Átpolitizált ünnep – a március 15-ei ünnepségek 1945 és 1989 között

1848/1849 emlékezete az elmúlt 172 évben mindig jelen volt a magyar történelemben, üzenetértéke azonban mindig az adott kor hivatalos ideológiájától függött. 1848 állami emlékezetét az 1898. évi V. törvénycikk rögzítette, mely ekkor még április 11-ét, az alkotmányos és polgári átalakulást rögzítő törvények szentesítésének napját emelte nemzeti ünneppé. Csak 29 évvel később, 1927-ben Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kezdeményezésére lett március 15-e az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc hivatalos emléknapja. Bár 1945 után tartalma és üzenete megváltozott, az 1390/1945. évi miniszterelnöki rendelet megerősítette március 15-ét, mint nemzeti ünnepnapot.

1945-ben – miközben a már minden fronton visszavonuló német csapatok kétségbeesetten igyekeztek megtartani az utolsó kezükön maradt olajmezőket – Szeged a magyar szabadságharcra emlékezett. Révai József, a Kommunista Párt ideológusa a Délmagyarország című lap március 15-ei számába írt cikkében 1848 és 1945 harcai között párhuzamot vont, és új tartalmat adott e napnak:

„Ma is azért kell talpra állnia a néptömegeknek, amiért 1848 március 15-én: a magyar függetlenségért és szabadságért. A harc célja ma is az, ami volt 1848 március 15-én: a németek ellen kivívni a nemzeti függetlenséget és a magyar reakció ellen kivívni a demokráciát. Az a feladat, hogy befejezzük azt, amit Kossuth, Petőfi és Táncsics megkezdett, de amit a magyar nagybirtokos urak árulása következtében befejezni nem tudtak. Új szabadságharc, új jobbágyfelszabadítás van napirenden. És mint 1848-ban, ma is elválaszthatatlan egyik a másiktól: aki földreformot akar, aki demokráciát akar, aki meg akarja semmisíteni a fasiszta és feudális reakciót, annak szabadságot, harcot kell hirdetnie és vivnia a német elnyomók ellen…”

“Éljen az új magyar szabadságharc!” – az 1945. évi március 15-e jelszava a Sportcsarnokban. (forrás: MTI)

Ahogy az ország haladt a kommunista uralom felé, úgy indult meg ismét az ünnep újbóli kisajátítása, alárendelve a politika érdekeknek. Míg 1945-ben az ünnep a parlamenti demokrácia értékeit és Kossuth örökségét vállalta fel, addig 1947-től kezdve az egyre inkább egyeduralomra törő kommunista párt saját előképét akarta láttatni az 1848/1849-es eseményekben. 1848 valamennyi célkitűzése, a sajtószabadságtól kezdve az idegen katonák hazaküldésén át a nemzeti függetlenségig, mind kellemetlen volt egy olyan politikai hatalom számára, mely a szovjet megszállás támogatását élvezte, ezért március 15-e tartalmának teljes átformálása elengedhetetlen volt. Az 1948-as 100 éves évforduló fő üzenete az volt, hogy a Magyar Dolgozók Pártja őrzi 1848 örökségét. A “dolgozó nép megszabadult az úri bitangok hatalmától”, mellyel Petőfi álma megvalósult. A kommunista érvelés szerint azonban mindezt a “reakció” veszélybe sodorhatja, így március 15-ét is a “nép ellenségeivel” folytatott harc szolgálatába állította.

Rajk László belügyminiszter március 15-ei beszéde a Kossuth téren (1947.) (forrás: MNM Történeti Fényképtár)

„A Magyar Népköztársaság a magyar dolgozók vezetésével megvalósította és továbbfejleszti 1848-49 örökségét. … Népi demokráciánk ifjúsága köszönti dicső elődjének az 1848-as ifjúságnak halhatatlan vezetőjét, Petőfit. … A köztársasági elnök hangsúlyozza, hogy ez a nap a nép ellenségei ellen vívott harcnak és az alkotó munkának egyformán ünnepe…”  (Korabeli híradó részlet az 1949. évi március 15-ei ünnepségről.)

„A Magyar Függetlenségi Népfront tudja, hogy amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei, az 1919-es forradalom vörös katonái, azoknak a céloknak az elérését most a történelem lehetővé tette.” (Rákosi Mátyás beszéde a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Kongresszusán, 1949.)

1948-ban még törvény rendelkezett március 15-e történelmi jelentőségéről, azonban 1951-ben a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1003/1951. (III.10.) számú rendelete kimondta:

„Március hó 15. napja rendes munkanap. Az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetekben a tanítás (előadás) ezen a napon szünetel.”

1949. március 15.: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály a dísztribünön. (forrás: MNM Történeti Fényképtár)

1848 emléke csak 1956-ban vált újra a függetlenség szimbólumává, mikor a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) – 1848. március 15-e példájához hasonlóan – pontokba szedte az egyetenisták követeléseit. Közülük több követelmény – a szovjet csapatok kivonása; Nagy Imre kormányalakítása a sztálinista vezetők helyett; az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátása; a vélemény- és szólásszabadság, valamint a szabad rádió – tartalmilag is azonos volt a 12 pont egyes követeléseivel (Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését; Felelős ministeriumot Buda-Pesten; …magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk; A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak). 1956 egyik követelése pont március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása volt, melyet október 28-án Nagy Imre rádióbeszédében jelentett be.

Március 15-e munkaszüneti nappá nyilvánítását még a forradalom és szabadságharc leverése után berendezkedő Kádár-kormány is elismerte a Magyar Népköztársaság ünnepeiről szóló 12/1956. (XII. 19.) Korm. rendeletben. A „Márciusban Újra Kezdjük!” mozgalom megjelenésével azonban március 15-e félelmetessé vált a még instabil rendszer számára, ezért 1957. március 10-én visszavonta a korábbi rendeletét. A szervezkedés azonban – elsősorban az újjászerveződő politikai rendőrség munkájának hatására – a házfalakra festett „MUK” feliratok szintjén elhalt. Jórészt a MUK ellensúlyozására szervezték 1957. március 21-én – a Tanácsköztársaság évfordulójára – tízezer fegyveres munkásőr demonstratív felvonulását a fővárosban.

Sinkovits Imre színművész a Petőfi-szobornál szavalta el a Nemzeti Dalt 1956-ban. (forrás: MTI)

A rendszer március 15-ét nem hagyhatta figyelmen kívül, ugyanakkor tartalma miatt óvatosan bánt vele, így 1967-ben Forradalmi Ifjúsági Napok néven kapcsolta össze március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét, az 1848-as pesti forradalom, a Tanácsköztársaság és az 1945-ös „felszabadulás” napját.

Ugyan nem március 15-én, ám az 1848-as események egyik központi helyszínén, a Magyar Nemzeti Múzeumnál, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként gyújtotta fel magát a 17 esztendős Bauer Sándor 1969. január 20-án. 

1972-ben a „három tavasz” ünnepe kiegészült Dózsa György születésének ötszázadik, Petőfi születésének százötvenedik és az 1942-es háborúellenes budapesti tüntetés harmincadik évfordulójával. Március 15-én az 1848-as megemlékezésnél is nagyobb nyilvánosságot kapott az 1942-es „antifasiszta” tüntetés emlékére állított márványtábla felavatása. A rendőrség készenlétben állt, ugyanis a ‘70-es években március 15-e a rendszerrel szembeni ellenállás jelképévé vált.

1971-től kezdve Budapesten több megmozdulás is volt, melyet a hatalom gumibottal oszlatott szét, a résztvevőket őrizetbe vették, több száz fiatalt pedig kizártak a felsőoktatási intézményekből.  Az előző évi néhány száz fős tüntetés után, 1972-ben már több ezer fiatal mozdult meg. Az esetről a belügy külön tájékoztatót készített az MSZMP KB számára, melyet a Politikai Bizottság 1972. április 6-ai ülésén tárgyalt meg. Az állambiztonságot ért kritika nem maradt el, amiért nem rendelkeztek előzetes adatokkal a tervezett eseményekről. Nem csak Budapesten, hanem Szegeden, a Kossuth-szobornál is megmozdultak az egyetemisták.

A korábbi évek tapasztalatai alapján 1973-ban a rendszer úgy igyekezett elejét venni a megmozdulásoknak, hogy az MSZMP ifjúsági szervezete, a KISZ szervezett megemlékezéseket a “problematikus” helyekre, miközben a Munkásőrséget is mozgósították. A rendezvényeket követően kordont vontak az emlékhelyek köré, ám még így is több száz kiállításra került sor.

Baranyai György rendőrfőkapitány jelentései arról számoltak be, hogy a Felszabadulás téren (ma Ferenciek tere) tojással dobálták meg a rendőröket, és bár az általa készített kimutatás arról tanúskodott, hogy az előállítottak szüleinek többsége MSZMP-tag volt és mindössze csak ketten rendelkeztek “reakciós” családi múlttal, a belügy ezekkel példálózva mégis “ellenforradalmi” összeesküvésként igyekezett az eseményt feltüntetni.

1956 egy olyan kudarc volt a kommunista rendszer számára, amit a ‘80-as évek végéig nem tudott kiheverni. A forradalom megismétlődésétől való félelem átjárta és meghatározta a korszakot. A nemzeti önrendelkezés hiányát a pártállam gazdasági szinten (hitelfelvételekkel) próbálta kompenzálni.

Ezt a félelmet igazolja, hogy 1974-től minden addiginál nagyobb készültséget rendelt el a hatalom, aminek végül meglett a hatása: 1974 és 1977 között egyre kevesebb személy ellen intézkedtek. Ezt követően egészen a ‘80-as évekig viszonylag konszolidáltan zajlottak a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében tartott megemlékezések.

A ’80-as évek ellenzéki megmozdulásainak nyitányát 1986. március 15-e adta. A főváros utcáin több ezren – az illegálisan megjelenő Beszélő című kiadvány tudósítása szerint háromezren – vonultak fel, ahol 1848 példájához hasonlóan már az „Erdéllyel történő unió” igénye is megfogalmazódott. Akkor, amikor a külhoni magyarokat érintő témák még tabunak számítottak, és csak két évvel később, 1988-ban az erdélyi falurombolás kapcsán kerültek a közvélemény figyelmébe. Este a Lánchídra terelt a tömeg ellen a rendőrség erőszakosan lépett fel. 

“Egyesülési szabadságot! Valódi reformokat!” – 1988. március 15-e. (forrás: MTI)

Mindezek ellenére ugyanakkor már látszott az “olvadás” jele: 1987-ben az MSZMP Politikai Bizottságának határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé, 1988-ban pedig az Országgyűlés munkaszüneti nappá nyilvánította.

A ‘80-as évek második felében a március 15-i tüntetések egyre több embert mozgattak meg. 1988-ban a fokozódó társadalmi elégedetlenség hatására több tízezren követelték a sajtószabadságot, a többpártrendszert és a demokratikus választások kiírását. A letartóztatások ellenére 1989. március 15-e már a rendszer végnapjait tükrözte. Budapesten százezres tömeg gyűlt össze, Cserhalmi György színművész pedig a “lefoglalt” televízió székház előtt olvasta fel az 1848-as és 1956-os követelésekből aktualizált pontokat. Nagy Imre és társainak újratemetése előtt három hónappal, itt már olyan követelések hangzottak el, mint a szovjet csapatok kivonása, a Munkásőrség feloszlatása és az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése. Az MSZMP végül 1989 áprilisában előkészítő tárgyalásokba bocsátkozott az Ellenzéki Kerekasztallal a demokratikus átmenettel kapcsolatban.

Irodalom:

Szekér Nóra – Nagymihály Zoltán: Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából. Lakitelek, Antológia Kiadó, 2015.

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, Rubicon-Ház Bt., 2003.

Kedves Gyula – Szabó Magdolna: A szabadság kódjai Jelek és jelképek a függetlenség jegyében. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2016.

Barna Attila – Horváth Attila – Máthé Gábor – Tóth Zoltán József: Magyar állam- és jogtörténet. Budapest, NKE Közigazgatás-tudományi Kar, 2014.

Délmagyarország A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapja, Szeged, 1945. március 15. (in: DélmagyArchív)  

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

83 évvel ezelőtt a magyar népi mozgalom tagjai néhány fiatal egyetemistával kiegészülve reformmozgalmat indítottak Magyarországon, kiindulópontnak a márciusi ifjak kilenc