Történelem tévúton. A magyar vidék átformálása 1945 után

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös Vidéktörténeti Témacsoportja 2017-ben indította útjára Magyar vidék a 20. században című sorozatát. Az első kötetről már volt szerencsém egy ismertetést közölni. A második kötet Vakvágány címmel látott napvilágot 2018-ban. Ennek szerves folytatása, tulajdonképpen második része a jelen kiadvány, amely az előzőhöz hasonlóan Budapestről kitekintve, a vidék „szocialista” átalakításának helyi és regionális sajátosságait mutatja be egy-egy esettanulmányon keresztül.

Jelen kötet 6 nagyobb tematikus egységben – Ellenállás és terror anatómiája, Kollektivizált életvilágok, Az egyházak megtörése, A modernség keresése, Vallomások, értelmezések, Megyei pártelitek 1956 előtt és után – tárgyalja a magyar vidék korszakban történt átalakulását, az ezzel szembeni ellenállási kísérleteket, az erőszakot, az életvilágokban bekövetkezett változásokat. A szerzők kutatásaik nyomán feltárt levéltári források, a hazai és nemzetközi szakirodalom mellett több esetben az oral historyra alapoznak, természetesen a visszaemlékezéseket tudományos kutatótól elvárható módon, megfelelő forráskritikával, a szakmai követelményeket messzemenőkig figyelembe véve kezelik.

És ha már az elbeszélt, személyes történeteknél tartunk, kezdjük a rövid áttekintést a kötet vége felé olvasható tanulmánnyal, Sántha István írásával. A szociálantropológus szerző egy, a Dél-Vértesben található falu példáján, egy általa meg nem nevezett, A. Sz.-ként megjelölt személy életútján keresztül vizsgálja, hogy az egyén tudja-e magát függetleníteni a börtönökben és a munkatáborokban szerzett képességek használatától szabadlábra kerülése után, mivel ezeket a külvilágban nehéz pozitívumként használni. (556. oldal) A. Sz. és sorstársai életvilágának feltárásában, jobb megismerésében a terepen gyűjtött visszaemlékezések mellett Sántha számára a Szabad Európa Rádió és az ÁVH archívumaiban található vonatkozó anyagok és a releváns szakirodalom nyújtottak segítséget. Tanulmánya hasznos módszertani útmutatóként szolgálhat mindazok számára, akik hasonló kutatást terveznek.

A recski munkatábor hátsó szekérbejárója az 1950-es évek második felében. Fotó: dr. Kőrösmezey László. Forrás: Munkatáborok.hu

A kötet első felében kapott helyet Rigó Róbert tanulmánya, amely Horák Jenő kecskeméti jogakadémiai tanár és nyolc sorstársának személyes tragédiáját veszi górcső alá. A széles körben ismert nagy pereket a szakirodalom kellő alapossággal járja körbe, ami a szerző esetében is elmondható. A középpontban az 1950. december 23-án letartóztatottak közül az elsőrendű vádlott Horák és családjának története áll. A II. világháborút megelőző időszak, a család anyagi körülményeinek és helyi társadalmi szerepének megismerésében az ártatlanul meghurcolt és kivégzett tanár fiával, Horák Bélával készített interjú dokumentumértékkel bír. Azt is megtudhatjuk, édesapja mikor kezdett szembefordulni a formálódó rendszerrel. A Kecskeméti Református Jogakadémia 1948-as államosítása következtében munkáját elvesztő, negyvenes éveiben járó Horák Jenő a háború után a Szociáldemokrata Párt tagja lett, de a pártegyesülés után tagkönyvét visszaadta. Demokratikus elkötelezettségének többször nyíltan hangot adott. Kilátástalansága addig fokozódott, hogy 1949-ben megpróbált külföldre szökni, azonban Bécsben elfogták és letartóztatták. 4 hónap után szabadult a fogházból, de nem ment haza, a környékbeli településeken húzta meg magát. Végül egy közeli tanyán fogták el. Már a letartóztatása napján felvett vallomásban rögzítették, hogy állítólagos csoportjával fegyveres úton akarta megdönteni a rendszert, létrehozva egy „keresztény demokráciát”. (41. oldal) A koncepcióban a vallási alapú fegyveres szervezkedés mellett a vélt jugoszláv kapcsolat is komoly szerepet kapott. A folyamatos vallatásokról és megtörési kísérletekről, majd az ítélethirdetésről olvasva az ÁVH módszereit is megismerhetjük egy konkrét példán keresztül.

Tóth Judit rövid, de alapos problémafelvető írása a Pest megyei kuláklisták mellett a szakirodalomból kevéssé ismert társadalmi listák keletkezésének körülményeit tárja elénk. Ezek

„olyan kibővített kuláklisták, amelyekre nemcsak a mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetésére kötelezett, vagyis földterülete alapján kuláknak minősülő gazdák kerültek fel, hanem mindazon személyek, akik vidéken bármely okból kifolyólag osztályellenségnek számítottak.” (77–78. oldal)

A regnáló hatalom által az osztályharc eszközeinek tekintett lajstromokkal kapcsolatban több jelentés szomorúan állapította meg, hogy a települések illetékesei, mivel nem ismerték fel a dokumentumok elkészítésének osztályharcos jelentőségét, sablonos megoldásokat alkalmaztak, azaz nem az elvárások szerint hajtották végre a feladatot, már ahol egyáltalán végrehajtották. A sikertelenségért a különböző szervek nem meglepő módon egymást okolták.

Az egyes személyek és társadalmi csoportok ellehetetlenítése, lelki vagy akár fizikai megsemmisítése mellett az 1945 után formálódó, 1948-50-re megszilárduló új rendszer számára komoly kihívást jelentett az egyházak megtörése. A kötetben a katolikus és a református egyházra vonatkozó négy tanulmányból Bánkuti Gábor történész, valamint Nagy Károly Zsolt református teológus, kulturális antropológus elemző munkáját emelném ki.

Bánkuti a Pécsi Egyházmegye 1945 utáni történetét vizsgálva a katolikus egyház politikai társadalomtörténete értelmezésének lehetséges szempontjait tárja az olvasók elé. Felhívja a figyelmet az uralkodó rétegek és az alávetettek közötti társas kapcsolatok fontosságára, amelyek árnyalják a „szokványos elnyomatás–ellenállás modellek” alapján kialakult képet. (255. oldal) A kutatásban fontos szerepet játszik a plébániai Historia Domusok bejegyzéseinek áttekintése, az alulnézeti perspektíva. A szerző két csoportra koncentrál: a plébániai hálózatra és az egyházmegyei hatóságra, hangsúlyozva a két szint közötti véleménykülönbségek állam általi felhasználását a papság megosztására, a papi békemozgalom megszervezésére. A földosztás megfosztotta anyagi létalapjaitól az egyházi intézményeket, ezért püspöki rendelkezésre létrejött az Egyházmegyei Központi Rendelkezési Alap (EKRA), amelybe évente havi vagy negyedévi részletekben minden plébános minden hívője után egy forintot volt köteles befizetni. A helyben ezáltal kiesett összeg pótlására a plébániák szabad kezet kaptak. A németség elűzése szintén érzékenyen érintette az egyházmegyét, a kitelepített hívek hiányát pedig felerősítették az újonnan érkezett telepesekkel jelentkező problémák. Az új hívek és a földosztás következtében létrejött új települések lelkipásztori ellátásához további önálló lelkészségek szervezésére volt szükség. Ebben a helyzetben az egyházmegye központi segítsége mellett a plébániák vezetőire is komoly feladatok hárultak, a helyi, sajátos kihívásokra csak helyben tudtak megfelelő választ adni. A naplókban olyan, az egyházközségeket érzékenyen érintő kérdésekben írták le saját tapasztalataikat, mint az elszegényedés, egzisztenciális problémák, a megélhetés bizonytalansága vagy éppen a helyi társadalom pártosodása. A bejegyzésekben megjelennek a híveikért őszintén aggódó lelkipásztorok benyomásai is. A tanulmány befejező részében olvashatunk arról, hogyan érintette az egyházmegyét az iskolák államosítása vagy a kormány és a püspöki kar között létrejött megállapodás.

Szabó Imre esperes (alsó sor balról a második) Forrás: Református.hu

Nagy Károly Zsolt egy érdekes jelenséget, az úgynevezett szocialista lelkésztípus kialakításának folyamatát szemlélteti a református egyház 1948–1963 közötti helyzetét, a keretek átalakulását bemutató tanulmányában. Ismertetését egy 1952 októberében történt eseménnyel kezdi, Molnár Bálint esperes egyházlátogatásával a Szabolcs megyei Buj községben. A gyülekezet lelkipásztora ez évtől egészen 1955-ben bekövetkezett haláláig az a Szabó Imre volt, aki 1932-től a Budapesti Egyházmegye esperese volt, és akit 1951-ben a kitelepítettek melletti kiállása ürügyén az egyházi vezetés lemondatott tisztéről, majd eltávolított a fasori gyülekezetből. Molnár és Szabó, bár nem értettek egyet teljes mértékben, beszélgetésük során arra jutottak, hogy a lelkészeknek alkalmazkodniuk kell a kor körülményeihez, az új kihívásokhoz. Véleménykülönbségük oka az alkalmazkodás hogyanjában keresendő. Kettejük eltérő álláspontja jól példázza az egyházon belül tapasztalható sokféle viszonyulást, amelyet az egyes lelkészek új rendszerhez való hozzáállása, a helyi, egyházmegyei vagy országos társadalmi életben beállt változások, az új rendszerben őket és gyülekezetüket ért sérelmek vagy éppen ennek ellenpontjaként az életükben, érdekérvényesítő képességükben, karrierjükben beállt pozitív változások mind-mind meghatároztak. Különböző emberek, különböző okok és okozatok. Voltak, akik az egyház vezetéséhez hasonlóan – finoman fogalmazva – megengedő álláspontot képviseltek az állammal szemben. Ez részben abból fakadt, hogy a példaként előttük álló elit a politikai hatalom nyomására lecserélődött, kivetve magából mindazokat, akik nem hajlottak a Rákosiékkal való megegyezésre. Persze az engedékenység mind az egyházvezetés, mind a lelkipásztorok szintjén sok esetben egyfajta túlélési stratégia volt, nem pedig az őszinte elismerés megnyilvánulása. Elsősorban az egyén habitusától és az őt körülvevő környezettől függött, hogyan próbált meg mozogni a változó keretek között.

Bármely tanulmányt lapozzuk fel a kötetben, megállapíthatjuk, hogy a magyar vidék 1945 utáni történetét nem lehet csupán az általánosság szintjén leírni. Megismerésünk akkor válik teljessé, ha a helyi sajátosságokat és az egyéni viszonyulásokat nem rekesztjük ki vizsgálatunk hatóköréből.

Váczi Márk   

Az ismertet kötet adatai: Vakvágány. A „szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 2. Szerk. Horváth Gergely Krisztián. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. 644 oldal.

Ezt olvastad?

Az 1956-os magyarországi forradalom története kapcsán érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon a szovjet párt- és államapparátus milyen okokra vezette vissza