Az amerikai agrárpopulista mozgalom és a People’s Party (1891–1908)

A 19. század végén számos agrármozgalom alakult a világban, amelyek a paraszti népesség sorsának javítására törekedtek. Az úgynevezett agrárpopulizmus nem kerülte el a gyors ütemben iparosodó Egyesült Államokat sem. 1891-ben egy agrárpopulista párt alakult, amely a People’s Party nevet viselte, és a „kisemberek” érdekében politizált. Cikkünkben a párt rövid történetének bemutatására vállalkozunk.

A People’s Party neve szabadon fordítható Néppártnak vagy Emberek Pártjának. Ám nem hivatalos neve – a Populista Párt – volt az, amely mindmáig ismertté teszi. David Overmyer kansasi ügyvéd, farmerpolitikus nem is sejthette, hogy a római populares (néppárti) irányzatra tett utalás milyen messzire ható következményekkel jár. Manapság a populizmus jelentésében túlterhelt fogalom, amely túlságosan is sok mindent jelenthet: mozgalmakat, pártokat, egyfajta attitűdöt, logikát, valamint kommunikációs stílust. A 19. század végi Egyesült Államokban egy olyan mozgalmat jelölt, amely a „nép”, a farmerek, munkások életkörülményeinek javítását, egyebek mellett a progresszív adózást, a nyolcórás munkaidő bevezetését, a szenátorok közvetlen választását és a népszavazások bevezetését tűzte zászlajára. A Néppárt az 1860-as évek óta szerveződő farmermozgalmakból nőtt ki.

Ahogyan John Lukacs írta, „az amerikai populista mozgalom – mert inkább az volt, és nem párt – a Közép-Nyugat, a Nyugat és a Dél talajából sarjadt, s az amerikai farmerek nehézségeiből is.”[1] Bár az amerikai társadalom széles rétege elégedetlen volt helyzetével és a gazdasági rendszerrel (erre figyelmeztettek a meg-megújuló sztrájkok, mint az 1877-es kelet-pennsylvaniai bányászsztrájk vagy az 1894-es Pullmann-sztrájk), a társadalom mégis alapvetően konzervatív volt, abban az értelemben, hogy minden réteg azonosult az angolszász-protestáns rétegeknek tulajdonított domináns értékrenddel és kultúrával (angol nyelvűség a közéletben, vallásosság, puritán munkaetika, a horizontális mobilitásra való törekvés). Világos volt, hogy a gazdasági sikert és hatékonyságot idealizáló amerikai felfogásban a kritika és lázadás nem lehetett hatékony, ha az amerikai értékrend és kultúra teljes tagadására épül föl. Ebből magyarázható, hogy nem a munkásmozgalmak, hanem a társadalom szerves társadalmi talajának tekintett farmerek mozgalma volt az, amely megmozdította az amerikai politikát és pártrendszert.

Forrás: wps.pearsoncustom.com

A farmermozgalmak

„A farmer, a paraszt számára a szabadság és függetlenség oly magasan ragyog, mint délidőn a nap; ezért ennek a megrögzött individualisának világos kötelesség- és teljesítménytudattal a saját kezébe kellett vennie sorsát.”[2] A sors saját kézbe vétele azzal kezdődött, hogy a farmereknek (akik nem voltak európai értelemben vett parasztok, hanem kistulajdonosok, kisvállalkozók) túl kellett lépniük azon, hogy külön-külön szegülnek szembe a bankokkal, a vasutakkal, a nagybirtokosokkal és a terménykereskedőkkel. A nyugati, középnyugati és déli államokban élő farmerek szervezkedtek, válaszul az 1860-as évek második felének dekonjunktúrájára. A két legjelentősebb farmermozgalom az 1870–80-as években a Grange (Udvarház), hivatalos nevén a Mezőgazdaság Patrónusainak Rendje és a Nemzeti Farmerszövetségi Mozgalom volt. Az előbbi fénykorában egymilliós, utóbbi 4–5 milliós tagsággal rendelkezett.

A Mezőgazdaság Patrónusainak Nemes Rendje, rövidebb nevén az Udvarház (Grange) 1867-ben alakult. A Grange megalakulása a polgárháború utáni helyzetben gyökerezett. Azok az északi és déli farmerek, akik a polgárháborús sebeken felülemelkedve hirdették a két országrész gazdálkodóinak összefogását, egy olyan mozgalom alapításáról álmodoztak, amely mentes a regionális érdekektől. A Mezőgazdaság Patrónusai nevű mozgalmat nyolcan alapították meg: hét férfi és egy nő. Négyen szabadkőművesek voltak, és a szabadkőművesség testvéries elveit úgy értelmezték, hogy északi és déli farmereknek testvérként együtt kell működniük a jobb jövő érdekében. A Grange népszerűsége rohamosan terjedt mind Délen, mind Nyugaton. A Grange egy horizontális hálózatot alkotott, a föderalizmus elvei alapján. Minden állam farmerei egy-egy „udvarház” körül tömörültek.

Forrás: directory.kcfoodcircle.org

Míg a Grange elsősorban gazdasági és oktatási céllal, valamint a vasúttársaságok és áruraktárak díjainak csökkentésével lépett fel, a Farmerszövetségi Mozgalom alapos és átfogó gazdasági és társadalompolitikai és programot hirdetett. A Grange-dzsel ellentétben nem maradtak meg a farmereket érintő témáknál, keresték a kapcsolatot a keleti parti munkásmozgalommal is. Így támogatták a Munka Lovagjai nevű munkásszervezet nyolcórás munkanapért vívott küzdelmét. A Nemzeti Farmerszövetség 1886-ban fogalmazta meg programszerű követelését. A program tartalmazta a jövedelemadó bevezetését, helyi bankok alapítását, a Charles W. Macune által javasolt szövetségi raktárak létrehozását, a saját pénzveréshez való jogot, a szenátorok közvetlen választását. Délen nem a politikai, inkább a gazdasági követelések domináltak.

A Grange elsősorban lobbiszervezetként tevékenykedett. A szervezet olyan pragmatikus célokat tűzött ki, mint a vasúti szállítási díjak csökkentése vagy a farmereknek megfelelő terményárak kiharcolása. Alapvetően a Grange propagandája két célpontra lőtte ki nyilait: a vasút és a nagykereskedelmi áruraktárak felé. Az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején több, ún. Grange-törvényt fogadtak el. Az 1877-es Belföldi Kereskedelmi Törvény kötelezte a vasúttársaságokat igazságos és méltányos árak kiszabására. A lobbizás mellett a másik fő feladatot a farmerek mezőgazdasági eszközökkel és gépekkel való ellátása jelentette. A mozgalom saját ügynököket fogadott, akik vállalták a farmgazdálkodáshoz szükséges ipari árucikkek beszerzését, lényegesen olcsóbban, mint ahogyan a farmerek a szabad piacon beszerezhették ezeket a javakat a nagykereskedőktől. A louisianai „udvarház” áruraktárat alapított New Orleansban, hogy biztosítsa tagjainak ellátását.

Egy 20. század eleji farm Wyomingban, aratáskor (Forrás: wyohistory.org)

A harmadik funkciót, amelyet a Grange ellátott, a felvilágosítás és oktatás jelentette. Az „udvarházak” véget akartak vetni a babonának és az előítéleteknek. Ösztönözték tagjaikat, hogy járassanak újságot, vásároljanak könyvet. Könyvtárakat és olvasószobákat alakítottak ki az „udvarházakban”. Ezek a kezdeményezések rokoníthatók a tengerentúli szociáldemokrata munkásmozgalom tevékenységével. Iskolákat, főiskolákat és egyetemeket alapítottak, ezzel a kisgyerekkortól a felnőttkorig lefedve az életet.

A farmermozgalmak Délen

A regionális ellentéteket leküzdve a Grange egyre mélyebbre eresztette a gyökereit a Dél területén. Egy 1875-ös kimutatást alapul véve, Dél-Karolina, Észak-Karolina és Louisiana államokban a szervezet tízezres nagyságrendű bázissal rendelkezett. Virginiában 13 885, Georgiában 17 826, Arkansasban 20 471, Texasban 37 619, Kentucky-ban 52 463 fő tartozott a helyi „udvarházhoz”.

Az északi „udvarházak” kiálltak a feketék csatlakozása mellett. A déli tagság jóval megosztottabb volt. A mozgalom az egyes „udvarházakra” bízta, felvesznek-e feketéket a soraikba. Délen ez a rugalmas szabály igen furcsa következményekhez vezetett: államról államra váltakozott a befogadó és elutasító attitűd. Míg Louisiana „udvarháza” bőrszínre való tekintet nélkül deklarálta a farmerek felvételét, a georgiai „udvarházat” egyenesen a Ku-Klux-Klan fiókszervezetének tekintették. A legtöbb államban pedig külön „udvarházakba” osztották a feketéket, a Grange-be átültetve a ténylegesen létező szeparáció elvét.

A déli fehér farmerek egy része nem tudott felülemelkedni a polgárháború és rekonstrukció okozta sérelmeken, rendületlenül hitt a nosztalgikus „régi Dél”-mítoszban. Minden bajért a „jenkiket”, az Északról érkezett „tarisznyásokat”, az északi hatóságokkal együttműködő délieket (scalawag), de főleg és mindenekelőtt a „négereket” okolták. A déli Grangerek még azt is támogatták volna, hogy európai bevándorlók Délre költöztetésével billentsék helyre a demográfiai arányokat a feketék és a fehérek között.

Az északi és déli Grange-mozgalom között nemcsak az afroamerikai farmerekkel kapcsolatban húzódott nézeteltérés, hanem bizonyos gyakorlati kérdésekben is. Míg az északi farmerek a vasutak megrendszabályozását, a farmereknek kedvező szállítási tarifák kiharcolását tekintették céljuknak, a déli farmereket földhözragadtabb célok érdekelték, mint például a hitelezési körülmények javítása.

Az 1870-es népszámlálás alapján az afroamerikai lakosság csaknem 90%-ban Délen, az egykori rabszolgatartó államok területén élt, azon belül a többség az ún. „fekete öv” államaiban, amely Virginiától Texasig húzódott. Az afroamerikaiak tették ki Dél-Karolina lakosságának 59%-át, Mississippi államban a népesség 53%-át, Louisianában pedig 50%-át. Nem csoda, hogy a farmermozgalmak fölfigyeltek az – ahogyan akkoriban nevezték – „négerkérdés” jelentőségére. Egy nagyszámú, majdnem 4 milliós népességről volt szó, amely társadalmi tekintetben erőt képviselt. Sőt, az északi megszállás, mivel törekedett az afroamerikai népesség gazdasági és oktatási helyzetének javítására, még bátorította is az afroamerikaiak szervezkedését.

Ugyancsak fontos volt az agrárpopulizmus szempontjából, hogy a „fehér” résztársadalomhoz képest a déli afroamerikai résztársadalom sokkal egységesebb képet mutatott, mind lakóhelyét, mind foglalkozásszerkezetét tekintve. Az afroamerikaiak nagyobb arányban éltek falun, farmon, és dolgoztak az agráriumban, mint a „fehérek”. Az afroamerikai mezőgazdasági népesség nem volt motivált az északi városokba költözésben, hiszen a tapasztalat, az ipari szaktudás hiánya, az ismeretlentől való félelem déli szülőföldjéhez kötötte. Bár voltak már afroamerikai munkások, számuk még elenyésző volt. A munkásmozgalomba való tömeges áramlásuk csak a 20. század elején indult el. Így az a különös helyzet állt elő, hogy az agrárpopulisták számára a négymilliós, túlnyomóan mezőgazdaságban dolgozó, falun és farmon élő afroamerikai népesség esélyt jelentett a déli terjeszkedésre. 1886-ban a texasi Houstonban alakult meg a Színesbőrű Farmerek Szövetsége, amely három év múlva már 1,2 millió tagot számlált.

A Néppárt a választásokon

1891-ben a farmermozgalmak és a Munka Lovagjai nevű munkásszervezet egyesülésével megalakult a Néppárt. A párt az 1892-es választáson önállóan indult el, és elnökjelöltje, James Baird Weaver egymillió szavazatot szerzett. Az egykori északi katonatiszt, Weaver számára valóságos vesszőfutást jelentett a déli kampányút, és sajátos módon az sem segített helyzetén, hogy a béke gesztusaként alelnökjelöltnek egy konföderációs veteránt kért fel James Gaven Field személyében. Csak annyit ért el, hogy Fieldet árulónak tekintették Délen. Az sem könnyítette meg Weaver dolgát, hogy egy agilis georgiai ügyvéd, Tom Edward Watson főszónokként szerepelt a populista kampányban. Watson az 1892-es, A déli négerkérdés című esszéjében propagálta a déli fehér és fekete „faj” összefogását. Bár az „északi nagytőkést” jelölte meg ellenségként, amellyel szemben a délieknek össze kell fogniuk – bőrszínre való tekintet nélkül –, de a „jenkiellenesség” és szociális kérdés összekapcsolása sem tette elfogadhatóvá érvelését a déli „fehérek” többsége számára.

Weavert, Fieldet és Watsont záptojás- és kőzápor fogadta a déli kampányúton. A populisták nem számoltak azzal, hogy él még a polgárháborús nemzedék, továbbá felnőtt egy generáció a bizalmatlanság és „jenkiellenesség” légkörében. A regionális megosztottság, az Észak–Dél ellentét továbbélése mellett a kétpártrendszer beágyazottságával is számolni kellett. A farmerek jelentős része helyeselte ugyan a Néppárt programját ám vonakodtak eltérni szavazási magatartásukban apáiktól.

Az 1896-os, 1900-as és 1908-as választáson a populisták egyaránt a Demokrata Párt jelöltjét, William Jennings Bryant támogatták. Bryan mögött fölsorakoztak a populisták, ám a későbbiek során kiderült, hogy Bryan előtérbe tolásának vannak bizonyos következményei. A demokrata párti jelölt elkövette azt a fatális hibát, hogy kampányát az aranyalap kérdésére építette fel. „Aranybogarakról”, az „Emberiség aranykeresztre feszítéséről” szónokolt, és ezzel a harsány, agresszív hangütéssel legalább annyi szavazót megriasztott, mint amennyit megnyert.

William Jennings Bryan

(Forrás: bradford-delong.com)

Megriasztotta az elitet is, amely kapcsolatát és pénzét mozgósította az ellenfél, a republikánus William McKinley mellett. Itt jött Bryan és a populisták számára a következő probléma, tudniillik nem számoltak két dologgal: egyrészt azzal, hogy a nagytőke kezében tartja a munkásságot, és így annak szavazatait is, másrészt pedig a nagyvárosi lakosság megnövekedett számával.

A republikánus kampányban Marcus Alonso Hanna nagytőkés kapott főszerepet. Az 1892-es választás, amely a Demokrata Pártot juttatta hatalomba, az 1893-as válság és az 1894-es Pullmann-sztrájk megriasztották az üzletembereket. Hannának rögeszméjévé vált, hogy ő hivatott megakadályozni a küszöbön álló forradalmat. Ennek eszközeként egy tetterős politikust kellett találni. Hanna megtalálta a megfelelő embert McKinley személyében. Hanna dolgozta ki a soron következő, 1896-os választásra a republikánusok „steam-roller”, azaz gőzhenger taktikáját. Hanna a küzdelemben nemcsak a John Pierpoint Morgan–Andrew Carnegie–John D. Rockefeller üzletember triumvirátus anyagi támogatására számított, hanem a munkásaik szavazataira is. Hanna úgy vélte, vissza kell szerezni a munkásokat, akik a polgárháború idején még Lincolnt támogatták. Mélységesen ostobának tartotta, hogy az üzletemberek kicsinyes érdekből elidegenítik a Republikánus Párttól a munkásokat. Hanna ezen kívánt változatni, és jó kísérletnek ígérkezett az 1896-os választás. Fölvette informális úton a kapcsolatot a munkásság szervezeteivel, és megnyerte azokat egy Országos Polgári Szövetség létrehozására.

Marcus Alonso Hanna (Forrás: britannica.com)

A másik oldal sem pihent: William Randolph Hearst lapjai nyíltan Bryant támogatták. A sajtócézár ekkor még kacérkodott a populizmussal, és merő üzleti célból elitellenes hangot ütött meg. Néhány pennys lapjai kifejezetten a munkásokat célozták meg. A választási harcban tehát anyagi tekintetben a Hearst-vagyon és a Hanna–Morgan–Carnegie–Rockefeller-koalíció pénze harcolt egymással. Vagy másként fogalmazva, a „sárga sajtó” és a gőzhenger-taktika küzdött a munkások lelkéért és szavazataiért. Hearst bármilyen gátlástalan volt, az ellenfél pénze erősebbnek bizonyult.

A Bryan–Hearst–Watson vezette farmer–munkás szövetség helyett tehát a Hanna által tető alá hozott polgár–munkás szövetség realizálódott. A választáson Bryan négymillió voksot szerzett, ám ez kevés volt az üdvösséghez. Ez volt az első szavazás, amelyet a nagyvárosok döntöttek el az Egyesült Államokban. A választás eredménye jelezte, milyen irányba fejlődik az ország. Ez a fejlődés pedig nem a populisták által képviselt agrárius, falusi–kisvárosi társadalom, hanem az indusztriális, nagyvárosi társadalom felé mutatott. Hanna tehát jó lóra tett, amikor a munkásokhoz fordult támogatásért.

Közben az alaszkai aranymezők feltárása csökkentette a nemesfémhiányt, és ezzel az aranyalap elutasítottsága okafogyottá vált. Az 1898-as amerikai–spanyol háborúval új kor kezdődött: az Egyesült Államok belépett a gyarmatosító hatalmak sorába. A lelkesedés magával ragadta a közvéleményt.

William McKinley 1896-os választási plakátja

(Forrás: en.wikipedia.org)

A populisták száma rohamosan fogyott a Kongresszusban. 1896-ban még 22 képviselőt és 5 szenátort juttattak be. 1902-ben már egyetlen képviselő és szenátor sem képviselte a Néppártot. Ugyanakkor új erő alakult, a Szocialista Párt, amely radikálisabb, átfogóbb rendszerkritikát fogalmazott meg. 1910 és 1912 között a Szocialista Párt taglétszáma megkétszereződött. Számos értelmiségi, aki korábban a populizmussal kacérkodott, mint Jack London vagy Upton Sinclair, az új párthoz csatlakozott. A későbbiek során a populisták számos kérdését a Theodore Roosevelt vezette republikánus (1901–1909), majd a Woodrow Wilson vezette demokrata párti kormány (1913–1921) napirendre tűzte (szociális törvénykezés, progresszív adózás, szenátorok közvetlen választása, női választójog). Vagyis ismét bekövetkezett a politika örök ellentmondása: egy párt értékei anélkül épülnek be a társadalomba és a politikai rendszerbe, hogy abból a párt mint szervezet profitálna.

1896 után a populisták még háromszor próbálkoztak. 1908-ban kiéleződtek az ellentétek az amerikai társadalomban és politikában, de erre már a néppártiaknak kevés hatásuk volt. A Gyáriparosok Szövetsége nyíltan a republikánus William Howard Taft mellett kampányolt, míg a Munkásszövetség a Demokrata Párt mellett. A demokrata pártiak tehát fölismerték a tizenkét évvel korábbi kudarcot, amikor McKinley jórészt a nagyvárosok népével verte meg őket. Most ők kívánták a munkásmozgalom támogatását saját céljaikra használni. A Néppárt föloszlott, és innentől beszélhetünk a populista hagyomány széttöredezéséről, szétáramlásáról az amerikai politika különböző mozgalmaiba.

1908-ban a Populista Párt szétszakadt. A populisták egy része az Eugene Debs vezette Szocialista Pártba olvadt be. Egy másik irányzat a Demokrata Pártban talált politikai otthonra, míg sokan visszatértek a politikamentes farmer-érdekvédelem talajára.

Paár Ádám

[1] John Lukacs: Az Egyesült Államok XX. századi története. Bp., 2002., Európa Könyvkiadó. 30.

[2] Pető: Amerika jó és rossz között. Bp., 2001., Püski. 11.

Felhasznált irodalom:

Goodwyn, Lawrence: The Populist Moment in America. New York, Oxford University Press, 1976.

Gutman, Herbert G.: Black Family in Slavery and Freedom, 1790–1925. Oxford, 1976.

Lukacs, John: Az Egyesült Államok XX. századi története. Bp., Európa Könyvkiadó 2002.

Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története – A rövid XX. század 1914-1991. Bp., Kossuth Kiadó, 2008.

Pető Ferenc: Amerika jó és rossz között. Bp., Püski, 2001.

Saloutos, Theodore: Farmer movements in the South, 1865-1933. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 1960.

Saloutos, Theodore – Hicks, John D.: Twentieth-century populism: agricultural discontent in the Middle West 1900–1939. Lincoln, University of Nebraska Press, 1951.

Sellers, Charles – May, Henry – McMillen, Neil R.: Az Egyesült Államok története. Bp., Maecenas Kiadó, 1999.

Tindall, George Brown: America. A narrative history. New York–London, W. W. Norton & Co., 1984.

Zala Tamás: Az Újvilág próbatétele. Bp., Kossuth Kiadó, 1975.

Populism. Digital History, http://www.digitalhistory.uh.edu/disp_textbook.cfm?smtID=2&psid=3127

Paul Heidemann: The Rise and Fall of the Socialist Party of America. Jacobin. 2017. 02. 20. https://www.jacobinmag.com/2017/02/rise-and-fall-socialist-party-of-america

Ezt olvastad?

A Meritum Kulturális és Művelődési Közhasznú Egyesület által megjelentetett kötet az első világháborúval és következményeivel foglalkozó könyvsorozat részeként jelent meg.