Mexikói, marxista, feminista, festő – A Frida című filmről

A 2002-es Frida Kahlo életét bemutató, Julie Taymor által rendezett alkotás (Frida) kiváló példa arra, hogy két művészeti ágat lehet úgy találkoztatni, hogy azok nem elnyomják egymást, hanem többletet adnak. Taymor filmjét Frida „festette”: a képek, a színek, a kreatívan beépített animációk élővé és átélhetővé teszik a mexikói festőnő történetét.

Frida Kahlo az életben és a filmvásznon (Salma Hayek) (Forrás: imdb.com)

A történelmi filmek egy különös csoportját jelentik a művészéletrajzok. Tulajdonképpen igencsak nehéz feladat elé állítják rendezőiket, hiszen nem elég, hogy olyan filmet kéne készíteni, ami jó, élvezetes, közben korhű és történelmileg hiteles, hanem alapvető célkitűzése kell (vagy kéne legyen) a rendezőnek, hogy átadjon valamit a bemutatott személyiség művészetéből. Nem könnyű a rendezőnek átérezni Goya kísérteteit vagy megérteni Beethoven nem hallott külső hangjait, ahogy az operatőrnek sem könnyű Vermeer képi világát megteremteni vagy a hangmérnöknek Mozart dallamaival dolgozni.

Frida Kahlo neve manapság még a laikusoknak is ismerősen cseng, hiszen a Magyar Nemzeti Galéria 2018-ban életmű kiállítást szentelt neki, mely a maga 220 ezer látogatójával az elmúlt évek egyik legnépszerűbb kiállítása volt. Nem csak képei egzotikuma, harsány színvilága, néha sokkoló elemei teszik az összenőtt szemöldökéről elhíresült festőnőt izgalmassá, hanem érdekes élete, művész és politikus szerelmei, biszexualitása és feministának mondható megnyilvánulásai.

Halála előtti egyik utolsó portré Fridáról (1954) (Forrás: wallpaper.com)

A film kronologikus sorrendben mutatja be Frida életét. A nyitó jelenetben feltűnik a már idős, ágynak esett művésznő, ez csak egy felvillanás, mely keretbe foglalja a történetet. Viszonylag részletes és hiteles bemutatást látunk, feltűnik a gyerekkor, a fiatalkori évek majdnem minden fontos részlete: a fényképész apuka, a család anyagi nehézségei. Tény, hogy vannak enyhe ferdítések is: a filmben a fiatal Frida látszólag különcködésből, talán emancipációs céllal jár férfiruhában, ám valójában gyerekbénulásban deformált lábát igyekezett nadrágokkal takargatni. Illetve a villamosbaleset, melyet 1925-ben, 18 évesen elszenvedett, drámai, látványos – Frida testét aranypor teríti be – de nem látjuk át teljesen a felépülés folyamatát. Ugyanígy, nem látjuk a baldachinos ágyat sem, melynek mennyezetére függesztett tükrében nézegetve magát, festette meg első önarcképeit. De ezek csak részletek.

A film pörgős, sodró lendületű. Beszippant a világ, amibe Frida bekerül, miután 1928-ban kapcsolatba került Diego Riverával, majd rá egy évre össze is házasodtak. Szerelmük a filmvásznon izgalmas, erotikától izzó. Látunk baráti összejöveteleket, Frida és egy nő társa szenzuális tangóját, sok alkoholt, halljuk a korszak eszméit. 1930 és 1933 között a házaspár az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott, ahol Rivera falképeket festett. Az amerikai epizód, bár Frida – akinek elméletileg a balesetei miatt nem is lehetett volna gyermeke – vetélése köré is épülhetne, valahogy sokkal inkább a kapitalista–szocialista ellentétre koncentrál. Egyaránt látjuk azt, ahogy a tehuana indián ruhában járó Frida a csillogás világától megcsömörlötten hazavágyik Mexikóba, és ahogy a kommunista elveihez hű Rivera karrierje romokba dől (legalább is az Egyesült Államokban). A két művész kapcsolata itt már nem lobog a kezdeti lánggal, míg Rivera folyton csalja Fridát, a nő leszbikus kapcsolatokba menekül (?). Házasságuk hazatérésük után jut el a mélypontra, miután Rivera Frida húgával is lefekszik.

Frida és Rivera a filmvásznon (Forrás: imdb.com)

Sajnos a film ezek után egy kicsit felgyorsul. A festőnő és Lev Trockij románca még figyelmet kap, de legnagyobb bánatunkra a magyar származású, Muray Miklós fényképésszel, kardvívóval való kapcsolata kimarad a történetből. A Trockijjal való románc egy izgalmas szelete életének (és milyen jó, hogy Trockij szerepére egy olyan jó színészt választottak, mint Geoffrey Rush). A szovjet politikust és feleségét Rivera és Frida segítette, hogy menedékjogot kapjanak Mexikóban (ez az epizód egyébként eléggé szűkszavú és nagyon sok előismeretet feltételez a befogadótól).

Frida karrierje ezután indult be. Kiállításai nyíltak, képei eljutottak Európába, tanít, politizál. Ez az életszakasz hiányzik a filmből, a sikerek is, és az is, hogy milyen hosszú volt az út addig, amíg újra ágyhoz kötött lett. Hét műtét, kerekesszék, depresszió, lábamputálás. Nem tűnnek fel az olyan híres ismerősök, mint Marcel Duchamp vagy Andé Breton, nem látjuk Frida ódzkodását attól, hogy szürrealistának titulálják.

Frida Fridát festi (Forrás: imdb.com)

A néző már csak az utolsó időszakot látja, amikor még ágyban fekve is volt benne akarat (azt a film is megörökíti, hogy ágyban fekve elvitette magát a saját kiállítására, de azt, hogy tüntetésen is részt vett, azt nem), amikor Rivera még mindig ott volt mellette, s látjuk a szép halált. A film az érzelmekre koncentrál, a belső világra, és néha már-már olyan mintha kettejük szerelmének története lenne, de az életrajz ismeretében érezzük, hogy még sok minden kimaradt. Alig látjuk az elkötelezett marxistát, a közéleti szereplőt.

És, igen, a film megjelenése óta eltelt 17 év, „tarol” a feminizmus, a Me too kampány, ezért lehet, hogy ma egy egészen más film születne Fridáról. (Egy zárójelben azért érdemes megemlíteni, hogy Hayden Herrer, Frida egyik legalaposabb életrajzírója, akinek a könyve alapján ez a film is született kiemeli, hogy a hetvenes évek amerikai feminizmusa elengedhetetlen volt Frida művészetének „kanonizálásához”). Tény, hogy Frida A Festőnő. A mai napig az emberek többsége, ha azt kérik tőlük, hogy női festőket mondjanak, csak a mexikói művésznőt tudják megemlíteni.

Salma Hayek Fridaként (Forrás: imdb.com)

A Frida című Taymor rendezte film jó és hiteles, élvezetes és szép. Sem apró hiányosságai, sem elcsúszásai nem viszik téves irányba a nézőt.  A festőnő – még, ha egy olyan vonzó színésznő is játssza, mint Salma Hayek – nem tökéletes, látjuk fájdalmait, démonjait, nem igazán azonosulunk vele. A filmből megismerjük a művészt, a szeretőt, s bár jó lenne a címszereplő még több oldalát, a környezetét, a korszak Mexikóját is látni, a néző így is elégedett. Az a szelet, amit látunk, jól megfestett, érdekes és hangulatos. Ezt a filmet meg kell nézni, és aztán minél több Frida Kahlo képet nézegetni.

Tóth Gödri Iringó

Ezt olvastad?

A történelem – sajnálatos – folyományaként élet és halál mindenható uraivá előlépő diktátoroknak nélkülözéstől nem, mérgezéstől azonban mindinkább tartaniuk kellett.