Az egyházat érintő válságok és újdonságok

2016-ban jelent meg Andrea Riccardi olasz történész (a Bari és Sapienzia egyetemek professzora, a Sant’Egidio közösség alapítója) Perifériák. Az egyházat érintő válságok és újdonságok – innentől csak Perifériák – című kötete, melynek magyarországi kiadása tavaly jelent meg a Vigilia kiadó gondozásában. Riccardi munkája az egyházi perifériák témájának gyönyörű szintézise. Egyszerre mutatja be a perifériák történetét egyháztörténeti, teológiai és szociológiai aspektusokból igen széles időkeretben: az evangéliumok korától egészen napjainkig. Riccardi nemcsak mint egy múltbeli jelenségként tekint a perifériákra, hanem javaslatokat tesz arra is, hogy a perifériák történetéből kiindulva ma milyen lehetőségei lehetnek az egyháznak a megújulásra.  

Annak ellenére, hogy a könyv tartalmát tekintve térben és időben is nagyon szerteágazó, mégis koherens egységet alkot, hiszen Riccardi a téma kiindulópontjának Ferenc pápa a perifériákról írt apostoli buzdítását az Evangelii gaudium-ot teszi meg, és a szerző a műben mindvégig ehhez a dokumentumhoz tér vissza és ebből kiindulva elemzi a jelen kor egyházának megújulási lehetőségeit. A Perifériák jó stílusa és közérthetősége miatt mindenki számára érdekes és élvezetes olvasmány lehet, tematikája miatt pedig unikális az egyházi témájú munkák körében. Mint korábban említettük a könyvben egyszerre jelenik meg a perifériák témája történeti, teológiai és szociológiai szempontból, mi viszont a könyvismertetőben csak a téma egyháztörténeti aspektusait mutatjuk be, azokat tágabb történeti kontextusba helyezve. Mivel a téma időben és térben is nagyon szerte ágazóan került bemutatásra, a szerző egy fejezetben például több, egymás után nem kronológiailag következő történeti kor eseményeiről számol be, a jelen ismertetőben a könnyebb érthetőség kedvéért mi a hagyományos időrendi beosztásnak megfelelően ismertetjük a perifériák történetét.

Andrea Riccardi nagyon fontosnak tartja bemutatni azt, hogy az egyház korai történetétől kezdve jelen volt a perifériákon is, ezzel is hangsúlyozva, hogy a peremterületek mindig is integráns részei voltak az egyház történetének. Már Jézus Krisztus tanítványai is a korabeli Izrael peremvidékének számító Galileából származtak és Jézus is a társadalom peremén élők között élt, gyógyított és tanított. Ezt az örökséget az egyházatyák sem felejtették el. A szerző többször is kiemeli Aranyszájú Szent János (megh. 407-ben) szegényekről szóló tanítását /teológiáját („a szegény egy másik Krisztus) és bemutatja, hogy a patrisztikus hagyományból kiinduló „szegény ember szentsége” jelenség miképpen jelent meg az ókorban és a korai középkorban.  Andrea Riccardi úgy véli, hogy a társadalom peremén élőkhöz való odafordulás, a közöttük történő evangelizáció mindig belső megújuláshoz vezetett és segített az egyháznak kilábalni az éppen aktuális válsághelyzetéből. Ennek eklatáns példájaként említi Nagy Szent Gergely pápát (590-604), aki a barbár támadások sújtotta Rómában a helyi szegények és bajba jutottak támogatásával erősítette meg a katolikus egyház helyzetét a városban, mely azután képessé vált arra, hogy energiáit az angliai és más egyéb európai misszióra fordítsa.

Köztudott továbbá, hogy a középkori európai civilizáció egyik megteremtői a szerzetesközösségek voltak.  Mind a nyugati, mind a keleti szerzetesközösségekben fontos szerepet kapott a világtól való elvonulás, a kivonulás a városból a sivatagba (nemcsak a földrajzi értelemben vett sivatagba). Itáliában a Nursiai Szent Benedek által alapított bencés közösségek jelmondatuknak megfelelően (ora et labora) kétkezi munkával és imádsággal „hódították meg” a vidéki Itália földjeit és lakóit, mely tudás később visszaáramlott a városokba is, hozzájárulva azok fejlődéséhez is. Andrea Riccardi tehát a nyugati szerzetességtörténet tanulságain keresztül is azt hangsúlyozza, hogy az alulról érkező belső megújulási folyamatok, begyűrűzve a korabeli egyházi és világi társadalmakba, hozzájárultak a nagyobb belső megújuláshoz, végső soron a középkori európai keresztény civilizáció (a krisztianitász) létrejöttéhez.

A perifériák ókori és kora középkori szerepének ismertetése után kronológiai állomásunk következő pontja a francia forradalom időszaka és az azt követő egyháztörténeti válságok és azok megoldására tett kísérletek. Andrea Riccardi az újkori perifériák történetének kezdetét a francia forradalom időszakára teszi mely nagy törést jelentett a francia katolikus egyház történetében. Annak ellenére, hogy a Bourbon restaurációval nemcsak a francia monarchia, de a francia katolikus egyház tekintélyét is visszaállították, az emberek lelkét mégsem sikerült teljesen visszanyerni: Franciaország missziós területté vált (nemcsak Franciaország, de a szerző csak ennek az országnak a történetével foglalkozik). Az egyház számára emellett újabb kihívást jelentettek az újonnan megjelenő, sokszor az intézménnyel és a vallással is szembe kerülő ideológiák (pl. a marxizmus). Az egyház és a hívek kapcsolata az évtizedek folyamán pedig egyre inkább távolodott egymástól, az egyház nem tudott lépést tartani az ipari forradalom következtében kialakuló társadalmi változásokkal, számos hívő az egyházon kívül kezdte keresni új identitását.  A szakadék mélyülését jól jellemzi, hogy 1877-ben Claude Corbon párizsi szenátor nyílt levelet intézett Félix Dupanloup katolikus püspökhöz, melynek címe ez volt : Miért hagyunk el téged? Ez a levél válasz volt arra a kérdésre, amelyet a püspök korábban tett fel: Miért hagy el minket a nép? Corbon szenátor a püspök kérdésére azt válaszolta, hogy a nép azért hagyta el az egyházat, mert az egyház is elhagyta őket és noha minden befolyásuk megvolt rá, mégis elmulasztották, hogy társadalmi jólétüket előmozdítsák. A szenátor szavai kijózanítóak, ugyanakkor meg is mutatták a korabeli egyház számára azt, hogy annak milyen társadalomjavító szerepei lehettek volna, melyre még ha meg is késve, de némileg választ próbált adni XIII. Leó pápa 1891-es Rerum novarum kezdetű enciklikája.

 Miután Andrea Riccardi felvázolta a modern kori perifériái kialakulásának történeti kontextusát, bemutatja azokat a 19-20. századi mozgalmakat, amelyek a társadalom peremére szorult emberek helyzetének javítására szolgáltak, viszont a középkori előzményekkel szemben a 20. századi próbálkozások nem tudtak begyűrűzni az egyház és a társadalom szélesebb rétegeibe.  A legfontosabb reformmozgalom a francia munkáspapoké volt. 1943-ban Émile Suhard párizsi bíboros a munkásnegyedek testi és szellemi nyomorát látva meghirdette a Párizsi Misszió-t (Mission de Paris) és a Franciaországi Misszió-t (Mission de France). Mindkettő lényege az volt, hogy az egyház papjai, hivatásukat ugyan megtartva, de kilépnek a hagyományos egyházi keretekből és a munkások között fognak élni és jelenlétükkel hirdetik az evangéliumot. A papok kétkezi munkásként dolgoztak a gyárakban, a munkások negyedeiben éltek, hétköznapi módon öltözködtek és viselkedtek, identitásukban egyszerre voltak munkások és az egyház szolgái. Részt vettek a német megszállás alatt a francia ellenállási mozgalomban, sokukat ezért koncentrációs táborokba deportálták, ahol jelenlétükkel szintén segítették a túlélést. A munkáspapok missziójának kísérlete azonban rövid életű volt, azt 1954-ben megszüntette XII. Piusz pápa. A megszűnésének oka az volt, hogy a kétpólusú világ kialakulásával az egyház is ideológiai háborút kezdett vívni a kommunizmussal, és ebbe a tágabb ideológiai/történeti kontextusba nem fért bele a munkáspapok missziója, akik identitásukban némiképpen azonosultak a munkásosztállyal is.  Hasonló sorsra jutott Madelaine Delbrel mozgalma is, aki Párizs Ivry külvárosában élt, amelyet csak vörös városnegyedként ismertek a korabeli lakosok. Delbrel hitte azt, hogy az evangéliumot még a marxista városnegyedben is hirdetni kell, és ezért hajlandó volt együtt működni a helyi kommunista vezetőkkel is. Úgy vélte, hogy a keresztényeknek együttműködési szinten találkozni kell a kommunistákkal és tisztelni kell bennük, ami jó. Delbrel 1964-ben bekövetkezett halála után a mozgalom elsorvadt.

Miért is voltak ezek a mozgalmak tiszavirág életűek? A két említett példából Andrea Riccardi azt a következtetést vonja le, hogy a perifériák helyzetének megoldására szolgáló 20. századi kísérletek azért nem voltak sikeresek, vagy azért nem tudtak begyűrűzni az egyetemes egyházba, mert az túlságosan el volt foglalva azzal, hogy saját helyzetét határozza meg, vagy éppen erősítse meg az ideológiák harcában.

A szerző sokat foglalkozik a marginális társadalmi csoportok helyzetének javítására irányuló egyéni cselekedetekre, olyan személyek életújtának bemutatására, akik sokat tettek a kirekesztettek életkörülményeinek jobbá tételéért. A perifériák kiemelkedő misszionáriusainak történetét Andrea Riccardi szintén a lehető legszélesebb időbeli és térbeli kontextusban helyezi el.  A teljesség igénye nélkül az európai perifériák történetéből ismerteti többek között Párizsi Szent Mária (eredeti nevén Elizabeta Marija Szkobcova) orosz emigráns történetét, aki felkarolta nemcsak a párizsi orosz emigráció sorsát, de segítette a város munkásait, szegényeit, hajléktalanait is. A II. világháború idején zsidókat is bújtatott, ezért a ravensbrücki koncentrációs táborba deportálták, ahol 1945-ben hunyt el.

Az ázsiai perifériák történetéből Riccardi kiemeli a szibériai lakosság helyzetének javításán munkálkodó Szpiridont, az afrikaiak történetéből pedig Charles de Focauld-t, aki a szaharai tuaregek körében végzett missziós munkát. Mindezen életutak bemutatásával a szerző a belső megújulásból kiinduló, alulról jövő kezdeményezések fontosságát hangsúlyozza.

A könyv azon túl, hogy egyháztörténeti tablót ad a perifériák történetéből javaslatokat tesz az egyház megújítására is, melyek már inkább a teológia, mintsem a történettudomány kereteihez illeszkednek, ezért ezeket csak röviden foglaljuk össze. Riccardi az egyház megújulásában hangsúlyozza a perifériák szerepét, és ez nála jelenti az egyházi struktúra decentralizálást (jelentősen kritizálja a plébániai rendszert), a déli féltekén található egyházközösségek bevonását az egyházi döntéshozatalba, valamint a kis közösségek szerepvállalását. Külön fejezetet szentel az általa alapított Sant’Egidio közösség szerepvállalásának bemutatására.

Andrea Riccardi Perifériák című könyve fontos és újító munka, hiszen a perifériák történetével kapcsolatban Magyarországon kevés írás jelent meg. Mivel a mű olvasmányos, közérthető és interdiszciplináris, ezért az átlagolvasó számára is érdekes lehet. Mindezek mellett alternatívát is adhat arra, hogy a perifériák történetéből ismert jelenségek/folyamatok hogyan járulhatnak hozzá akár az egyház, akár a társadalom megújításához.

Szücs Adél

Ezt olvastad?

Történelem és dialógus – Edith Bruck és Andrea Riccardi A rosszon túl című könyvéről

2025 októberében jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában Edith Bruck, a 94 éves holokauszttúlélő és Andrea Riccardi olasz történész, a

X