A spanyol reconquista beteljesítése

Az Ibériai-félsziget életében a szunnita iszlám, mint politikai erő a 8. század elejétől a 15. század végéig jelen volt. A küzdelem a keresztény királyságok és az egymást váltó szunnita iszlám formációk között hol fellángolt, hol pedig alább hagyott. A 13. század utolsó harmadától a 15. század utolsó harmadáig terjedő időszak nagyon kevés eredményt hozott, a 15. század utolsó két évtizedében azonban számos kedvező tényező együtt állása lehetővé tette, hogy beteljesítsék a közel nyolc évszázados álmot. Mindezt a keresztes eszme végig elkísérte.

A reconquista

Az Ibériai-félszigeten a 8. század elején (711) bekövetkezett arab hódítást követően az egész középkor folyamán jelen volt a szunnita iszlám – mint politikai erő – a keresztények évszázadokig küzdöttek a különböző, egymást váltó muzulmán hatalmakkal. A reconquista – az Ibériai-félsziget visszahódítása a móroktól – hol fellángolt, hol pedig holtpontra jutott a majdnem nyolc évszázados időszak során. A reconquista korai évszázadaiban (9–12. század) – a politikai ésszerűséggel szemben – a visszafoglalt területeken nem egységes királyság, hanem több szuverén politikai entitás alakult ki, León, Kasztília, Katalónia, Aragónia stb., de így jött létre többek között a portugál grófság, majd maga a királyság is. Volt, hogy amit sikerült egyesíteni, azt később újfent kétfelé bontották, mint VII. Alfonz, aki – magát „császárnak” koronáztatta (Imperator totius Hispaniae), azonban – fiai között felosztotta León és Kasztília királyságait a 12. század derekán, amit majd a csak 13. század első felében sikerül újra egyesíteni.

A reconquista nagyobb része a 11–13. században ment végbe, a 13. század utolsó harmadától a 15. század utolsó harmadáig terjedő időszak azonban sokkal kevesebb eredményt hozott. A belső konfliktusok, a királyi hatalom meggyengülése, trónharcok, örökösödési háborúk nem kedveztek a sikeres fellépésnek. A mórokkal szembeni küzdelem sikerének elengedhetetlen feltétele volt, hogy politikailag egyesíteni tudják a félsziget legalább nagy részét, amely felismerés innentől fogva a spanyol politikát mágnesként húzta az egyesítés felé. A késői évszázadok (14–15. század) során több kísérlet is volt, hogy a különböző ibériai királyságokat legalább politikailag egyesítsék, de ezek a törekvések számos tényezőnél fogva megbuktak.

A 15. század elején a nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417) konstanzi zsinaton történt felszámolása nem volt teljes, mert Aragóniában az ellenpápák – az aragón udvar védelme alatt (!) – továbbra is kitartottak Colonna V. Márton (1417–1431) pápával szemben. A jogász végzettségű Alonso Borja (olaszosan Borgia), a léridai egyetem professzora, királyi tanácsos, hathatós közbenjárására sikerült elérni, hogy az aragón ellenpápa lemondjon és így kibékíteni az aragón udvart Rómával, aki ezért a Colonna pápától cserében Valencia püspökségét (1429) kapta meg, IV. Jenő pápától pedig bíborosi kalapot (1444) kapott.

A pápáknak a 15. században két ellentétes hozzáállást kellett volna összehangolni az oszmánok előretörése miatt; egyrészt a Kelet egyre sürgetőbb segélykéréseit, másrészt a Nyugat egyre látványosabb érdektelenségét. Az oszmánok jelentette új veszélyt a spanyolok azonban pontosan értették, Nápoly aragón elfoglalása (1442) is ebbe illett bele. Nagyon érdekes, de teljesen logikus kapcsolatkeresés indult meg a magyar bárók egy részéről a nápolyi aragón uralom felé. Azzal, hogy V. Alfonz aragón király országait felosztotta, az aragón koronát törvényes házasságból származó fia, II. János örökölte (1458–1479), míg Nápolyt törvénytelen fia, Ferrante (1458–1494), aki később Hunyadi Mátyás apósa lett.

Kulcsfontossága volt annak, hogy Konstantinápoly eleste (1453) után a szunnita iszlámmal szembeni harc fontosságát és összefüggéseit leginkább értő egyik spanyol bíborost, Alonso Borját választották pápává, aki egész pápaságát (1455–1458) a szunnita iszlámmal, az oszmánokkal szembeni küzdelemre, és az európai összefogásra szánta. Reneszánsz, mulatozó elődjeivel ellentétben az udvarban betiltott minden szórakozást, a pápai könyvtár gyarapítása és a régi templomok felújítása mellett minden pénzügyi erőforrást  az előbbi célnak rendelt alá.

Már névválasztása (III. Kallixtusz) is tudatos volt, ugyanis hasonnevű egykori elődje (II. Kallixtusz pápa) volt az, aki az invesztitúra háborúkat lezáró wormsi konkordátumot (1122) tető alá hozta a császárral, megszűntetve így a pápai és a világi hatalmak közti viszálykodás egyik forrását. Legfőbb támaszául az oszmánokkal szemben a Hunyadiakat és a Habsburgokat tekintette, de legátust küldött a francia és angol királyi udvarokba, sőt még a síita iszlám perzsa sahhoz is, szövetség létrehozásán fáradozva. A mórok elleni küzdelemben a spanyol uralkodókra kívánt támaszkodni, IV. Henrik kasztíliai uralkodónak egy díszkardot kovácsoltatott, hogy azzal is a harcra ösztönözze, a portugál uralkodók nyugat-afrikai terjeszkedését is ezért támogatta.

A spanyol királyságok a 15. század közepe táján azonban jelentős belpolitikai válsággal küszködtek, amit tovább rontott a királyi hatalom süllyedése. IV. Henrik kasztíliai király egyetlen leánya, Johanna legitimitása kérdőjeles volt – Portugáliai Johanna királynét házasságtöréssel vádolták –, öccse, Alfonz herceg a (†1468) a belpolitikai viszálykodások során gyanús körülmények között váratlanul elhunyt, húga, Izabella pedig, bátyja akarata ellenére, meghamisított pápai dispensatioval kötött házasságot (1469) unokatestvérével, Aragóniai Ferdinánddal. Ennek következtében a Ferdinánd és Izabella kapcsolatából született gyermek, Aragóniai Izabella törvénytelen volt.

A polgárháború valós veszélye forgott fenn, éppen akkor, amikor a spanyol királyságok katonai erejére az oszmánok folyamatos térnyerése miatt egyre nagyobb szükség lett volna. II. Pál pápa (1464–1471) –, aki Henrik király kérésére tagadta meg a felmentés kiadását Izabella és Ferdinánd frigye kapcsán – halála után az új pápát, IV. Szixtuszt (1471–1484) azonban sikerrel győzte meg Rodrigo Borgia bíboros, hogy Izabella és Ferdinánd a jövő záloga. Csak ők képesek biztosítani a dinasztikus folytonosságot és a spanyol királyságok politikai egyesítését megteremteni, ami a szunnita iszlámnak új lendületet adó oszmánok jelentette új kihívással szembeni fellépéshez elengedhetetlen.

Borgia bíboros 1472-ben pápai legátusként spanyol földön tett látogatása során sikerült tető alá hoznia egy sokrétű egyezségrendszert. Ennek értelmében a spanyol bíboros a pápai dispensatio kieszközlésével törvényesíteni tudta utólag a frigyet és a gyermekek státusát. Megegyezett Henrik királlyal, hogy az tiszteletben tartja Izabella öröklési jogát, és meggyőzte Izabella legfőbb ellenfelét, Gonzalo de Mendoza érseket, hogy álljon Izabella oldalára, aki ezért cserében bíborosi kalapot kapott. Végül sikerült véget vetni az aragóniai polgárháborúnak, valamint elismertetni Ferdinándot az aragón trón jogos várományosának. IV. Henrik halála (1474) után kirobbant az örökösödési háború Johanna és Izabella között, a portugál korona Johanna oldalán avatkozott be, de végül is az Izabellát támogató erők győztek, a portugál-spanyol békekötésre 1479-ben került sor. Része volt ebben Ferdinánd aragóniai (1479) trónra kerülésének, Izabella és Ferdinánd házassága révén létrejött a dinasztikus unió a spanyol királyságok között. A királyi hatalom megerősítése, a polgárháború lezárása és a belvillongások megszűnése megteremtette annak belpolitikai feltételét, hogy a granadai mór (Naszrida) királysággal szemben sikerrel léphessenek fel.

A toledói rendi gyűlésben (1480) ennek előkészítése megtörtént, de impulzust a külső kényszer adott. A Konstantinápolyt meghódító II. Mehmed szultán (1451–1481) uralkodása alatt az oszmánok terjeszkedése megállíthatatlannak tűnt, amíg az 1450-es években még állt Szerbia, Bosznia, Albánia vagy Anatólia egy jelentős része, addig az 1470-es évek végére ezek mind oszmán uralom alá kerültek. 1480-ban az oszmánok megtámadták Nápolyt, Otranto városának nemcsak Hunyadi Mátyás küldött magyar segítséget, Dél-Itália megtámadása már a vészharangot kongatta meg az Ibériai-félszigeten is, a portugál uralkodó csapatokat és flottát szerelt fel. A spanyol uralkodópár pedig felismerte azt, hogy eljött az idő az iszlám, mint politikai hatalom kiszorítására a félszigetről.

A granadai háború (1482–1492) során mindenféle kósza hírek keringtek arról, hogy a Naszridák a Mameluk szultánok segítségét kérték, vagy az, hogy az oszmánok hajóhaddal jönnek a mórok megsegítésére, erre a félelemre erősítettek rá az olyan mozgások, mint Málta oszmán ostroma (1488). A félszigetről a mórok kiszorítása stratégiai jelentőséggel bírt, ami a spanyol uralkodókat annak mielőbbi elérése ösztönözte. A spanyolok és a portugálok attól tartottak ugyanis, hogy az oszmánok terjeszkedése újabb lendületet fog adni az iszlámnak keletről – csakúgy mint az arab hódítás idején is a 8. században –, és a reconquista addig elért eredményei veszhetnek el és egy újabb iszlám hódítás következik az Ibériai-félszigeten. Az évtizedes harc lezárásaként végül is 1491 végén sikerült megállapodni a naszrida uralkodóval, hogy átadja Granadát a spanyol uralkodópárnak, a tényleges átadás 1492. január másodikán került sor, amellyel beteljesült a reconquista.

A reconquista és a keresztes eszme

A keresztények erősen vallásos meggyőződéssel fűtött honvédő harcát Szent Jakab (Santiago) apostol sírjának megtalálása (800) és zarándokhellyé válása (Santiago de Compostela), legendájának – miszerint fehér lován egy csatában megjelent és a keresztényeket a mórok feletti nagy diadalhoz segítette – kialakulása is fűtötte. Santiago apostol, mint Spanyolország patrónusának ünnepét a 17. században már törvény rendelte el,  és azt a mai napig is tartják. A korábban római provincia (Hispania) majd a vizigót hódítást követően létrehozott királyság visszahódításának eszmeisége már a 9. században megjelent a krónikákban, a retorika következetesen a mór uralomtól való megszabadításra épített. A spanyol uralkodók a kezdetektől fogva a keresztény vizigót királyok örököseinek tartották magukat, országukat Krisztus hitének védpajzsaként tekintették, amely gondolat a középkori krónikákban következetesen végigvonul.

A kereszteshadjáratok kapcsán a szentföldi kereszteshadjáratokra gondolunk leginkább, de a nagyformátumú középkori egyházfők pontosan értették, hogy az egymást váltó keleti iszlám birodalmak (Abbászida, Szeldzsuk, Ajjúbida, Mameluk, Oszmán) és az Ibériai-félszigeten is jelen lévő, egymást váltó (Omajjád, Almorávida, Almohád, Naszrida) iszlám formációk időről-időre való megerősödése harapófogóba szorítja Európát. A középkori pápák a reconquistát élet-halál harcnak tekintették. II. Sándor pápa már a 11. század második felében felhívást intézett az iszlámmal szembeni küzdelemre az Ibériai-félszigeten, amely visszahangra is talált – a leginkább érintett, szomszédos – észak-itáliai és dél-francia területen, ami lényegében a szentföldi kereszteshadjáratok előtt a harcmodor kipróbálását jelentette. A keresztes eszme – természetes módon – úgy a spanyol uralkodókat, mint az egész nemességet is áthatotta, a spanyol uralkodók nemzedékről nemzedékre újabb és újabb impulzusokat kaptak a Szentföldet illetően, családi szálak fűzték őket a keresztes hadjáratokban részt vevő uralkodókhoz vagy a keresztes államokhoz. A mórok elleni küzdelmet maguk is keresztes hadjáratoknak tekintették.

Az első keresztes hadjáratban már I. Péter aragón király (1094–1104) részt akart venni, de a pápa az Ibériai-félszigeten való küzdelemre intette, a második keresztes hadjáratban részt vevő VII. Lajos francia király Santiago de Compostelába is elzarándokolt, amely a kasztíliai uralkodót csak inspirálta. II. Alfonz aragón király (1162–1196) leánya, Konstancia a keresztes eszmét magáénak valló Imre magyar király, majd utána II. Frigyes római császár felesége lett. Fia, II. Péter aragón király (1196–1213) az ötödik keresztes hadjáratot vezető II. András magyar király leányát, Jolánt vette nőül. III. (Szent) Ferdinánd kasztíliai király (1217–1252) húgát, a Santiago de Compostelába zarándoklatra szintén ellátogató János jeruzsálemi király és (később) konstantinápolyi latin császár vette nőül, maga pedig a német-római és a bizánci császári családokkal került rokonságba. Fia, X. (Bölcs) Alfonz (1252–1284) anyai ágon a német-római császári Hohenstaufen és a bizánci császári Angelos dinasztiák leszármazottja volt, a Jeruzsálem eleste (1187) után indult harmadik keresztes hadjáratot éppen dédapja, I. Frigyes római császár vezette.

Alfonz végrendeletében kikötötte, hogy szívét a jeruzsálemi Szent Sír-templomban helyezzék örök nyugalomra, őse, Frigyes császár – aki a harmadik keresztes hadjárat során hunyt el és földi maradványait különböző szentföldi helyeken (Antiochia, Türosz) temették el – példáját követendő.  Lelkesítően hathatott a kasztíliai királyra az, hogy hitvese az az Aragóniai Jolán volt, akinek nagyapja II. András magyar király az ötödik keresztes hadjáratot vezette a Szentföldre, és aki a hagyomány szerint fel is vette a Jeruzsálem királya címet. Az Ibériai-félszigeten az Izabella (Isabel) név a már 1235-ben (!) szentté avatott Erzsébet magyar hercegnő tiszteletére terjedt el. Alfonz – mint a Hohenstaufok leányági leszármazottja – szerette volna elnyerni a császári koronát az interregnum felszámolásakor (1273), ahogyan Anjou Károly nápolyi király is, de Habsburg Rudolf gróffal szemben alulmaradt.

A Szentföld és Jeruzsálem iránti érdeklődés azonban csak tovább erősödött a spanyol uralkodók körében. Bölcs Alfonz végrendeletében ezer márka ezüstöt rendelt arra, hogy a jeruzsálemi Szent Sír-templomban új kápolnát alakítsanak ki. A 14. század elején Anjou Róbert nápolyi király (1309–1343) és hitvese Aragóniai Sancia már rendszeres adományt biztosított a jeruzsálemi ferences szerzeteseknek. Kasztíliai III. Henrik (1390–1406) a Sion-hegyi konvent helyreállítására tett jelentős adományt, Kasztíliai Izabella (1474–1504) pedig felújítva az Anjouk kezdeményezését, rendszeres adományt folyósított a jeruzsálemi ferenceseknek.  Ezt a politikát a spanyol uralkodók az egyiptomi mameluk szultánokkal való kölcsönös fenyegetések árnyékában is vitték.

Amikor a mameluk szultánok kiűzték a ferenceseket a Cenákulumból, IV. Henrik (1454–1474) azzal fenyegette meg a szultánt, hogy lerontja az összes mecsetet Kasztíliában és kiűzi az ottani mórokat. A reconquistát beteljesítő granadai háború utolsó szakaszában azzal próbált nyomást gyakorolni a mameluk szultán a jeruzsálemi ferenceseken keresztül a spanyol uralkodópárra, hogy ha nem hagynak fel a mórok elleni harccal Granadában, akkor a földdel teszi egyenlővé a Szent Sír-templomot Jeruzsálemben. A spanyol uralkodópár elszántságát azonban ez nem tudta megtörni, sőt nem sokkal később a Jeruzsálem királya címet is meg tudták szerezni, amely a sok évszázados keresztes eszmét még tovább erősítette.

A Jeruzsálem királya titulust X. Gergely pápa (1271–1276) közvetítésére még 1277-ben vásárolta meg Anjou I. Károly nápolyi király (1366–1385) Antiochiai Máriától, amely innentől fogva a Nápolyi Királyság titulatúrájának lett a része. A nápolyi királyi cím Anjou László nápolyi király (1386–1414) magyarországi kalandja (1403) nyomán a Rex Hungariae, Dalmatiae, Croatiae kiegészítéssel bővült, a címer pedig az Árpádok vörös-ezüst sávos szimbólumával. A nápolyi Anjou-ház kihalása (1435) után a francia Anjouk örökölték Nápolyt, Anjou René azonban nem tudta megtartani a trónt az aragón hódítással (1442) szemben, és Lotharingiába távozott, ahová magával vitte a címeket is, köztük a Magyarország és Jeruzsálem királya címet. Fontos megemlíteni, hogy a magyar királyi címek közé majd leszármazottja, Lotharingiai Ferenc örökségeként kerül vissza a 18. században.

Nápoly meghódításával V. Alfonz aragon király az első spanyol uralkodó volt, aki felvette a Jeruzsálem és Magyarország királya címet, mivel azonban akarata szerint Nápolyt törvénytelen fia, Ferrante örökölte (1458), a jeruzsálemi királyi cím elkerült az aragóntól. A 15. század végén kezdődött itáliai háborúk forgatagában II. Ferdinánd aragón királynak (1479–1516) sikerült elfoglalnia Nápolyt a 16. század elején, így a Jeruzsálem és Magyarország királya cím bekerült a spanyol királyok titulatúrájába, ami a mai napig is a történelmileg kialakult, hivatalos címek között szerepel. De nem csak a címeik közé került be, a címereikben is megjelent a jeruzsálemi kereszt az Árpádok vörös-ezüst sávos szimbólumával együtt, amit aztán nem csak pénzeikre vertek vagy a törvénykönyvekre nyomattak rá, de katedrálisok, városházák, királyi paloták, egyetemek, ispotályok homlokzatán kőbe is faragtak.

Irodalomjegyzék

BALDWIN, Philipp: Charles of Anjou, Pope Gregory X and the crown of Jerusalem. Journal of Medieval History, 2012, 1–19.

DE LAMA, Víctor: Un breve de Inocencio VIII dirigido a los Reyes Católicos, que nunca recibieron, y la financiación de los Santos Lugares. En la España Moderna, 2015, vol 38. 231–240.

FERNANDEZ ÁLVAREZ, Manuel: Isabel la Católica. Espasa, Barcelona, 2003.

KENNEDY, Hugh: The Great Arab Conquest, How the Spread of Islam Changed the World We Live In. Da Capo Press, 2007.

Ladero Quesada, Miguel Ángel: La España de los Reyes Católicos. Alianza Editorial, Madrid, 2023.

MENÉNDEZ PIDAL, Faustino: La nobleza en España: ideas, estructuras, historia. Real Academia de la Historia, Madrid, 2015.

Novísima Recopilación de las Leyes de España. Tomo I, Madrid, 1805.

O’CALLAGHAN, Joseph: Reconquest and Crusade in Medieval Spain. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 2004.

SCHÜLLER PIROLI, Susanne: Los papas Borgia Calixto III y Alejandro VI. Valencia, 1991.

TORRES FONTES, Juan: Documentos de Alfonso X el Sabio. Murcia, 2008.

Ezt olvastad?

„Szent katolikus hitünk nagy sérelmére” – A vallási egység megteremtése a spanyol királyságokban

Az Ibériai-félszigetet a középkorban politikai, vallási és társadalmi széttagoltság jellemezte, a korona sajátos paradoxonok és paranoiák szorításában volt kénytelen meghozni

X