A nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről

A huszadik századi európai történelem legszörnyűbb bűntetteit épp Kelet-Európában elkövető náci Németország 1945-re mindenestül elveszítette az 1939-ben általa kirobbantott világháborút. A szövetségesek által megszállt és pár évvel később két államra osztott Németország az 1989-90-es fordulat következtében azonban váratlanul újfent egyesült. A huszadik századi történelem ironikus fordulataként, bár kétségkívül elsősorban saját 1945 utáni metamorfózisának köszönhetően az ország ismét a kontinens legbefolyásosabb államává vált, miközben immár az európai politikai projekt kiterjesztése és mélyítése iránti egyik legelkötelezettebb nemzetközi szereplőnek is számított. Az 1989-es változások hatására a németek ezen felül végre azokkal a kelet-európai országokkal is nyílt viszonyt alakíthattak ki, ahol a második világháború legbrutálisabb ütközeteire sor került, ahol a nácik legszörnyűbb bűntetteiket elkövették és ahonnan a nácizmus következtében a legtöbb németet – sok évszázados jelenlétük után – elüldözték.

Plakátkampány 2014-ből

1989-90-ben a németek rövid huszadik századi tragédiája egycsapásra véget ért, háborús vereségük legkézzelfoghatóbb következményei egyértelműen megszűntek. A nácizmus által Kelet-Európában okozott emberi katasztrófát e hirtelen fordulat azonban csak annyiban befolyásolhatta, hogy annak részletes feltárására immár újfajta lehetőségek nyíltak. Negyedszázaddal későbbről visszatekintve egyértelműen megállapítható, hogy a kommunista rendszerek bukása és a hidegháború vége a nácizmus és a holokauszt kutatásában valódi mérföldkőnek bizonyult. Bár a nemzetiszocializmus kutatása a jelenkortörténet-írás háborút követő kezdetei óta kiemelt szerepet játszott Nyugat-Németországban és a németek önkritikus történeti kultúrájának kezdetei is a hidegháború évtizedeire estek, az egyre távolodó náci közelmúlt tudományos feldolgozása terén az elmúlt huszonöt év számos jelentős újdonsággal volt még képes szolgálni.

Forrás: faz.net

Míg korábban a nemzetiszocializmus kutatására elsősorban német nemzeti keretben került sor és a tudományos figyelem központjában az 1933 és 1939 közti évek álltak, a német történettudomány 1989-cel óriási lökést kapó keleti nyitása az 1939 és 1945 közti éveket helyezte előtérbe. Némi leegyszerűsítéssel akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a német történészek többé nem annyira az 1933-as, hanem inkább az 1941-42-es fejleményeket – azaz nem a Weimari Köztársaság bukását és a nácik hatalomra kerülését, hanem a megsemmisítő háború és a zsidóellenes népirtás okait és lefolyását – próbálták kutatni és értelmezni. Az új lehetőségek és az újfajta érdeklődés idővel a második világháború kelet-európai színtereit elemző jelentős monográfiák sorának megszületéséhez vezetett. Ezen felül 1989 után – a történetírás módszertani nacionalizmuson felülemelkedni kívánó aktuális trendjeivel összhangban – a nemzetiszocializmus összehasonlító és transznacionális vizsgálata is elkezdett felfutni, bár e téren kétségkívül számos tennivaló akad még.

E tágabb történeti és historiográfiai kontextusban szemlélve nem tűnhet meglepőnek, hogy a holokauszt is épp az 1990-es évekre vált a német történettudomány központi jelentőségű témájává, bár kutatásának önálló intézményesítésére és centralizációjára – számos más országgal, például Izraellel vagy az Egyesült Államokkal ellentétben – Németországban csak szerény mértékben került sor. A történettudomány keleti nyitásának hatására mindenesetre a megszállások történetei, a perifériák holokausztban játszott szerepe, a helyi kollaboráció és kooperáció kérdései egyaránt új fénybe kerültek. A gazdasági és politikai európaizálódás folyamatával párhuzamosan a holokauszt története is egyfajta európaiasodáson ment keresztül, ennek következtében pedig a számos nem-német elkövető és haszonélvező, így az érintett magyarok felelőssége is a korábbiaknál élesebben merült fel.

Részlet a Wehrmacht bűneit bemutató kiállításból

Ez idő tájt Németországban a legfőbb náci bűntettekkel, így a holokauszttal kapcsolatos absztrakt elmélkedések helyett az empirikus feltárás és a konkrét megismerés került előtérbe. A leírhatatlanság és elképzelhetetlenség toposzának ismételgetése helyett épp hogy részletes leírások születtek és elborzasztóan precíz képek megfestésére került sor. A zsidóellenes népirtásról szóló művek többé nem csak a legfőbb megsemmisítő táborokra, mint például az (amúgy összetett funkciójú) auschwitz-birkenaui táborkomplexumra fókuszáltak, hanem a letaglózó számú tömeges helyi embermészárlást is egyre akkurátusabban feltárták.

A korábbiaknál jóval konkrétabb elemzések pedig a társadalmi részvétel formáiról is radikálisan újszerű tudással szolgáltak. Christopher Browning vezető amerikai történész például az átlagemberek náci tömeggyilkosságokban való részvételéről már az 1990-es évek elején megdöbbentő eredményeket közölt. Az ún. Täterforschung, az elkövetők kutatásának hatására eközben a német elitek nácizmusban játszott szerepével kapcsolatban is jóval pontosabb és kritikusabb tudás halmozódott fel. A náci üldöztetés és megsemmisítés gazdaságtörténeti aspektusainak – helyenként nem ellentmondásmentes – hangsúlyozása szintén a német társadalom mély involváltságára és ebből következő felelősségére irányította a nyilvánosság figyelmét.

A nácizmus történetének különböző aspektusai 1989 után is számos közéleti botrány és vita forrásául szolgáltak, melyek jellemzően a nem kifejezetten náci intézmények náci bűntettekben való részvételi formáira vonatkoztak. A kilencvenes évek egyik kulcsesete a Wehrmacht szerepét firtatta, míg néhány éve a hagyományos német elitek fellegvárának gondolt Külügyminisztérium múltjának feltárása vezetett elhúzódó vitához. E múltfeldolgozási hullám a gonosz nácik és a jó németek között felállított hamis dichotómia diszkreditálódását eredményezte.

Guido Westerwelle egykori külügyminiszter (Forrás: sueddeutsche.de)

E fejleményben annak is szerepe volt, hogy az időbeli távolság növekedésével immár a nácizmus egykori vonzerejéről és támogatottságáról is realisztikus képet lehet festeni – anélkül, hogy a történészeknek eközben a revizionizmus vagy az apologetika vádjától kellene tartaniuk. Negyedszázad elteltével ugyanis már 1989 fiataljai alkotják a középgenerációt, az egyre újabb generációk színre lépésével pedig a polémiák és vádaskodások helyébe egyre inkább az érdemi, nüanszolt elemzések léptek. A német közelmúlt feldolgozása, amint azt a lentebbi interjúk remélhetőleg bizonyítani fogják, az elmúlt évtizedek során kiterjedt, szerteágazó és módfelett összetett folyamattá vált. E folyamat átfogó feldolgozása még várat magára – e rövid bevezető e témakomplexumot a nácizmus és a holokauszt feldolgozására szűkítve is mindössze néhány kontúr megfestésére vállalkozhatott.

*

Laczó Ferenc (lábjegyzetek nélkül közölt) bevezető gondolatai a Német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről című, megjelenés alatt álló kötetből.

Ezt olvastad?

Ennio Morricone korunk talán legismertebb, de mindenképpen egyik legtehetségesebb zeneszerzője. 90. születésnapja alkalmából szeretnénk egy kis bepillantást nyújtani a Mester