A Meidzsi-restauráció és rövid távú következményei

A 2019-es év több szempontból is jelentős mérföldkőnek számított Japánnal kapcsolatban: egyrészt hosszú idő után uralkodóváltás történt a szigetország császári trónján, új korszakot kezdve ezzel (Reiva – jelentése: békés harmónia). Másodrészt 150 éve jöttek létre az első japán–magyar (akkor még Osztrák–Magyar Monarchia) diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok. Ezek azonban nem alakulhattak volna ki, ha nem történik meg egy, a japán nemzet fejlődését és sorsát jelentősen befolyásoló esemény, a Meidzsi-restauráció. Az általános és középiskolás tankönyvekben ez az első alkalom, amikor találkozunk a japán történelemmel, ám rendkívül tömören, ezért igyekszem bemutatni ezen esemény előzményeit, a leglényegesebb reformokat és ezek következményeit.

Előző cikkemben bemutatásra került Japán első találkozása az európaiakkal és az ország egyesítése, melynek következtében a Tokugava-sógunátus 1639-es bezárkózási rendelete óta teljesen elzárt volt a külvilágtól, csak a holland kereskedőknek volt joguk az ország területén tartózkodni, ott is csak egy kijelölt helyen, Dedzsima szigetén. Ennek ellenére a nyugati nagyhatalmak, így például Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok is többször megpróbálták elérni, hogy Japán kereskedelmi egyezményt kössön velük, ám ezt a sógunátus (bakufu) minden alkalommal elutasította. A kialakult helyzetben azonban drasztikus változás állt be, amikor Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány 1853. május 26-án megjelent Okinawa partjainál, majd július 11-én az Edo-öbölben (ma Tokió-öböl).

Perry kapitány fekete hajói korabeli ábrázoláson

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

Ennek hatására a japánok kénytelenek voltak átvenni Kurihamában Millard Fillmore amerikai elnök, valamint a sorhajókapitány saját kezűleg írt levelét, majd nem sokkal ezt követően Perry távozott is. Az elnök levelében a baráti és kereskedelmi kapcsolatok kialakítására törekedett, valamint a hajótörött amerikaiakkal való kegyes bánásmódot, illetve fizetség fejében az amerikai hajók szénnel való feltöltését kérvényezte. Ezzel szemben Perry levele burkolt fenyegetést tartalmazott arra az esetre, ha a japánok ellenséges módon viselkednének.

A sógunátus szorongatott helyzetét mutatja, hogy példátlan módon most először kikérte a nagyurak, a daimjók véleményét is a válaszadáshoz. A megoldás egy középút lett, aminek értelmében engedményeket tettek az amerikaiaknak, azonban nem teljesítették minden követelésüket. Az erről szóló kanagavai szerződést 1854. március 31-én írták alá, melyben deklarálták a két ország baráti viszonyát, valamint Hakodate és Simoda kikötőjét megnyitották az amerikaiak számára, ezen kívül biztosították nekik a nyersanyagellátást és a hajótöröttek átadását. Kereskedelmi kapcsolatok kialakításáról azonban nem esett szó, ellenben egy amerikai konzul ideküldéséről a jövőben. A kereskedelmi kapcsolat kialakítását célzó hiányosságot az 1856-ban Japánba érkező Townsend Harris amerikai konzul pótolta az 1858. július 29-i egyezménnyel, amely a kanagavai szerződést bővítette ki. A szabad kereskedelmen kívül szabad vallásgyakorlást és területen kívüliséget kaptak az amerikaiak, melyet a kínai–brit háború hírének felhasználásával értek el.

Townsend Harris (forrás: hu.wikipedia.org)

Ezzel megszűnt Japán elszigeteltsége, melynek következtében más nyugati országok is követték az amerikai mintát. 1854-ben Angliával, Hollandiával, Oroszországgal írtak alá hasonló szerződést, majd ezt az 1858-ban az amerikaiakhoz hasonlóan kibővítették. Ezen szerződések értelmében diplomatáik területen kívüliséget szereztek, azaz nem vonatkozott rájuk a japán bíráskodás, valamint meghatározták a japán vámtarifákat. Ennek megfelelően a kivitelre rendkívül magas, míg a behozatalra gyakorlatilag alig szabtak ki vámot, amely jelentős kiesést jelentett a japán államkasszának. Az orosz szerződés egyúttal tartalmazta az országhatárokat is, melyeket a Kuril-szigetekhez tartozó Iturup- és Urup-szigetek között húzódott, Szahalin szigetét pedig közös területnek nyilvánították.

A szerződések következtében jelentősen megélénkült a külkereskedelem, amelynek pozitív és negatív hatásai is voltak: pozitív volt a nyersselyem kivitelének megnövekedése, azonban ez a belföldi keresletben hiányt okozott, aminek következménye az árak megemelkedése lett, ami főleg a szegényebb rétegeket érintette érzékenyen. További negatívum volt, hogy az olcsó pamut- és szövetbehozatal következtében visszaesett a hazai termelés és a nemesfém kiáramlott az országból.

A külföldiek növekvő befolyása, valamint az általa okozott elszegényedés, valamint az a tény, hogy a császár (tennó) beleegyezése nélkül írták alá a szerződéseket, egyre jobban kiváltotta a szamurájok (busik) ellenszenvét a sógunátussal szemben. A kormány bebörtönzésekkel és kivégzésekkel akarta megelőzni a lázadást, ez azonban csak súlyosbította az ügyet. A helyzet orvoslása érdekében a sógunátus közeledni kezdett az udvar felé: a Tennó húgát feleségül kérték a sógun, Iemocsi számára, cserébe ígéretet tettek az idegenek kiűzésére. Ezen ígéret szerint a sógunátus távozásra szólította fel a külföldieket, akik azonban nem vették komolyan ezt a felszólítást, így az ultimátum lejárta után Csósú fejedelemség (ma Jamagucsi megye) vezetői a Simonoszeki-szorosban áthaladó idegen hajókat ágyúval lövetni kezdték. A nyugati hatalmak ezen felháborodva felszólították a sógunátust, hogy büntesse meg az elkövetőket, azonban a kormány ezt nem teljesítette, mivel sem ereje, sem érdeke nem fűződött hozzá. Ez viszont maga után vonta az a következményt, hogy 1864 szeptemberében az angol, francia, amerikai és holland egyesült flotta megtámadta Csósút és jelentős károkat okozott a partmenti erődökben. Még korábban, 1863-ban Kjúsú szigetének déli részén lévő Szacuma fejedelemség keveredett harcba az angolokkal, akik elfoglalták a terület fővárosát, Kagosimát is. Ez a két vereség világossá tette még ennek a két fejedelemségnek is, amelyek a leginkább ellenezték az idegenek jelenlétét, hogy technológiai fölényük miatt az ellenük folytatott harc értelmetlen, és az újabb vereség elkerülése érdekében át kell venniük a nyugati ismereteket.

Ezzel egyidejűleg azt is felismerték, hogy a bakufu már nem képes megvédeni az országot, ezért elkerülhetetlen annak megdöntése és a Tennó visszahelyezése a hatalomba, aminek érdekében a csósúi és szacumai fejedelemségek szövetséget is kötöttek egymással. Ennek a mozgalomnak a támogatói ezeknek a fejedelemségek területén élő fiatal, alacsony rangú busik közül kerültek ki, vezetőik pedig Szaigo Takamori és Okubo Tosimicsi voltak. Emellett támogatójuknak tudhatták az angolokat, ezzel szemben a franciák a bakufut támogatták.

A szacuma-csósúi szövetségbe tartozó szamurájuk csoportképe

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

Az idegenellenes politika becsődölése után és a mozgalom hatására 1865-ben már a császár is érvényesnek tekintette a külföldiekkel kötött szerződéseket. A császár azonban hamarosan elhunyt, helyére pedig az ifjú Mucuhito került, aki Meidzsi (jelentése: felvilágosult uralkodás) néven vette át a trónt 1867-ben. Ezzel egyidőben éhséglázadások törtek ki a városokban és vidéken is. Ezen események hatására a sógun, Josinobu formálisan visszaadta a hatalmat a császárnak 1867. november 8-án. Josinobu azt remélte, hogy ebben az esetben egy tanács fogja irányítani az országot, a Tokugava-család pedig megtarthatja majd a területeit és a befolyását. Ez azonban már nem felelt meg a rendszert felszámolni akaró Csósú–Szacuma szövetségnek, ezért 1868. január 3-án visszavették Josinobu minden rangját, földjeit pedig el akarták kobozni.

Ekkor azonban Josinobu megpróbált ellenállni és sereggel vonult a császári főváros, Kiotó ellen. Hiába voltak csapatai létszámfölényben, a kisebb létszámú, nyugati fegyverekkel felfegyverzett Csósú–Szacuma seregek győzelmet arattak, Josinobu pedig Edoba menekült. Miután a császári seregek idáig követték, áprilisban Edot is kénytelen volt feladni, majd északra távozott. Az itteni daimjók ugyanis még támogatták a sógunt és szembeszálltak a császári csapatokkal. Azonban ez év szeptemberében elesett Aidzu vára, majd 1869 májusában a Hokkaidó szigetén lévő Hakodate csillagerőd is, ezzel pedig megtört a bakufu-párti erők ellenállása (A történettudomány ezt az eseménysorozatot Bosin-háborúnak nevezi). A császári udvar és a kormányzat már 1868 szeptemberében átköltözött Edoba, megtéve új fővárosnak Tokió (“keleti főváros”) néven.

A császár bevonulása Tokióba (forrás: hu.wikipedia.org)

Az új kormányzat nagy része a Csósú–Szacuma szövetségből került ki, akik egy-egy hivatalt kisajátítva maguknak a császár végrehajtóiként tetszelegtek. Az új rendszer pénzalapját az elkobzott sóguni birtokok földadója volt.

1871 júliusában rendelkezés született a közigazgatási rendszer kiépítéséről. Eltörölték a társadalmi különbségeket, illetve a szamurájok és a daimjók kiváltságait, ezen felül a 250 daimjó birtokot körzetekre és prefektúrákra osztották fel, kialakítva így 50 területet. Cserébe éves pénzbeli örökletes járadékot kaptak, ami korábbi bevételeik 10%-t tette ki. Ezt azonban folyamatosan csökkentették, végül 1876-ban ezt egyszeri végkielégítésre változtatták, valamint a kardviselés jogát is betiltották.

A föld- és adóreformról 1871–1872-ben hoztak törvényt. E szerint a nagybirtokokat fölosztották, így a parasztok is kisebb földhöz jutottak. Ez azonban nem jelentett gyógyírt a problémáikra, mivel az új adótörvény miatt már nem terményben kellett fizetni azt, hanem pénzben, amit a kis földdel rendelkező paraszt nem tudott előteremteni. Így eladósodott és kénytelen volt örökre “bérbe” adni a földjét a tehetősebbeknek. Ezek az üzletek sok esetben nem voltak törvényesek a föld elidegeníthetetlensége miatt, azonban ez nem sokat jelentett, mivel az 1872-es földösszeírás azt tekintette a föld jogos tulajdonosának, aki azt a törvény előtt ténylegesen birtokolta, tehát a “bérlőt”. Ezzel viszont rengetek paraszt vált nincstelenné.

A kötelező iskolai oktatásról 1872 augusztusában hoztak döntést, amely eleinte 4 évre szólt és az oktatásért fizetni kellett, ezt azonban később 6 évre és díjtalanra változtatták. Mindennek a célja az volt, hogy az uralkodóhoz hű alattvalókat hozzanak létre, akik az ország és a közösség érdekét minden körülmény között előbbre valónak tartják a sajátjukénál. Döntés született még az iskolai infrastruktúra, így 8 egyetem, 256 középiskola és 54 ezer általános iskola létesítéséről.

Végül bevezették az általános hadkötelezettséget 1873 januárjában. A daimjók hadseregeit feloszlatták és helyettük a csósúi Jamagata Aritomo vezetésével parasztok besorozásával létrehozták az új nemzeti hadsereget porosz mintára. Ezen kívül a szacumai vezetők angol mintára elkezdték kiépíteni a modern haditengerészetet. A kisemmizett szamurájoknak a hivatalnoki pozíciók mellett a hadsereg maradt az egyetlen hely, ahova beilleszkedhettek volna, ám sokuknak ez nem sikerült.

Japán katonák, már nyugati egyenruhában

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

Az előbb említett intézmények finanszírozására elő kellett teremteni a forrásokat, amelyekben az egyenlőtlen szerződések miatt a külkereskedelmi bevételekre nem számíthattak. Ennek érdekében jelentős mezőgazdasági adót vezettek be, valamint betiltották a buddhizmust, és a sintoizmust tették meg államvallásnak. Utóbbi kulturális és nevelő célzata mellett azt is szolgálta, hogy a jelentős csoportosítások és csökkentések következtében minimalizálják a valláshoz kapcsolódó kiadásokat. Ezek a változások azonban társadalmi feszültségeket szültek.

A volt szamuráj réteg abban látta problémája megoldását, hogy egy hódító háború során bizonyíthatná hasznosságát és nélkülözhetetlenségét a kormány számára, a legkézenfekvőbb célpontnak pedig Korea tűnt, mivel már a Tokugava-kor előtt is a hatalom ambícióinak látókörében volt. Ezt a javaslatot a kormány még elutasította, ám a következőre, a Tajvan elleni büntetőhadjáratra már nem tudott nemet mondani. Az ürügy ugyanis az volt, hogy tajvani halászok öltek meg néhány okinavai japán alattvalót. Az 1874-ben indított gyors lefolyású hadjárat eredményeként jelentős hadisarcra kötelezték a sziget hűbérurának számító Kínát.

Meidzsi császár nyugati katonai egyenruhában

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

A szamuráj rétegeket azonban ez az eredmény nem elégítette ki, ezért újabb hadjáratot követeltek, ezt viszont a kormány, látva a nemzetközi erőviszonyokat, ismét elutasította. Ez a kormányban is heves vitákat szült, aminek az lett a következménye, hogy a szacumai Szaigo Takamori kilépett a kormányból, ami csak súlyosbította a helyzetet, mivel az elégedetlenkedők ezzel elvesztették képviseletüket a kormányban. A volt szamurájok elkeseredése odáig fajult, hogy 1877-ben lázadást robbantottak ki Kagosima körzetében, aminek a vezetője maga Szaigo Takamori lett. A felkelők ostrom alá vették a prefektúra fővárosát, Kumamotot. Itt azonban a jóval korszerűbben felfegyverzett kormánycsapatok teljesen szétverték a lázadó sereget, Szaigo pedig öngyilkos lett. Ezt az eseménysort dolgozta fel néhány nyugatias vonással kiegészítve a 2003-ban megjelent Utolsó szamuráj c. film.

A lázadás leverésével a problémák még nem értek véget, mivel országos mozgalom bontakozott ki Itagaki Taiszuke vezetésével, aki a parlamentáris rendszer kiépítését követelte. A mozgalom leszerelésére a kormány 1881-ben megígérte, hogy tíz éven belül összehívja a parlamentet, valamint alkotmányt hoz létre. Ennek érdekében Ito Hirobumi Berlinbe és Bécsbe utazott, hogy tanulmányozza az ottani viszonyokat, valamint kikérje a német alkotmányjogászok segítségét. A külföldi tanulmányút sikeres volt, hiszen 1885-ben megalakult az első nyugati típusú kormány, amelynek miniszterelnöke maga Ito lett, valamint 1889 februárjában megszületett az első alkotmány, amely nemcsak Japánban, hanem Ázsiában is az elsőnek számított. Az alkotmány értelmében porosz mintájú kétkamarás parlament jött létre, a legfőbb hatalom a császáré volt, aki kinevezte a miniszterelnököt, valamint a kormány a parlament helyett neki felelt. A jelentős döntések meghozatala is a császárt illette, akinek a személyét különféle intézményekkel biztosították, melyekben természetesen a szacumai és csósúi vezetők voltak többségben.

A japán alkotmány kihírdetése

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

A legfontosabb alapot az új rendszerben a pénzügyminisztérium jelentette, mivel itt döntöttek a pénzalapok felhasználásáról. A minisztérium élére Okuma Sigenobut nevezték ki, akinek vezetésével szilárd, gazdasági alapot hoztak létre. A külkereskedelmet és pénzváltást engedélyhez kötötték, és mindenhol az országban egységesítették a valutarendszert, ami 1871 óta a jen volt. Kiépítették a centralizált bankrendszert, amelynek fiókjai 1874-re már az ország minden részén megnyíltak.

Mivel az ország nem bővelkedett nyersanyagokban, az arany-, ezüst-, réz- és szénbányák állami tulajdonba kerültek. Inoue Kaoru pénzügyi szakember tanácsára a kormány jelentős bányafejlesztésekbe kezdett új módszereket alkalmazva, külföldi szakértők segítségével. Ezen kívül szakiskolákat alapítottak a mérnökök képzésére. Az erőfeszítéseknek köszönhetően Japán szénkitermelése 1860 és 1890 között meghatszorozódott. Hasonló mértékű fejlődés játszódott le az arany-, ezüst-, kén-, réz- és ólombányákban. Az ipar fejlődése azonban olyan rohamléptékben fejlődött, hogy a bányászat nem bírta tartani a lépést, így az ország a megnövekedett kitermelések ellenére is behozatalra szorult. Megkezdődött ugyanis a hadiüzemek, gyárak, vasútvonalak létesítése, valamint a közigazgatás támogatására a postarendszer és távíró vonalak kiépítése.

Az állami beruházásoknak köszönhetően jelentősen növekedett a selyemexport, valamint a fakitermelés. Utóbbinak köszönhetően ismét beindultak a városi építkezések, ami a fabeszállítóknak is nyereséget hozott. A mezőgazdasági termelés látványosan növekedett, mivel jelentős mértékű területet sikerült átalakítani rizstermelésre, ahol pedig az éghajlat nem volt alkalmas rá, így például Hokkaidón is a felszabadított területeket igyekeztek hasznosítani. A termelés növeléséhez az is hozzájárult, hogy átvették a jobb vetőmagok, trágyázási- és művelési módszerek használatát. A terményadóról pénzbelire való átállás a szállítási és raktározási fejlesztéseknek köszönhetően azt eredményezte, hogy csökkentek a veszteségek, ezáltal pedig az ország eljutott odáig, hogy már élelmiszert exportált a folyamatos népességnövekedése ellenére.

Az alkotmányok tanulmányozására kiküldött japán küldöttség útvonala

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

Ezek a fejlesztések azonban hatalmas költséggel jártak, így hamar világossá vált, hogy a túlzott állami befolyás a gazdaságban hátráltatja a fejlődést. Ezen kívül az 1877-es lázadás leverése is hatalmas összegeket emésztett fel, ami kimerítette az állami költségvetést. Ezt jelentős pénzkiadással próbálta ellensúlyozni a kormány, ami inflációhoz vezetett. A kialakult helyzet megoldására a pénzügyminiszter, Macutaka Maszajosi a pénz stabilizálását és a költségek csökkentését ajánlotta. Ennek következtében megkezdődött a legfontosabb ágazatokon kívül az állami gyárak, bányák kedvező árú kiárusítása. Ezek felvásárlói általában olyan vállalkozók voltak, akik közel álltak a rendszerhez, és az ő csoportosulásaikból jöttek létre az ipari konglomerátumok (zaibacu). A kormány azzal ösztönözte a modernizációra a zaibacukat, hogy veszteség esetén kompenzálja őket, ehhez viszont azt a feltételt szabták, hogy a hasznot vissza kell forgatniuk a beruházásokba. A kompenzálások alapja a postai megtakarítások lettek.

A zaibacuk közül az egyik legjelentősebb a Micui családé volt, amely a 17. század elején kezdte meg működését italméréssel és zálogház irányításával, majd a század végére portfólióját kiterjesztette kimonók forgalmazásra és pénzváltásra is. A restauráció után a császárság fő pénzügyi támogatóinak számítottak, az 1880-as években pedig elkezdték felvásárolni az ország korszerűbb pamut- és selyemgyárait, valamint szénbányáit. A leghíresebb zaibacu a még ma is létező Micubisi, amelyet 1834-ben alapított a paraszti származású Ivasze Jataro, aki néhány hajóval elindította kereskedelmi vállalkozását, amely hamar kiterjedt a gőzhajózásra is. Felvirágzásához természetesen az is kellett, hogy jó kapcsolatot ápoljon a kormányzattal, melynek köszönhetően a tajvani expedíciókor a japán csapatok a Micubisi vállalat hajóit használták és óránkénti használatba bocsájtásukért jelentős pénzzel gyarapodtak. Ezen kívül több szénbánya mellett megvásárolták a Nagaszaki hajógyárat is. A zaibacu nagyságát mutatja, hogy egy érdekszférába tartozó vállalat is mekkora lehetett. Remek példa erre a Szumimoto vállalat, amely a Micui után a legősibbnek számított, és érdekeltségébe a bánya-, vegyi- és hadiipar, valamint az Oszaka Bank tartozott.

Ez a fajta privatizáció a közlekedésen belül a vasútépítésre is kihatott, hiszen 1882-ben mindössze 278 km vasút volt az országban, amely állami kézen volt. Két évre rá megnyitották az első privát vasútvonalat, majd 1896-ra már 4026 km vasútvonalból csak 1011 km tartozott az állam irányítása alá.

A zaibacuk felemelkedése a külkereskedelemre is hatással volt. Azelőtt az import volt a meghatározó, azon belül is az angol pamut és textil, amely viszont ellehetetlenítette a japán textiliparban dolgozókat. Ennek ellensúlyozására a Micui zaibacu 1882-ben létrehozta az Oszakai Pamutfonó vállalatot, ahova az Angliából hozatott 16 gépsoron, 15 ezer orsón kezdődhetett meg a termelés. A Micui siker példáját látva országszerte nyíltak meg a pamutfeldolgozók, így 10 év elteltével a hazai termelés már meghaladta az import mennyiségét, ezzel egyetemben pedig növekedett a gyapotbehozatal. A költségek fedezésére a selyem és a tea exportálása szolgált. Az 1890-es évekre azonban eljutott oda az ország, hogy ez az arány megforduljon, mivel a népességnövekedés és a hajók, vonatok gyárak igényeinek kielégítése miatt nyersanyagra szorult, amelyekért már ő fizetett késztermékkel. Bár ez egyensúlyban tartotta a külkereskedelmi mérleget, az egyenlőtlen szerződések még mindig jelentős kiesést és elszigetelődést jelentettek. Így a kormány legfőbb törekvése az egyenlőtlen szerződések eltörlése volt, valamint, hogy saját szerződéseket kössön hasonló módon.

Az egyenlőtlen szerződéseket megkötő külföldi államokat ápbrázoló korabeli japán kép

(forrás: Collcutt-Jansen-Kumakura: A japán világ atlasza)

Ennek érdekében még jóval korábban, 1871-ben baráti és kereskedelmi szerződést kötöttek Kínával, amely rögzítette a konzuli jogszolgáltatást és a vámtételek szabályozását. Hasonló szerződés aláírására került sor 1876-ban Koreával. Emellett a zaibacuk termelését már nem elégítették ki a belföldi piacok, így újak után kellett nézni, amelyeket a legkézenfekvőbben a kontinensen találhattak, azon belül is Koreában, amelynek exportpiaca és nyersanyagai nagy jelentőséggel bírtak a japán vezetésnek. Korea azonban kínai hűbéresnek számított, így az oda való, bármilyen nemű benyomulás óhatatlanul a Kínával való konfliktussal járt.

Ezen reformok beérésének köszönhetően Japánnak sikerült lassan felbontani az egyenlőtlen szerződéseket, elkerülve ezzel, hogy Kínához hasonlóan félgyarmati sorba kerüljön. Ehelyett az újabb, 1894–95-ben lezajló, Kína elleni háborúban gyors győzelmet aratva ismét jelentős hadisarccal gazdagodott, valamint a Távol-Kelet meghatározó tényezőjévé vált. Majd ezek után következett a nagyhatalomnak számító orosz birodalom elleni erőpróba 1904–1905-ben, amelyet a világ legnagyobb megdöbbenésére szintén győzelemmel abszolvált, megszerezve ezzel a Koreai-félszigetet, amelyet 1910-ben annektált, elfoglalva ezzel első területét a kontinensen, és maga is a gyarmatosító nagyhatalmak közé lépve.

Csóti Róbert

Felhasznált irodalom:

Kamikawa Hikomatsu: Japan–American diplomatic relations in the Meiji–Taisho era, Pan-Pacific Press, Tokyo, 1958.

The Cambridge History of Japan: The nineteenth century, Volume 5, Edited by Jansen, Marius B. , Cambridge University Press, 1989.

Jansen, Marius B.: The making of modern Japan, Harvard University Press, 2000.

Storry, Richard: Japan and the decline of the West in Asia 1894-1943, London, Basingstone: Macmillan, 1979.

Baesley, W. G.: Japanese imperialism: 1894-1945, Oxford: Clarendon, 1991.

Gömöri Endre: A japán imperializmus és új gazdái, Budapest: Szikra, 1952.

Ferber Katalin: Utolérni és túlszárnyalni, In: BBC History, 2017/VII. évf. 10.szám

Nagy Dávid: Matthew Calbraith Perry 1853-1854-es expedíciója Japánban, Szeged, SZTE BTK Történész Diákkör, 2014.

Balanyi György: Világpolitika, Franklin-társulat, Budapest, 1918.

19. századi egyetemes történelem 1789-1914, (Szerk.: Vadász Sándor): Osiris Kiadó, Budapest, 2011.

Jamadzsi, Mazsanori:  Japán – Történelem és hagyományok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

Reischauer, Edwin O.: Japán története, Maecenas könyvkiadó, Budapest, 2000.

Totman, Conrad: Japán története, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

Ezt olvastad?

„… midőn az ember a magyar kapunak nevezett óriás sziklatörésen keresztül robog s jobbra Recina irtózatosan szép völgyét, balra a