A holnap városai? – Három urbanisztikai koncepció a 20. századból

A városok működése, a városi élet vizsgálata minden korszakban foglalkoztatta az embereket. A nagy lakosságszámú települések kialakulásával egyidős az a gondolat, hogy a benne élő emberek fokozatosan elszakadtak a természettől és egészségtelen körülmények közé kerültek, ezért a városokat alapvetően át kell alakítani, hogy azok megfeleljenek az adott kor igényeinek. Különösen igaz ez a 19. század végétől kezdődő időszakra – az „ideális városról” ekkoriban kialakuló elképzelések közül sok ma is meghatározó az urbanisztikai gondolkodásban. Cikkemben a teljesség igénye nélkül három ilyen koncepciót kívánok bemutatni a 20. századból: Ebenezer Howard kertváros-gondolatát, Le Corbusier és követőinek a modern városról alkotott elképzelését, illetve Jane Jacobs a közösségi részvételen alapuló kritikáját a korábbi várostervezési gyakorlattal kapcsolatban.

A modern nagyvárosok születése

Ahhoz, hogy megértsük a 20. század urbanisztikai gondolkodásának legfőbb alapvetéseit, először a 19. századi nagyvárosok (metropoliszok) kialakulásának történetében kell elmélyednünk. Városok természetesen a történelem kezdete óta léteznek, a 19. századi európai és észak-amerikai metropolisz azonban egy újfajta jelenség volt: modern építészeti stílusoknak, megváltozott területfelhasználási elveknek, illetve bonyolultabb közlekedésszervezési megoldásoknak adott teret, nem beszélve a népességgyarapodás addig nem tapasztalt üteméről. Már a 19. század végének gondolkodóit is foglalkoztatta, hogy a nagyvárosok kialakulása milyen hatással van a benne élők szellemi és lelki életére. Georg Simmel német szociológus 1903-ban megjelent A nagyváros és a szellemi élet című esszéjében például azt emeli ki, hogy a nagyvárosi ember attitűdje alapvetően közömbös, így védi magát a sokféle inger ellen, viselkedése pedig racionális, hiszen idejét a különböző munkaórák, nyitvatartási idők és menetrendek szabályozzák. Simmel szerint a nagyvárosi ember elidegenedik a környezetétől és embertársaitól is, cserébe viszont intellektuálisan olyan szabadságot élhet meg, amely egy falusi vagy kisvárosi környezetben nem volna lehetséges. (Simmel 1973. 251–253.)

A metropoliszokat sokan nem csak azért bírálták, mert szerintük a lakóiknak szellemi életére negatív hatással voltak. A telekspekuláció eredményeként a legtöbb nagyvárosban többemeletes, körfolyosós lakóházak épültek, egymáshoz igen közel, ezáltal a közöttük húzódó utcák sötétbe borultak. A lakásállomány színvonala is igen alacsony volt, és a zsúfoltság miatt terjedő járványok is minden nagyvárosban problémát jelentettek. A szűk, sötét utcákon kevés fa állt, az újonnan kialakított városi parkok pedig gyakran fizetősek voltak, így a szegényebb rétegek kevésbé látogathatták őket. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően megjelent az az elképzelés, hogy a nagyvárosok egészségtelenül elszakadtak a természettől, viszont megállíthatatlan térbeli és népességbeli növekedésük folytán egyre ártalmasabbá /veszélyesebbé válnak az emberi pszichére.

Ebenezer Howard és a Garden City Movement

Ezzel a tendenciával szemben lépett fel munkáiban Ebenezer Howard (1850–1928) brit várostervező, aki az 1898-ban megjelent To-morrow: A Peaceful Path to Real Reform című munkájában amellett érvelt, hogy a kor nagyvárosai helyett zöldövezetbe ágyazott, tudatosan megtervezett kisváros-hálózatokat kellene létrehozni. Javaslata szerint a városhálózat közepén egy 58 000 fős anyaváros helyezkedne el, amelyet egyenként hat, kör alaprajzú, sugaras utakkal rendelkező, 32 000 fős kisváros venne körül. Ezeket a településeket egy zöldgyűrű (a város körüli mezőgazdasági terület) határolná, hogy ne növekedhessenek a végtelenségig. Amennyiben az egyik ilyen koncentrikus kertváros megtelne, egy újabban kell alapítani. Az anyavárost és a körülötte lévő városokat vasútvonalak és utak kötötték volna össze.

Howard eredeti szakmája szerint parlamenti írnok volt, így terveiben nem a műszaki vagy az építészeti megoldásokra helyezte a hangsúlyt, hanem egy modellt szeretett volna nyújtani, amely ötvözi a vidéki és a nagyvárosi életforma előnyeit. (Howard 1902. 15–16) Városainak méretét azért 30 és 50 ezer fő körül képzelte el, mivel ezt a népességszámot már elegendőnek tartotta ahhoz, hogy a települések önellátóak legyenek. Howard a telekspekuláció visszaszorításának érdekében azt javasolta, hogy földet csak bérelni lehessen; a bérleti díjak pedig a város Központi Tanácsához folytak volna be, amely a felvett kölcsönöket és a befektetéseket kezelte volna.

Howard szándékosan csak nagy vonalakban vázolta fel a terveit, inkább abban hitt, hogy ötletei kezdőlöketet adhatnak egy újfajta várostervezés kibontakozásának, semmint abban, hogy egymaga kidolgozza a legkisebb részletekig a jövő kertvárosait. Az ipari területek elhelyezését például csak vázlatosan oldotta meg, azokat a város peremterületén, szalagszerűen elhelyezkedve képzelte el. Szintén vázlatosan tervezte meg a városok központját, ahová üvegezett kirakatú, árkádsoros üzleteket álmodott meg, amelyeket egy park vett volna körbe.

Bár Howard megoldásait eredeti formában soha senki nem kívánta megvalósítani, a Garden City eszménye világszerte inspirálóan hatott sokakra. Angliában hamarosan két várost is alapítottak, amelyek hivatalosan Howard elképzeléseit vették alapul. Az első ilyen település Letchworth (teljes nevén: Letchworth Garden City) volt 1903-ban, azonban a város lassan telt meg élettel, mivel sokféle szabály vehette el az odaköltözni vágyók kedvét: többek között szabályozták a műhelyek számát és típusát, és háziállatot sem lehetett tartani. A következő ilyen város, az 1919-ben alapított Welwyn Garden City már sikeresebb vállalkozásnak bizonyult, egyrészt a kertváros koncepcióját itt már lazábban értelmezték, másrészt a település Londonhoz is közelebb fekszik. Maga Howard is Welwynben élte le az utolsó éveit.

Howard könyve nyomán Európa- és az Egyesült Államok-szerte alakultak a kertváros-koncepcióba beleillő új települések, és az elméletet később is felhasználták, általában igen módosított formában. Németországban például már meglévő nagyvárosok új városnegyedeit hozták létre a kertváros-elképzelés alapján (például Berlinben a Falkenberg, vagy Drezdában a Hellerau nevű városrészeket).

Magyarországon a legfontosabb ilyen vállalkozás az 1909 és 1928 között felépített Wekerletelep volt. Az akkor még független településként létező Kispest szélén kialakított, eredetileg munkásoknak szánt lakótelep a fővárosi lakáshiányt volt hivatott csillapítani; így a telep építését nem várostervezők vagy vállalkozók kezdeményezték, mint Nyugat-Európában sok helyen, hanem politikusok. Az ötlet fő támogatói Wekerle Sándor miniszterelnök és Bárczy István budapesti polgármester voltak.

A tervezéskor Howard bizonyos gondolatai visszaköszöntek: a telep közepén egy koncentrikus tér helyezkedik el, amelyen két, a telep egyik végétől a másikig húzódó egyenes út keresztezi egymást. A „Wekerlén” végül összesen 48-féle földszintes és emeletes társasházat építettek fel, amelyek megtervezésénál szempont volt az egységes arculat is; melyhez a felkért fiatal építészek – köztük Kós Károly –  magyar népi motívumokat használtak fel.

Le Corbusier és a funkcionalista irányzat

A 20. század urbanisztikai gondolkodására talán senki nem volt akkor hatással, mint a svájci La Chaux-de-Fonds-ban 1887-ben született Charles-Edouard Jeanneret, aki Le Corbusier (1887–1965) néven vált világhírűvé. Le Corbusier-t sokan a modern építészet egyik alapító atyjának tekintik, mivel eszméi radikálisan megváltoztatták az addig az építészet funkciójáról és társadalmi szerepéről létező elképzeléseket. Véleménye szerint ugyanis az építész képes megváltoztatni az emberek életkörülményeit, ezáltal pedig társadalomformáló küldetése van. Munkáiban elvetette a 19. század stílusirányzatait, mivel szerinte azok sötét és forgalmilag kaotikus városokat eredményeztek helyette a lakások fényviszonyainak javítását, a lakósűrűség növelését és a forgalomszabályozás megvalósítását tartotta a modern kor legfontosabb feladatainak.

A lakósűrűség növelését a városok horizontális kiterjesztésével kívánta megoldani, vagyis olyan sokemeletes betonépületeket tervezett, amelyek több száz ember számára jelenthettek otthont, míg a fennmaradó zöldterületen parkokat képzelt el. Leghíresebb ilyen terve az 1925-ben Párizs átalakítására vonatkozó Plan Voisin lett. Ebben felveti azt a merész ötletet, hogy Párizs 19. századi belvárosát le kellene rombolni, a Champs-Élysées -t pedig egy 120 méter széles autópályává alakítani, amelynek két oldalán 60 emeletes felhőkarcolókat kívánt felépíteni. Le Corbusier azzal érvelt, hogy bár az átalakítások elsőre meghökkentőnek tűnhetnek, de a 19. századi Párizs is a középkori városmag lerombolásával jött létre Haussmann báró elképzelései szerint.

Le Corbusier és a német Bauhaus iskola elgondolásai kölcsönösen hatottak egymásra. Az 1919-ben Walter Gropius által alapított Bauhaus-iskola összművészeti tevékenységet folytatott: a tárgyak ipari formatervezésétől kezdve az új, húszas évekbeli lakónegyedek megalkotásáig számtalan dologgal foglalkoztak. Ahogyan azt Meggyesi Tamás urbanista is kiemeli A 20. század urbanisztikájának útvesztői című könyvében, a húszas évektől Gropius azt vallotta, hogy minden ház felosztható külön részekre, és a lakóházépítés ezeknek a részeknek a kombinálását jelenti, vagyis a lakások alapvetően tipizálhatóak és sokemeletes lakóépületekbe rendezhetőek. (Meggyesi 2005. 76.)

A modern építészek 1928-ban megalkották saját szervezetüket, a CIAM-ot (Congrès Internationaux d’Architecture Moderne, Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa), amelynek keretein belül megvitathatták a modern építészet áttörése előtt tornyosuló akadályokat. 1933-ben, a CIAM 4. kongresszusán, amely egy Athénból Marseille-be tartó hajón kapott helyet, elfogadták az Athéni Karta elnevezésű dokumentumot, amelyben a modern építészek megfogalmazták legfontosabb urbanisztikai elképzelései.

A hajón 33 város alaprajzának áttanulmányozása után arra jutottak, hogy azok mindenfelé hasonló nehézségekkel küzdenek. Ezért kialakították a funkcionális város koncepcióját, amelyben a városok négy legfontosabb funkciója: a lakás, a munka, az üdülés és a mozgás elváltak volna egymástól. Az ipari munkahelyeket a lakóövezettől egy zöldsávval választották volna el, a további parkok pedig a magasházak között jöttek volna létre. A városok történelmi örökségét csak akkor tartották megőrzendőnek, ha az nem teremt „egészségtelen” feltételeket a lakók számára. A földterület magánkézbe kerülését korlátozni kívánták (a kertváros-koncepció követőihez hasonlóan), hogy a város harmonikus növekedését szabályozni tudják.

Bár a modern építészek a világháború előtt és után is kaptak megrendeléseket, helyenként megalomániába hajló terveik sosem váltak tömegesen elterjedtté. Le Corbusier egyre inkább egyfajta építész-prófétaként viselkedett, tervei mögött azonban többnyire se politikai, se gazdasági támogatás nem állt. A második világháború alatt először a németekkel kollaboráns Vichy-Franciaországban próbálta elképzeléseit megvalósítani, majd a harcok végét követően  két lebombázott város, Saint-Dié és La Rochelle városmagjának újjáépítési terveit készítette el; ötletei azonban nem nyerték el sem a helyiek, sem a hatóságok tetszését. Az Újjáépítési Minisztérium támogatásával ugyanakkor Marseille-ben megtervezhetett egy tizenkét emeletes, betonlábakon álló lakóépületet, amely az Unité d’habitation (szó szerint lakóegység) nevet kapta. Az épület ma a világörökség része.

Le Corbusier pályafutása során általában csak egy-egy épületet tudott megvalósítani monumentális elképzeléseiből. Ez alól kivétel az indiai Csandígarh városa, amelyet eredetileg Pandzsáb tartomány fővárosának szántak az ötvenes években, ma azonban két indiai tartomány (Pandzsáb és Harijána) fővárosa. A település mesterséges megalkotása a függetlenné vált India nemzetépítési törekvéseinek részeként valósult meg, az eredeti terveket az amerikai Albert Mayer és a lengyel Maciej Nowicki dolgozták ki. Miután 1950-ben Nowicki egy repülőgép-balesetben meghalt, Mayer sem folytatta tovább a munkát; a terveken pedig Nehru elnök támogatásával Le Corbusier kezdett el egy csapat élén dolgozni. A svájci építész tervezte meg a város legfontosabb kormányzati és kulturális épületeit, így például a Nemzetgyűlés, illetve a Legfelsőbb Bíróság épületét is. Csandígarht ma az egyik legélhetőbb indiai városnak tartják, mivel alacsony a beépítettsége és a szubkontinens viszonyaihoz képest gazdag település; azonban mivel főleg magasabb státuszúak laknak a városban, a szegregációt számos kritikai éri.

A modern építészet a harmincas években Magyarországon is teret nyert, a CIAM két hazai vezetője Fischer József és Molnár Farkas építészek lettek. A második világháború után a főváros újjáépítésével megbízott Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére Fischer Józsefet nevezték ki, aki új munkahelyén igyekezett összegyűjteni a honi modern építészeket. Ennek működésükben is láthatóak a nyomai, a Granasztói Pál vezette Városrendezési Osztály például egy olyan, Le Corbusier Párizs-tervéhez hasonlatos koncepciót készített, amely teljesen újjáépítette volna Belső-Erzsébetvárost. A területen csupán a zsinagógákat és a harmincas években épült modern épületeket tartották volna meg, a régi bérházak helyén pedig sokemeletes, modern sávházakat képzeltek el, az épületek aljában pedig üzleteket és mozit kívántak elhelyezni. Akárcsak Le Corbusier, a Közmunkatanács dolgozói se vonták be a tervezési folyamatba a terület lakóit, de nagyszabású elképzeléseik megvalósulására amúgy sem volt esély a háború utáni Magyarországon.

Jane Jacobs és a modern urbanisztikai elképzelések kritikája

Le Corbusier 1965-ös halálakor a modern városépítésről vallott elképzelései már világszerte közkeletűvé váltak: a lakótelepek építésével megvalósult a zöldterületbe ágyazott magasházas beépítési mód elterjedése, és ismét szárnyra kapott a városrehabilitációnak az a módja is, amely során a régi épületek lerombolásával új városnegyedeket hoztak létre, igaz anélkül, hogy az ott élők igényeire vagy a városnegyed történelmi értékére tekintettel lettek volna. A folyamat Észak-Amerikában is elterjedtté vált, ahol a belső városmagból a középosztálybeli lakosok egyre nagyobb számban költöztek ki a külvárosokba, a házaikba pedig sokszor bevándorló hátterű családok vagy alacsonyabb jövedelmű (különösen fekete) emberek költöztek be. Ezeknek a városnegyedeknek a lerombolása ellen szólalt fel az ötvenes évek végén egy New York-i újságíró, Jane Jacobs (1916–2006).

Jacobs akkor vált ismertté, amikor cikkeiben hevesen kritizálni kezdte Robert Moses várostervező Manhattan átalakítására vonatkozó terveit. Moses fontos szerepet játszott a 20. századi New York arculatának kidolgozásában, többek között azzal, hogy a harmincas évektől kezdve ő felügyelte a hidak és az alagutak kiépítését;mindemellett jó politikai kapcsolatokkal is rendelkezett, és karrierje csúcsán a világ egyik vezető metropoliszává váló New York fontos és befolyásos alakjává vált.

Jane Jacobs Moses számos tervét kritikával illette, leginkább azonban a Lower Manhattan Expressway (LOMEX) tervbe vett megépítését kritizálta. Az autópálya Manhattan nyugati és keleti végét kötötte volna össze, ezzel megszüntetve a mai SoHo, Little Italy és Little China városnegyedek egy részét. A mához képest ezek a területek akkoriban még nem voltak a felkapott és drága negyedek, lakosaik sem voltak túlzottan tehetősek; a klasszikus manhattani épületeikre pedig még nem tekintettek építészeti értékként. Maga Jacobs is egy hasonló karakterű városnegyedben, Greenwich Villagben élt, amelynek esetében szintén attól lehetett tartani, hogy egyszer majd a városrehabilitáció áldozata lesz.

Jacobs az élhető városokról szóló elképzeléseit egy könyvben foglalta össze, amely a The Death and Life of Great American Cities címet kapta, és amely azóta az urbanisztika egyik legfontosabb alapszövegévé vált. 1961-ben megjelent munkájában Jacobs a várostervezést áltudománynak titulálja, amit azzal is alátámaszt, hogy szerinte a modern várostervezők szempontjai szerint megalkotott városnegyedekből is (ő maga a manhattani Morningside Heights városnegyedet hozza példának) könnyen elszegényedő és veszélyes környék válhat. Ezt Jacobs azzal indokolja, hogy a modern várostervezők – Ebenezer Howardtól kezdve – nem a városok valódi problémáira figyelnek – ezek csupán „alulnézetből” vizsgálhatóak.

Munkájában erős kritikával illeti mind Howard, mind Le Corbusier működését. Az angol kertvárosok teoretikusáról rosszallóan megjegyzi, hogy írnoki munkája mellett a várostervezés csupán mellékfoglalkozása volt, az általa elképzelt város pedig ellentmond mindannak, ami miatt az emberek metropoliszokba költöznek. Jacobs kiállt a nagyvárosok kulturális tarkasága és gazdasági lehetőségeinek változatossága mellett, amelyeket Howard elképzeléseiben nem látott képviselve. Le Corbusier terveit pedig élhetetlen szociális utópiának minősítette, amelyek kiüresítették volna a városi élet kereteit. A két elképzelés számos közös vonására is rámutatott a paternalisztikus várostervezéstől kezdve egészen a zöldterületbe ágyazott épületek fontosságának hangsúlyozásáig. (Jacobs, 1992. 21–23.)

Jacobs munkájában amellett érvel, hogy a városok akkor élhetőek, ha utcáikat, tereiket, parkjaikat és épületeiket az emberek sokoldalúan, sokféleképpen használják. Az olyan városokat például, mint Los Angeles, ahol a járdákon alig sétálnak, mert mindenki autóval közlekedik, idővel a sivárság fogja átjárni. Valójában az utcát minél többen és többféleképpen használják – beszélgetésre, játékra vagy portékáik árulására egy standon – annál biztonságosabb, hiszen az igazán veszélyes helyek olyan területek, amelyek elhagyatottak, így ott kisebb a segítségnyújtás esélye. Jacobs elképzelése szerint a parkok sem oldják meg magukban a zöldterületek hiányát, hiszen, ha azokat nem használják az emberek, könnyen elhagyatott helyekké válhatnak, ezért fontos, hogy a parkoknak legyen egy központi helye, ahol az emberek összegyűlhetnek, illetve minél többféle kulturális funkció is helyet kapjon bennük. Mindemellett hangsúlyozta, hogy a városrehabilitáció során a régi épületek eltüntetésével közösségeket zúznak szét és forgatnak ki a gyökereikből meggondolatlanul.

A városvédő mozgalmakban szervezőként is aktívan részt vevő Jacobs végül elérte célját: bár többen próbálták személyét és állításait is jelentéktelenné tenni (felróva neki, hogy valójában csak egy urbanisztikai képesítés nélküli családanya), és egy alkalommal még le is tartóztatták (miután társaival egy közmeghallgatáson a színpadra vonultak tüntetni és széttépték a jegyzőkönyvvezető papírjait), végül a Dél-Manhattanbe tervezett autópálya nem épült meg. Jacobs, a harcban megfáradva és fiait a vietnámi besorozástól féltve, családjával a hatvanas évek végétől Torontóba költözött, ahol szintén fontos szerepet játszott az urbanisztikai elképzelések megvitatásában.

Záró kitekintés

A 20. században a különböző urbanisztikai koncepciók nem egymástól elszigetelve léteztek, hanem sokszor egymásra is hatottak. Az egyik legjobb példa erre London második világháború utáni újjáépítésének megvalósítása, amelynek során a terveket kidolgozó Patrick Abercrombie Howard és Le Corbusier ötleteiből is merített. Abercrombie 1943-ban és 1944-ben publikálta a Londonra vonatkozó városrendezési terveit, amelyekben a brit főváros túlzott terjeszkedésének úgy kívánt munkatársaival és a hatóságokkal egyetértésben gátat szabni, hogy a város köré egy zöldövezetet képzelt el, azon túl pedig úgynevezett szatellitvárosokat terveztek. A túlzsúfolttá és a bombázások miatt sok helyen romossá váló belső városmagból az embereket ezekbe a szatellitvárosokba kívánták kiköltöztetni. 1946 és 1950 között nyolc ilyen szatellitváros épült fel, és egészen a hetvenes évekig építettek újakat London köré. Hasonló tervek alapján tervezték újra Párizs agglomerációját is.

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy a 20. század második felétől a paternalista, a városi életet fölülről átrendezni kívánó elképzelések mellett mind nagyobb teret kaptak a Jane Jacobs eszméihez kapcsolódó alulról jövő kezdeményezések, amelyek a városok életében a közösségi részvételiséget, a helyi értékek ápolását, és a városok kulturális és társadalmi sokszínűségének megőrzését hangsúlyozták. Ez a koncepció nem csupán a lokális városi identitás megőrzéséhez járult hozzá, de a mindinkább kibontakozó tömegturizmus céljaira is jobban megfelelt.

Napjainkban, amikor a folyamatos urbanizáció eredményeképp egyre többen élnek városokban világszerte különösen fontos, hogy kontextusba helyezzük az előző századból örökölt urbanisztikai elképzeléseket, hogy a városi polgárok megfelelő lakóhelyekhez juthassanak, fenntartva fizikai és mentális egészségüket is. Ezt az interdiszciplináris folyamatot elősegítheti, ha a városok történeti örökségét az emberi dimenziók mentén vizsgáljuk. Ahogyan Jan Gehl dán építész, korunk egyik legismertebb urbanistája Élhető városok című könyvében megjegyzi:

„A jövőben a várostervezésnek a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet kell fordítania az emberre. Az emberek számára olcsón, egyszerűen, egészségesen és fenntartható módon lehet városokat építeni – és az ilyen irányú várospolitika az egyetlen logikus válasz a 21. század kihívásaira. Eljött az ideje az emberi dimenzió újrafelfedezésének – a világ minden szegletében!”.  (Gehl, 2014. 229.)

Szakirodalom:

Fischer József: Újjáépítés vagy helyreállítás. Tér és Forma 1946/1-3. 1–6.

Gehl, Jan: Élhető városok. Budapest, 2014.

Howard, Ebenezer: Garden Cities of To-Morrow. Second Edition of ’’To-Morrow: A Peaceful Path to Real Reform”. London, 1902.

Jacobs, Jane: The Death and Life of Great American Cities. New York, 1992.

Meggyesi Tamás: A 20. század urbanisztikájának útvesztői. Budapest, 2005.

Mumford, Lewis: A város a történelemben. Budapest, 1985.

Paletta, Anthony: Story of cities #32: Jane Jacobs v Robert Moses, battle of New York’s urban titans. The Guardian, 2016. 04. 28. https://www.theguardian.com/cities/2016/apr/28/story-cities-32-new-york-jane-jacobs-robert-moses

Perényi Imre: Városépítéstan. Budapest, 1978.

Simmel, Georg: A nagyváros és a szellemi élet. In: Városszociológia. Szerk. Szelényi Iván. Budapest, 1973. 251–266

van Roosemalen, Pauline: London 1944: Greater London Plan. In: K. Bosma, H. Hellinga (eds.): Mastering the City: North-European Town Planning 1900-2000. Rotterdam, 1997. 258–265.

Verő-Valló Judit: Megkezdődik a Wekerle-telep építése. In: Magyarország globális története 1869–2022. Szerk. Laczó Ferenc és Varga Bálint. Budapest, 2023. 96–101.

Ezt olvastad?

Historiográfia és nemzetpolitika határán – Molnár Antal a moldvai magyarság kutatástörténetéről

Molnár Antal legújabb, immár 23. önálló kötete (Magyar kutatások a Vatikánban a moldvai magyarság történetéről) a moldvai katolikusok történetére vonatkozó

X