Spanyol gyarmatok? Vagy mégsem? Az Indiák jogállása a 16–17. században

A hazai közoktatásban és történettudományban a kora újkori spanyol történelem leginkább a földrajzi felfedezések, a (kapitalista) világgazdaság kialakulása és az azzal összefüggésbe hozott „gyarmatosítás” kapcsán kerül elő. A közgondolkodásban és a (nemzetközi) szakirodalom döntő részében is az Indiák – ahogyan a forrásokban szerepel – mint spanyol „gyarmatok” jelennek meg. De vajon megállja-e a helyét ez a minősítés? Ha megnézzük a legfontosabb primer (jog)forrásokat, így a releváns pápai bullákat, a spanyol uralkodók felfedezőkkel és „hódítókkal” kötött egyezségeit, a spanyol uralkodók törvényeit és (vég)rendeleteit, vajon alá lehet-e támasztani ezt az állítást? Vagy egészen másról van szó? E cikk szűk keretei között a felfedezések jogi környezetét és az Indiák jogállását kívánom vázolni a 16–17. század vonatkozásában.

A szerző a földrajzi felfedezéseket lehetővé tevő reconqista történetét korábbi cikkében foglalta össze:

A spanyol reconquista beteljesítése

A pápai adományok jogalapja és a VI. Sándor pápa-féle bullák (1493)

A földrajzi felfedezések nyomán feltárt Újvilág pápai donációja azt a középkori egyházi jogfelfogást követte, amely a constantinusi (hamis) adománylevélre vezette vissza a pápai adományozás jogalapját, hiszen a pápák az „apostoli hatalom teljességére”, a „krisztusi helytartóságára” hivatkoztak. A középkor folyamán több ilyen bullát is kiadtak, a legismertebb talán (Hódító) Vilmos normandiai herceg példája, aki 1066-ban Angliát II. Sándor pápa felhatalmazása nyomán hódította meg. A 14. század elején, a Johannita lovagok, amikor megostromolták Rodoszt, V. Kelemen pápához fordultak adomány(levél)ért, aki azt meg is adta. A 14. század derekán egy francia-spanyol nemes VI. Kelemen pápától kért és kapott felhatalmazást arra, hogy a Kanári-szigeteket elfoglalhassa. A portugálok 1415-ben átléptek Afrikába, a foglalásra jogosító pápai adományok Afrika nyugati partjainak fokozatos portugál felfedezése nyomán a 15. században igencsak megszaporodtak. Idővel a technikai fejlődés már azt is lehetővé tette, hogy a nyílt óceánon is hajózni lehessen, a portugálok 1488-ban már a Jóreménység-fokot is átlépték, Afrika keleti partjain pedig telepeket, erődöket építettek, sőt az 1480-as évektől a portugál címerrel faragott hatalmas kőoszlopokat (padrão) emeltek számos helyen. Az adományok közül, amelyek a jelen írás tárgyához leginkább kötődnek, azok a VI. Sándor pápa által – a Cristóbal Colón (Kolombusz Kristóf) nyugati felfedezőútjáról való visszatérését követően – 1493-ban kiadott oklevelek.

Az első adománylevélben (Inter caetera) a pápa egyértelműen a középkori felfogás szerint „teljes apostoli hatalmával” adja a spanyol uralkodóknak és örököseiknek az újonnan felfedezett területeket. A pápa kikötötte, hogy csak Kasztília és León alattvalói birtokolhatják azokat, mindenki mást eltiltott azok birtokba vételétől. Később a spanyol király törvényben mondta ki, hogy bármely kasztíliai vagy leóni részt vehet a felfedezésekben (aki nincs eltiltva az Újvilágba való kimeneteltől), más korona alattvalója azonban nem. A jogosítvány kötelességhez volt kapcsolva: „az idegen népek szent katolikus hitre való térítéséhez”.  Az engedély tehát egy messianisztikus küldetéssel, sőt kötelességgel járt, ezért a spanyolok második útjukra már szerzeteseket is vittek magukkal, az uralkodók pedig később törvényben is rögzítették, hogy minden hajón, amely az Újvilágba megy, legalább két klerikus személy is legyen.

Sándor pápa egy világos határvonalat is húzott, amely meghatározta azt a kiindulópontot, ahonnan nyugati irányban a spanyolok, keleti irányban a portugálok foglalhatnak. Az év során még további két bullát adott ki, amely kiegészítette az előzőt. Az Eximiae devotionis kezdetű bullában megerősítette, hogy azokat a kiváltságokat, amelyeket az elődei a portugál királyoknak adtak, azokat a spanyol uralkodók is élvezzék a saját joghatóságuk alá tartozó területeken. A Dudum siquidem kezdetű bullában pedig úgy fogalmazott, hogy „minden szigetet és szárazföldet birtokba vehetnek, amelyek India nyugati, déli vagy keleti régióiban vannak”.

A spanyol és a portugál osztozkodás

A Sándor pápa által meghatározott felosztást nem sokkal később (1494) az érintett felek szerződéssel (Tordesillas) némileg módosították a portugálok javára, ami lehetővé tette, hogy a portugálok Dél-Amerika keleti partjain (Brazília) is foglalhassanak el területeket. Érdekes, hogy a szerződést Sándor pápa soha nem hagyta jóvá – hiszen abban szuverén döntésének megsértését látta –, majd csak utóda, II. Gyula pápa tette meg (1506) azt. Az 1493-ban kiállított bullák még azt megelőzően keltek, hogy a portugálok déli-keleti irányba hajózva Afrika megkerülésével elérték volna (1498) Indiát, illetve, hogy rájöttek volna arra, hogy a spanyolok nyugati irányban nem India keleti részébe jutottak el, hanem egy addig ismeretlen kontinenst fedeztek fel, érdekes, hogy a mai Brazília területére sem portugál, hanem spanyol felfedezők léptek (1500) először. A Borgia pápa által meghirdetett szent év (1500) ürügyén Rómába zarándokló hívek között tudósok is érkeztek, köztük a Bolognában tanult lengyel Kopernikusz, aki – a spanyolok és a portugálok felfedező útjainak hírei után – ekkor mutatta be VI. Sándor pápa és más tudósok/művészek előtt a heliocentrikus világkép elméletét a pápai udvarban. Az elmélet helyessége két évtized múlva a gyakorlatban is kiderült, amely azonban egy újabb megoldandó helyzet elé állította a portugál és a spanyol udvart.

A portugálok már az 1500-as években felfedeztek és elfoglaltak Ázsia déli-keleti részén kulcsfontosságú szigeteket, a spanyol uralkodó szolgálatában álló (portugál) Magellán (Fernão de Magalhães) földkörüli felfedező útja (1519–1522) a spanyol és a portugál korona szükségszerű érdekütközését hozta Ázsiában, ennek a találkozási pontja a stratégiailag és kereskedelmileg egyaránt fontos Maluku-szigeteknél volt. A Sándor pápa-féle bullák, illetve a tordesillasi szerződés alapján megoldhatatlan lett volna a joghatóság kérdése – mivel a Föld gömb alakú és így a nyugati irányú spanyol és a keleti irányú portugál terjeszkedés nem a „végtelenbe” futott, hanem előbb-utóbb elkerülhetetlenül találkozott egymással –, ezért szükség volt egy ázsiai határvonal kijelölésére is. A rendkívül szoros dinasztikus összeköttetésben lévő két hatalom közötti viszonyt hosszútávon és megnyugtatóan kellett rendezni, amelyre végül is a zaragozai szerződés (1529) keretében került sor. Ennek értelmében a spanyol uralkodó – pénzért cserében – lemondott a portugál korona javára a Maluku-szigetekről. A felosztást jórészt betartották a felek a következő évszázadokban, bár a portugálok jóval nyugatabbra mentek Amerikában (Brazília), a spanyolok pedig Ázsiában (Fülöp-szigetek) mint ahogyan a tordesillasi és a zaragozai megállapodás engedte volna, a jogi környezetet majd a 18. század második felében több szerződés után igazították a fizikai valósághoz.

A felfedezések és „hódítások” jogi környezete

A spanyol uralkodók a 15. században több olyan felhatalmazást is adtak magánszemélyeknek, amely a Kanári-szigetek birtokba vételére vonatkozott, de részben a portugál koronával való ütközés elkerülése, illetve a reconquista befejezetlensége miatt nem igazán tudtak a spanyolok bekapcsolódni. Cristóbal Colón az 1470-es években először a portugál udvarban próbálkozott azzal, hogy nem déli-keleti irányban Afrika megkerülésével, hanem nyugati irányba hajózva próbálná meg elérni Indiát, de az ötletét nem karolták fel. Ezt követően a spanyol udvarban tett több kísérletet, hogy elfogadják az elméletét és finanszírozzák a merész felfedező útját, de részben a portugálokkal kötött béke (1479) megszegésétől – amely nem engedte nyugati irányban a spanyol felfedezéseket – tartva, illetve a mórok ellen közben meginduló granadai háború (1480–1492) elhúzódása miatt erre évekig nem került sor. A híres felfedezések és „hódítások” hosszú sorából – a szűkös keretekre tekintettel – három kiemelkedő példát vázolok, Colón, Cortés és Pizarro esetét.

A reconquista beteljesítése (1492) után az uralkodópár már szabadabban cselekedhetett, és elfogadva Colón javaslatát és kérelmét, addig ismeretlen nyugati területekre vonatkozó egyezséget kötöttek vele (Santa fé, 1492) még azt megelőzően, hogy az elindult volna nyugati irányba az óceánon át. A megállapodás szerint Colónt (és örököseit is) a felfedezendő, elfoglalandó szigetek és szárazföld admirálisává, alkirályává és kormányzójává tették, amit utódai is viselhetnek majd. A spanyol királyok tehát egyértelműen Kasztília részének tekintették az Indiákat, teoretikusan már azt megelőzően is, hogy a spanyol hajók egyáltalán elindultak volna a felfedező útra. Az 1492-es megállapodást szűkebben értelmezve Colón úgy magyarázta, hogy az uralkodópár neki adta a privilégiumot, hogy expedíciókat indítson az óceánon túlra, és az ott felfedezendő területek alkirálya legyen, és e közjogi állását örökíthesse utódai számára is.

Az uralkodópár értelmezése szerint azonban  a dokumentum nem biztosított kizárólagosságot Colónnak, így már a századfordulón mások is kaptak felhatalmazást arra, hogy újabb és újabb expedíciókat indíthassanak. Még Izabella és Ferdinánd kimondták, hogy csak királyi engedély birtokában lehet felfedező útra menni. Colón (és) örökösei később még évtizedekig pereskedtek (eredménytelenül) azért, hogy az 1492-es megállapodás szűkebb értelmezéséhez visszatérhessenek. A korona azon elhatározása, hogy nem engedi „kiprivatizálni” az Újvilágot, és az Indiák státusát a pápai bullák eredeti, kifejezett szándékához mérten közjogi jellegűnek tartotta meg – méghozzá erősen egyházi kontroll alatt –, kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbiekben, hiszen mindig esetről esetre kellett az uralkodótól kérni engedélyt arra, hogy felfedező útra indulhassanak és elfoglalhassanak területeket a korona nevében. Izabella királynő elrendelte (1503) a Szerződések Háza (Casa de Contratación) felállítását Sevilla városában, amely innentől fogva évszázadokig a legfontosabb intézmény volt a félsziget és az Indiák közötti flották, expedíciók, kereskedelem és személyi forgalom állami bonyolításában, szervezésében és felügyeletében. A finánctőke azonban már a kezdetek kezdetén megpróbált a spanyol hatalom farvizén közvetlen hasznot húzni a felfedezésekből. Ennek egyik leglátványosabb példája az volt, amikor a bajorországi bankházak felé eladósodott spanyol uralkodó a mai Venezuela területét koncesszióba adta Bartholomäus Welser bankárnak, de azt később vissza is vonta.

A 16. századi nagy „hódítások” – bár az uralkodók e kifejezést kerülték, helyette a „békítés” (pacificacion) és „letelepítés” (poblacion) kifejezéseket szorgalmazták, ami a foglalás békés jellegét jobban kifejezte – legfőbb szervezői kasztíliai nemesek voltak, akik közül többen ismerősek voltak a jogtudományokban is. Hernán Cortés közép-amerikai felfedező útjára és az aztékok (mexicas) elleni hadjáratára a kubai kormányzó nem adott engedélyt, sőt kifejezetten megtiltotta. Cortés és társai ezért a törvényre (las Siete Partidas) hivatkozva egy önálló várost (Veracruz) és azzal együtt önálló önkormányzatot (cabildo) alapítottak a szárazföldön, amelynek főkapitányává és főbírójává Cortést választották meg, és amelyre a kubai kormányzó joghatósága így már nem terjedt ki. Miután sikerült megszerveznie az aztékok által elnyomott indián törzsek körében az aztékok elleni fellépést (1519), és a spanyol uralmat stabilizálni (1521), Cortés kitalálta Új-Spanyolországot (Nueva España), amiről a Károlynak küldött leveleiben már az 1520-as évek elejétől kezdve következetesen beszélt is. Cortés – uralkodótól kapott – címerében a kétfejű császári sas mellett megjelenik három korona, amely a három utolsó azték uralkodót szimbolizálja, és a vízre épült azték főváros, Tenochtitlan képe is.

Cortést riválisai rendre próbálták megbuktatni, feljelenteni, bepanaszolni az udvarban, aki végül arra kényszerült, hogy visszatérjen a félszigetre (1528), ahol azonban sikerült személyes meghallgatást kieszközölni az uralkodónál, és tisztázni magát a vádaskodások alól. Az uralkodó Cortést Új-Spanyolország főkapitányává nevezte ki (1529), sőt márki (Marqués del Valle de Oaxaca) titulust adományozott neki. E mellett további felfedezésekre és hódításokra adott engedélyt neki. Cortés – Colónhoz hasonlóan – rendkívül tehetséges szervező volt, akinek önállósodásától tartva, már Közép-Amerika nagyrészének felfedezése és meghódítása, illetve a váda(skodáso)k további felerősödése után az uralkodó végül úgy döntött, hogy átszervezi a terület kormányzatát, és végül az egyik legbefolyásosabb arisztokrata családból származó Antonio de Mendoza személyében alkirályt állít (1535) Új-Spanyolország élére, ahol Cortésnek már semmilyen közjogi funkció nem jutott a kormányzásban. A közhatalomból kiszorult Cortés visszatérve az udvarba újabb kihallgatást kért az uralkodótól, aki azonban már nem volt hajlandó fogadni. Innentől kezdve Új-Spanyolország élén mindig az uralkodó által kinevezett alkirály állt.

Francisco Pizarro – Cortésnek egyébként anyai ágról rokona –, már az 1500-as és 1510-es években különböző, az Antilláktól délre induló expedíciókban vett részt, ahol a kontinensen átkelve a spanyolok kijutottak a Csendes Óceánra is. Már ekkor kósza hírek keringtek egy titokzatos hatalmas és gazdag déli birodalomról. Az 1520-as években tett első kísérletek után Pizarro visszatért Spanyolországba, ahol az uralkodótól kért engedélyt, hogy expedícióra indulhasson és meghódíthassa Perut, amelyről addig leginkább csak mendemondákat ismertek a spanyolok. Pizarro, rokona, az ekkor szintén az udvarban tartózkodó Cortés befolyásával elérte, hogy személyesen fogadja őt a király, aki már éppen Itáliába készült. Károly még rábólintott az ötletre, de a felhatalmazást tartalmazó toledói kapitulációkat már a hitvese, mint kormányzó írta alá, Pizarro az egyezség értelmében Peru kormányzója és főkapitánya lett, a vele tartó egyházi személyt pedig Tumbes püspökének és a „perui indiánok egyetemes védelmezőjének” tette meg a királyné. Az expedícióra Pizarro magával vitte testvéreit és unokatestvérét is, Peru meghódítása után Pizarro kormányzó – Cortéshez hasonlóan – márki címet kapott a királytól, családi armálisát pedig Peru meghódítására emlékeztető szimbólumokkal egészítette ki. A spanyolok között azonban hatalmi harcok robbantak ki Peruban, Francisco Pizarro (†1541) gyilkosság áldozata lett, a Gonzalo Pizarro (†1548) vezette évekig tartó lázadást végül fegyverrel törte le az uralkodó. Ezt követően az ő akarata érvényesült Peruban.

Mindhárom esetben, Colón, Cortés és Pizarro példáján is látható, hogy a korona határozottan lépett fel azon törekvések ellen, hogy egy-egy család örökös jogon bírhasson ilyen fontos közjogi méltóságot vagy akár túlzottan önállósodjon. Sikerült elérni azt, hogy az Indiák státusának közjogi jellege megmaradjon, ahol az uralkodó akarata érvényesült, nem véletlen, hogy az uralkodó törvényben rögzítette, hogy „az újonnan felfedezett területet a király nevében vegyék birtokba”.

Az Indiák jogállása a spanyol birodalomban

Katolikus Izabella királynő testamentumában (1504) úgy rendelkezett ––, hogy az új területek mind Kasztília és León részei legyenek. Az Indiákat soha nem tekintették „gyarmatoknak” a spanyol uralkodók, a törvényeikben erre utaló kifejezést (colonia) nem találunk. Egyértelműen államnak és királyságnak (Estados y Reynos de las Indias) tekintették, a spanyol uralkodók titulatúrájában a felfedezésektől kezdve kifejezetten ezeknek a területeknek a királya (rey de las Indias, islas y Tierra Firme del Mar Océano), természetes ura és szuverénje (Señor natural y soberano de aquellas Provincias) cím jelent meg következetesen a Kasztília, Aragónia, Jeruzsálem stb. titulus mellett. Nagyon érdekes, hogy még az indián törzsfőnököknek (caciques) sem engedték meg az úr (señor) címzés használatát, mivel az sértette (volna) a királyi tekintélyt. Sőt, arról is rendelkeztek, hogy minden hivatalos iraton, amelyet az uralkodó nevében adnak ki, a királyi címek között pontosan mit kellett feltűntetni, és abban az Indiák királya is benne foglaltatott.

VI. Sándor pápa az Indiákat egyértelműen Kasztília és León királyságaiba illesztette be, abból – legalábbis a pápai bulla szerint – a többi spanyol királyságok (Aragónia, Valencia, Katalónia) nem részesültek, de Izabella és Ferdinánd között talán lehetett valamiféle osztozkodás, ugyanis Ferdinánd, amikor végrendeletében (1516) leányát, Johannát tette meg egyetemes örökösének, saját országai között az Indiák királyságait is megemlítette. Károly – anyja, Johanna királynő melletti – kasztíliai társuralkodói felavatási esküjében (1518) és később barcelonai tartózkodása (1519) során is szól az Indiák jogállásáról, méghozzá azokat teljes egészében Kasztília koronájába már bekebelezve említi, mondván, hogy azokat soha semmilyen körülmények között se lehessen elszakítani tőle. Az uralkodók a későbbiekben is következetesen fenntartották ezt a jogfelfogást, miszerint „egy koronából valók Kasztília és az Indiák királyságai”.

A spanyol uralkodók – a gyarmatosító hatalmakkal ellentétben – a kezdetektől fogva alattvalóknak (vasallos) nevezték az indiánokat, csakúgy, mint a spanyolokat is, amely felfogás a 17. században is töretlenül állt. Az uralkodó már az 1530-as években akként rendelkezett, hogy az Indiákra vonatkozó külön törvények hiányában vagy azok hézagaiban Kasztília törvényeit kell alkalmazni, különösen a toroi törvényeket (1505), amelyek a magánjog számos kérdését átfogóan szabályozták. Az Indiák királyi törvényszékein Kasztília törvényszékeinek eljárásrendjét és formaságait kellett alkalmazni, az Indiák Tanácsa (a legfőbb kormányzati szerv) pedig olyan törvénytervezeteket volt köteles előkészíteni, amelyek a lehető legjobban hasonlítottak a kasztíliai törvényekre. Ha megnézzük a közigazgatást, a bíróságokat, az önkormányzatokat az Indiákon, akkor azt látjuk, hogy egyértelműen a spanyol mintát viszik ki, és azt a helyi speciális viszonyokra alakítva honosítják meg.

Ezek a törvények azt mutatják, hogy az Indiák teljes mértékben a korona része volt a tengerentúlon, de részben eltérő társadalmi és kulturális viszonyokkal, és ez indokolta a külön jogalkotást. Az uralkodók törekedtek arra, hogy a jogalkalmazók ismerjék a jogot, amit alkalmazniuk kell, ezért a kormányzóknak minden év elején a jogalkalmazók számára fel kellett olvastatniuk a jogszabályokat. Már a 16. század végén elkészült egy hatalmas, átfogó gyűjtemény, amelyet a 17. században újabb követett. A jogszabályokat mintegy negyven esztendő kompilációs munkájával rendezték egységes szerkezetbe a század vége felé, s így létrejött egy, mintegy kétezer oldal (!) terjedelmű jogszabálygyűjtemény.

Összegzés helyett…

Ha áttekintjük a legrelevánsabb jogforrásokat az Indiák vonatkozásában, így a pápai bullákat, a szerződéseket, az uralkodói törvényeket és rendeleteket, akkor arra a kérdésre, hogy gyarmatok voltak-e a tengerentúli spanyol területek, a válasz egyértelműen nem. A spanyol (kasztíliai) korona részei voltak, hasonló jogi státussal mint az európai országaik. A külön jogalkotást pedig az eltérő társadalmi és kulturális alapok igényelték. Az egyes felfedezők és konkvisztádorok kísérleteivel szemben, amelyek az Újvilág kisajátítására, privatizálására irányultak, a korona határozottan, ha kellett katonai erővel lépett fel, és nem hagyta, hogy a korona joghatósága alól azokat kivonják.

Irodalomjegyzék

Colección de documentos inéditos para la historia de España. Tomo IV, Madrid, 1844.

Recopilación de las leyes de los Reynos de las Indias. Madrid, 1681.

Samuel Edward Dawson: The lines of demarcation of Pope Alexander VI and the Treaty of Tordesillas A.D. 1493 and 1494. Toronto, 1899. 529–540.

Ana Laura Drigo: Tentativas jurídicas de legitimación del proyecto pizarrista en Perú (1544–1548). Fronteras de la historia: revista de historia colonial latinoamericana, No. 11. (2006) 331–353.

Anthony R. Disney: A History of Portugal and the Portuguese Empire. Vol II., Cambridge University Press, 2009.

Gustavo Villapalos: La naturaleza procesal de los pleitos colombinos. Anuario Jurídico II-III, 1977. 285–305.

José Antonio del Busto Duthurburu: Francisco Pizarro el marques gobernador. Madrid, Ediciones Rialp, 1966.

Luis Antonio Ribot García – Adolfo Carrasco Martínez – Luis Adão da Fonseca (ed.): El Tratado de Tordesillas y su época. Junta de Castilla y León, 1995.

Miguel Pino Abad: El Tratado de Zaragoza de 22 de abril de 1529 como anticipo a la conquista de Filipinas. In: Manuela Fernández Rodríguez (ed.): Guerra, derecho y política: Aproximaciones a una interacción inevitable. 2014. 25–44.

Piti Ferenc: A Constantinus-i adománylevél. Donatio Constantini – VIII. sz. JATE, Szeged, 1995.

Szászdi León-Borja István: Isten első szava az Újvilágban. Világtörténet (2016) 2:183–210.

Zoltán Liktor: The legal status of the Indies within the Spanish Empire – the messianic concept of the Spanish monarchs. De iurisprudentia et iure publico – Jog- és politikatudományi folyóirat XVI. szám (2025) 1-2/50–60.

Ezt olvastad?

A globális piacok kijegecesedésének korabeli “sava-borsa”? – Crowley Fűszer című könyvéről

“Tengeren túli birodalmat készültek alapítani, és a kereskedelemből végtelen vagyonra akartak szert tenni.” - mondja a múlt idők embereiről egy

X