Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944–1945-ben

A második világháború utolsó hónapjai soha nem látott pusztulást és káoszt hoztak a Kárpát-medencében élő lakosság számára. Ennek érdemi feltárására az 1940-es évek végére megszilárduló kommunista rendszerben nem volt lehetőség. Az azóta eltelt évtizedek során számos, korábban tabuként kezelt kérdéskör kutatása és feldolgozása kezdődhetett meg, mégis úgy tűnik, egészen napjainkig maradtak fehér foltok és nyitott kérdések. Ezek tisztázása annál is nehezebb, mivel az érintett generáció tagjainak megkérdezésére egyre kevesebb a lehetőség, ezáltal egyre hangsúlyosabbá válnak az írott dokumentumok és a leírt visszaemlékezések a kutatásban. Máthé Áron új kötete, a Vörös karszalag egy ilyen, már-már elfeledett témát boncolgat, nevezetesen az ideiglenes karhatalmi osztagok tevékenységét a szovjet megszállás kezdeti időszakában. A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyetteseként, korábban a Terror Háza munkatársaként a magyarországi diktatúrák legsötétebb fejezeteinek szakértőjeként vált ismertté, a 2020-as kötet bizonyos értelemben az általa már korábban is vizsgált esettanulmányok szintézisének is tekinthető.

A Vörös karszalag azt mutatja be, hogy a szovjet megszállás folyamán – esetenként már előtte, és persze főként utána – miként bukkantak fel országszerte olyan kollaboráns elemek, akik már ekkor erős baloldali irányultságról tettek tanúbizonyságot, esetenként tiszta meggyőződésből, máskor a várható fejlemények ismeretében a megszállókkal megalkudva. Példák tömegei mutatnak rá Máthé Áron munkájában arra, hogy ezek a karhatalmi egységek visszaéltek a háború végén kialakult káosszal, a törvény nélküli állapottal, és részt vettek a helyi lakosság elleni bűntényekben, sőt sokszor a saját hatáskörükben követtek el számos súlyos atrocitást: rögtönzött törvénykezést, fosztogatást, a civil lakosság kényszermunkára hurcolását és gyilkosságokat is. A bemutatott példákból az is látszik, hogy az ilyen alakulatok brutalitása sokszor a megszálló szovjet csapatoknak, vagy éppen a helyi, hatalmát stabilizálni kezdő kommunista pártoknak is szemet szúrtak, nem egyszer ezek igyekeztek megfékezni az ideiglenes karhatalom ámokfutását.

Forrás- és módszertani szempontból a Vörös karszalag rendkívül megalapozott munka. A forrásjegyzék alapján kitűnik, hogy a primér források felkutatása főleg a fővárosi gyűjteményekben történt meg, bár a kötet a vidéki eseményeket is számba veszi. Utóbbiak feldolgozásához a szerző imponáló mennyiségű publikációt tekintett át és hivatkozik a több mint 400 jegyzetében. A felhasznált munkák jelentős része visszaemlékezés, amelyek idézetek formájában nagy mennyiségben meg is szólalnak a kötetben. Ez nagyban növeli az autentikus hatást, ugyanakkor sok esetben hasznos volna, ha a szerző ezekre részletesebben reflektálna, mert enélkül nem derül ki, ő maga is egyet ért-e a visszaemlékezők által papírra vetett olyan gondolatokkal, mint hogy a kommunista karhatalom létrejöttével lett „vége a hadsereg politikamentességének”. (26. o.)

A kötet stílusa, olvasmányossága, illetve az általa felvetett kérdések felhívják a figyelmet arra, hogy e téren további kutatásokra, elemzésekre volna szükség. Amit e sorok írója nagyon hiányolt, az a nemzetközi kontextus legalább pár soros felvillantása. A második világháború alatti német, illetve az azt követő szovjet megszállások kapcsán könyvtárnyi szakirodalom született már arról, miként reagáltak ezekre Európa államai, milyen formái voltak a kollaboráció és az ellenállás közötti meglehetősen széles palettának. Ennek bemutatása egyrészt a nemzetközi szakirodalomban vélhetőleg nem jártas olvasó ismereteit bővíthette volna, másrészt ennek segítségével lett volna megválaszolható az a kérdés, mennyiben volt speciális Magyarország helyzete. Így a Vörös karszalagban vázolt kép kissé fekete-fehér. Különösen, ha arra gondolunk, hogy az 1944 tavaszi német megszállást követően is szép számmal akadtak országszerte olyan személyek, akik készségesen szolgálták ki a megszállókat, és szolgáltatták ki a lakosság egy részét. A nemzetközi kontextusba helyezés talán kicsit enyhítene az így kialakult benyomáson, nevezetesen, hogy a hasonló helyzetekre adott válaszok más államokban is hasonlóak voltak.

Részletesebb képet fest a Vörös karszalag arról, kik is voltak ezeknek a karhatalmi osztagoknak a tagjai. A szerző példák tömegein keresztül mutatja be, milyen formái léteztek a kollaborációnak, és betekintést nyújt a „gonosz banalitásába”, de nyilván felmerülhet, és fel is merül az olvasóban a kérdés: de miért? Kik voltak ezek az emberek, akik másokkal szemben kérlelhetetlen kegyetlenséggel léptek fel, és miért? A kötetben vannak részletesebben kifejtett esettanulmányok (így a Miskolc környéki MOKAN-komité, a szegedi „polgárőrségek”, a Kolozsvár környéki ideiglenes karhatalom, stb.), de még itt sem igazán történik meg az alakulatok tagjainak legalább részleges bemutatása, azaz, hogy kikből verbuválódtak ezek az osztagok. Utalások történnek ugyan egykori munkaszolgálatosokra (akik nyilván a magukat és családjukat ért üldöztetést torolhatták meg ekkor), a határ mentén élő nemzetiségek tagjaira (akik szlávokként a nyelvtudásuk révén szereztek előnyt), és az országban addig illegalitásban működő baloldali pártok lelkes tagjaira (akik ekkor éltek az adódó alkalommal a hatalom átvételére), még sincsenek ezek a történetek igazán kibontva. Nyilván az elkövetett bűnöket nem legitimálhatja semmiféle előtörténet, az események megértéséhez és az általános előítéletek lebontásához mégis több támpontot adna, ha ebben a kérdésben legalább pár, ismertebb esetben pontosabb betekintést kapna az olvasó egyes személyek előéletébe.

És ami végképp további elemzést igényelne: mennyi mozgástere volt ezeknek az embereknek? Nyilván a jelentős részük valóban a kaotikus helyzettel visszaélve, személyes motivációi mentén cselekedett. Mégsem minden esetben vonható kétségbe, hogy a kollaboráció az egyéni megmaradást, az addigi hatalom és pozíció megőrzését, a lakosság egy részének megóvását, sőt sokszor az életben maradást szolgálta. A kötetben vázolt példák is rámutatnak, hogy a szovjet alakulatok a magyar közigazgatási személyzettel sem bántak kesztyűs kézzel, esetenként akkor sem, ha személycserék révén azok már baloldali beállítottságúak voltak – nem zárható ki tehát az ideiglenes karhatalmi egységek kapcsán sem, hogy egyes intézkedéseiket a kényszer vezérelte, még ha erről érdemi dokumentáció nem is áll rendelkezésre.

Komoly eredménye a kötetnek, hogy részletesen kifejti, milyen kollaborációs formák léteztek országszerte, többek között az ún. „deportáló bizottságok”. A fogalom azokat a személyeket takarja, akik 1944/1945 fordulóján részt vállaltak abban, hogy emberek ezreit szolgáltassák ki ahhoz, hogy azokat sok éves szovjet kényszermunkára szállítsák. A szerző által idézett példák sokasága azonban eltereli a figyelmet arról, hogy regionálisan nagyon eltérő motivációk és mozgásterek léteztek erre nézve. Miután az akció egészét egy szovjet parancs értelmében kellett végrehajtani, feltételezhető, hogy az együtt működő „magyar osztagoknak” sem volt különösebb mozgástere arra nézve, hogy a kapott parancsot egyszerűen megtagadják. Regionálisan mégis különbözött, mi történt. A német kisebbség által lakott Dél-Dunántúlon a megelőző időszak magyar hatóságai (akik aligha vádolhatóak baloldali elhajlással, ekként a Vörös karszalag sugallta képbe sem illenek bele) szabadultak meg ekkor készségesen a problémássá vált kisebbségtől. A mai Bács-Kiskun megye területén az ekkor még bizonytalan határhúzás miatt a Tito által kinevezett katonai közigazgatás (a forrásokban többnyire „jugoszláv partizánnak” nevezett) tagjai hajtották ugyanezt végre, vélhetőleg minimális kényszer hatására. Kelet-Magyarországon ténylegesen nagy arányban épült az akció az ún. „policokra”, akikről a szerző részletesen ír, de felmerülhet a kérdés, nekik nem-e pont azért maradt ekkora mozgásterük, mert a többi kollaborációs formára itt a helyi sajátosságok miatt nem támaszkodhatott a megszálló hatalom.

Máthé Áron

A felsorolt, talán kritikusnak ható megjegyzések ellenére összegzésül mégis azt mondanám, hogy rendkívül értékes kiadvány született. A jó könyv vitákra ösztönöz, további kutatási lehetőségekre világít rá. Így van ez Máthé Áron könyvével is, amely olvasmányos stílusával, újszerű okfejtésével és a benne felhalmozott és összerendezett tényanyaggal felhívja a figyelmet rá, mennyi kutatható és kutatandó terület van még csak az általa megragadott témában. Ez egyben felhívás lehet az ifjabb generáció felé, de nyilván a szerző számára is üzenet: már csak a társadalmi érdeklődés végett is, ez a téma további kutatást és publikálást érdemel, amelyet bizakodva várunk.

Márkus Beáta

Az ismertetett kötet adatai: Máthé Áron: Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944–1945-ben. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020. 232 oldal.

Ezt olvastad?

A rádiót nemcsak hallgatjuk, hanem mint technológia meghatározza mai életvitelünket. Csak gondoljunk bele, hogy internetünket wifin keresztül osztjuk meg, és