A valóság névtelenjei: A begina-jelenség vélt keletkezéstörténeti oka

A 12. század végére a teológia felfutásával a latin kereszténységben változtak a hit megélésének formái. Ezek egyik lenyomatának tekinthető a szervesen kibontakozó begina-jelenség. A téma nemzetközi kutatottságából kitűnik, hogy a jelenséghalmazra sokféle érvényes megközelítés létezik. A forrásadottságokból kifolyólag a vizsgálódások többsége e névtelen nők életáramlásának teljes folyamatából leginkább a 12–17. század közötti érett időszakukra helyezi a fő hangsúlyt, keletkezéstörténetük irányába azonban rendre nyitva hagyják a kérdést. Jelen írásomban e körül kristályosítottam ki annak a „megoldási” vagy inkább „görbület kiigazítási” kísérletnek rövid vázlatát, amely ennek a térben és időben végtelen szétcsúszó jelenség kialakulásának feltételezhető okát szándékozik beláthatóbbá tenni. Azt az okot, amely a kánoni korpuszokban „elrejtve” ugyan, de megőrződött, és napjaink közvélekedésében is megosztó.

Sandro Botticelli: A halott Krisztus siratása szentekkel, 1490 k.

(Forrás: fineartamerica)

A periodizációs kiindulópont okán kérdésként merül fel, hogy beszélhetünk-e egyáltalán beginákra jellemző életformát folytató női csoportosulásokról a 12. századnál korábbi időpont esetében? Ehhez legelőször is arra az egyszerűnek tűnő kérdésre kell választ adnunk: kiket is tekintünk begináknak a Vienne-i Zsinat (1311) „Ad nostrum qui” kezdetű, a beginák eretnekségének gyanúját nyolc cikkelyben taglaló rendelkezést megelőzően? A beginákat egy 12. században útjára induló laikus vallási mozgalomként szokás definiálni. Ez a nézőpont gyors elterjedésüket, főként a Rajna vonalán tevékenykedő vándor prédikátorokhoz köti. Sokan ennek tudják be, hogy egyre több hajadon, özvegy és házas nő választotta ezeket az öneltartó lelki-közösségeket. Különösen is azok keresték a Krisztushoz kapcsolt életformának ezt a módját, akiket a kis számú női kolostorok már nem tudtak befogadni. A későbbiekben ezek az udvar-közösségekben élő nők, ismertebb nevükön beginák, cselekvő hitéletüket a társadalmi realitásokhoz igazítva mint betegápolók, szegény gondozók, textiles kézművesek, dajkák, lánynevelők hasznosították. A 13–14. századi hagiográfiák és látomásirodalom néhányuk vita-ját, azaz életírását megőrizte, mint az Hadewijch, vagy Marguerite Porete esetében is történt.

Ezeket azonban egytől egyig egyházi férfiak írták. Ezért ezek az írások valójában a róluk kialakult és a későbbiekben a kortudatban rögzült posztgregoriánus képet adják vissza.

Christine Daine: Hadewijch, a 13. századi eszmetörténet egyik misztikus alakja

(Forrás: Beguinal movement)

Keletkezéstörténetük fontosságára figyelmemet a túlságosan gyors elterjedés, valamint a szükséges jogi és anyagi feltételek kialakultsága irányította. Témánk szempontjából, ezért a „begina” fogalmát illetően, a következő kritériumokat állítottam fel: (1) elkülönült női életközösség megléte, (2) cselekvő hitélet, (3) önmegtartóztatás, (4) egyházjogi elismertség, (5) egyedülálló vagy özvegyi státus, (6) örökfogadalom hiánya. Azonban óvatosnak kell lennünk, mert ezek a kritériumok sem egyértelműek. Az első öt kritérium a szerzetesrendek női ágainak kontextusában is megtalálhatók. A 6. kritérium, az „örökfogadalom” (votum perpetuum) hiánya viszont érdekes kérdés, mert egy olyan kötelékre mutathat rá, amely felveti annak a lehetőségét, hogy ezek a későbbi beginák előképének tekinthető nők érvényes házasságban élhettek! Ugyanis a szerzetesi közösségekben élő örökfogadalmasokon (soror) kívül létezett a világban élő szüzek rendje is (Ordo Virginum), amely – mai napig létező felszentelt életállapotot jelöl – egy életre szólt, míg a beginák esetében jelen tudásunk szerint csak a begina-udvarközösségben (beginázs) töltött időtartamra vonatkozott.

A forrásértékűnek tekinthető egyházi dokumentumok (zsinati kánonok, dekretális-levelek, illetve gyűjtemények), a népnyelvi elnevezések (Beguine, Papalarda, Bizzoche, Humiliata, Jungfrau, Coquenunne, Geistliche Schwester stb.) ellenére a legtöbb esetben a „mulieres religiosae” terminust alkalmazzák a beginák megnevezésére. A jelenség jobb fogalmi megvilágítása érdekében célravezetőnek látszik szétbontani a két összetartozó szót.  A középkori latin a „mulier” (feleség vagy érett nő) kifejezést használja az asszonyokra, szemben a virgo-val (szűz), tehát egy életállapotváltozást, egy társadalmi státust jelöl vele. Ebben az értelemben sokkal inkább az uxor és a coniunx (házastárs) szinonimája lesz, szemben az általánosabb érvényű femina-val (nő), amely többnyire bármilyen életkorú és életállapotú nőt jelölhet. Míg másik szavunk a „religiosae”, elsődleges jelentése (vallásos, jámbor), árnyalva ugyan, de társítható hozzá még a „szerzetesi” jelentéstartalom is, amely már egy konkrét életformához kapcsolja ezeket a szerzetesnők életét élő asszonyokat. Ez utóbbi jelentéstartalom tolja be végül is, abba a vizsgálódási mezőbe, amelyben a férjezett életállapot és a szerzetes jellegű életforma együttes használata a kánonjog szempontjából értelmezhetővé válik. Ez az értelmezés azonban, kimondva-kimondatlanul egy kánonjogi kategóriára reflektál: a celibátusra, vagyis a papi nőtlenségre, helyesebben a papi önmegtartóztatásra.

Pap összead egy jegyespárt, francia miniatúra, 13. század vége

(Forrás: British Library)

A Szentírás, valamint az egyházatyák írásai fényében a keresztény hagyomány a kezdetektől fogva a házasság (matrimonium) jogi kötelékét a férfi és a nő mindenre kiterjedő egységére, egyenlő méltóságára, és egyazon erkölcsi kötelességeire alapozta. A házasságkötést mindkét – házaséletre alkalmas – fél szabad döntésének felbonthatatlan szeretetkötelékeként értelmezte, amelynek érvényességét az egyház színe előtti nyilvános megkötésből vezette le. A házasélet „kettős természetét” figyelembe véve az ösztönös kívánkozás (concupiscentia) elé az evangéliumi normákat helyezte, mindenekelőtt a hűséget. A házasság értékét sajátos szolgálataiban és feladataiban látta, amelynek elsődleges célja, a házasságban történő gyermeknemzés, illetve a születendő gyermekekkel és a hitvestárssal való kölcsönös törődés. Ezen a ponton érdemes röviden kitérni a házasodott papság (viri probati) kialakulásának hátterére. A keresztény közösségekben az ószövetségi hagyományok nyomán bizonyos megkötésekkel a világi papok (clerici saeculares) házasodhattak, amelyet felszentelt életállapotuknak megfelelő „fegyelemben” gyakoroltak. Mivel az egyetemes szemléletű, ún. gelaziánus reneszánsz (492–523) koráig a kánonjog csak a keresztény közösségekben érvényesült, ezért a házasság inkább erkölcsi, mint tisztán jogi értelemben került megfogalmazásra (ld. Canones Apostolici, Statuta Ecclesiae Antiqua). Ez változott meg a népvándorlással, amikor is az egykori Nyugat-Római Birodalom helyén létrejött germán királyságok népei a házasság esetében is saját (törzsi) szokásjogaikat alkalmazták. Ezek a normaösszességek, még az írottak, vagyis a már törvények (ld. Lex Visigothorum, Lex Salica, Lex Langobardorum) esetében is, a házasságról alkotott felfogásukban, hasonlóan a római jogi értelmezéshez, nagymértékben különböztek a keresztény értékrendszertől, ahol a házasság már jogintézménynek minősült. Ez az együttélése a kánonjognak és a szokásjogi normáknak a kereszténység széleskörű elterjedésével számos ellentmondás hordozójává vált a latin egyházrészben.

Ószövetségi párhuzam a lelki javak adásvételéről, 1235-45

(Forrás: Digital Bodleian)

A magukat erősen tartó szokásjogok főleg az Alpokon túli területeken éreztették hatásukat, ahol a házasodott papság és az ágyasság (concubinátus) bevett gyakorlatnak számított. Ezekben a közösségekben a férfivá érés természetes velejárójának tartották, hogy egy férfinak felesége van, és ez alól a világi papok sem képeztek kivételt. A szokásjogba ágyazódó hagyományos mentalitásban ugyanilyen normának minősült a papcsaládokon belüli tisztség átruházás, amely ennek következtében apáról fiúra „öröklődött”, akadályozva ezzel a 10. századtól kezdődő ún. gregoriánus reformok új szemléletmódját, mivel a tisztség átörökítésnek ez a szokásjogi módja magához a tisztséghez kapcsolódó javadalmakra is kiterjedt. Így ez akarva-akaratlanul is előmozdította a simónia (szentségárulás) széleskörű elterjedését az egyházi élet teljes vertikumában. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a 13. század elejétől kezdődően, az új szerzetesrendek alakulásával hirtelen megnőtt a kolostorok és velük egyetemben a kimagasló képzést biztosító kolostori iskolák száma, amelyek elviekben lehetőséget adhattak a nagyszámú papcsaládból származó fiúnak az egyházi szolgálatra, immáron a celibátus keretein belül.

Miséző pap, részlet a Beauvais-i szakramentáriumból, 13. század második fele

(Forrás: Manuscript Road Trip)

Az egyház egyetemes fegyelmének celibátussal foglalkozó kánonjogi forrásai a 4. század elejétől a 11. század végéig terjedően olyan nagy mennyiségű szövegállományt jelentenek, amely meghaladja jelen írás terjedelmi korlátait. Ezért választásom időrendben haladva négy kánonra, két törvényrendelet-gyűjteményre és egy summára esett, érintve a kánonjog ez irányú finomodását.

A papi önmegtartóztatás kérdéskörével kapcsolatban a patrisztikus kori Elvirai Zsinaton (305/306) hoztak elsőízben egyházfegyelmi törvényt, amelyet a kánonsor szerinti 33. kánon tartalmaz:

„Úgy határoztunk, hogy a püspökök, papok, diakónusok, meg az összes oltárszolgálatra rendelt klerikusok teljesen tartózkodjanak feleségüktől és ne nemzzenek gyermekeket. Aki pedig megteszi, azt fosszák meg a klerikusi tisztségtől.”

A 33. kánon megfogalmazása nem hagy kétséget a fegyelmi törvény célját illetően: kötelezi az egyházi szentségben részesült mindhárom papi ordo-t (klérus) vállalt fogadalmának megtartására, vagyis az evangéliumi életre való elköteleződésben szándékozik megerősíteni. Természetükből fakadóan a kánonjogi forrásanyagok nem véletlen, hogy nyolc évszázadon keresztül ezt a szempontot hangsúlyozták és helyezték szélesebb kánonjogi kontextusba, amikor a feleségtől való megtartózkodást (separatum) és az eljárás módját említik.

A Cluny-reform kolostori központjai és kisugárzási területük

(Forrás: Legal History Sources)

A Cluny-i szerzetesi reform megindulásával kezdetét vette az egyházi élet visszahajlítása a tiszta, apostoli életformához. III. Henrik (1017–1056) ún. császári reformmozgalmát (1039–1056) megelőző időszak gyűjteményei közül említést érdemel Burchardus wormsi püspök (965?–1025) Decretum című nagyhatású műve. A húsz könyvre oszló gyűjtemény teljes egészében a reform ügyét előmozdító egyházfegyelmet tartalmazza, köztük foglalkozik a celibátus szükségességével, a házasodott papság és a simónia tiltásával. E három kérdéskör a reform császári fázisát követő egyházi, vagyis a gregoriánus reform fő célkitűzései közé tartozott. Az egyes tartományi zsinatok ez irányú rendelkezéseit lekövetve a Mefi-i (1089) és a III. Római Zsinat (1179) rendezi végérvényesen. A világi papok házasodásáról véglegesen a II. Lateráni Zsinat (1139) döntött. A zsinatot követően létrejött papi házasságkötéseket az egyház érvénytelennek nyilvánította, és szankcionálta. A fegyelmezési eszközök közül a legkeményebb büntetésnek, az egyben „társadalmi halált” is jelentő kiközösítés (excommunicatio) számított, enyhébb volt az ún. „gyógyító büntetés” (cenzúra) kategóriájába tartozó felfüggesztés (suspensio), valamint a pénzbírság kiszabása. IX. Gergely (1227–1241) pápa egyetemes és kizárólagos dekretális-gyűjteményét (Collectio Decretalium Gregorii IX) felhasználó Peñaforti Szent Rajmund (1175–1275) domonkos kanonista 1234-ben összeállított a pápa kérésének megfelelően egy új rendelet-gyűjteményét, a Liber Extra-t. Ez a jogi iskolákban rendszeresített szisztematikus dekretális-gyűjtemény a következőképpen summázza a celibátus magyarázat-értékű indoklását:

„Kettős alapja volt: egyrészt a papi tisztaság, hogy így tisztességgel kívánhassák azt, amit Istentől az imádságban kérnek. A másik ok, hogy akadálytalanul imádkozhassanak (1Kor 7,5), és tölthessék be hivatalukat. Ugyanis nem tehetik egyszerre a kettőt, azaz nem szolgálhatnak az Egyháznak és feleségüknek egyszerre.” (Liber Extra, 1234)

A celibátus-törvény a keresztény hagyományból merítve az érvényes házassághoz kötve – a korszakban egyedülálló módon – „egyenjogúsította” a papi feleségeket. Megadva nekik mint szentségi kötelékben élőknek, az egyenlő félnek kijáró döntési szabadságot, mi több, a tiszteletet. Azt a tiszteletet, ami ezeket az asszonyokat körülvette, az egyház a „mulieres religiosae” megnevezéssel illette, amelyhez jogokat is rendelt nekik, személyes kötelezettség vállalásukból származó jogokat, amelyek a társadalmi környezetükkel fennálló viszonyhelyzetüket és a későbbiekben a beginázsok szabályzatainak kiformálódására is hatással lehettek.

Huguccio (1140? –1210) pisai kánonjogász, – akinek egyébként consensus-elmélete nagy hatást gyakorolt a 12. századi egyházi házasság fogalmára – a celibátus értelmét szintén a felszentelt állapotból vezette le. A papi önmegtartóztatásnak ezt a követelményét az 1190 körül írt „Summa in Decretum Gratiani” című művében a következőképpen fogalmazta meg:

„…nem kötnek házasságot és a már megkötött házassággal nem élnek.”

Ez a rövid dictus több ok miatt is rendkívül értékes. Először is tájékoztatást kapunk ötven évvel későbbről, a II. Lateráni Zsinat fegyelem alkalmazásának gyakorlati megvalósulásáról. Továbbá figyelmet érdemel, hogy olyan információval függ össze, amely „megoldási kísérletünket” továbbfejleszthetővé teszi. Talán nem megalapozatlan azt feltételeznünk, hogy a házasodott papok többsége a szeparáció mellett döntött, tekintettel arra, hogy nem ismerünk olyan adatot, amely a hivatásukat elhagyó papok okozta krónikus hiányról tanúskodna az egyházmegyés püspökök éves látogatási jegyzőkönyveiben (canonica visitatio).

Ellenben a papfeleségek további sorsával kapcsolatban semmilyen közvetlen információnk nincs. Valószínűleg éppen az elhallgatások hézagjaiban kell keresni, amilyenek azok a zsinati kánonok, amelyek feltárják a reform okozta problémák feledés borította kezelését, így a papfeleségek helyzetét. Ilyennek számít a magyar egyházrész vonatkozásában a II. Esztergomi tartományi zsinat (1100/1112?) 9.,10.,12., kánonja, amelyeket úgy tűnik, már nem elvi vitakérdésnek, hanem kifejezetten gyakorlati használatra alkottak meg:

„A püspök ne szenteljen föl klerikust diakónusnak vagy felsőbb rendre, hacsak előbb megtartóztatást nem fogad; s ha felesége volt, csak az ő beleegyezésével szentelhető fel, miután ez hasonló ígéretet tett, előbb azonban felesége lakásáról és életfenntartásáról gondoskodnia kell. Ha pedig valamely pap ágyast tart, el kell venni tőle és vezekeljen s csak azután szolgálhat ismét az oltárnál.”

Bár e névtelen asszonyok sokasága már csak árny a múlt élettelen maradványai között, mégis elgondolkodtató, hogy valójában hányan éltek kényszerszülte egyenjogaikkal? Milyen mértékben lehetett frusztráló és elidegenítő érzés a különválás? Vagy a kényszerszülte megoldás helyessége? Szövegtanúk (pl. gazdasági feljegyzések, temetési jegyzőkönyvek) hiányában kérdéseink rendre megválaszoltalanok maradnak. Amennyiben elfogadjuk a női csoportosulások keletkezésének alapokának a celibátus intézményesülését, akkor szükséges és megkerülhetetlen az oksági kapcsolaton túl, az azonosság bizonyítása is a női csoportosulások és a későbbi begina-testvérületek között. Ehhez viszont rá kell kérdeznünk a lényegre: hogyan hagyományozott ez a gondolkodáskultúra? Mire helyezte a hangsúlyt? Egyetlen szóban: a hitre.  A cselekvő hitéletre, amely a begina-testvérületek leglényegesebb sajátosságává vált, mivel elég kevés a valószínűsége, hogy a Latin Nyugat különböző régióiban megközelítően azonos időszakban hirtelen ilyen nagyszámú nő érezzen késztetést a hit megélésének közösségi életformája iránt. Ez a Krisztushoz kapcsolt élet iránti fokozott elköteleződés ugyanakkor korántsem lenne meglepő a papfeleségek esetében, hiszen ez természetszerűleg levezethető korábbi életükből.

Lombardiai bizzoche-k szövés, illetve fonás közben

(Forrás: Beguinal movement)

Az épített környezeti tér vonatkozásában az egyik támpontot a családról történő gondoskodási kötelezettség jelenti. A 10–11. század aszimmetrikus társadalmi alakzatában a papfeleségek függő státusukból kifolyólag – feltéve, ha jogállásuk azonos volt férjükkel – személyükkel és javaikkal az egyház potestates-a, vagyis igazságszolgáltatási hatalma alá tartoztak. Ezt látszik megerősíteni, hogy az első „locusok” a kontrollt biztosítani képes püspöki területeken, illetve valamely szerzetesrend környezetében létesültek, mivel a kánoni rendelkezéseknek nem a családok szétszakítása volt az alapvető célja, hanem a házasfelek szabad döntését követően az elkülönült életmód megteremtése. Ezért valószínűsíthető, hogy a papcsaládok házait vagy épület-csoportjait korábbi lakóhelyük, a plébánia szomszédságában vagy egy nagyobb város esetében egy erre kijelölt helyen hozták létre. Eltartásukról a kánonjogi rendelkezés értelmében a továbbiakban is az egyházi tisztséget viselő „pap-férj” gondoskodott. Következésképpen elképzelhetőnek látszik, hogy a celibátus intézményének igen lassú, de széleskörű elmélyülésével a papcsaládoknak kialakított lakóhelyek a reform folyamat előrehaladtával egyre több épülettel bővültek, s idővel átalakultak udvar-közösségekké, amelyeket már a 12–13. században létesülő beginázsok egyik lehetséges előzményeként is értelmezhetünk.

A belgiumi Turnhout 1340 körül alapított beginázsának tájrendezési rekonstrukciós terve, 2013-14

(Forrás: arat.be)

Ezek a fallal körülvett udvar-közösségek a beginákra oly jellemző gondolkodáskultúra kiformálódási és tovább hagyományozási helyeivé válhattak az évszázadok alatt. Minden bizonnyal erős támasz lehetett megváltozott életállapotuk megélésében és az együttes cselekvésben, hogy a csoportosulásokban benne volt közös történetük izgalmas valósága, amelyet egyszerre éltek át. Az egyházi megújulási folyamattal párhuzamosan létrejövő csoportosulásokban kezdett kiformálódni lelkiségük új megnyilatkozása, összekapcsolva saját valóságukkal, amely végül elvezethette őket egy új életforma kialakuláshoz: a testvérülethez. Egyszerűen fogalmazva, ebben a patriarchális világban rányílt a szemük „Isten-női arcára”, hiszen a Szentírás első soraiban ez áll: „…Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27).

Szent Mária Magdolna (? – Kr.u. 74?) 3D technológiával készült arc rekonstrukciója a franciaországi Saint-Maximin-la-Sainte-Baume-i bazilikában őrzött koponya ereklyéje alapján

(Forrás: Guadalupe House)

Talán nem véletlen, hogy a szeparációban élő papfeleségek feltételezett életminta előzménye és a későbbi begináknak nevezett testvérületek összeérése a patrocínium, illetve titulus választásokban is megmutatkozik. A 11. században először a Cluny-i reformközpontok, majd a szigorúbb gregoriánus irányvonal hatósugarában számos, a későbbi begina-testvérületekhez köthető templomot szenteltek fel és helyeztek Szent Mária Magdolna oltalmába. Annak a nőnek az oltalmába, aki a keresztény tanítás lényegének, Krisztus feltámadásnak volt az első tanúja. Egy rosszéletű nő, aki korábbi életét megbánva a szeretet megélésében találta meg élete célját, és akit valójában a latin egyház nem a papfeleségeknek, még csak nem is az egykori ágyasoknak állította példaképül, hanem megújulási szándékának jeléül saját világi papjainak. Ez a folyamat azonban a Trento-i Zsinatig (1545–1563) elhúzódott, amikortól kezdve már rögzült a társadalom kollektív tudatában, hogy a (római katolikus) papok önmegtartóztatásban élnek.

Penyaskó Tamás

Felhasznált irodalom

Alfons Maria Stickler bíboros: A klerikusi celibátus. fejlődéstörténete és teológiai megalapozása (A mű eredeti címe: Der Klerikerzölibat: seine Entwicklungsgeschichte und seine theologischen Grundlagen). Ford: Dr. Csordás Eörs. Budapesti Központi Papnevelő Intézet. Budapest 1994.

Arnold Angenendt: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig. Szent István Társulat, Budapest 2008.

Charles Du Fresne Sieur Du Cange: Glossarium mediæ et infimæ latinitatis I-VIII. Unveränderter Nachdruck der Ausgabe von 1883-1887, Akademische Druck und Verlagsanstalt, Graz 1954.

Documenta Catholica Omnia, Mansi JD [1692-1769], Sacrorum Conciliorum Nova Amplissima Collectio Vol 002, 020, 021, 022. Internetes elérhetősége:

http://www.documentacatholicaomnia.eu/01_50_1692-1769-_Mansi_JD.html   

Erdő Péter: Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézet. Szent István Társulat. Budapest 1998.

Jennifer D. Thibodeaux: The Manly Priest: Clerical Celibacy, Masculinity, and Reform in England and Normandy, 1066-1300. University of Pennsylvania Press, 2015.

Jennifer Kolpacoff Deane: “Beguines” Reconsidered: Historiographical Problems and New Directions. Monastic Matrix, 2008.

Michelle Armstrong-Partida: Priestly Marriage: The Tradition of Clerical Concubinage in the Spanish Church. Academia, 2009.

Ezt olvastad?

Az új Nemzeti alaptanterv (NAT) történelem tantárgyra vonatkozó részéről 2020. február 13-án rendezte meg kerekasztal-beszélgetését a PTE BTK Történettudományi Intézetének