Aquincum és Pannonia az irodalom Annaleseiben

Az amfiteátrum, a nagy fürdők, a Herkules-villa, az Augustaliszok székháza, Minerva reliefje, a vízvezetékek, a márvány Victoria, pár oltár, amforák, hombárok az egykori civilizáció közismert tanúi az egykor az időnként változó megnevezésű római Pannoniához tartozó Aquincumban. Jóval kevésbé ismertek e városrész és a tartomány egyéb, Severus-uralkodóház (Kr. u. 193–235) regnálása alatt beköszöntött kivételes és becses évtizedeiben virágzott települések további emlékei és vívmányai.

Hogy bevezetésül pusztán egyetlen példát hozzunk: külvárosaink jelen képét látván nem is feltétlenül jut eszünkbe, hogy ennek a korszaknak az egyik látványos jellemvonásaként a gyorsan fejlődő, átalakuló, szépülő városok mellett az igényes villák is megszaporodtak a városi territóriumokon. Kifejezetten a budai hegyvidék lankás oldalait és völgyeit lepték el a jómódra valló villa rusztikák (vidéki lakóházak és az állattartással kert és szőlőműveléssel foglalkozó villagazdaságok mint – egyéb budapesti helyszínek (Tabán, Hűvös- és Szépvölgy, Városmajor, hogy itt csak párat nevesítsünk, mellett – a mai békásmegyeri téglagyár területén, az Aranyhegy déli oldalán, a Csúcs-hegyen, a Testvér-hegyi dűlőben vagy a Remete-hegyen (Fitz 1982: 13; 18-22).

Ezek többségéről ma már csak a régészet tart és ad számot. Hagyott-e további nyomokat az utókorra szellemi örökül ez az időszak? Jelen írás korántsem bármiféle archeológiai leleplezésre irányul. Céljai jóval szerényebbek: annak motívumait kívánja feltárni a teljesség igénye nélkül, hogy a magyar irodalmi emlékezet milyen hagyatékot őriz szűkebben Aquincumról, tágabban – és ezúttal pusztán per tangentem, avagy érintőlegesen – a környező Pannoniáról?

Krónika

A Kárpát-medencében a rómaiakkal kezdődött úgy az írásbeliség, mint a kőépítészet, a városi életforma, a szőlőművelés és nem utolsó sorban a kereszténység. A római civilizáció nyomai fellelhetők számos dunántúli városban – többek között Óbudán, Dunaújvárosban, Pécsett, Sopronban, Szombathelyen, Komáromban (Szőnyben) vagy Tácon. A városok általában négyzetes utcahálózat szerint épültek ki, s el voltak látva fürdőkkel, színházakkal és amfiteátrumokkal. A városokat kövezett utak hálózata kötötte össze, amelyek mellett pihenő- és lóváltóhelyek épültek. Ezek egyike, az úgynevezett Borostyánút az északi-itáliai Aquileiától Savarián, vagyis Szombathelyen át egészen a Balti-tengerig vezetett (Romsics 2017: 20).

Ha e távlati kép nem is adja vissza e terjedelemben azt, hogy egyébként a dunai tartományokat időnként kíméletlen szüntelen háborúskodások, tűz, fosztogatás is sújtották, a Kr.u. második évszázad vége felé, a magát az alsó-ausztriai Carnuntumban császárrá (imperator) kikiáltott (proclamatio) SeptimiusSeverus és leszármazottai fémjelezte időszakban béke és prosperitás honolt (Fitz 1982: 13; 21; Havas et al 2007: 795) e tájon.

A Római Birodalom legtöbb városa már túl volt a virágkorán, amikor a Duna menti városok legszebb évei kezdődtek. Septimius Severus a két helytartói székhelynek, Carnuntumnak és Aquincumnak 194-ben colonia címet adományozott. Ekkor, vagy nem sokkal később kapott municipium státust a másik két légióstábor mellett kialakult település, Brigetio (Szőny) és Vindobona (Bécs) is. A rangemeléssel a katonavárosok jogilag a colóniák, illetve municipiumok részei lettek.  A kibontakozó fellendülés ezekben volt a legnagyobb mértékű. Aquincum cabanae-ját nagyméretű városrendezés formálta újjá.^[1]

Amint azt már fentebb előre bocsátottuk, e korszak nem múlt el teljes egészében és nyomtalanul, hiszen a magyar historiográfia, történetírás és régészeti irodalom könyvtárnyi műve foglalkozik ezekkel az időkkel, illetve annak építészeti örökségével. Talán kevesebb figyelem fordult ez idáig annak összegzésére, hogy mindez a különösen a középkori időket tárgyaló magyar irodalom és fikció számos jeles alkotóját is megihlette, akik sok-sok értékes műben és módon emlékeztek meg az antikvitás e nyomairól.

Korpusz

Heltai Gáspár 1575-ös Chronica…-ja, amikor lajstromba veszi Magyarország földjeit, a tizenharmadik, „pilisiei” (sic!) vármegyéről izgalmas megállapításokat tesz. Ez a mű, ha a reformátor egyéb munkáitól eltérően nem is kifejezetten szépírói, ámde az egyik legkorábbi bemutatása Pannonia és Óbuda római nexusának:

„A Duna-parton Óbuda felett tetszik még e nagy darab falakból és a körítésekből egy igen nagy régi váras, melyet a mostani emberek Scambriának neveznek. Ezt a váras tépütöjték régenten a sicambrisok, régi német népek. Mert legiót adtak azok mindenha segítségül a rómaiaknak. És miérthogy azokat oda vetették a földnek őrzésére és megoltalmazására, úgy rakták meg azt a nagy várast, és nevezték azt az ő nevek után Scambriának.”

Scambria vitatott történeti kérdéseit tegyük most félre, és ugorjunk egyet előre az időben. A Nagy Mesélő Jókai Mór főszerkesztői égisze alatt összeállított, Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című monumentális, XIX. század végi kiadványban mind Pasteiner Gyula művészettörténész, mind Salamon Ferenc esztéta aprólékosan és nagyfokú alapossággal számol be a római időkről. Tőlük ezúttal csak egy-egy szakaszt kivonatolnánk alább, mégpedig a korabeli helyesírási szokásoknak megfelelően:

„A rómaiak a castrumok, coloniák, általán a lakóhelyek közelében, rendszerint a hadiútak mentén temetkeztek, a szegények egyszerűen, az előkelők, gazdagok nagyobb pompával. Aquincum és Bregetio egy-egy legio táborhelye volt; itt lakott legsűrűbben a római előkelő és vagyonos osztály; azért e helyek közelében kerűlt napvilágra a legtöbb és legdíszesebb kő koporsó és sírkő.”

Utóbbi akadémikus pedig a következőket jegyzi le:

„Krisztus után a 100–200. év közt, tehát a második században, a rómaiak egy legiót telepítnek ide a szokott polgári kisérettel együtt. A kelta név Aquincummá módosúl. Hadrianus alatt municipium, Septimius Severus alatt „colonia” rangra emelkedik ezen szélső határszéli város, melyet a Duna választ el a keleti barbár világtól. Mintegy a 376-dik évig tart itt a római uralkodás, midőn a hunok és keleti góthok szállanak meg ezen a vidéken.”

Már kifejezetten a múzsák (szépirodalom), tehát nem (annyira) Clio (történettudomány) ihletésével, a Kerülettől nyilvánvalóan elválaszthatatlan Krúdy Gyula Pest-Budai séták c. gyűjteményének Óbuda a múltban és a jelenben című elbeszélésében(1930) a városrész idővonalát az antik Rómáig rajzolja meg: „Ha történelmi szempontból néznék a dolgokat […], a históriában Magyarország legrégebbi városkájában telepedtünk meg amikor Óbudán kikötöttünk. Innen kormányozta a Rómából ideküldött légionárius kapitány a birodalom dunai gyarmatait” (2013: 174).

Krúdy Szindbád-történeteinek Az óramutató vigyáz az óbudai kisasszonyokra (1933) című novellájában megállapítást nyer, hogy: „Még a vallásos rómaiak idejéből maradt itt a sarokkő, és valamely ókori szent embert ábrázolt[…] a sarokkőbe faragott, antik emberfő a régi világ erkölcseire intette a leányokat: »Szerető nélkül ne lássalak benneteket többé a Kiscelli utcában!«” (1985: 587). (Ez az állítólagosan népszerű sarokkő természetesen nem azonos a Kiscelli Múzeum római kori szarkofágjával, mely utóbbinak nem tulajdonítani efféle kultikus erőt.)

Krúdy ugyancsak 1933-ban megjelent Purgatóriumának XX. fejezetében amár idősebb, szanatóriumban is kezelt Szindbád felidézi az előírt, általa elutasított altatások közepette beszélgetőtársának, hogy eszébe jutott

„szent Flórián… […] páncélban, karddal, sisakkal a fején láttam egész életemben, ameddig visszaemlékezni tudok. Bátorságra, férfiasságra s egyben szent életre tanított, ami kevés szentnek az erényessége, ha fiatal korában a római légióban szolgált… – Óbudán? – szólt közbe Zöldné.
– Talán a régi Aquincumban? – kérdeztem magamban, miután hirtelen nem voltam bizonyos szent Flórián szolgálati éveivel.
– Nem tudom – felelt Zöldné… (1985: 808).

Kodolányi János Julianus barátjának (1938) az országot-világot egyre inkább megismerő címszereplő főhőse a következőket meséli rendtársainak: „Buda annál csudálatosabb [..] Sok nagy és szép temploma vagyon, s ott ékeskedik a király palotája is, szemközt a Nyulak szigetével. Régi római castrum maradványai is láthatók ott szent Gellért hegye mellett” (1940: 193).

Egy másik alkalommal, amikor éppen Budára kel útra Székesfehérvárról, a római hadiút segíti az eligazodását:

„…egy sor nyárfa árnyai feketélltek, mutatva a hajlást, ahol a mocsáron átkanyargó gyalogút a Budára vezető római hadiútra vezet. Julianus ismerte errefelé a járást […] Ha a sötétben el nem téved, s halálát nem leli a vizenyős berkekben, ha bele sem süpped a mocsárba, hajnalra a Csúcsos-hegynél lehet. S attól kissé Keletre vonul a hadiút. Meg sem áll Budáig” (1940: 232).

Már a modern adottságokra reflektálva, ám hozzávetőleg ugyanezen földrajzi irányokat köti össze (megfordítva) az 1971 júniusától Óbudán élt Féja Géza Új városrész című 1941-es cikkében.  Miközben szembe állítja Lágymányos jellegzetességeit élete utolsó stációja, Óbuda patinájával, tesz egy aktualizáló kijelentést, miszerint az előbbi városrész „vasútja, melynek zakatolása csöndes estéken behallatszik a szobába, Pannónia felé siet” (2018: 156).

A Márai által „író, klasszika-filológus”-ként aposztrofált Révay József több teljes kötetet is szentelt az ókori Rómának. Ezek közül a témánkhoz legközelebb álló, egyben az egyik legemlékezetesebb a Séták a római Magyarországon (1943) című, terjedelmesen foglalkozik Aquincummal, például Sopron, Brigetio és Dobogókő római vonatkozásai mellett. Történelmileg hiteles beszámolói, anekdotái nemkülönben megemlékeznek az óbudai Pacatus egykori edénygyáráról és Aelia Sabina-ról is. Ezek közül most egyet emelnénk ki, a Bacchus Magyarországon fejezetet, amelyet minden valószínűség szerint az Aquincumi Múzeumban kiállított sírköveken látható szőlőlevél és szőlőfürt ábrázolások ihlettek:

„Itt Aquincumban is arra kell gondolnom, hogy a magyar bor nagy hagyománya […] az ókori ábrázolásokban gyökeredzik […] A sírkövön nem maradt meg a halott neve, úgyhogy azt kell mondanom: íme, az ismeretlen borivó sírköve! És mintha a távoli időkből most is hallanám a sírban nyugvó borivó hangját a sírfeliraton keresztül: »Igyál az emlékemre egy pohár bort, és ne sajnálj, mert előbb-utóbb te is ide kerülsz.«” (1965: 154)

Márai Sándor 1943-44-es Naplójának második (új-)évi első bejegyzése szintén szemléletes színterünket illetően: „Milyen régi a föld, melyen élek? Oly régi, mint az emberek emléke, kik e földön kószáltak. Kelták, markomannok, jazigok, rómaiak, Carnuntum, Scarabantia, Savaria, Aquincum lakói, hol vagytok? – kérdezhetném, mint Marcus Aurelius hűséges tanítványa. Hányféle minőségű sorsot takar ez a régi föld…”

Már a római uralom vége felé, a negyedik évszázadban játszódik, Mediolanum (Milánó) püspöke, Szent Ambrus életútját tárgyalva Déry Tibor A kiközösítő c. (ál)történelmi regénye 1966-ból. Az aemiliai és liguriai tartományok korábbi császári kormányzója, a „szentéletű” ember egy jelenet során éppen levelet kap II. Valentinianus anyjától, „Justina anyacsászárnőtől, melyben ez arra kérte, hogy látogatná meg őt császári udvarában, mely a pannóniai Bregetióban, a mai Szőnyben, a mai Komárom szomszédságában ütötte fel nyári tanyáját.” Ambrus, mint a könyvből kiderül, élen jár az eretnekek elleni küzdelemben (beszédes már a mű címe is!), nemcsak az Aquincumnak is otthont adó Pannoniában, hanem másutt is.E ponton kézenfekvő kiterjeszteni látómezőnket az egész tartományra.

A keresztényüldözésről, illetve ennek pannoniai helyszínéről, ezen felül az úgynevezett tetrarchia (négyes uralmi) berendezkedésről, illetve kifejezetten annak egyik korabeli részes uralkodójáról megemlékezik Móra Ferenc is. Krúdy munkáival hozzávetőleg egyidőben, szintén a két világháború között megjelent Aranykoporsójának „Antiochia vagy a politika könyve”című szakaszában ezt olvassuk: „A Galerius alá tartozó Pannonia, amelynek keleti részét feleségéről nevezte el a caesar, hogy hízelegjen vele apósának, csakugyan messze volt…” Az „Alexandria vagy a hit könyve” részben pedig Diocletianus egyik keresztényellenes provokációjának megtorlását követően Lactantius, a rhetor írja barátjának, Bionrhetornak, hogy „Már kezdtünk a dolog felett napirendre térni, amikor Galerius megérkezett Pannoniából, ahol éppen a Peiso-tó [avagy a Balaton] lecsapolását kezdette meg.”

Visszatérve idővonalunkhoz, Takáts Gyula Egy flóbertpuska története címmel 1967-ben közölt első ifjúsági regényének kalandor gyermekhőseit élénken foglalkoztatja a Komárom területén fekvő Brigetioban elhunyt I. Valentinianus császár testvére, Valens császár aranyérme. (Ez egyébként a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban ténylegesen is fellelhető évtizedek óta, és hozzá pár éve egy újabb lelet is „csatlakozott.”)

A somogyi író és szociográfus elbeszélője, az egyik Trombitás-fiú a következőképp emlékezik meg mindarról, ami az iskola által kijelölt kutatóárok feltárásakor került elő:

„A szilvafácska árnyékában mindegyőnk kezébe sorba adogatta Bebes tanár úr a császár aranydénárját […] – Ő – mutat az aranyon jobbra néző fiatal, kövér arcú, nagy szemű császárra – I. Valentinianus öccse volt… A barbárok legyőzőjéé… Itt a Száva mellett kiáltották társcsászárrá… Nézzük csak meg jól! A köpenye alatt még itt is páncélt visel […] Páncélt viselt, mert akkor itt a Dráva, Száva és a Duna között kardélen táncolt a birodalom sorsa […] az első lapján a császár páncélban volt. Itt pedig az érem hátlapján, ahogy mondtam, már ketten ülnek a trónon. A két testvér. Valentinianus és Valens. A birodalom őrei… […] ezek közösen a kezükben a glóbust, a földet tartják itt. Tartják a világot a kvádok és a szarmaták seregei, egyszóval a barbárok ellen” (1967: 117-120).

Ifjú hőseink azonban nem érik be ennyivel, lelkesedésükben találnak itt még mást is:

„Nézik, nézik a faragott követ. – Most már biztos vagyok abban is, hogy római őrtoronyra épült ez a vár is […] A faragott mészkő pedig ott feküdt a kutatóárok partján, a kidobott föld halmára döntve […] – Ez, ahogy ezekre a dombokra rárakták fészkeiket a római sasok… […] – És ez az írás? […] – Liber és Libera – betűzte Bebes tanár úr. – Ezek szerint a bor istenének, Libernek és a feleségének a tiszteletére állította egy római nő… Tehát valamikor fogadalmi oltárkő volt […] talán Probus császár idejéből való. Ő volt erre mifelénk a nagy szőlőtelepítő” (1967: 134-137).

Akár már egy ilyen, megcsonkított, töredezett szakasz is érzékelteti a civilizációs vívmányok fontosságátRévay fentebb kivonatolt idézetéhez hasonlóan, valamint a történelmi folytonosság, a megőrzés tétjeit, illetve a felfedezés varázsát.

Karczag György trilógiája újra visszanavigál az Árpád-korba. A trónon harmadik (1974) című, Aba Sámuel uralkodását bemutató könyvében újra elénk tárul, ahogy fentebb Julianusnak is, az egykori hadiút:

„– A rómaiak idejében itt, úgy mondják, pompás hadiút vezetett […] Nagy kőtáblákat fektettek le végig, a gyors hadiszekerek egy nap alatt végigfutottak Pannónián. Könnyű volt nekik, a rabszolgák nem panaszkodhattak” (2020: 55). A könyv egy későbbi pontján az uralkodó Aba Sámuel Vata hadnagyhoz intézett utasítása is szerfelett érdekes: „késlekedés nélkül nyargaljanak tovább a régi kőúton Győr felé, amelyet olykor latin szóval Arrabonának is neveznek” (2020: 131).

Egy tíznagy pedig így számol be az uralkodónak nem sokkal később:

„Ti a Duna mentén vonuljatok felfelé. A szigeteknél keressétek meg a régi gázlót, ott keljetek át! A halott városnál kezdődik a »nagy hadi út«. Az sík vidék, telve falromokkal […] Két megfaragott oszlop süllyed ott a vízbe mélyen. Rovátkáikon mindig látni, mennyire magas a folyó. Faragott szörny ül a bal felőli kövön. Merev kőszemével nézi, babonázza a gázlón vonulókat, és áldozatul kíván minden százból egyet (2020: 136). Majd ismét szóba kerül mindez: „Lassú lépésű lovam Buda hajdan volt falai között botladozik. Ez a város a kettős szigettől – Nyulak szigetének hívják – északra terül el a pannóniai parton. A lankás hegyoldal irányában mindenütt földtől már-már már egészen elborított romok látszanak” (2020: 143).

Végül Győr ismét megelevenedik Aba Sámuel víziójában:

„Egykor régen még a magyarok, várkonyok meg a hunok előtt nagy urak élhettek itt. Arrabonának nevezték a várost, és kőutat építettek egészen idáig Bécs alól. Ez a ház valaha fényes palota volt. Padlójának sosem látott, viaskodó szörnyalakjait nagy tudású mesterek rakhatták ki számtalan színes kődarabkából. A mennyezet tartó oszlopok, ahol még vannak, az ő kezüket dicsérik… (2020: 277).

Természetesen nem maradhat ki Gorsium sem. Éppen e könyv folytatásában, az Idegen páncélban című kötet (1977) főhőse, Iván “olykor egészen a Tácnak nevezett kis falucskáig is elporoszkált. Itt, egy ősrégi elfeledett város romjaira ütötték fel tanyáikat a mészégetők meg a kőmívesek” (2019: 269). Gyaníthatóan Contra-Aquincumról van szó egy másik helyen: „Régi római romok – Amikor az indulás utáni második napon, alkonyatkor áthozta őket Buda alatt a hasas révhajó, még csak meghálhattak Pest házaiban a régi római romok védelmében” (2019: 142).

Karczaghoz hasonlóan Szentmihályi Szabó Péter is kitér a Duna menti hadiútra^[2]A látó és a vak című (1983), szintén az Árpád-kor trónküzdelmeihez kapcsolódó történelmi regényében, amikor is Álmos herceg és kísérete a dömösi kolostor alapítására érkezik, “azon az úton haladtak a Duna partján, amelyet már a rómaiak is használtak” (1983: 56). Már azért ugyancsak túlmutat Aquincumon valamelyest, ám említésre méltó zárásként a tágabb Pannonia kapcsán, hogy a kortárs irodalomból Spiró György Fogság című történelmi regényének negyedik, egyben záró, római részében egy bizonyos Daphnosz meséli hallgatóságának, hogy miként “hányódtak a tengeren, majd Thrakiát, Dalmatiát és még Pannoniát is megjárták, ahol kiváltképpen vad törzsek élnek” (2005: 692).

Konklúzió

Summa summarum, ennyi példa tükrében bízvást elmondhatjuk, hogy a régészet mellett Clio és a múzsák  „összjátékának” eredményeként az irodalmi fikció is mesél az antik Pannoniáról. Hiszen ezek a történelmi keretek értelemszerűen nemcsak azt a Lupust (Fitz 1982: 43; Budai Balogh 2024) –akinek nevét bámulatosan bölcs sírversei őrizték meg akrosztichonban Aquincumban (Daru utca) és UlcisiaCastraban (Szentendre) – inspirálták alkotásra.^[3]

Miközben a korpusz végtelen, és ezen összeállítás természetesen, csupán egy-egy szelet feldolgozását vállalhatta magára, kétségtelennek tűnik, hogy a korabeli „világ dicsősége” nem múlt el nyomtalanul: több-kevesebb műemléket, látnivalót és szellemi ösztönzést hagyott örökségül az utókor ember számára. Utóbbiak körébe, mint láthattuk, jelentős alkotók tartoznak, akik nem elhanyagolható figyelmet szenteltek mindig is szűkebben Aquincum, mind tágabban Pannonia maradványainak.

Irodalomjegyzék

Budai Balogh Tibor: Centrum és periféria: Aquincum hátsó kertje, Ulcisia. Óbudai Anziksz, 2024. nyár.

Déry Tibor: A kiközösítő. Bp. Digitális Irodalmi Akadémia, 2017.

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Osiris, 2007.

Féja Géza: A régi Budapest. NoranLibro, 2018.

Fitz Jenő: Pannonok évszázada. (Pannonia 193-284). Bp. Corvina, 1982.

Pasteiner Gyula: Őskori, római és népvándorlási emlékek a Dunán túl. In. Jókai Mór (szk.) Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 

Karczag György: Idegen páncélban. Szeged, Lazi, 2019.

Karczag György: A trónon harmadik. Lazi, 2020.

Kodolányi János: Julianus barát. Bp., Athenaeum, 1940.

Krúdy Gyula: Pest-Budai hangulatok. Alinea, 2013.

Krúdy Gyula: Szindbád. Magyar Elektronikus Könyvtár.

Márai Sándor: Napló 1943-1944.

Móra Ferenc: Aranykoporsó. Akkord, 2005.

Révay József: Séták a római Magyarországon. Bp., Kozmosz Könyvek, 1965.

Spiró György: Fogság. Bp., Magvető, 2005.

Szentmihályi Szabó Péter: A látó és a vak. Szépirodalmi, 1983.

Takáts Gyula: Egy flóberpuska története. Bp., Móra, 1967.

^[1]Ezt egyéb fókuszaink miatt ezúttal azzal szemléltetnénk hogy az új házakban nem számított már kivételes fényűzésnek a légfűtés (hypocaustum), az ásott kutakat pedig kiterjedt vízvezetékhálózat váltotta fel. A Bécsi úti Árpád forrás vizét ólomcsövek szállították a háztartások fürdőbe a kerti medencékbe. Egyes, napjainkban leghíresebbnek számító műemlékek, például a csak részlegesen feltárt helytartói palota átalakítása, felújítása valószínűleg 214 után kezdődött, amikor is a falai közé magasabb rangú consularis helytartó költözött. A helytartói lakosztályt magában foglaló északi palota szárnyhoz ekkor épült hozzá a fürdő, ami az udvar nyugati részére is kiterjedt. Bővebben l. Fitz Jenő: Pannonok Évszázada (193-284). Bp., Corvina, 1982. 14.; v.ö. Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Osiris. 2007. 795.

^[2] A Macrinus-hoz kapcsolódó mérföldkövekről a régész Fitz is szót ejt különben (1982: 47).

^[3] Fitz kötetében a latin feliratok fordítása a következő: „Múlékony, hányatott, könnyű, gyarló, jó vagy rossz, csalfa élet jutott osztályrészül az embernek. Nem különíti el biztos határ. A változatos véletlenek közt vékony fonalon függ az emberi lét. Éljetek halandók, míg időt adnak a párkák. Földműves, városi polgár, katona vagy hajós lennél, szeresd Venus virágait, tépd le Ceres áldott ajándékait, élvezd Minerva bő és termékenyítő adományait. Tiszta életet élj, igazságos ésszel, derülten, már mint gyermek, ifjú, férfi és fáradt agg. Sírodban ekképp nem felednek az égiek.”

Ezt olvastad?

The Dark Queens – Két meroving királynő (félreértett) története

Shelley Puhak The Dark Queens: The Bloody Rivalry That Forged the Medieval World (Sötét királynők: Egy véres küzdelem, amely meghatározta

X