Messianisztikus imperializmus versus gyarmatosítás

Október 12-e ma nemzeti ünnep Spanyolországban, Kolumbusz 1492-ben e napon érte el az Újvilágot. Amerikában ellenben ma számos országban e nap az „őslakosok ellenállásának” a napja. A hazai oktatásban a spanyol történelem leginkább a földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás kapcsán kerül elő. Minden iskolás tanul a spanyol „gyarmatosítók” „aranyéhségéről”, a „gyarmatok kifosztásáról”, a spanyolok „kegyetlenségéről”, az indiánok „kiirtásáról”, a rabszolgaság „intézményesítéséről” Amerikában. Amerika spanyol „meghódítása”, a spanyol „gyarmatosítás” a történetírásban és a történeti köztudatban, művészeti alkotásokban, irodalomban, ismeretterjesztő alkotásokban, dokumentumfilmekben a mai napig szinte kizárólag negatív színben tűnik fel. Érdemes megnézni, hogy mi a különbség a spanyolok világbirodalma és a francia, angol, holland gyarmatosítás között.

1492 a spanyol történelemben három meghatározó eseményt jelöl. Az első a reconquista, amelynek következtében az Ibériai-félszigeten az iszlám, mint politikai erő megszűnt létezni. A másik a vallási egység megteremtésének kezdete az Ibériai-félszigeten, amelynek értelmében előbb a spanyol korona uralma alatt maradni akaró szefárdiaknak, majd utóbb a móroknak – akik 1492-ben még megtarthatták muzulmán hitüket, Kasztíliában 1502-ig, Aragóniában 1525-ig – is át kellett térniük a kereszténységre. A harmadik pedig Kolumbusz útja, Amerika felfedezése.

A spanyol reconquista beteljesítése

A spanyol korona a 16–18. század során az uralma alá hajtotta a világ egy jelentős részét, főként Amerikában – a „Nyugat-Indiákon” – és kisebb részben Ázsiában, a Fülöp-szigeteken – a „Kelet-Indiákon” –, míg a portugál korona kisebb részben Amerikában (Brazília), nagyobb részben Afrikában és Ázsiában foglalt el területeket. A pápai bulla – amely az új, addig ismeretlen és nem keresztény uralom alatt álló (!) világot kettéosztotta (1493) – csak e két koronát jogosította fel a hódításra és foglalásra, méghozzá messianisztikus kötelességet kapcsolva a jogosítványhoz, amely a keresztény hit terjesztését jelentette. A spanyol birodalomépítést ezért leginkább a messianisztikus imperializmus körében lehet értelmezni.  De mit is jelent ez?

A középkori spanyol politikai filozófia, a közel nyolc évszázados honvédő harc és küzdelem a mórok ellen az Ibériai-félsziget visszafoglalásáért, a keresztes eszme továbbélése és a pápai bullák messianisztikus küldetése nyomán a spanyolok az indiánokkal együtt és nem nélkülük akartak új világot építeni, ezért alapvetően törekedtek arra, hogy integrálják őket a katolikus, hispán kultúrába. A spanyol felfedezők, ha úgy tetszik „hódítók” nagyon kevesen voltak (pár százan), spanyol királyi sereg, a spanyol gyalogság, a híres tercio-k soha nem jártak az Indiákon, ezért nem is lehet „spanyol hódításról” beszélni, sem az aztékok, sem a maják, sem az inkák (stb.) esetében. Akik „meghódították” Amerikát – ha lehet így fogalmazni egyáltalán –, azok az indiánok voltak spanyol vezetéssel. A „hódító” seregek döntő része ugyanis a helyi indiánokból állt, akik szövetségesként csatlakoztak a spanyolokhoz, mint az például Cortés és ifjú Xicohténcatl tlaxcalai hadúr esetében történt. A spanyol uralkodók törvényeikben, rendeleteikben egyébként nem is használták a „hódítás” (conquista) kifejezést, sokkal inkább a „megbékítés” (pacificación) és a „letelepítés” (población) kifejezéseket részesítették előnyben és várták is el másoktól is. A két kifejezés indokoltsága, a spanyolok megérkezése előtti amerikai állapotok külön cikk tárgyát fogják képezni.

Az indiánok elsöprő többsége eleve felszabadítóként és szövetségesként tekintett a spanyolokra, az olyan elnyomó hatalmakkal szemben, mint az aztékok, maják vagy az inkák voltak, ezért is következett be úgy az aztékok vagy az inkák uralmának kártyavár-szerű összeomlása. A „hódító” seregek kegyetlen tetteit kik követték el? A spanyolok vagy a spanyolokkal tartó indiánok? És az ellenoldal? Az aztékok, maják, inkák mit műveltek más törzsek tucatjaival? Háború volt, ahol mindenki követett el kegyetlenséget. A spanyolok a 16–18. században rengeteg erődöt építettek a tenger- és óceánpartokon, de mindent elmond, hogy az ágyúk és a szuronyok ezekről az erődökről nem a szárazföld belseje felé, nem az indiánok felé néztek, hanem a tengerek és az óceánok felé. A spanyol uralmat ugyanis nem az indiánoktól kellett megvédenie a spanyol koronának, hanem a külső, angol, francia, holland fenyegetéstől. Igaz, nem minden indián közösség akarta elfogadni a kereszténységet, a spanyol uralmat, az európai kultúrát, egyszóval az új realitást, ezért itt-ott elszigetelt ellenállás időről időre kialakult az évszázadok alatt, de általánosságban békesség honolt a kontinens spanyol uralom alatt álló részein.

A spanyolok a kezdetektől fogva hittérítő tevékenységet folytattak, aminek eredményeként az uralmuk alatt álló területek döntő részét sikerrel kapcsolták be az ibériai világba, a katolikus világba. Erről a messianisztikus küldetéstudatról a spanyol (Habsburg) uralkodók végrendeleteikben, törvényeikben, rendeleteikben a 16–17. század során végig következetesen írtak. És nemcsak írtak és beszéltek, hanem a parancsukra az ibériai építészetre emlékeztető városok, iskolák, konventek, templomok, kolostorok, ispotályok százait, paloták, főiskolák, egyetemek, katedrálisok tucatjait építették fel a spanyolok az Indiákon, mégpedig elsősorban az indiánok számára.

A kulturálisan jelentős városok, ahol a nagy katedrálisokat, az egyetemeket, könyvtárakat a 16–17. században megalapították (Ciudad de México, Ciudad de Guatemala, Santa fé de Bogotá, Cuzco, Sucre, Córdoba del Tucumán stb.), nem a tenger- és óceánpartokon épültek, hanem a belső területeken, sok száz vagy akár ezer kilométerre a partoktól. Az első nyilvános könyvtárat a kontinensen (Palafoxiana) Juan de Palafox új-spanyolországi alkirály alapította.  Az óceánparton fekvő, kereskedelmi szempontból meghatározó városok, Acapulco, Cartagena de Indias, Caracas, Buenos Aires stb. kulturálisan sokkal jelentéktelenebb helyek voltak, Lima, mint alkirályi székhely természetesen kiemelkedett e sorból, és az egyik legfontosabb kulturális centrumként szolgált, egyetemét (Universidad de San Marcos) 1551-ben alapította a korona.

A spanyol korona és a spanyol hódítók az Indiák jövedelmének döntő részét az Indiák felépítésére fordították, a kincstár csak a nemesfémek után járó királyi egyötöd (quinto real) adóra tartott igényt. Spanyolok százezrei, köztük szerzetesek, tanítók, mérnökök, orvosok, jogászok, földművesek, iparosok, mesteremberek stb. mentek ki az Újvilágba, akik nemcsak a tudásukat, de az ibériai kultúrát is magukkal vitték, és azt az indiánoknak is átadták. Csak egy érdekes adat, amely magyar vonatkozásban is beszédes, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek 1635-ben megalapította az első magyarországi egyetemet– a középkori magyar egyetemeket (amelyek nem maradtak fenn) nem számítva –, akkor már tizennégy (!) egyetem működött a spanyol Indiákon, van, amelyik már száz esztendeje. Ezekben az intézményekben úgy az indián, mint a spanyol-indián keverék lakosság (mestizo) a kezdetektől fogva ingyen tanulhatott. Ezek az egyetemek olyan jogosítványokat, kiváltságokat kaptak a spanyol koronától – például a szabad rektorválasztást – mint amit a legrégibb és legelőkelőbb spanyol egyetem, a salamancai universitas bírt.

A spanyol korona elismerte az indián nemességet, azokat továbbra is nemességnek tekintette külön kiváltságokkal, sőt igyekezett őket bekapcsolni a spanyol nemességbe, számos indián előkelő a spanyol királytól armálist kapott. Moctezuma azték uralkodó dédunokája, Pedro Tesifón de Moctezuma grófi címet kapott IV. Fülöp spanyol királytól (1628), utódai ma hercegi címet viselve élnek Spanyolországban. A spanyol korona kifejezetten szorgalmazta az indiánok és a spanyolok keveredését, erről már a 16. század elején (1514) törvényt adott ki az uralkodó, és az a folyamat valóban meg is indult. Cortés és a tlaxcalai előkelő indiánok között a szövetséget házassággal pecsételték meg, többek között ifjú Xicohténcatl húgát Cortés kapitánya, Pedro de Álvarado vette nőül, Cortésnek magának több gyermeke született indián nőktől, köztük Moctezuma leányától is. Cortésnek az indián tolmácsától, Marina indián leánytól született fia, Martín Cortés Malintzin nemcsak megörökölte apja birtokait, de a legelőkelőbb spanyol lovagrend, a Santiago rend tagja is lett. Az inka uralkodócsalád esetében hasonlót látunk, Pizarro maga beházasodott oda, Atahualpa húgától, Quispe Sisa, a keresztségben az Inés Huaylas Yupanqui nevet kapott inka hercegnőtől született leánya, Francisca Pizarro Yupanqui később a spanyol udvarban nevelkedett, és előkelő spanyol arisztokrata családba házasodott, az inka hercegek pedig továbbra is vezető szerepet játszottak Peru életében, és ugyancsak a legelőkelőbb spanyol arisztokrata családokkal léphettek frigyre. Kiváló példa erre Inca Garcilaso de la Vega, aki spanyol apától és Yupanqui inka hercegnőtől született, három nyelven beszélt, írt és olvasott, latinul, spanyolul és quechua nyelven. A sort még hosszasan lehetne folytatni.

Látványosan visszaadja mindezt a jelenséget egy Limában található allegorikus festmény, amely a Loyola (a jezsuita rend alapítójának rokona), a Borja (a világot a portugálok és spanyolok között felosztó VI. Sándor pápa leszármazottai), illetve a Yupanqui inka uralkodóház összefonódását ábrázolja, középen a két szent rokon, Loyolai Szent Ignác és Borja Szent Ferenc, kétoldalt pedig az előkelő inka és spanyol násznép. A keveredés a társadalom legfelső rétegétől a legalsó rétegéig megvalósult, ennek lenyomata az a sokszáz milliós kevert (spanyol-indián, kisebb részben indián-fekete vagy fekete-spanyol keverék) mestizo lakosság, amely ma Latin-Amerikában él. Fel kell tenni a kérdést, amit soha nem teszünk fel, ha a spanyolok ott kiirtották volna az indiánokat, akkor mégis miből jött volna létre az a sokszáz milliós mestizo lakosság vagy maradtak volna meg a sok tíz milliós lélekszámú indián közösségek Közép- és Dél-Amerikában?

Az indiánokat a spanyol korona szabadságban tartotta meg. Azokat pedig, akiket addig rabszolgaságban tartottak, felszabadította. Megjegyzendő, hogy a rabszolgaságot nem az európaiak intézményesítették Amerikában, az igen széles körben ismert és bevett dolog volt ott a spanyolok megérkezése előtt az indiánok között. A spanyol uralkodók a kezdetektől fogva saját alattvalóiknak (a törvényekben a vasallos kifejezést használták) tekintették az indiánokat, rabszolgaságra vetésüket törvényeikben tiltották. Ennek ellenére nyilván számos helyen megtörtént, hogy indiánokat rabszolgamunkára kényszerítettek, ami törvénysértő volt, azokat a visszaéléseket az alkirályok próbálták orvosolni. A spanyol uralkodók külön törvényben rögzítették, hogy azok az indiánok, akik brazil (portugál) területekről rabszolgaként kerültek át spanyol amerikai területre, akkor azokat azonnal fel kellett szabadítani.

A létrejövő amerikai nagybirtokokon, ültetvényeken, bányákban, építkezéseken stb. rabszolgákat alkalmaztak, akiket Afrikából hurcolták be Amerikába. Az afrikai rabszolgakereskedelembe azonban a spanyolok nem (igazán) kapcsolódtak be, azt leginkább mások (például portugálok és/vagy szefárdiak, később franciák, angolok és hollandok is) művelték. Egy konkrét példa; a szefárdi Simón Bolívar – a 19. századi „nagy felszabadító” azonos nevű felmenője – a 16. század végén háromezer afrikai rabszolga behozatalára kapott engedélyt a koronától. Sokatmondó, hogy a francia (amerikai és ázsiai, elsősorban indiai) gyarmatokra kiadott XIV. Lajos-féle Code Noir (1685) első cikkelye kitiltja a (szefárdi) zsidó kereskedőket (vagyis a „portugál” és „holland” konkurenciát) onnan. A spanyol területekre az Afrikából áthurcolt rabszolgák töredéke jutott, a döntő többségük leginkább az észak-amerikai angol gyarmatokra, Brazília északkeleti részére (amely a 17. század első felének jelentős részében holland megszállás alatt állt), illetve a karibi térségbe (Kis- és Nagy-Antillák, valamelyest Kolumbia és Venezuela) került. Ennek nyoma a kontinens etnikai térképén a mai napig  jól érzékelhető: számottevő fekete lakossággal a mai Mexikó, Ecuador, Peru, Bolívia, Chile, Argentína területén nem véletlenül nem találkozunk. A spanyol területeken a feketék közül sokan fel is szabadultak, amit jól mutat, hogy a spanyol uralkodók azokat a szabad feketéket, akik házzal és földbirtokkal (!) rendelkeztek a spanyol területeken, mint szabad alattvalókat, csakúgy, mint a spanyol vagy indián alattvalókat is, már a 16. században igyekeztek megadóztatni.

A spanyol korona – az angolokkal, franciákkal, hollandokkal ellentétben – az Indiákat soha nem tekintette gyarmatoknak, ilyen kifejezést (colonia) a spanyol uralkodók törvényeiben nem találunk. Épp ellenkezőleg, végig a spanyol korona (Kasztília) részének tekintették az uralkodók, méghozzá a kasztíliai koronától elválaszthatatlan és feloszthatatlan Indiák királyságainak (reinos y estados de las Indias), élükön az alkirályokkal, és részben a spanyol, részben pedig a speciális helyi viszonyokra kialakított jogszabályokkal. Erről lásd a szerző korábban megjelent cikkét.

Spanyol gyarmatok? Vagy mégsem? Az Indiák jogállása a 16–17. században

Az Újvilágból a franciák, angolok, később hollandok is részt akartak kihasítani, amihez a pápai bullák értelmében nem volt joguk, ezért már a 16. század első felében kétségbe vonták a pápai bullák és következésképp a spanyol és a portugál uralom jogosságát a világban. Érdekes, hogy a korábbi évszázadokban, amikor ugyanazon jogfelfogás mentén nekik kedvező pápai donációk történtek – mint például Anglia normann meghódítására (1066) felhatalmazást adó pápai bulla vagy mint a keresztes hadjáratok és annak nyomán a szentföldi keresztes államok megalapítása –, azokat nem tekintették semmisnek. A 16. században a katolikus spanyolokkal szembeni küzdelem sikere és a pápa adományozási jogának „kikezdése” csak úgy történhetett, hogy megkérdőjelezték a katolikus doktrínát, a pápa donációs jogát, amihez jól használták a reformáció képviselőinek új elméleteit, amelyek egyértelműen tagadták a pápa világi hatalmát. E tagadás a felfogásukban „igazolta”, hogy a spanyoloknak és a portugáloknak nincs joga az Újvilághoz, az Újvilág lényegében szabad préda, azt elfoglalni csak erő kérdése, ennek egyik legismertebb elmélete Hugo Grotius művében (Mare Liberum) kifejtett szabad tengerek doktrínája, amelyet a nyugat-európai hatalmak (franciák, angolok, hollandok) a gyarmatosítás igazolásához használtak fel. E gyarmatosító hatalmak nemcsak elméletben küzdöttek a spanyolok ellen, annak a valóságban is érvényt kívántak szerezni, ezért megindult a francia, majd angol és holland kalózkodás a spanyol és portugál flották, illetve a spanyol és portugál kikötők, tengerparti városok ellen. Ezek a támadások még inkább felerősödtek, amikor a Habsburgok a spanyol korona mellé a 16. század vége felé (1580) megszerezték a portugál trónt is, amely helyzet az ibériai unió (1580–1640) keretében évtizedekig fennált.

A kibontakozó kapitalizmust támogató uralkodók, a magánbefektetők pénze mellett jelentős részben állami segédlettel a 16. században megalakult kalózbandákat a 17. század elején intézményes keretek közé is rendezték, így alakult meg az angol királynő engedélyével a Brit Kelet-Indiai Társaság (1600), a spanyol Habsburgoktól elszakadt Holland Köztársaságban a Holland Kelet-Indiai Társaság (1602), majd a Holland Nyugat-Indiai Társaság (1621), vagy a Bourbon uralkodók támogatásával a Francia Kelet-Indiai Társaság (1664) is. E hatalmak, és kalóztársaságok a 17–18. században nagyon jelentős területeket vettek el a spanyoloktól Amerikában,, illetve a portugáloktól  Afrikában és főként Ázsiában. E társaságok megalakításának lényege abban volt, hogy a francia, holland, angol hatalom így fedett akciókban folytathatta küzdelmét és nem szemtől szembe volt kénytelen a spanyolokkal (portugálokkal) háborúba keveredni, bár arra is számos alkalommal sor került. A portugálok megpróbálkoztak hasonló társaság alakításával (Companhia do commércio da Índia), nem sok sikerrel.

Az angolok, hollandok, franciák mindegyike gyarmatbirodalmat épített (a dokumentumaikban, jogszabályaikban a colonies elnevezést olvashatjuk), ahol a spanyolokkal ellentétben nem vezérelte őket semmiféle messianisztikus küldetés. Az oszmánokkal szövetségre lépő és e szövetséget a 16–17. század jelentős részében fenntartó francia királyok „legkeresztényibb király” titulusa puszta cím volt. Az angol vagy a holland társaságok alapító okirataiban csak a tőkéről, a százalékról, osztalékról, kockázatviselésről, a befektető kereskedők haszáról, a befektetés megtérüléséről, a társaság jólétéről esik szó, míg a spanyol törvényekben a „katolikus hit terjesztése”, az „Isten dicsősége”, az indiánok „lelki üdve”, az indiánok „jóléte” kap hangsúlyt.

A gyarmatosító hatalmak és társaságok csak erőforrásnak tekintették az Újvilágot, sőt volt, amit még annak sem. A britek Ausztráliát például csak fegyenctelepnek (penal colony) tekintették. Az angolok Indiában csak a 19. század második felében alapítottak egyetemet – miután a milliós áldozatot követelő szipojlázadás után a brit korona arra kényszerült, hogy „átvegye” a gyarmatot a Brit Kelet-Indiai Társaságtól. A brit uralkodónak csak a 19. század utolsó harmadában „jutott eszébe” felvenni az India császára címet, addig semmilyen formában nem jelent meg az uralkodók címei között, ahogyan a gyarmatok nevei sem a francia királyok sem a holland államfők (Stadhouder) titulatúrájában. Jól mutatja ezt a felfogást, hogy a felvilágosodás szellemiségében (!) készült 1791-es francia alkotmány a francia gyarmatokat nem tekintette Franciaország részének. A franciák csak a 20. század elején alapítottak egyetemet Afrikában, a hollandok pedig csak a II. világháború után alapítottak egyetemet Indonéziában. Gyakorlatilag semmiféle kulturális értelemben jelentős örökséget, iskolákat, egyetemeket, katedrálisokat, palotákat, ispotályokat nem hagytak hátra Ázsiában vagy Afrikában, ellenben rengeteg olyan rom maradt meg egykori templomok, katedrálisok, ispotályok, erődök falából, amit a spanyolok vagy a portugálok építettek arrafelé, azokat viszont később a britek, hollandok szisztematikusan elpusztították vagy lerontották. Az UNESCO Világörökség listáján is szembetűnő, hogy az Európán kívüli épített örökség sokkal jelentősebb a volt spanyol és portugál területeken, mint a volt angolszász, holland, francia gyarmatokon.

A gyarmatosító hatalmak és gyarmatosítók sem hittérítő tevékenységet nem folytattak, sem pedig az indiánokkal/őslakossággal nem keveredtek, sőt törvényeik sora tiltotta a keveredést/vegyes házasságot a gyarmatosítók és az őslakosok között, úgy Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában. Ezért nincsenek brit-indiai, brit-indián, brit-afrikai, francia-afrikai, francia-indián, francia-ázsiai, holland-ázsiai, holland-afrikai, holland-indián keverék, milliós, pláne nem tíz- vagy százmilliós lélekszámú közösségek. Ha a gyarmatosítók nem láttak hasznot az őslakosságból, akkor azokat fölösleges, útban lévő akadálynak tekintve, megpróbálták eltűntetni, mint az Ausztráliában vagy Észak-Amerikában történt. Ha megnézzük az észak-amerikai indiánok jelenlétét, az az angol/francia-holland foglalással fokozatosan csökkent, az Amerikai Egyesült Államok (1776) megalakulása és nyugati irányú hódítása következtében fokozatosan zsugorodott majd szinte el is tűnt. Ezt a régi angolszász politikát a yankee politika is folytatta Theodore Roosevelt amerikai elnök ki is mondta, hogy „az egyetlen jó indián a halott indián”. („I don’t go so far as to think that the only good Indians are the dead Indians, but I believe nine out of every 10 are and I shouldn’t like to inquire too closely into the case of the 10th”).

Az angol gyarmati időszak után az USA sem tekintett partnerként az indiánokra, az állampolgárságot – azon kevesek, akik megmaradtak csak 1924-ben (!) kapták meg, szavazati jog nélkül, arra még évtizedeket kellett várniuk. Az angolszászok a gyarmatosítók és az afrikai rabszolgák közötti keveredést is tiltották, és ezt a politikát az USA is megtartotta, az 1930-as években az államok többségében nemcsak, hogy tiltott volt a fekete-angolszász vegyesházasság, hanem börtönbüntetéssel is sújtották. Ezt csak 1967-ben (!) oldotta fel alkotmányellenesnek nyilvánítva az USA Legfelsőbb Bírósága. Az USA mostani keverék lakosságának elsöprő része az eredetileg spanyol területek (Florida, Texas, Új-Mexikó, Kalifornia stb.) spanyolajkú spanyol-indián mestizo lakossága. Hasonló kirekesztés volt az oktatásból is, az angolszászok majd a yankeek sem az indiánokat sem a feketéket nem engedték tanulni, az egyetemekre csak a 20. században mehettek, és csak elszeparálva, ezt az elkülönítést csak a század második felében számoltak fel az USA-ban.

Az előbbi példákból jól érzékelhető, hogy a spanyol küldetéstudat, a spanyol korona viselkedése, valamint az angol, a holland és francia felfogás teljesen más koncepciót követett, és ennek a gyakorlatban óriási jelentősége volt. A gyarmatosítás témaköréből a spanyol korona 16–18. századi tevékenységét ki kell venni és azt sokkal inkább a messianisztikus imperializmus körébe kell sorolni.

Jogforrások:

Recopilación de las leyes de los Reynos de las Indias. Madrid, 1681.

Charters Granted To The East-india Company, From 1601; also the treaties and grants, made with, or obtained from, the princes and powers in India, from 1756 to 1772. London, East-India Company, 1773,

Octrooi van de Vereenigde Oostindische Compagnie uit 1602,

Le Code Noir, Paris, 1685,

Constitution de 1791,

Royal Titles Act (1876)

Indian Citizenship Act (1924)

Loving v. Virginia, 388 U.S. 1 (1967)

Irodalomjegyzék:

Anthony R. Disney: A History of Portugal and the Portuguese Empire. Vol II., Cambridge University Press, Cambridge, 2009.

Christian J. Koot: Empire at the Periphery, British Colonists, Anglo-Dutch Trade, and the Development of the Brititsh Atlantic, 1621–1713. New York University Press, New York, 2011,

David Howarth: Adventurers The Improbable Rise of the East India Company 1550–1650, Yale University Press, New Haven 2023.

James C. Boyajian: Portuguese Trade in Asia under the Habsburgs, 1580–1640, The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2008.

Kenneth Andrews: Elizabethan Privateering, Cambridge University Press, Cambridge, 1966.

Liktor Zoltán Attila: „Az indiánokkal bánjanak jól és igazságosan” A spanyol korona társadalom- és valláspolitikája az Indiákon a 16–17. században, PEME konferenciakötet, 2025.

Roger Crowley: Spice The 16th-Century Conquest that Shaped the Modern World, Yale University Press, New Haven 2024.

Ezt olvastad?

Készen állna-e Venezuela a demokráciára? – Interjú az ország demokratikus hagyományairól Szilágyi Ágnes Judittal

Január elején az amerikai hadsereg katonai hadművelet révén rabolta el Venezuela elnökét és feleségét. A belpolitikai pánik egy hónappal a

X