„Bár fokozatosan múzeumi ember lettem, maradtam néprajzos és társadalomtörténész”– interjú Granasztói Péterrel

Granasztói Péter néprajzkutató, társadalomtörténész, muzeológus. A modernitás előtti lakáskultúra és a tárgyi világ kutatója. A neve összefonódik a sok költözést megélt, a közelmúltban Városligetbe ért Néprajzi Múzeummal. Az intézményben 1997 óta dolgozik, amikor átvette Benda Gyula társadalomtörténésztől az inventáriumgyűjteménnyel kapcsolatos teendőket. 2003 óta a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának főosztályvezetője, 2022 óta gyűjteményi főigazgató-helyettes. Ez elmúlt húsz évben kutat, ír, kiállítást rendez, ha kell, többedmagával múzeumot költöztet. Pályája eddigi tapasztalatairól Rácz K. Bence kérdezte.

Újkor.hu: Úgy tudom, hogy az édesapja, Granasztói György történész amellett, hogy sokat tett a magyar történészszakmáért, egyetemista korában nagyon elhivatott volt a házibulik iránt. Az előbbi, tehát a lehetséges szakmai babérok, vagy inkább a bohém hallgatói élet vonzotta Önt a Bölcsészkarra?

Granasztói Péter: Épp mostanság gondolkodtam azon, hogy amikor a pályámat kezdtem, nem lehetett az ember annyi minden, mint manapság. Lehetőségből is kevesebb volt. Akkor egyetemekben és szakmákban gondolkodtunk, nem volt egy-egy foglalkozás között olyasmi átjárás, mint manapság. Én személyesen pedig leginkább semmin nem gondolkoztam. Azt hiszem, későn érő gyerek voltam. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjek magammal. Ráadásul bár a történelem mindig is érdekelt, olyan kimondottan jó tanuló nem voltam. Aztán a történelem mellé valahogy bekúszott a néprajz. Ehhez családi kötődésem van – mert Györffy István néprajzkutató a dédnagyapám. Szóval a családunkban létezett egy erőteljes néprajzos szál és hagyomány. Amikor felvételizni kellett az egyetemre, tehát a történelmet és a néprajzot jelöltem ki mint két célt. Mindkét szakra komoly lexikális tudást kellett produkálni. Kétfordulós felvételik voltak, ráadásul óriási túljelentkezés – a néprajz szakon körülbelül 8–10 hely lehetett akkoriban. Bár elsőre nem vettek fel, másodjára bejutottam a történelem szakra. A két felvételi között volt egy szabad évem, amit már akkor a Néprajzi Múzeumban töltöttem. Raktárkezelőként dolgoztam. A gap year után mindenféle hátsó kapukon evickéltem be a néprajz szakra. Nem volt olyan határozott elképzelésem, hogy mi legyen belőlem, mint azt a családi légkör sugallaná. Aztán sok minden hatott rám…

Mégis mi minden, például a franciaországi útja?

Igen, például az is. Édesapám akkortájt alapította az Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszéket, ami azóta is az ELTE Történeti Intézetében működik. Mivel emiatt kapcsolatban volt francia intézményekkel, valahogy meg tudtam szerezni egy ösztöndíjat. Ez 1995-ben, nem sokkal a rendszerváltás után óriási lehetőség volt. Ami azonban egy korábbi hatást jelentett, az a Művelődéstörténeti Tanszék közege. Pontosabban Kósa László órái és témái. Például a kisnemesség kutatásaira gondolok. Hasznos volt, mert olyan könyvekről lehetett hallani a tanszéken, amit a Néprajzon nem. Ezeket azonnal végigolvastam. Társadalom- vagy kultúrtörténeti jellegű munkákat a Kósa-szemináriumokon vettem kézbe először. Bár én csak ezeket az órákat látogattam, nagyon újító szellemű foglalkozásnak ítéltem őket. Igaz, ez az egész tanszékre jellemző volt. A Néprajz Tanszéken is voltak inspiráló szemináriumok: például az egyik, a Folklór Tanszéken tartott órának köszönhetem az első komolyabb témámat, amiből később a történelem szakdolgozatomat írtam a városligeti szórakozási szokásokról.

Vissza Franciaországra. Amikor kijutottam, akkor volt a mikrotörténelem a csúcson. Szóval amikor 1995-ben kikerültem az École-ra abban az volt a pláne, hogy azok a szerzők adtak elő, akiknek a műveit korábban csak olvasni volt lehetőségem. Ráadásul ez akkor volt, amikor frissen jöttek ki a nyomdából a mikrotörténetírás eszköztáráról szóló viták és elsősorban olasz és francia munkák. Komoly elméleti hátteret kaptam kint: nagy lehetőség volt.

És mi a helyzet a párizsi levegővel? Az nem ihlette úgy meg, mint a szakmai légkör?

Dehogynem! Imádtam Párizst. Ezt főleg a városra értem, hiszen nem elsősorban a francia hallgatótársakkal voltam elfoglalva. Inkább a várossal és az ölembe hullott lehetőségekkel foglalkoztam. A városrészeket szisztematikusan bejártam, és módszeresen végignéztem a múzeumokat is. Hirtelen minden érdekes volt: azt hiszem, sokkal jobban érdekeltek Párizs apró részletei – az utcák és az épületek – mint Budapesten ugyanezek. Talán azért is, mert találtam egy nagyon jó útikönyvet, ami nagy segítség volt.

Azt, hogy tárgyakkal kezdett el foglalkozni, inkább a kinti szemináriumoknak tudja be vagy a Tárgyi Néprajzi Tanszék hatásának?

Párizsba már egy többé-kevésbé meghatározott témával a tarsolyomban utaztam ki. Egyetemistaként keresi mindenki, hogy milyen témában lehetne elmélyülni. Voltak az én egyetemista éveim alatt is olyan órák, amelyek nagyobb hatással voltak rám, mint más foglalkozások. Mégis, talán az apám kérdezte egyszer, hogy miért nem kezdek el inventáriumokkal foglalkozni, amikor látta, hogy szeretek számolgatni. Egyébként, amikor a rendszerváltás után ő nagykövet volt Belgiumban, akkor volt lehetőségem ott is egyetemre járni. Volt kint egy döntési helyzet: ki kellett gondolnom, hogy milyen témában szeretnék elmélyülni és kutatni. Na akkor jöttek elő újból az inventáriumok és a hagyatéki leltárak. Ezekben a forrásokban a néprajzi tanulmányaimból már ismert tárgyak köszöntek vissza. Rögtön kiderült, hogy az inventáriumkutatásnak Magyarországon van egy fontos központja. Így ismertem meg Benda Gyulát. Elkezdtem vele konzultálni – később egyébként ő biztosította a szakdolgozati és a doktori kutatásaim helyszínét.

Tehát Franciaországba már úgy utaztam el, hogy az inventárium és lakáskultúra iránti kíváncsiságomat felkorbácsolták ezek az előzmények. Amikor elkezdtem a forrásokkal bíbelődni, hamar egyértelművé vált, hogy az összeírt tárgyak, elsősorban bútorok lesznek az érdekesek ezekben. Erről kezdtem tehát nagyon sokat olvasni. Fontos célom volt, hogy a téma egész szakirodalmát feldolgozzam. Mivel a francia inventáriumkutatás nagyon erős volt – a franciák leginkább társadalom- és fogyasztástörténeti megközelítést alkalmaztak –, a kinti könyvtárak remek terepet jelentettek számomra. Tehát a tárgyak témaköréhez a történeti források felől kerültem. Akkor még gondolatban sem volt meg, hogy én muzeológusként foglalkozzak ezekkel.

Elcsent valamit a „francia módszertanból”?

A faktoranalízist mindenképpen: ez egy többváltozós statisztikai módszer, amit akkoriban már egyszerű számítógépes programmal is el lehetett végezni, és újításnak számított a hazai és nemzetközi inventáriumkutatásban. Korábban Benda Gyula révén nagyon megtetszett a kutatás kvantitatív vonulata. Ő ennek zászlóvivője volt: gyakorlatilag már az első számítógépekkel elkezdték a munkát a Néprajzi Múzeumban. Kiötlött egy adatbázis használaton alapuló feldolgozási módszert, amit aztán az inventáriumok döntő részén alkalmazni lehetett. Gyakorlatilag az egész kutatásom úgy kezdődött, hogy 200 kiskunhalasi inventáriumot betettem egy adatbázisba és azt különböző szempontok alapján elkezdtem elemezni. Egyértelmű volt, hogy ezt a magasszintű kvantitatív elemzést informatikai eszközökkel kell elvégezzem. Az inventáriumok ilyen megközelítésű elemzése újdonság volt akkoriban, amilyen irányba Benda Gyula végül nem indult el. Ehelyett a kvantitatív módszereket demográfiai, társadalomtörténeti kutatásaiban alkalmazta. A témavezetőm is volt a kiskunhalasi inventáriumokat feldolgozó szakdolgozatomban, és amikor visszajöttem Párizsból, felkért, hogy vegyem át a helyét a Néprajzi Múzeum Inventáriumgyűjteményében. Így kerültem újra vissza a Múzeumba már végzett egyetemistaként.

Mit tesz az ember, amikor nulla futott kilométerrel egy avatott társadalomtörténész, Benda Gyula felkéri, hogy vegye át tőle az általa őrzött gyűjteményt? Mik voltak a kihívások az elején?

Váratlan, speciális és haladó történet az inventáriumgyűjteményé. Benda Gyula és Hoffmann Tamás ráérzett arra, hogy semmit nem tudunk a múzeumi tárgyakról és hogy erőfeszítéseket kell tenni, hogy feltérképezzük azoknak a társadalmi valóságát. Ráeszméltek, hogy tudnunk kell, hogy egy-egy tárgy mögött milyen történet van. Az volt az elgondolásuk, hogy inventáriumokkal lehetne rekonstruálni a tárgyak történeti kontextusát, és ezekkel a forrásokkal lehetne meghatározni egy adott múzeumi tárgy gyakoriságát vagy hogy miben rejlett annak az értéke. Erre egy grandiózus kutatási programot építettek, amiben összegyűjtöttek tízezernél is több hagyatéki leltárt. A munkába bekapcsolták a vidéki levéltárakat is, amelyekből a források fénymásolatai beérkeztek a múzeumba. A cél az volt, hogy ezeket feldolgozzák: na, ebbe kerültem bele. Ekkorra a program már túl volt a zenitjén, én pedig nem rettentem meg ettől a dologtól. A hagyatéki anyagokat kellett leltározni. Ez amellett, hogy jól jött a saját kutatásomhoz, rögtön egyfajta múzeumi szemléletet adott. Aztán hamar kiderült, hogy még nekem feladatot kellene adni. Úgy hozta az élet, hogy megkaptam mellé a Diapozitív-gyűjteményt, ami gyakorlatilag egy harmincezer darabos fotógyűjtemény. Ezt kellett rendeznem és feldolgoznom.

Ha mellette disszertációt is írt, ez sűrű időszak lehetett…

Az kicsit később volt. Két szakdolgozatot írtam ekkortájt: történelemből a városligeti szórakozási szokások voltak a témám. A néprajzszakos szakdolgozatom pedig az inventáriumkutatás volt, amiben a kiskunhalasi lakáskultúra, tárgyi világ változását elemeztem a 18. század végétől 1850-ig. Az előbbi 1995-ben, az utóbbi 1997-ben készült el. A Társadalom- és gazdaságtörténet doktori programot csak 2000-ben kezdtem. De ekkorra már a kezemben voltak a források és gyakorlatilag már csak egy módszertant kellett végigvinni rajtuk.

Azt tudja, hogy Benda Gyula rajta tartotta-e a szemét az Ön munkáján?

Szoros kapcsolatban voltunk. Visszajárt a Múzeumba, és az Atelier miatt is megvolt egyfajta kapcsolat. Nagyon jó viszonyban voltunk és sokat találkoztunk. Akkortájt komoly szerepeket vállalt több helyen is, ennek ellenére figyelte, hogy mivel foglalkozom.

2004-től egy sor kiállításon dolgozott és kevesebbet írt. Van oka, hogy nem az utóbbi utat választotta, miután 2006-ban elkészült a disszertációjával? Volt ebben tudatosság?

Nem különül el a két műfaj annyira egymástól, mint azt elsőre gondolnánk. Mindegyik kiállítást izgalmas kutatási folyamat előzte meg. Szóval ez nem különbözött a korábbi évek tapasztalataitól. Valahogy bekapcsolódtam a kiállításokba. Mint első izgalmas kihívást, a cifraszűrről szólót említem. Ezt Lackner Mónikával, a textil- és viseletgyűjtemény főmuzeológusával csináltuk. A koncepció alapos történeti kutatáson alapult, és azért volt különösen nagy élmény, mert társadalomtörténeti szempontrendszert tudtunk alkalmazni, ami nekem fontos. Gyakorlatilag a cifraszűr használattörténetét és a ruházat szimbolikáját mutattuk be. Egyébként kapcsolódik egy elképesztő kutatási élmény ehhez. Épp Párizsban voltam, amikor megtaláltam annak a történetnek a bizonyítékát, hogy amikor Gróf Teleki Sándor Franciaországba emigrált az 1848/1849-es szabadságharcot követően, ajándékba adta a szűrét Victor Hugonak. Ez addig nem volt bizonyított. Amikor ennek utánamentem, kiderült, hogy valóban így lehetett: Victor Hugonak rengeteg írásában tükröződik a történet és maga a cifraszűr. Ráadásul a költő-író fia le is fotózta Telekit ebben a ruhadarabban az 1860-as években.

Az Átány-kiállítás előkészületei tartogattak hasonló élményeket?

Az valamelyest más típusú munka volt. Fél Edit és Hofer Tamás Átány-kutatása egy nagyon fontos néprajzi és társadalomtörténeti mérföldkő volt, amit a szocializmusban elhallgattak, emiatt az eredményei csak külföldön jelenhettek meg. Az egyetemen például semmit nem hallottunk róla. Ez a kutatás azért nyűgözött le különösen, mert a vak, csak a tárgyak megnevezéseit tartalmazó inventáriumokhoz képest a kézzel fogható tárgyak mindennapi szerepét és fontosságát egyedülálló módszerességgel sikerült gyűjteniük és dokumentálniuk. A kiállításban Fejős Zoltán hatására magát a gyűjteményt és a gyűjtés történetét dolgoztuk fel. Hiszen ha ezt nagyon alaposan ismerjük, érdemes ilyen szempontrendszerrel bemutatni egy anyagot. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik az igény, hogy a gyűjtéstörténet legyen kritikai megközelítésű. A folyamatba, ahogy ez a szemlélet kialakult, bekapcsolódott ez a kiállítási projekt is. Óriási élmény volt a rengeteg adatot, dokumentumot feltárni és párosítani a különféle fényképekkel és más jellegű forrásokkal.

Hasonlóan nagy élmény volt Györffy István Fekete-Körös-völgyi gyűjtésének a feltárása és értelmezése. Azért fontos ezekben a projektekben a terepen végzett kutatás tapasztalattörténetéből kiindulni, mert elengedhetetlen információt hordoz, és az értelmezési folyamatban kiemelten fontos az, hogy egy kutató miért éppen azokat a tárgyakat gyűjti, amiket és miért épp olyan módszerrel, amilyennel. Ha ezt egy ideig boncolgatjuk, azáltal magához a gyűjtőhöz kerülünk közelebb. És máris többet mutathatunk be, mintha csak a tárgyakkal úgy egyébként foglalkoznánk mindenféle kontextus nélkül.

Amiről beszél, merőben más nézőpontot igényel, mint az inventáriumok statisztikai elemzése…

Persze! Attól, hogy az ember bekerül egy munkahelyre, nem áll meg a tanulási és a kutatási folyamat. Valójában, ha erre van tér és idő, itt kezdődhet el igazán.

Említette, hogy kezdetben nem tekintett magára muzeológusként. Mitől vált azzá azon túl, hogy múzeumban kezdett dolgozni? Mestereket választott volna magának?

Hosszú út volt, mire fokozatosan meg- és kiismertem a feladatokat. Szépen lassan szippantott be az intézmény és lassan váltam múzeumi emberré. Van egy nagyon gyakorlatias oldalam, aminek köszönhetően testhezálló a múzeumi élet. Itt nem pusztán kutatunk: nap mint nap nyilvántartunk, leltározunk vagy kiállításokat készítünk. Tehát kézzelfogható dolgokkal foglalkozunk. És ha valaki több év után bekapcsolódik egy múzeum működtetésébe, irányításába is, az ezt az egészet megfejeli: nekem 2002-től nyílt erre lehetőségem, azóta főosztályvezetőként dolgozom a Múzeumban. Vezetőként szintén gyakorlatias feladataim vannak, amelyek bár sok időmet elviszik, szeretem csinálni. Ilyen volt az elmúlt években például a kiköltözés a Kossuth téri épületből vagy az új múzeumépület megtervezése. Nekünk kellett mindent leszervezni az ötleteléstől a kulcs átvételéig. Ebben a folyamatban az én feladatom volt, hogy az archívum gyűjteményeinek érdekeit képviseljem: hogy az épület alkalmas legyen azok megőrzésére, kutatására, továbbá hogy ezek a kulturális javak sérülésmentesen kerüljenek át a korábbi épületből a mostaniba. Ez egy tanulásként is értelmezhető, hiszen abból kellett okulni, amit rossznak tartottunk a Kossuth téri épületben, ami korszerű múzeumi működésre egyre kevésbé volt alkalmas.

Az inventáriumokról sokat írt. Tudta hasonlóan kamatoztatni a kutatásaiban a „diapozitív” ismeretét?

Sokáig – mivel a disszertációmat írtam – az inventáriumokon végzett kutatások kötöttek le. A diapozitívgyűjteményben nagy kutatásokat nem végeztem. De ez nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztattak volna olyan kérdések, amelyeket egy ilyen jellegű gyűjtemény felvet. Az archívumi gyűjteményeket a „diapozitívnak” köszönhetően ismertem meg. Például a fotó vagy kéziratgyűjtemény, a népzenei gyűjtemény a magyar népi kultúra legfontosabb forrása, ami óriási kincseket rejt. Missziónk lett, hogy a gyűjteményeket digitálisan hozzáférhetővé tegyük, amiben a Néprajzi Múzeum mindig az élen járt. Hasonlóan gyakorlatias és izgalmas feladat volt a gyűjtemények gyarapítása, amelyet először szintén a diapozitívgyűjteményben talált meg. Elképesztő és megrendítő felajánlásokat kaptunk. Például azért ajándékozott nekünk egy ötezer darabos diaanyagot egy mozgássérült világutazó, hogy meghálálja a magyar állam gondoskodását. Ez egy elképesztő és értékes cselekedet volt a részéről. Tehát az archívumi teendők közepette végképp beleszerettem a muzeológusi munkába, sőt eljutottam oda, hogy a Múzeum történetét és főleg az épületeinek, költözéseinek a történetét is elkezdtem kutatni. A Kossuth téri épültről és annak múzeumi használatának történetéről kiállítást is készítettünk.

Most, hogy a Múzeum állandó helyre került a Városligetben, nem nosztalgiázik azon, hogy mit lehetne kezdeni a ligeti szórakozási szokásokról meglévő ismereteivel?

Egyáltalán nem engedtem el a témát. Pár tanulmányom meg is jelent, és előadásokat is tartok róluk. Bevallom, egy ideig dilemmáztam, hogy valamivel népszerűbb történész lennék, ha a városligeti témával foglalkozom. Hiszen ez könnyebben feldolgozható, népszerűbb téma és talán nagyobb babérokat is ígér, mint az inventáriumok elemzése. Valljuk be, a faktoranalízissel végrehajtott számolgatás egy nagyon rétegműfaj! Most, hogy az állandó kiállítás elkészült – ami egyfajta betetőzése a költözésnek és az intézmény megérkezését is jelzi –, egy könyvvel készülök. Ezt két éve tolom magam előtt. A városligeti szórakozási szokásokról írt eddigi tanulmányaim és az új kutatásaim szerepelnének benne társadalomtörténeti megközelítésben. Hiszen továbbra is néprajzkutatónak és társadalomtörténésznek vallom magam.

Rácz K. Bence

Ezt olvastad?

Technokraták a pártállamban – a szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban

Bódy Zsombor, az ELTE TáTK Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének professzora hosszú ideje kutatja az 1945 utáni Magyarország szocialista nagyvállalatait, technokráciáját,

X