Polgárfiúból háromszoros miniszterelnök – Wekerle Sándor emlékére

Wekerle Sándor hosszú politikai pályája során – mely alatt végig következetesen a dualista Magyarország érdekeit szolgálta –, számos reform, törvény, valamint épület jelzi sikeres működésének emlékét. Az egyházpolitikai küzdelmek, az aranykorona vagy a Wekerletelep egyaránt eszünkbe juthat róla, életműve azonban nemcsak ezekből állt.

Wekerle Sándor ifjúkora

A német eredetű Wekerle család a török kiűzését követő sváb betelepítéssel érkezett Magyarországra a 18. században. Édesapja, idősebb Wekerle Sándor a Lamberg grófok gazdatisztjeként dolgozott Móron, édesanyja, a magyar származású Szép Antónia pedig háztartásbeli volt. A kis Sándor mint második generációs sváb betelepült, magyar gyökerekkel is rendelkező római katolikus polgári család gyermekeként látta meg a napvilágot 1848. november 14-én, Móron.

Wekerle Sándor, a háromszoros miniszterelnök. Forrás: Vasárnapi Újság. 47. szám, 1892. november 20. 793. o. (Ellinger Ede fényképe után)
Wekerle Sándor, a háromszoros miniszterelnök. Forrás: Vasárnapi Újság. 47. szám, 1892. november 20. 793. o. (Ellinger Ede fényképe után)

Wekerle iskolaéveinek egy részét szülővárosában töltötte, ahol a kapucinus rendi iskolába járt. A középiskolát a székesfehérvári ciszterci rendi gimnáziumban végezte 1859 és 1867 között, ahol jó tanulónak számított, s különösen matematikából jeleskedett. Ambíciója az orvosi pálya felé terelte, azonban szüleit Vajda Ödön (a későbbi zirci főapát), Wekerle görög és latin szakos tanára, rábeszélte arra, hogy fiúkat érdemesebb a jogi pályán továbbtaníttatni, mert egy polgárfiú számára nagyobb az érvényesülés lehetősége.

1867. július 6-án sikeres érettségi vizsgát tett, s még azon a nyáron beiratkozott a pesti Magyar Királyi Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kar jogász szakára. Az egyetemet sikerrel fejezte be 1870-ben, majd szigorlatait 1871 és 1872 között abszolválta, végül 1872 októberében megvédte doktori értekezését és jogászdoktorrá avatták.

A pénzügyminisztériumi évek

Pályáját a pénzügyminisztériumban – első munkahelyén – segédfogalmazóként kezdte meg 1870 októberében. A fiatal tisztviselő a minisztérium szinte minden osztályán dolgozott, ezáltal mérhetetlen tudást és tapasztalatot gyűjtött össze a pénzügyi kezelés terén. Miniszteri fogalmazóvá 1874-ben, miniszteri titkári címmel és jelleggel felruházott fogalmazóvá 1877-ben, miniszteri osztálytanácsossá 1881-ben, valóságos osztálytanácsossá pedig 1882-ben nevezte ki az uralkodó. Az 1884. február 22-ei minisztertanácson Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter előterjesztése kapcsán a vaskoronarend harmadik osztályával tüntették ki. Tisza Kálmán miniszterelnök Szapáry közvetlen munkatársává tette. Wekerlét szaktudásának köszönhetően Szapáry „jobbkezének” tartották a minisztériumban, aki ekkor szerezte első tapasztalatait a képviselőházban mint szónok. Első alkalommal 1885. március 12-én szólalt fel a Tisztelt Házban.

Wekerle Sándor dánosi birtoka. A felvétel 1895 és 1899 között készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fotói
Wekerle Sándor dánosi birtoka. A felvétel 1895 és 1899 között készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fotói

Az 1887-es esztendő azonban fordulatot hozott Wekerle karrierjében, ugyanis 17 esztendei pénzügyminisztériumi szolgálatot követően lehetőséget kapott arra, hogy más területen is kipróbálhassa magát. Baross Gábor együtt kívánt dolgozni a tehetséges Wekerlével, így a Magyar Királyi Államvasutak általános igazgatási főosztályának igazgatói állását ajánlotta fel számára, sőt kinevezését a minisztertanács is jóváhagyta.

Időközben Wekerle megnősült, Molnár Viktor egykori egyetemi csoporttársának húgát, Gizellát vette feleségül, aki megismerkedésükkor 14 esztendős volt. Házasságot nyolc évvel később, 1878-ban kötöttek, melyből két gyermek született, ifjabb Sándor és Géza. Ezzel egyidejűleg Wekerle pénzügyi jogot oktatott az egyetemen, tagja volt a Könyves Kálmán szabadkőműves páholynak, valamint részt vett az Országos Kaszinó társaskör megszervezésében is.

A pénzügyminisztérium államtitkára

1887 februárjában Szapáry lemondott a pénzügyminiszteri tárcáról, s vele együtt államtitkára, Köffinger Frigyes is visszalépett pozíciójától. Ez új helyzetet generált az Államvasutakhoz frissen kinevezett Wekerle számára. A tapasztalt Tisza maga vette át a tárca irányítását. Mivel nem különösebben értett a pénzügyekhez, ezért egy államtitkárra volt szüksége, aki Wekerle Sándor lett. Fontos, hogy Wekerle addig nem rendelkezett politikai tapasztalatokkal, hiszen mint szakértelmiségi a minisztérium berkein belül dolgozott.

Ideiglenesen mandátumot kapott az Árva vármegyei Bobró kerületben, sőt az 1887. évi választások alkalmával a nagybányai kerület képviselőjévé választották. Ekkor indult meg politikai karrierje. A választási beszédében két kurrens célt tűzött ki maga elé: az első, hogy helyreállítja Magyarország államháztartásának egyensúlyát, a második, hogy az osztrákokkal együttműködve a Monarchia elhagyja az elavult ezüst alapú pénzrendszerét és áttér az aranyalapú fizetőeszközre.

Wekerle Sándor, a pénzügyminiszter

1889 tavaszán Tisza megreformálta a kormányát. Három új személy került pozícióba: Szapáry Gyula, Szilágyi Dezső és Wekerle. Az uralkodó 1889 áprilisában nevezte ki őt pénzügyminiszterré, s folytatta államtitkárként megkezdett munkáját.

A Generális – Tisza Kálmán – beadta lemondását, amit az uralkodó elfogadott. A miniszterek közül az egyik legtekintélyesebb család sarja és a királyhoz leglojálisabb mágnás, Szapáry Gyula gróf kapott lehetőséget kormányalakításra 1890. március 13-án. A Szapáry-kormány több célt tűzött ki maga elé, de mégis mindenki a Tisza-kormány kontinuitását látta benne, hiszen a miniszterelnök személyétől eltekintve szinte döntő többségében minden miniszter megőrizte a pozícióját. Halász Imre szerint annak karakterét Baross Gábor, Csáky Albin, Szilágyi Dezső és Wekerle négyese adta.

Wekerle Sándor, az erős ember. Forrás: Borsszem Jankó 1891. április 26. 1. o.
Wekerle Sándor, az erős ember. Forrás: Borsszem Jankó 1891. április 26. 1. o.

A kormány egyik sarkalatos reformtervét az állam és egyház funkcióinak szétválasztása képezte. Ezen tervéhez szorosan kapcsolódik az általános polgári anyakönyvezés, az izraelita vallás egyenjogúsítása, a szabad vallásgyakorlás, illetve a felekezeten kívüliség, a válás és a polgári házasságkötés. A mélyen vallásos Ferenc József meglehetősen idegenkedett a liberális reformcsomagtól. Végül a kormány tagjai ellentétes véleményre helyezkedtek Szapáryval szemben, így a miniszterelnök 1892. november 4-én benyújtotta a kabinet lemondását, amelyet az uralkodó elfogadott.

Az első polgári származású miniszterelnök

Wekerle meglehetősen népszerű volt, hiszen a nyár folyamán sikerrel zárta a valutaszabályozás törvénybe iktatásának folyamatát. A kulisszák mögött folytak a meghallgatások az udvarban az új miniszterelnök személyéről, ugyanis Ferenc József magához rendelte audienciára Szapáryt, Wekerlét, Tiszát, valamint Fejérváry Gézát, Bánffy Dezsőt, és Széll Kálmánt november 10-én Bécsbe. A Ferenc Józseffel való megegyezés kulcsfontosságú volt, hiszen az uralkodótól függött, hogy a következő kormány programjába veheti-e a kötelező polgári házasságot. Az audiencián a politikusok egyöntetűen a kötelező polgári házasság liberális megoldása mellett szóltak, valamint egybehangzóan Wekerlét ajánlották miniszterelnöknek. Az uralkodó 1892. november 17-én Bécsben hivatalosan is kinevezte Wekerlét miniszterelnöknek, aki aznap előterjesztette a minisztereinek listáját, s javarészt elődje, Szapáry kabinetjét vette át.

A törvényjavaslatok előkészítéséig hosszú utat tett meg a kabinet. Ferenc József engedélyezte ugyan a kormányprogramot, de hosszabb huzavona után hagyta jóvá az állami anyakönyvezésről és a polgári házasságról szóló törvényjavaslatok országgyűlés elé történő terjesztését.

Az egyházpolitikai küzdelem 1894-re egyértelmű politikai válságot hozott a felszínre. Ebben a felfokozott hangulatban érte a kabinetet Kossuth Lajos halálhíre. Wekerle számára Kossuth temetésének megszervezése próbatétel is volt: legyen szolidáris a Habsburg-házhoz, vagy a nemzet kívánságára hallgasson? Ebben a kérdésben bizton állíthatjuk, hogy Wekerle mindent megtett, ami tőle telt, hiszen az uralkodó akaratának megfelelően a kormánytagok nem vehettek részt a gyászszertartáson. A miniszterelnök és a kormányzat titkos anyagi támogatást biztosított a főváros számára, hogy a nemzet halottjának méltó végtisztességet nyújthasson.

Kossuth temetése után a képviselőház jóváhagyta a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, viszont a házassági törvényjavaslat a Főrendiházban elbukott. Az uralkodó 1894 májusának végére maga szerette volna az egyházpolitikai törvényekkel kapcsolatos diadalt learatni. Így a Wekerle-kabinet távozását akarta, akik ennek megfelelően május 31-én beadták lemondásukat. A király Khuen-Héderváry Károly horvát bánt nevezte ki Wekerle utódjának, aki nem tudott kormányt alakítani. Az udvar kénytelen volt hátrálni, Ferenc József pedig ismét Wekerlét bízta meg a kormányfői teendőkkel.

Végül a Főrendiház póttagok kinevezésével ugyan, de elfogadta a javaslatokat. 1894 októberének végén a kormány felterjesztette a három egyházpolitikai törvényjavaslatát (házassági jogról, az anyakönyvről és a gyermekek vallásáról szóló törvények), viszont azok szentesítésével Ferenc József több mint egy hónapot várt. Wekerle 1894. október 25-én már érzékelte a király ellenállását. Nem kedvezett az uralkodó és a kabinet közötti elhűvösödött viszonynak Kossuth Ferenc hazatérése sem, aki nyíltan szimpatizált Wekerlével, és bizonyos ügyekben az együttműködéséről biztosította. Közben a színfalak mögött Wekerlére jellemző megállapodás született: a király jóváhagyja az elé terjesztett javaslatokat, cserébe a Wekerle-kormány távozik. Ferenc József tehát szentesítette a három törvényt, a kabinet december végén benyújtotta a lemondását, amelyet elfogadott, s az új miniszterelnök kinevezéséig – 1895. január 13-ig – hivatalban maradt.

A lemondását követően Wekerle igyekezett az aktív politizálástól visszavonulni. Ennek ellenére képviselői mandátumát 1896. évi választásokig megtartotta, és a Képviselőháznak a ciklus végéig tagja maradt. Az 1896-os évre eltolt millenniummal kapcsolatos eseményekben aktívan részt vett, hiszen az országos kiállítás zsűrijének elnöki tisztjét töltötte be. Az uralkodó az 1896. november 30-án felállított Közigazgatási Bíróság elnökének nevezte ki, így hivatalánál fogva a Főrendi Ház tagja lett.

A koalíció élén

A 20. század kezdetén a közel harminc éve kormányzó Szabadelvű Párt elvesztette az 1905. évi választásokat. Az uralkodó a választási eredményeket figyelmen kívül hagyva tartotta meg Tisza Istvánt, illetve nevezte ki Fejérváry Gézát miniszterelnöknek. Ez krízist eredményezett, amely közel másfél évig elhúzódott. A válság feloldására 1906. április 4-én az úgynevezett koalíciós kormány (Alkotmánypárt, Függetlenségi Párt, Néppárt) hivatalba lépését megelőzően létrejött egy titkos paktum, amelyben a leendő kabinet többek között vállalta azt, hogy lemond a katonai törekvéseiről, vagyis nem feszegeti a közös hadsereg ügyét, valamint a gazdasági közösséget fenntartja Ausztriával.

A paktum értelmében Ferenc József 1906. április 8-án kinevezte az új kabinetet, amely önmagát nemzeti kormánynak nevezte, élén Wekerle Sándorral, aki másodjára töltötte be a miniszterelnöki pozíciót. Az uralkodó megbízhatónak tartotta, ugyanakkor az egyházpolitikai reformok keresztülvitele miatt nem kedvelte Wekerlét. Az új miniszterelnök a pártpolitikai életen kívülről került a miniszterelnöki székbe, s hogy szándékait megerősítse, belépett az ifjabb Andrássy Gyula gróf által vezetett Alkotmánypártba. Ennek ellenére Wekerle magát szakembernek, szakpolitikusnak tartotta, nem erős pártkatonának. Kormányon belüli pozíciója mellett hangsúlyozta, hogy elsősorban szakember, semmint a különféle pártérdekek kiszolgálója. Magyarországon a paktum megkötését követően új választásokat írtak ki, amelyen a Függetlenségi Párt a megszerezhető 413 mandátumból 253-at meg is szerzett, így abszolút többséggel rendelkezett az országgyűlésben.

A 20. század eleji Magyarország állapota elképesztő kihívások elé állította Wekerlét és kormányát. A társadalmi egyenlőtlenség csökkentése és jogi keretek biztosítása végett a kormány szociális reformok sorát foganatosította. A koalíciós kormány egyik legfontosabb reformjának a 1907. évi XIX. törvénycikk (az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról) megalkotása tekinthető. Darányi Ignác földművelésügyi miniszteri működésének talán legvitatottabb eleme az úgynevezett cselédtörvény (1907. évi XLV. törvénycikk a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról) volt. A sokat vitatott törvénycikk közel másfélmillió ember élet- és munkakörülményeire volt döntő hatással. Az 1907-es év törvényalkotó munkájában meg kell említeni a III. törvénycikket az iparfejlesztésről, mivel ez elmozdulást jelentett Magyarország agrár beágyazottságának helyzetéből. Ez a törvény okozta a legkevesebb feszültséget a kormánypártok és az ellenzék között. Az osztrák és magyar kormányok hosszas tárgyalások eredményeként 1907. október 8-án megállapodtak az új gazdasági kiegyezésről. A vám- és kereskedelmi szerződés helyett újításként vámszerződés és egyezményes vámterület szerepelt a rendelkezésben, de a lényeg, hogy a felek 1917-ig fenntartják a vámközösséget.

Mivel a kiegyezési tárgyalásokat sikerrel vezette, megbecsüléseként Ferenc József 1907. december 31-én Wekerlének a Szent István rend nagykeresztjét adományozta. Második miniszterelnöksége alatt Wekerlét kitüntette a bajor korona érdemrendjének nagykeresztjével a II. Ottó bajor király helyett régensként uralkodó Luitpold királyi herceg is. Wekerle kitüntetéseinek sorában szólni kell a Lipót rend nagykeresztjéről, amelyet Ferenc József adományozott neki 1907-ben.

A kormány szociális reformjainak a jelenben is kézzel fogható eredménye a budapesti munkás- és tisztviselőtelep építésének kezdeményezése, azaz a Wekerletelep kivitelezésének megkezdése. Az építkezést a lakhatási gondok enyhítésére kezdeményezte Wekerle miniszterelnök pénzügyminiszteri minőségében Bárczy István főpolgármesterrel a költségvetés megterhelése nélkül. Így született meg az 1908. évi XXIX. törvénycikk az állami munkáslakásokról.

Wekerle Sándor és Witold von Korytowski osztrák pénzügyminiszter a Sándor palota teraszán 1907 októberében. Forrás: Vasárnapi Újság 42. szám, 1907. október 20. 836. o.
Wekerle Sándor és Witold von Korytowski osztrák pénzügyminiszter a Sándor palota teraszán 1907 októberében. Forrás: Vasárnapi Újság 42. szám, 1907. október 20. 836. o.

A második Wekerle-kormány tevékenységének egyik feszültségpontját az Osztrák–Magyar Bankkal kapcsolatos újítási reform képezte. A Függetlenségi Párt egyik meghatározó kívánsága a közös hadsereg fellazítása, az önálló vámterület mellett az önálló magyar nemzeti bank felállítása volt. Ausztriában egyébként is gyanakodva néztek Wekerlére és a kossuthi eszmékkel kokettáló kormányára, így erről hallani sem akartak. A bankkérdés megoldásának kudarca hozzájárult a koalíció bukásához.

A koalíciónak kormányzati eredményként nemzeti vívmányokat kellett felmutatnia, amelyek bizonyítják, hogy nemzetibbek voltak az őket megelőző kormányokhoz képest. A kormány számos törekvése sikerrel zárult, a Szent István Bazilika zárókövének elhelyezése Ferenc József jelenlétében (az átadás már 1905-ben megtörtént), Bosznia-Hercegovina annexiója 1908-ban. A koalíció fennállása alatt valósult meg a száműzött II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala.

Szólni kell arról is, hogy számos reformterv, az Andrássy-féle választójogi-, vagy Wekerle 1909. évi adóreformja nem valósultak meg. Ugyanakkor a Függetlenségi Párt azért csalódott a koalícióban, mert sem a hadseregreformja, sem az önálló vámterület, sem az önálló nemzeti bank nem váltak valóra. Végül a kormánynak 1910 januárjáig sikerült tartani magát, s aztán benyújtotta a lemondását, amelyet a király elfogadott.

A második miniszterelnökségét követően Wekerle visszavonult a politizálástól, és mezőgazdasággal foglalkozott. Birtokaival és lovaival törődött, így a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében található Dános, és a Temes megyében található klopódiai birtokai között ingázott. Birtokaihoz csatlakozott még az 1906-ban vásárolt nyáregyházi kúria és csévharaszti telek is.

Harmadszor is a kormányfői székben

1917 júniusában Tisza István gróf miniszterelnök lemondott hivataláról, ugyanis Károly király nyomása ellenére nem volt hajlandó az egyre szélesebb tömegek által követelt, és az uralkodó által is javasolt politikai és szociális reformok kivitelezésére. Tiszát a 36 esztendős Esterházy Móric gróf követte, aki az Alkotmánypárt politikusa volt, s a munkapárti többségű képviselőházban parlamenti kisebbségre támaszkodva kellett kormányoznia. Közel két hónapos fennállása után lemondásra kényszerült.

Burián Istvánnak, a Monarchia közös pénzügyminiszterének javaslatára a fiatal király a 69 esztendős Wekerlét kérte fel a miniszterelnöki feladatok ellátására. Bár Ferenc Józsefhez hasonlóan IV. Károly sem kedvelte Wekerlét, ennek ellenére budai lakásában napokon keresztül csöngött a telefon, s a vonal túlsó végén a király kérlelte az idős politikust a lelkiismeretére nyomást gyakorolva, hogy vállalja el a kormányfői posztot. Károly úgy gondolta, hogy a tapasztalt Wekerle személye garancia lehet a kormányzati egység fenntartására. Végül Wekerle engedett a nyomásnak, s vállalta a feladatot immáron harmadik alkalommal. Wekerle valójában átvette elődje kormányát, amely programjába vette a korábbi ciklusához hasonlóan a szociális kérdések, a földosztás, s a választójog végleges rendezését. Meg kell jegyezni, hogy ugyan a kormány ezen reformokat programjába vette, azonban a világháború közepette annak megvalósítására vajmi kevés esélye volt.

A világháború utolsó másfél esztendejének meghatározó polémiáját a választójogi vita képezte. Wekerle célja az volt, hogy a kormánypártot megerősítse, és ehhez új platformot hozott létre, vagyis 1918 elején megalakította a 48-as Alkotmánypártot. Ezt a csoportosulást a politika és a köznyelv a „’48-as ’67-es”-nek gúnyolta, amely az Alkotmánypártból, a Függetlenségi Pártból, valamint egyes Károlyitól és Tiszától elszakadó politikusokból jött létre. A pártalapítással Wekerle és köre egyrészt Károlyi Mihályt szerette volna izolálni, másrészt ezáltal mód nyílt Tiszának, illetve a Nemzeti Munkapártnak az Alkotmánypárttal a fúzióra. A miniszterelnök számításai nem jöttek be az új párt alapításával kapcsolatban, így egyre inkább a Nemzeti Munkapártra tudott csak számítani.

Vázsonyi Vilmos tárca nélküli választójogi miniszter 1917 decemberének végén terjesztette a képviselőház elé az átalakított választójoggal kapcsolatos javaslatát. A tervezet Tisza és pártjának meggyőződése szerint még így is túl széles körnek biztosította volna a választójogot. Végül 1918. június végére létrejött a konszenzus a választójoggal kapcsolatban.

Wekerle Sándor harmadszorra is miniszterelnök. Forrás: Vasárnapi Újság 34. szám, 1917. augusztus 26. 543. o.
Wekerle Sándor harmadszorra is miniszterelnök. Forrás: Vasárnapi Újság 34. szám, 1917. augusztus 26. 543. o.

1918. október 16-án IV. Károly Ausztriát szövetségi állammá nyilvánította, ezáltal jogilag kimondható, hogy a dualizmusnak vége szakadt, ugyanakkor Károlyt a perszonálunió elve alapján továbbra is királynak ismerték el Magyarországon. Ilyen körülmények között Wekerle és kormánya beadta a lemondását, amelyet a király 1918. október 24-én fogadott el. Wekerle utolsó miniszterelnöki ciklusa nem tekinthető sikeresnek, azonban bármely más politikus is képtelen lett volna arra, hogy a történelmi kihívásokat megoldja és a Monarchiát egyben tartsa.

Utolsó évek

A miniszterelnökségét és a Monarchia felbomlását követő esztendők Wekerle számára politikai értelemben kevésbé voltak mozgalmasak, mint az azt megelőzőek. Wekerle az 1918 és 1919 fordulóján történteket családi körben, Budapesten vészelte át, s barátai unszolása ellenére sem hagyta el a fővárost.

1919. március 21-én Garbaiék kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Másnap délután a kormányzótanács döntése nyomán Wekerlét budai otthonában letartóztatták, és az Úri utcából a kőbányai gyűjtőfogházba szállították. Fia, ifjabb Wekerle Sándor kísérletet tett édesapja kiszabadítására, azonban nem járt sikerrel. 1919 májusában a börtönigazgató közölte vele, hogy megromlott egészségi állapotára való tekintettel Wekerlét egyes rabtársaival átszállítják a városligeti Park Szanatóriumba. Itt a börtönhöz képest lényegesen jobb körülmények között tartották a foglyokat. Végül a fogságból augusztus 4-én szabadult ki.

1919 nyarán tárgyalásokba kezdett az antant misszió tagjaival, melynek a célja a tanácskormányt felváltó koalíciós kormány megalakítása volt, vagyis egy negyedik Wekerle-kormány víziója is felsejlett. Ez a terv azonban nem valósult meg.

A konszolidációt követő, 1920. januári nemzetgyűlési választásokon részt vett országgyűlési képviselőjelöltként. Budapest belvárosi kerületében kívánt mandátumot szerezni, de ellenfele, Friedrich István nyerte a voksolást. Később az Országos Közművelődési Tanács elnöke lett. A majdani miniszterelnök Bethlen István gróffal és a köréje szerveződő politikusokkal jó kapcsolatot épített ki. Különösen Hegedüs Lóránttal került szorosabb szakmai nexusba, akinek hatására 1921 áprilisában a Pénzügyi Tanács elnöke lett. 1921 következő hónapjaiban betegsége elhatalmasodott rajta, és ennek következtében egyre kedvetlenebb lett. Az egykor 130 kilogrammot nyomó férfi 50 kilóra fogyott, árnyéka volt önmagának. Végül családja körében hunyt el 1921. augusztus 26-án. Testét a Magyar Tudományos Akadémia csarnokában ravatalozták fel, nyughelye a Fiumei Úti Sírkertben található.

Kárbin Ákos
történész (PhD), főlevéltáros
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

 

A szerző Wekerle Sándorról szóló monográfiája a napokban került a boltokba. A kötet ide kattintva érhető el.

 

Irodalomjegyzék

Búsbach Péter: Az utolsó öt év (Tisza–Szapáry–Wekerle). Parlamenti visszaemlékezések. Budapest, Országgyűlési Értesítő Kő- és Könyvnyomdája Rt., 1895.

Csáky, Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Studien zur Geschichte der österreichisch-ungarischen Monarchie 6. Graz–Wien–Köln, Böhlau Verlag, 1967.

Dolmányos István: A koalíció kormányzatának első szakasza. In Magyarország története 1890–1918. II. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Szerk. Mucsi Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 609–668.

Erényi Tibor: Liberalizmus és kormánypolitika – Wekerle Sándor három miniszterelnöksége. Múltunk, 38. (1993). 1. sz. 3–36.

Geyr, Géza Anderas von: Sándor Wekerle 1848–1921. Die politische Biographie eines ungarischen Staatsmannes der Donaumonarchie. München, R. Oldenbourg Verlag, 1993.

Görög Staub Károly – Patay Géza: Wekerle Sándor. Budapest, Helikon Kiadó, 2011.

Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I–II. kötet. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1934. (Reprint 1992.)

György Endre [Spoudkios]: A helyzet és a Szapáry-kormány. Budapest, Athenaeum, 1892.

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Budapest, A „Nyugat” kiadása, 1911.

Hanák Péter: Társadalmi és politikai küzdelmek az 1890-es évek első felében. In Magyarország története 1890–1918. I. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Szerk. Mucsi Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 53–148.

Kárbin Ákos: A második Wekerle-kormány és az 1907. évi gazdasági kiegyezés. In Szerk.: Fodor Veronika–Gecsényi Patrícia–Hollósi Gábor–Kiss Dávid–Ráczné Baán Krisztina–Rácz János. ZINNER 70. Egy élet az (i)gazságszolgáltatás kutatásának szolgálatában. Budapest, Írott Szó Alapítvány–Magyar Napló, 2018. 157–166.

Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003.

Lakos János: A „Generális” bukása. Adalékok Tisza Kálmán lemondásának okairól. Levéltári Közlemények, 1987. 1–2. sz. 147–157.

Matlekovits Sándor: Wekerle Sándor emlékezete. Budapest, 1922.

Nagy Gergely: Kertvárosunk, a Wekerle. Veszprém, F. Szelényi Ház, 1996.

Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938.

Sarlós Béla: Az 1909. évi adóreform és a világháborús adótörvények. Történelmi Szemle, 17. évf. (1974). 1–2. sz. 68–100.

Sipos András: A százéves „Wekerle”: Az állami szociális lakáspolitika kezdete, 1908. História, 30. évf. (2008). 6–7. sz. 51–54.

Szabó Dániel: Wekerle Sándor utolsó miniszterelnöksége: A sikertelen „válságmenedzser”. História, 30. évf. (2008). 9. sz. 14–16.

Szabó Kálmán: Mórtól a Kispesti Wekerletelepig – Wekerle Sándor öröksége. Ímea Kiadó, 2013.

Szterényi József: Wekerle Sándor. In A Magyar országgyűlés története 1867–1927. Szerk. Balla Antal. Budapest, Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt., [é. n.] 1927. 139–158.

Windisch-Graetz Lajos herceg: Küzdelmeim. [Budapest], Szépmíves Kiadó, 2018.

 

Ezt olvastad?

A millenniumi ünnepségek keretében, 1896. május 4-én adta át I. Ferenc József adta a városligeti Műcsarnok épületet, s nyitotta meg