A történeti esszé vitatott művelője: Németh László

A kérdésre, hogy ki volt Németh László, csak körülményes válasz adható. A közvélemény pusztán regények és drámák alkotóját látja benne, holott ez a nyughatatlan személyiség sokféle tevékenységben igyekezett valóra váltani tehetségét, nemcsak az útkeresés éveiben, hanem a pálya érett szakaszában is.

A szépírás mellett orvosként praktizált, publicisztikával és lapszerkesztéssel foglalkozott, előadásokat tartott, valamint gimnáziumban tanított. Mindeközben kifejtette sajátos történelmi és társadalmi nézeteit, megítélését jórészt ezek teszik napjainkban is kétségessé. A hagyományos értelemben vett értelmiségi volt: birtokolta a hazai és az egyetemes műveltséganyagot, s kötelességének érezte, hogy a számára megélhetést és kibontakozási lehetőséget nyújtó közösséget szolgálja. Szépirodalmi alkotásait – némelyikük a magyar irodalom nagy teljesítményei közé tartozik – szintén azért hozta létre, hogy neveljen, a társadalom számára olykor kényelmetlen igazságokra utaljon. Nem bízott sem a Horthy-féle berendezkedésben, sem a magyar baloldalban, s valami nehezen megragadható, leginkább a néplélekre építő berendezkedésen gondolkodott, ez az elképzelés volt az úgynevezett harmadik út. A szocializmus idejében – tudomásul véve a hivatalos ideológia tartós egyeduralmát – kidolgozta a minőségszocializmus modelljét. Egész életében egyetlen szándék vezérelte: élhető jövőképet találni a XX. század rettenetes történéseiben szétzilálódó nemzetnek.


Forrás: alanyeset.blogspot.com

Nagybányán született 1901-ben. A család 1905-ben Budapestre költözött. Németh László 1920-ban kezdte meg magyar-francia szakos egyetemi tanulmányait, ám 1921-ben átiratkozott az orvosi karra. Pályája elején fog- és iskolaorvosként dolgozott. Miközben egyre többen fedezték fel személyében a kiváló prózaírót, tekintélyes folyóiratoknak lett munkatársa: a Protestáns Szemlének, a Nyugatnak, a Társadalomtudománynak és az Erdélyi Helikonnak. Az évek múlásával egyre öntudatosabb szerző 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal. Kiadta saját maga által írt lapját, a Tanút, s közeledett a népi írókhoz. 1942-ben és 1943-ban részt vett a legendás szárszói találkozókon. A II. világháború után a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanított. A kiépülő kommunista hatalom gyanakvással tekintett rá, ezért éveken át csak fordításokból élhetett, igaz, ezekért 1952-ben József Attila-díjat kapott. 1956-ban egyszerre védelmezte a forradalom ügyét és a szocializmus értékeit. 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága több népi íróval együtt őt is elítélte 1945 előtt képviselt nézetei miatt. Az 1960-as években enyhült körülötte a politikai nyomás: műveit ismét kiadták, színműveit rendszeresen előadták. Külföldön is mind többen ismerkedtek meg munkásságával, Iszony című regényét több nyelven kiadták. Életének utolsó öt évét hanyatló egészségi állapota nehezítette meg, 1975-ben hunyt el a fővárosban.

Nem születhet ma már olyan, a XX. század historiográfiáját és eszmetörténetét hitelesen taglaló tudományos mű, amely nem vesz tudomást Németh László historikus-közéleti munkáiról és azok hatásáról. Pedig szerzőjük nem volt történész, ilyen stúdiumokat nem végzett, önálló kutatásokat nem folytatott, s többnyire a történeti módszertannal sem volt tisztában. Ráadásul csak annyi érdekelte a történelemből, amennyivel igazolhatta a kortárs magyar társadalom nehézségeiről alkotott nézeteit. Jelentőségét a megannyi publikáció sorozatában testet öltő szenvedély magyarázza, mellyel egy fájdalmas kérdésre kereste a választ: hogyan történhetett meg, hogy az egykoron befolyásos és erős magyar nemzet már a saját sorsát sem képes kézben tartani, sőt elindult a felbomlás útján. Megoldási javaslatai nagy vitákat váltottak ki, ugyanakkor szörnyű félreértésekhez is vezettek, melyekért jórészt maga Németh László felelt sokszor ködös szóhasználatával.

Németh Lászlónak a történetileg kialakult magyar népi tudatra alapozó hitvallására részben a két világháború közötti történetírókról és publikációikról írott kritikáiból következtethetünk. A Hóman–Szekfű-féle Magyar történetből az igazán magyar szempontú elemzést hiányolta: a két szerző szerinte „nekünk csinál magunk ellen múltat”, kiforgatja a magyar népet saját múltjából. 1940-ben Szekfű Gyula addigi tudományos és közéleti eredményeit tette mérlegre. Ugyanazt vetette a nagy történetíró szemére, amit egyébként ő maga is művelt: Szekfű nem azért tanulmányozza a történelmet, hogy feltárja a valódi történéseket, hanem hogy érveket gyűjtsön kultúrpolitikájának alátámasztásához. Ez az „ügyvédi történetírásnak” titulált magatartás is azt bizonyította Németh László szemében, hogy Szekfű nem történész, sokkal inkább a kor egyik legnagyobb politikusa.

Németh László hírhedt történeti írása az 1939-ben publikált Kisebbségben című esszé. Sokan egyszerűen az íróhoz méltatlan munkát láttak és látnak benne, mások egy jó szándékból született, ámde félresiklott kísérletnek tartották és tartják. Egyik legkeményebb bírálója Babits Mihály volt, a nagy költő kijelentette: Németh László nagy tehetségű, de felelőtlen és gőgös. Való igaz: a Kisebbségben inkább reflexiók rögtönzött sorozata, semmint átgondolt tanulmány, sem kérdésfelvetései, sem válaszai nem egyértelműek.

A Kisebbségben középpontjában a magyar nemzetnek a 18. század végétől a mű megjelenésének idejéig tartó nyelvi-kulturális romlása áll. Németh László ezt a csaknem másfél évszázadot a saját fogalomalkotásával leírva a hígmagyarok, a jöttmagyarok és a mélymagyarok küzdelmeként értelmezi. A hígmagyarok – közöttük olyan kiválóságokkal, mint Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Eötvös József vagy Petőfi Sándor – kritikátlanul fogadták be a külföldi hatásokat, s erőszakos nyelvújításba, kulturális modernizációba kezdtek, miközben nem értették a népet, a népi mentalitást. Ily módon egy felszínes nemzeti kultúra keletkezett, amely elütött a valódi értékeket valló törzsökös mélymagyarokétól. A 19. század második felében végzetesen kisebbségbe szorították a mélymagyarságot, s a századforduló jöttmagyarjai – a közben eltelt évtizedekben asszimiláltak és asszimilálódottak tömege, jórészt a zsidóságot értve ez alatt – a hígmagyarokhoz kapcsolódva játszva vehették át az uralmat a hazai szellemi élet alakításában. Mindez az első világháborúba, a Monarchia összeomlásába és a trianoni békeszerződésbe belerokkanó magyarság útvesztéséhez vezetett, a túlélés egyetlen lehetőségét csak a Németh László-i harmadik út kínálja. Ám ennek elérése sok érdeket sért, így kemény küzdelemre kell számítani, melyben az anyanyelv művelőinek, az íróknak kulcsfontosságú szerep jut.


Forrás: mandiner.hu

Németh Lászlót egyéb beszédei és kiadványai mellett főleg a Kisebbségben miatt vádolták meg antiszemitizmussal. Sajnos ennek cáfolata az egyes művek elemzésével sem lehet eléggé megalapozott. Csupán valamennyi írás és nyilatkozat ismeretében jelenthetjük ki, hogy Németh Lászlótól távol állt a zsidóság bármilyen értelemben vett megkárosítása, valójában egy társadalmi alku kidolgozásán fáradozott, amellyel oldani lehetett volna a hivatalos keresztény-konzervatív rendszer és a hazai zsidóság között 1920 után kialakult feszültséget. Az író azért hibáztatható, mert a korszak zsidó törvényeinek árnyékában sem vette a fáradságot kényes mondandójának körültekintőbb közlésére.

Mit mondhatnak Németh László sorai a 21. század magyarjainak? Nem kis fájdalmunkra igen sokat, ha eltekintünk bántó pontatlanságaitól és utópisztikusnak bizonyult harmadik utas elgondolásaitól. Az életmű középpontjában álló fő problémát, a magyarság lassú szétforgácsolódását ugyanis a mai napig sem tudtuk orvosolni.

Bozó Bence Péter

Ezt olvastad?

Ennio Morricone korunk talán legismertebb, de mindenképpen egyik legtehetségesebb zeneszerzője. 90. születésnapja alkalmából szeretnénk egy kis bepillantást nyújtani a Mester