Búcsú Voigt Vilmostól

Voigt Vilmos (Szeged, 1940. január 17. – Budapest, 2025. június 8.) halálával a magyar és nemzetközi folklorisztika szegényebb lett a talán utolsó enciklopédikus tudóssal. Voigt reneszánsz ember volt, a humán tudományok polihisztora, hiszen szűkebb hivatásán és szakterületén, a folklorisztikán kívül kevés olyan bölcsészeti diszciplína létezik, amelyhez ne szólt volna hozzá kompetens módon, amelyben ne alkotott volna: az irodalomtörténettől a vallástörténetig, a finnugrisztikától a skandinavisztikáig, a számára különösen fontos, az interdiszciplináris ismereteket és szemléletet eleve magában hordozó szemiotikával bezárólag. Legendás volt szakirodalmi tájékozottsága és olvasottsága. Csekély túlzással: alig volt olyan kurrens folklorisztikai tanulmány vagy kötet, amely elkerülte volna a figyelmét, és amelyet aztán ne használt volna fel naprakészen írásai valamelyikében, vagy éppen egyetemi oktatói tevékenysége során.

Voigt Vilmos az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett 1963-ban magyar nyelv és irodalom, valamint néprajz szakos diplomát, és ahol még ugyanabban az évben a Folklore Tanszéken kapott tanársegédi állást. Szinte egyedülálló az, hogy pályakezdésétől 2010-ben történt nyugdíjba vonulásáig megszakítás nélkül ott dolgozott, 1979-től a tanszék, majd a Néprajzi Intézet vezetőjeként. Az ő kezdeményezésére indult el ugyanott a magyar és összehasonlító folklorisztikai doktori program.

Bár az ELTE Folklore Tanszékén annak megalakulása óta mindig is a magyar néprajztudomány jeles szakemberei oktattak, az Voigt Vilmos közel öt évtizedes ott tartózkodása alatt vált a folklorisztika nemzetközileg is elismert tudományos műhellyé. Külföldi kitüntetései (a Finn Szemiotikai Társaság Oskar-jutalma; a Tartui Egyetem díszdoktorátusa), a nemzetközi tudományos társaságokban (SIEF, ISFNR) betöltött tisztségei, külföldi oktatói tevékenysége és nem utolsó sorban a nemzetközi folyóiratokban megjelent nagyszámú publikációja azt eredményezte, hogy a világ szinte összes folklorisztikai műhelyében számon tartották, ismerték, a műveit pedig olvasták, és gyakran hivatkoztak rá. Sok nyelven beszélt és levelezett, anyanyelvén kívül angolul, németül, franciául, oroszul és finnül felsőfokú szinten. Ennek is betudható, hogy a nemzetközi konferenciák állandója résztvevőjeként sokszor ő képviselte egy személyben a magyar néprajztudományt, nem kis szerepet játszva a tudás-transzferben: híreket hozva a nyugat-európai és észak-amerikai új kutatási eredményekről és irányzatokról, illetve híreket vive a magyar folklorisztikai újabb, innovatív fejleményeiről. Nyelvi kompetenciájára beszédes adalék az az anekdotikus történet, hogy egyszer egy ázsiai országban rendezett konferencián azzal a megjegyzéssel kapcsolgatott ide-oda a fülhallgató kínálta különféle nyelvek között, hogy vajon mennyit ért meg az általa nem ismert kisebb „egzotikus” nyelvekből.

Voigt Vilmos tárgyi tudása és vitaképessége a pályatársai számára egyszerre volt lenyűgöző és nyomasztó. A magyar felsőoktatás és tudomány kommunista, majd posztkommunista évtizedeiben a rá jellemző, valóban egyedülálló olvasottság, szakmai felkészültség és az azzal járó kritikai szellem nem aratott osztatlan elismerést. Bizonyára ez a körülmény is szerepet játszott abban, hogy bár az egyetemi ranglétrán a professzori, majd professzor emeritusi címig is eljutott, azok közé a korszakos jelentőségű tudósok közé tartozott, akiket az MTA nem választott tagjai sorába, és aki a tudományos pálya legrangosabb állami kitüntetésének számító Széchenyi-díjat sem kapta meg, a magyar tudományos közélet nem kis mulasztásaként.

Az persze igaz, hogy Voigt rettegett kritikus volt. Életművének számottevő részét képezi az eljövendő feladatok tudománytörténeti kontextusba helyezett felvázolása és kitűzése, a folytonos reflexió, és nem utolsó sorban azokra a kortárs kiadványokra reflektáló recenziók, melyek az elvégzett munka elismerése mellett valóban nem nélkülözték a kritikai attitűdöt. Helyenként akár fanyar, szarkasztikus stílusban, amelyet különösen nehezen viseltek azok, akik találva érezték magukat, amikor többnyire szellemes és lényeglátó módon a recenzált mű egy-egy hiányosságára vagy tévedésére rátapintott. Az bizonyos, hogy a nemzetközi folklorisztika tudós köreiben több vele rokonszenvező kollégája volt, mint Magyarországon. Barátja volt az amerikai Alan Dundes, jó kapcsolatot ápolt az Enzyklopädie des Märchens munkaközösségének tagjaival, a finn Lauri Honkoval, a Magyarországról Bloomingtonba emigrált Dégh Lindával, a Magyarországon kívüli magyar tudományos műhelyek néprajzos munkatársaival. Fő szervezője volt az International Society for Folk Narrative Research Budapesten tartott 1989-es kongresszusának (vö. Artes Populares 16–17., 1995). A nem maradéktalan tudományos karriert azonban az ő esetében is kárpótolta tanítványai ragaszkodása, az a mintegy félszáz évfolyamon végzett diák, akik a pesti egyetemen az ő óráin szerették meg a folklórt, és váltak maguk is nagy számban képzett szakemberekké, elhivatott kutatókká. A hallgatói elé támasztott nem csekély elvárásokról, a kötelező olvasmányok hosszú listájáról, a lábjegyzetekig menő vizsgakérdésekről máig legendák tucatjai keringenek az általa oktatott néprajzosok szájhagyományában – ennek ellenére a hallgatói körében általános népszerűségnek örvendett eredendő nagyvonalúsága és humánuma miatt, és mert az általa megismert szellemi univerzum a hallgatóit már diákként is lenyűgözte. Fő pedagógiai módszerét a „vadász” hasonlattal igyekezett megvilágítani: oktatóként mindig kicsit a „futó vad” elé célzott, ugyanis az volt az elve, hogy az egyetemi hallgatót olyan feladatok elé állítsa, amely aztán képes kihozni belőlük a maximumot. Mint azt utóbb kollégájává vált számos tanítványának példája mutatja, oktatói tevékenysége e tekintetben (is) sikeres volt.

Voigt professzor „grafomán” voltáról közkeletű volt a vélekedés a kortársai körében. És talán valóban volt ebben a feltételezésben némi igazság, hiszen vagy éppen dolgozott valamilyen tudományos cikken, vagy megjelenés alatt volt tőle néhány tanulmány, vagy valamelyik frissen megjelent lapban volt olvasható egy-egy új Voigt-írás. Konferenciákon is gyakran lehetett látni, amint mások előadása közben fél szemmel éppen valamelyik korrektúrát javítgatja. A Magyar Tudományos Művek Tárának precíz kimutatása szerint hatvankét év alatt összesen 1510 publikációja jelent meg, köztük 38 szerzői és 41 szerkesztett kötet. Szerkesztette a budapesti tanszék kétnyelvű folklorisztikai periodikáját (Artes Populares) és Hungarian Studies című folyóiratot, tankönyveket írt, számos hazai és külföldi lexikon, enciklopédia munkatársa, szerzője volt. Kötetté érett első művei főként a folklorisztika elméleti kérdéseivel foglalkoztak (A folklór alkotások elemzése. Budapest, Kiadó, 1972; A folklór esztétikájához. Budapest, 1972), majd érdeklődése mindinkább a szemiotika felé fordult, szoros összefüggésben az évtizedeken át általa vizsgált történeti vagy recens folklorisztikai, kultúrtörténeti és vallásantropológiai kérdésekkel. Fő művei: a több bővített kiadást megért Európai folklór (Debrecen, 2020), az Etnoszemiotika (Budapest, 2013) és A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba (Budapest, 2004) című kötetei, de olyan unikális témákban is otthonos mozgott, azokról monográfiát publikálva, mint Aquinói Szent Tamás és a mágia (Budapest, 2014) vagy az Óizlandi irodalom és kultúra (Budapest, 2016). Könyveinek túlnyomó többsége már az ezredfordulót követő években jelent meg, részben korábban publikált tanulmányai, valamint egyetemi előadásainak szerkesztett, egybegyűjtött summázataként (pl. Világnak kezdetétől fogva. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Budapest, 2000; A folklórtól a folklorizmusig. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Budapest, 2001; A magyar ősvalláskutatás kérdései. Budapest, 2003; Magyar, magyarországi és nemzetközi történeti folklorisztikai tanulmányok. Budapest, 2004; Negyvenöt év a szerelem kertjében. Összegyűjtött tanulmányok. Budapest, 2014; Finnugrisztika – filológia – folklorisztika. Válogatott tanulmányok. Debrecen, 2018; A jelek valóságáról – a valóság jeleiről. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2019).

Ilyen tanulmánykötet az MTA–ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoport–ELTE Néprajzi Intézet közös kiadásában 2009-ben megjelent Meseszó. Tanulmányok mesékről és mesekutatásról című emblematikus kötete is. E könyvet azért is fontos külön megemlíteni, mert szemiotikai elkötelezettségén kívül Voigt Vilmos legfőképpen mesekutatónak tartotta magát, saját bevallása szerint is. És bár meséket csak pályája elején, egyetemi hallgatóként gyűjtött, és később sem a Magyar népmesekatalógus összeállításában, sem a Magyar néprajzi lexikon mesei tárgyú szócikkeinek megírásában nem vett részt, a Világirodalmi lexikon mese-szócikkeit már ő jegyezte (vö. A folklorisztika alapfogalmai. Szócikkek. Budapest, 2014), és a fent jelzett tanulmánykötetébe mintegy nyolcvan olyan írása lett beválogatva, amely e műfaj magyar és nemzetközi vonatkozásaival foglalkozik. A budapesti tanszéken általa szerkesztett egyetemi tankönyvbe is ő írta a meséről szóló fejezetet (A magyar folklór. Budapest, 1998. 221–280.), amely máig is a legteljesebb magyar áttekintése e műfajnak.

Egyetemi oktatóként és külföldi előadóként Voigt egyaránt sokat tett a 20. században világszínvonalúvá vált magyar mesekutatás és a magyar népmeseanyag megismertetéséért. Olyan neves elődök nyomában járva, mint a századfordulón tevékenykedő Katona Lajos, az első magyar mesekatalógust megalkotó és azt a Folklore Fellows Communications sorozatban megjelentető Honti János, a magyar egyéniségkutató irányzatot („budapesti iskola”) elindító Ortutay Gyula pedig már egyetemi professzora, majd tanszéki felettese volt. Jeles mesekutató kollégái (Dégh Linda, Kovács Ágnes, Katona Imre, Faragó József, Nagy Olga, Benedek Katalin), valamint mesekutatóvá vált tanítványai (Domokos Mariann, Gulyás Judit, Magyar Zoltán, Raffai Judit) pedig már egy olyan szellemi univerzumban kutattak és alkottak, amelyben örökös igazodási pont és mérce volt az is, hogy Voigt Vilmos a vizsgált jelenségről és hagyományról mit gondol.

Jómagam 1998-ban ismertem meg őt, amikor tanítványa lettem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen az általa vezetett folklorisztikai doktori programban. A vadász és a vad hasonlat ez esetben is találónak bizonyult, ugyanis már akkor is makacs következetességgel arra törekedett, hogy PhD disszertációm témája ne egy általam preferált mondakör vagy mondatípus, hanem a magyar történeti mondák katalógusának az összeállítása legyen. E szándék azáltal, hogy doktori tanulmányaim befejezésére végül is Debreceni Egyetemen került sor, átmenetileg ad acta került. És bár az elkövetkező két évtizedben nem volt titok szakmai körökben, hogy készül az eredendően általa szorgalmazott mű, sosem felejtem a „Tanár úr” már-már döbbent csodálkozását, amikor 2019 tavaszán beállítottam a lakására ama kézikönyv 12 kötetével, valamint feleségének, Verebélyi Kincsőnek maliciózus mosoly kíséretében nyugtázott megjegyzését: „Te akartad, hogy Zoltán megcsinálja. Hát most megkaptad.” Voigt Vilmos figyelmességét és nagyvonalúságát jelzi e kézikönyvsorozat utóélete is, ugyanis a nála hagyott köteteket a hamarosan kezdődő balatoni nyaralására is magával vitte, és írt róla értő és lényeglátó recenziót az Ethnographia hasábjain. E nagyszabású szakmai reflexió volt egyike az utolsó műveinek.

Romló látása miatt Voigt Vilmos a 2020-as években már visszavonultan élt (kényszerű módon az írással és az olvasással is felhagyva), ám örömmel fogadta, ha meglátogatták, többnyire olyan fiatal doktoranduszok, akiket még halála előtt néhány héttel is ellátott ötletekkel, tanácsokkal. Utolsó nyilvános szereplésére 2025. május 14-én került sor, amikor a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya köszöntötte őt a Néprajzi Múzeumban 85. születésnapja alkalmából – négy 80 éves kolléganőjével egyetemben. E népes rendezvény felejthetetlen pillanata volt az, amikor a róla szóló laudációt követően felharsanó hosszas taps végeztével csak annyit mondott: „Ezt a pillanatot a pápa is megirigyelhetné”. Voigt Vilmos, az egyetemi professzor és néprajztudós többek között ezzel a búcsúmondatával marad meg többek emlékezetében. Egy egész korszak magyar folklorisztikáját meghatározó művei pedig már eleve régóta ott sorakoznak a folyóiratok lapjain és a könyvtárak polcain.

Magyar Zoltán

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Magyar Zoltán cikke eredetileg a Honismeret 2025. évi 6. számában jelent meg. A folyóirat honlapja az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

Kobától Sztálinig – Ronald Suny amerikai történész műve egy diktátor születéséről

Koba, Soso Dzsugasvili és Joszif Visszarionovics Sztálin. E három név egy személyt takar, és Ronald Suny amerikai történész megkísérelte megismertetni

X