

Karikatúra a besúgók meneküléséről, 1848 Bécs.

A kötet második része az 1860-as évek változásait tárgyalta továbbra is rendkívül átfogóan. A szerző már az első fejezetekben leszögezi, hogy az alkotmányos viszonyok változásai ellenére (1860-ban kiadott októberi diploma) a rendőri tevékenység – habár gyengült az előző évtizedhez képest – strukturálisan azonban nem változott. Továbbra is jelen voltak az első részben taglalt rendőrhivatalok, konfidens hálózatok, még ha a listázott informátorokból hiány is mutatkozott. A könyv második részének azonban már nem Bach vagy Kempen a „főszereplője” hanem e személyek utódjai: Pálffy Móricz és Joseph Portmann, illetve az őt váltó Joseph Worafka. A kötetből továbbá az is kiderül, hogy 1866-ig bezárólag a fentiekben felsorolt politikusok igyekeztek különböző intézményi reformokkal konszolidálni szervezetüket, amit azonban a bekövetkező politikai események aligha tettek lehetővé. 1867-től az Andrássy-kormány létrejöttével párhuzamosan a bécsi kormányzat igyekezett valamennyire leépíteni a rendőri hálózatot, azonban továbbra is maradtak ügynökök, akik jelentettek a Császárvárosnak, ami felett a magyar kormány szemet hunyt. A történész az átszervezést a honorárium jegyzékekben követte nyomon, s innen tudni lehetett, hogy kik maradtak szolgálatban.

A szerző egy külön fejezetet szánt a híresebb konfidensek számára. Ebben a részben részletezi különböző rendőr konfidensek ügynöki pályafutását. Ezek között szerepelt például Wargha István, Ludasi Mór, Zákos Elek, Dr. Richard Rotter. Ugyancsak külön részt szánt a titkos postai páholyok működésének. A postai páholyszolgálat volt az államrendőrségi információszerzés egyik legfontosabb területe, ezen keresztül listázták, ellenőrizték és figyelték meg a gyanús személyeket. Deák Ágnes leszögezi, hogy e szervek működésében 1848 egy komoly választóvonal, legalábbis ami a forrásokat illeti. Nagyobb politikai krízis esetén a központi irányítás gyakran a dokumentumok megsemmisítése mellett döntött.

Az utolsó fejezet a könyvnek is címet adó „Zsandáros és Policzájos idők” – társadalmi védekező mechanizmusok nevet kapta. E fejezet lényegében ugyanezt a kérdéskört a társadalom aspektusából vizsgálja. Részletesen tárgyalja, hogy a korszakban, az ’50-as és a ’60-as években hogyan is jelentek meg a passzív és aktív ellenállás különböző formái.

Összességében, elmondható, hogy Deák Ágnes a tárgyalt korszakról és témáról rendkívül átfogó és nagyon részletes művet tesz le az olvasó asztalára. Feltérképezte az államrendőrség működését a legalsótól a legmagasabb szervekig. Az 582 oldalnyi főszöveget további 80 oldalnyi kiegészítő melléklet támasztja alá. Terjedelmes forrás- és szakirodalomi bibliográfia is jelzi, hogy a szerző a korszak egy meghatározó társadalmi és politikai súlyú szervezetét és jelenségét dolgozta fel monográfiájában, amely nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség számára is alapvetően új szempontokat felvető, mindvégig érdekfeszítő olvasmány.

Huang Chen

Az ismertetett kötet adatai: Deák Ágnes: „Zsandáros és Policzájos” idők” Államrendőrség Magyarországon, 1849 – 1867. Osiris Kiadó, Budapest 2015. 662 oldal.

Ezt olvastad?

Paksa Rudolf történésszel, szakkönyv- és tankönyvíróval, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársával beszélgettem egy új magyar történelmi társasjáték, a Rebellió kapcsán, mely