In memoriam Torma István (1940–2018)

Torma István az utolsó magyar békeév végén, 1940 decemberében született a Tolna megyei Tamásiban. A középiskola elvégzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kezdte meg régészeti tanulmányait. Akkortájt régésznek csak úgy hallgathatott valaki, ha egy másik szakot is elkezdett az egyetemen, ez pedig leggyakrabban a történelem volt. Torma István így lett történelem–régészet szakos hallgató. A régészet szakon idővel specializálódni kellett, azaz egy régészeti korszakot választottak a diákok maguknak. A választás nagy felelősséggel járt. Gyakorlatilag egy életre szólt, hiszen ezután már nem sok lehetőség nyílt a változtatásra. Torma érdeklődése az őskor, e nagyon nehezen datálható korszak felé fordult. Szakdolgozatát szűkebb pátriájának régészeti lelőhelyeiről írta, a Koppány és a Kapos völgyének őskori településeiről értekezett.

Torma István (Mándli Gyula felvétele)

Az egyetemet 1964-ben fejezte be. Végzése után a gyakornokként az MTA Régészeti Kutató Csoportjába került.  A munkahely neve időközben Régészeti Intézetre változott. Torma fokozatosan lépkedett előre a ranglétrán, első munkahelyéhez azonban mindvégig hű maradt, innen is ment nyugdíjba.

A Régészeti Kutató Csoport csak néhány évvel Torma pályakezdése előtt alakult meg. Nem szerepelt ugyan az alapító okiratában felsorolt tevékenységek között, de csakhamar a csoport kiemelt feladata lett a régészeti helyrajz, idegen szóval a régészeti topográfia készítése. Az ötlet nem ekkor született meg, megvalósításához azonban csak ekkor kezdtek hozzá. Már a korszerű magyar régészet egyik XIX. századi alapítója, Rómer Flóris is felvetette egy régészeti adattár elkészítését, majd a következő évszázad harmincas éveiben Banner János dolgozta ki egy régészeti kataszter tervét. Végül 1956-ban készült el egy valóban országos topográfia terve. A vállalkozás grandiózus volt: Magyarország teljes területének összes lelőhelyéről készült volna egy kritikusan értékelt összeállítás. A korabeli számítások szerint 104–105 kötetben foglalták volna össze az adatokat. A kötetek az 1970 előtti járási beosztás szerint tárgyalták a lelőhelyeket. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nem a régészeti topográfia volt az egyetlen ilyen projekt az akadémiai kutatóintézetekben. Akkortájt a kutatóintézetek mind ehhez hasonló munkát végeztek: a néprajzosok a Magyar Néprajzi Atlaszt készítették, a művészettörténészek és a történészek a magyar művészettörténet és a történelem vaskos összefoglalóin dolgoztak.

Torma István már egyetemista korában kapcsolatba került ezzel a munkával. A hatvanas évek első évei szegény világ volt egy vidékről Budapestre került egyetemista számára. Torma úgy egészítette ki ösztöndíját, hogy munkát vállalt a régészeti topográfia adatgyűjtésében. A topográfia kötetei Veszprém megye járásaival kezdődtek. Egy Veszprém megyei származású évfolyamtársával, Németh Péterrel ketten készítették a leíró kartonokat, azokat, amelyek közt Torma István későbbi élete nagy részét leélte. Az egyetem befejezése után állást ajánlottak neki a kutatócsoportnál. Ettől kezdve élete végéig szorosan összeforrott a munkája a régészeti topográfiával. Négy megyéről összesen tizenegy kötet jelent meg: három Békés, egy Komárom, három Pest és négy Veszprém megyei kötet látott napvilágot. Torma nyolc kötet társzerzője és hat szerkesztője volt.

Fiatalon, 1975-ben lett a topográfiai csoport vezetője. Torma mindent megtett, hogy minél szakszerűbbé tegye a munkát. Az intézetben elsők között kezdett a számítógépes adatfeldolgozással foglalkozni, a lyukkártyákat számítógépes nyilvántartással váltotta fel. Nem változtatott a mű szerkezetén, de folyamatosan fejlesztette, bővítette a feldogozott anyag körét. Az utolsó kötetekben már nem elégedtek meg a községek és a városok történetének pár mondatos összefoglalásával. Az, aki e köteteket a kezébe vette, részletes és igen megbízható településtörténeteket is olvashatott. A csoportot a kilencvenes években osztállyá szervezték, Torma pedig osztályvezető lett. Amikor azonban ez a szervezeti átalakulás megtörtént, a munka már túljutott zenitjén: a topográfia munkálatai az intézeti tervekben egészen háttérbe szorultak és nyilvánvalóvá lett, hogy a régészeti topográfia is a torzóban maradt nagy magyar vállalkozások sorát gyarapítja majd.

A magyarázat egészen egyszerű. A régészeti helyrajz rendkívül munkaigényes feladat: nyáron terepbejárást, ősszel és télen a múzeumi nyilvántartások, gyűjtemények, a szakirodalom és egyéb adatok átnézését jelentette. Ezzel bizony nem lehetett látványos tudományos karriert elérni. Idővel mind többen hátráltak ki a munkából, majd ezt meg is ideologizálták: akadt, aki felesleges, már megjelenésekor elavult munkának nevezte a köteteket. Hogy mennyire igaztalan volt ez az állítás, aligha kell azoknak bizonygatni, akik olyan település történetével foglalkoztak, amelyekről készült régészeti topográfiai feldolgozás.

Torma hűségesen kitartott a topográfia mellett. Közben volt lehetősége arra is, hogy más tudományos tevékenységet folytasson. Országos ismertséget az 1969-ben megjelent tanulmánya szerzett neki, amely egy késő rézkori kultúra, a bádeni, vagy, ahogy Magyarországon mondják, a péceli kultúra egyik részének, amelyet egy Nagyszombat melletti lelőhelyről bolerázi csoportnak neveznek, magyarországi anyagát gyűjtötte össze.  Később egy bronzkori csoportról, a Fejér megyei faluról elnevezett kisapostagi csoportról, majd több bronzkori lelőhelyről írt tanulmányt. A topográfiai csoport munkatársainak nem sok idejük maradt ásatásra. Torma legnagyobb ásatására Pilismaróton került sor, amikor feltárta a falu külterületén, Basaharcon a bolerázi csoport temetőjét. Voltak még más kisebb ásatásai is, túlnyomórészt Komárom megyében.

Csak a vele együtt dolgozók tudták, hogy a szűkebb szakmai feladatain kívül két másik dolog iránt is érdeklődött. Mindkettő szoros kapcsolatban állt a topográfia elkészítésével. Az egyik a földrajzi nevek értelmezése, gyűjtése volt, a másik pedig a régészeti lelőhelyekkel kapcsolatos népmondák gyűjtése. Nincs az a régész, helytörténész, aki ne hallott volna már a várakból kivezető, több kilométeres alagutakról, a kutak titkos járatairól, a vörös barátok kincséről, a felfedezésükhöz kötődő történetekről. A terepet járó régészek tucatjával hallják e történeteket, melyekre legtöbbször legyintenek, tegyük hozzá, jó okkal. Tormát azonban érdekelte az emberi emlékezetnek ez a megnyilvánulása és gondosan gyűjtögette ezeket az elbeszéléseket. Nagy kár, hogy csak keveset közölt írásban közülük.

Torma István 2003-ban, 63 esztendős korában ment nyugdíjba. Nyugdíjba ment, de tovább tevékenykedett. Részint folytatta a már megkezdett topográfiai kötet munkáit, részint pedig új feladatokat vállalt.  A Váci Múzeum Egyesület ebben az évben, Dercsényi Balázs elhunyta után választotta meg elnökének.

Az egykori tamási, majd utóbb budapesti Torma ekkor már részben vácinak számított. Először mint kismarosi nyaralótulajdonos fordult meg gyakrabban a városban, az igazi változás azonban akkor következett be, amikor a Pest megyei topográfia a Duna bal partjának feldolgozásához érkezett.  Mind többet tartózkodott Vácon, végül pedig nap mint nap itt dolgozott. Fordított ingázó lett: Pestről járt Vácra dolgozni, és csak az ún. intézeti napokon volt a Régészeti Intézetben. A váci múzeumban íróasztala lett, szabad bejárása volt a régészeti raktárba. A múzeum ablakában megjelentek Torma Pista erős paprika palántái. Kővári Klára, Miklós Zsuzsa és Tettamanti Sarolta voltak azok a munkatársai, akik Vácon vele dolgoztak, később aztán a fiatal Batizi Zoltán is csatlakozott hozzájuk. A Szobi és a Váci járás régészeti topográfiája 1993-ban készült el, és hosszú vajúdás után, majd két évtizeddel később jelent meg az Aszódi és Gödöllői járás kötete. Vác számára a várost feldolgozó kötet megjelenése nagyon sokat jelentett. A település korai történetére nézve az addigi legpontosabb adatokat tartalmazó munkát vehették kezükbe a szakmabeliek és az érdeklődők.

Nyugdíjazása után Torma nemcsak a váci közéletben jelent meg, hanem szülőföldjén, Tolnában is. Időről időre írt a Tolna megyei honismereti kiadványokba, fiatal kollégáját, K. Németh Andrást elkísérte terepbejárásaira. Hetvenedik születésnapja alkalmával, 2011-ben pályatársai egy emlékkönyvvel köszöntötték. Beszédes az őt köszöntő kötet címe: Fél évszázad a terepen. Nincs itt hely arra, hogy felsoroljuk, kik tisztelték meg tanulmányaikkal Torma Istvánt, feltétlenül ki kell emelnünk azonban egykori munkatársát, Bondár Máriát, aki egy tudománytörténeti tanulmányban írt a topográfus Torma Istvánról.

Nyíltszívű, őszinte, de őszinteségével másokat meg nem bántó ember volt. Két lábbal állt a földön, és teljességgel hiányzott belőle az értelmiségiekre oly sokszor jellemző fennhéjazás. Bölcs derűvel szemlélte a világot, az emberi esendőségeken nem bosszankodott, inkább egy-egy vicces történettel kommentálta azokat. Két dologból azonban sohasem engedett, a becsületességből és a szakmai igényességből.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Tringli István megemlékezése eredetileg a Honismeret 2019. évi 2. számában jelent meg. A szám tartalma a címlapra kattintva tekinthető meg.

Tringli István

Ezt olvastad?

Niccoló Machiavelli firenzei humanista, diplomata és politikai gondolkodó 550 éve, május 3-án látta meg a napvilágot. Számos teória és mítosz