Az első bécsi döntéshez vezető út: Olaszország és a magyar revízió

80 évvel ezelőtt, 1938. november 2-án írták alá az első bécsi döntést. A trianoni békeszerződés rendelkezései értelmében Csehszlovákiához került Felvidék egy részének Magyarországhoz történő visszacsatolását eredményező szerződés Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterek döntőbíráskodásának eredménye volt. Tudvalevő, hogy a Bécsben aláírtaknak köszönhetően Kassa, Munkács és Ungvár városok ismét Magyarországhoz tartozhattak, ám kevéssé ismeretes, hogy az utóbbi két település visszakerülését hazánk Olaszország közbenjárásának köszönhette, amely az 1920-as évektől kezdve támogatta a magyar revíziós propagandát. Írásomban azt kívánom bemutatni, hogy Olaszország miként viszonyult a magyar határok és a revízió kérdéséhez a párizsi békekonferenciától az első bécsi döntésig, s röviden kitérek arra is, hogy utóbbiban az olasz kormány milyen szerepet játszott.

A Honvédség bevonulása Losoncra 1938. november 10-én (Wikipedia)

Olaszország a párizsi békekonferencián (1919) jóval kedvezőbb határvonalakat jelölt volna ki Magyarország számára, mint társai – amennyiben ténylegesen befolyásolni tudta volna a döntések kimenetelét. Azonban az olasz állam a döntéshozó „Négy Nagy” között a leggyengébb láncszem szerepét töltötte be az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, és Nagy-Britannia mellett, mivel a gyakorlatban csupán középhatalomnak számított, míg a másik három ország nagyhatalmi státusszal bírt. Ezenfelül az olasz kormány inkább saját harcaira koncentrált, mintsem Európa térképének újrarajzolására. Ennek megértéséhez szükséges utalnunk Olaszország első világháborús szerepvállalására. A Nagy Háborúban az olaszok eredetileg a semlegesség álláspontjára helyezkedtek, azonban – mivel az 1861-ben egyesült, ifjú állam területi gyarapodással akarta erősíteni a kontinensen belüli pozícióját – az 1915. április 26-án aláírt londoni titkos szerződés ígéretei miatt az ország csatlakozott az antanthatalmakhoz. Az ígéretek – Dél-Tirol, Brenner-hágó, Trieszt, Közép-Dalmácia, Kelet-Isztria, részesedés a német gyarmatokból, albán területek feletti protektorátus – közül főként Dalmácia és az Isztria kérdése vezetett heves vitákhoz az olasz kormány képviselői és az 1918-ban alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Jugoszlávia) delegátusai között, ugyanis a délszláv állam e területek egészére igényt tartott, s nem kívánt osztozni Olaszországgal rajtuk.

Ilyen előzmények után Olaszország, a „vesztes győztes” politikáját hosszú évtizedekig a Jugoszlávia feletti revans, és a délszláv királyság gyengítésének, kiiktatásának gondolata mozgatta. Ennek eredményeképp az olaszok – különösen Benito Mussolini hatalomra jutását (1922) követően, illetőleg az 1920-as évek végétől, a fasiszta berendezkedés megerősödésétől kezdődően – igyekeztek támogatni minden olyan közép-európai és balkáni törekvést, amelyet e célok szolgálatába lehetett állítani.

A „Négy Nagy”: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau, Thomas Woodrow Wilson. (Wikimedia)

E politika nyitányának tekinthető a békekonferencia is, ahol a területi kérdéseket a végső döntést meghozó üléseket megelőzően a határok kidolgozásával foglalkozó bizottságok vitatták meg. Az egyik albizottság a román és a jugoszláv határokat helyezte nagyító alá. Ami a román–magyar határt illeti, ebben az esetben az olaszokat képviselő Giacomo de Martino és Luigi Vannutelli Rey Romániának és Magyarországnak egyaránt kedvezni igyekeztek, mivel mindkét államra úgy tekintettek, mint lehetséges jugoszláv-ellenes partnerekre. Az olasz bizottsági tagok etnikai szempontok mentén kívántak dönteni, s a szóban forgó vármegyékről megállapították, hogy Szatmár és Bihar vegyes lakosságúak – ezért esetükben az egyes városok stratégiai jelentősége volt a döntő –, Arad abszolút román, Csanád és Békés vármegyék pedig egyértelműen magyarok. Így az olaszok által javasolt határvonal a Szatmárnémeti–Nagykároly–Arad–Temesvár vasútvonal mentén húzódott, bár később e javaslatot úgy korrigálták, hogy az kedvezőbb legyen Romániára nézve. Ennek oka az volt, hogy a románok is titkos szerződés alapján követelték e területeket. Ezt az olaszoknak tiszteletben kellett tartaniuk annak érdekében, hogy ők maguk is érvényesíthessék a saját, kulisszák mögött aláírt megállapodásukat.

Ami Magyarországnak és Romániának a Jugoszláviával való határait illeti, Torontál, Temes és Krassó vármegyék voltak érintettek a kérdésben. Utóbbit a tanácskozók teljes egyetértéssel Romániának ítélték. Torontál esetében Vannutelli Rey a vármegye Nagybecskerektől délre történő kettéosztását javasolta, oly módon, hogy az etnikai elvet alapul véve annak északi része, Csanád vármegye egészével együtt, Magyarországé maradjon. A Bácska esetében Vannutelli Rey a Zombor-Bezdán vasútvonalat javasolta határként. Mindent összevéve, az olasz küldöttség által ajánlott határvonal elfogadása esetén Délvidék egésze Magyarországé maradt volna, amelynek nyilvánvaló oka az volt, hogy ezzel is gyengülhetett volna Jugoszlávia pozíciója, ami az olasz érdekeknek kedvezett volna.

A csehszlovák ügyekkel foglalkozó albizottság munkája jóval egyszerűbbnek bizonyult. Itt az olasz kormányt Giuseppe Salvago-Raggi képviselte, aki javaslata elkészítéséhez az amerikai Dr. Charles Seymour elgondolását vette alapul. Seymour tanácsát követve az albizottság tagjai Csehszlovákiának ítélték volna Pozsonyt, és a várost követően a határ a Kis-Dunát követte volna, az etnikai elvekre való tekintettel Magyarország területén hagyva a Csallóközt és Komáromot. Seymour elképzelése szerint határ folytatása nagyjából megegyezett a csehszlovák követeléssel, vagyis a határ a továbbiakban a Duna mentén húzódott volna Vácig, majd Miskolcig a Tiszát követte volna. Salvago-Raggi a csehszlovák–magyar határt kérdését megvitató ülésen kifejtette, hogy a Komáromig húzódó határvonalat illetően egyetért az amerikai javaslattal, azonban annak folytatása az ő elgondolása szerint jóval északabbra, nevezetesen az Ipoly mentén húzódik, és Losonctól délre csatlakozik a mai országhatárhoz. A kárpátaljai ruszinokat az olasz delegátus magyar területen hagyta volna, de ez a javaslat éppen csak említésre került, máris elvetették.

Az Ausztria és Magyarország között húzódó határvonalról nem tárgyaltak a nagyhatalmak, hanem ideiglenesen elfogadták Sidney Sonnino olasz külügyminiszter javaslatát, miszerint fogadják el osztrák–magyar határként az 1867-ben kijelölt vonalat.

Mindebből látható, hogy Olaszország már a párizsi békekonferencián kedvezőbben viszonyult a magyar határok kérdéséhez, mint a többi nagyhatalom, amelyek közül kétségtelenül Franciaország bizonyult a legszigorúbbnak. A trianoni békeszerződésben megfogalmazott rendelkezések többnyire a francia elveket követték, amelyekről elmondható, hogy az utódállamoknak kedveztek, és Magyarország esetében nem vették figyelembe a sokat hangoztatott etnikai szempontokat. Ez életre hívta a revízió igényét – különösen Bethlen István miniszterelnöki kinevezését (1921) követően –, amihez a magyar kormánynak szüksége volt egy győztes hatalom támogatására.

Tolnai Világlapja, 1927. április 6. (Arcanum ADT)

A fentebb ismertetett előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy ezt a támogatót Magyarország Olaszországban találta meg, amely továbbra is lehetséges együttműködőket keresett a jugoszláv-ellenes törekvéseihez. 1927. április 5-én Bethlen és Mussolini aláírták az olasz–magyar barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződést, amelynek titkos záradékában a felek megfogalmazták, hogy kölcsönös támogatást fognak nyújtani egymásnak a jövőben a mindkét államot érdeklő politikai problémák megoldásában.

Az olasz-magyar szerződés hátteréről lásd korábbi cikkünket:

Az olasz–magyar barátság és a Vatikán

Ezt követően Mussolini először a brit sajtómágnással, Lord Harold Sidney Harmsworth Rothermere-rel folytatott eszmecserét a magyar kérdésről, ami vélhetően hozzájárult ahhoz, hogy a lord előbb Magyarország helye a nap alatt címmel, a Daily Mailben megjelent, közismert cikkével, majd több hasonló tartalmú írással síkra szálljon Trianon revíziója érdekében. Rothermere Mussolinival is készített interjút lapja számára, amelyben az olasz kormányfő Trianonról szólva kifejtette, hogy

„egy szerződés nem lehet sírbolt”. (Rothermere 1939. 36.)

Irrendeta képeslap (ZAOL)

1928. június 5-én Mussolini szenátusi beszédében maga is nyíltan megfogalmazta ennek szükségességét, kifejtve, hogy a Trianonban aláírtak felülvizsgálata nem csupán Magyarország, hanem Olaszország érdekeit is szolgálja, és az igazságosság szempontjából is kívánatos. Bár a beszédet gyakorlati tettek nem követték – ehhez Olaszország hatalmi potenciálja önmagában véve nem is volt elegendő –, a kisantant államai rossz szemmel nézték az olasz kormányfő magyarbarát megnyilvánulását. Így ezt követően Olaszországnak már nemcsak Jugoszláviával voltak nézeteltérései, hanem Csehszlovákiával és Romániával is megromlott a viszonya.

A szenátusi beszédet követően Olaszország politikusai hosszú évekig nem szólaltak fel ilyen nyíltan Magyarország érdekében, ám a színfalak mögött igyekeztek elősegíteni a revízió ügyét. Látszólag olasz–magyar kulturális szervezetként, de valójában a trianoni békeszerződés felülvizsgálatának intézményes keretek között folyó propagálása céljával még ez évben megalakult az Amici dell’Ungheria [Magyarország barátai – H. P.] nevű egyesület, amelynek fő feladata a Magyarországot ért igazságtalanságot bemutató kiadványok megjelentetése és külföldi terjesztése volt. A milánói székhelyű, Balla Ignác író és műfordító által irányított szervezet Mussolini pártfogása mellett tevékenykedett, és magyarországi tanulmányi kirándulásokkal jutalmazta azokat az olasz állampolgárokat, akik legtöbbet tették Magyarország ügyéért.

Ez a fajta propagandatevékenység kétségtelenül kedvezően befolyásolta a magyar közhangulatot, ám gyakorlati eredményt nem hozott, így a magyar politikai elit hamar ráébredt arra, hogy a revízió csak Olaszország és Németország együttes támogatásával valósulhat meg. Németország és Olaszország egyaránt befolyási övezet kiépítésére törekedett, és a Duna-medence mindkét állam érdekszférájába beletartozott. Földrajzi elhelyezkedésénél fogva főként az Ausztria feletti befolyás megszerzése bizonyult kulcsfontosságúnak, ami az 1938. március 12-én bekövetkezett Anschlussal Németországnak sikerült.

Eddigre azonban a német–olasz kapcsolatok is megváltoztak, ugyanis Mussolini ambíciói között az afrikai gyarmatosítás is szerepelt. Ennek szempontunkból az a jelentősége, hogy amikor Mussolini 1935 októberében lerohanta Etiópiát, Franciaország és Nagy-Britannia szankciókat szavazott meg Olaszország ellen, így a velük való szövetkezés lehetőségét Mussolini elveszítette, s a nagyhatalmak közül Németország maradt az egyedüli szóba jöhető partner. 1936. október 25-én egy titkos egyezmény révén létrejött a Berlin–Róma tengely, amit Mussolini november 1-jei milánói beszédében jelentett be.

Mussolini milánói beszédének beharangozója a Magyar Világhíradóban

Ekkor kitért a magyar revízió ügyére is, nyolc év elteltével ismét kifejtette annak szükségességét. Beszédét Mussolini arra a meggyőződésre alapozta, miszerint Trianon revízióját Adolf Hitler is támogatni fogja. Hozzá hasonlóan a magyar politikai vezetők is biztosak voltak ebben. Hamar kiderült azonban, hogy tévedtek, ugyanis Alfred Rosenberg, a náci párt egyik fő ideológusa kijelentette, hogy Németország – amelynek Romániával nincs érdekütközése, Jugoszláviával pedig még baráti viszonyt is kész kialakítani – csak Csehszlovákia tekintetében, a Felvidék esetében hajlandó támogatni a magyar revíziós törekvéseket.

A kérdést illetően 1938-ban ment végbe fordulat. Ennek egyik oka a már említett Anschluss volt, a másik pedig – az első bécsi döntés szempontjából ennek volt nagyobb jelentősége – szeptemberben sor került a müncheni egyezmény aláírására, amelynek értelmében a többi nagyhatalom beleegyezett abba, hogy Németország annektálja Csehszlovákia németlakta régióját, a Szudéta-vidéket. Ezzel a csehszlovák állam bomlásnak indult, így sor kerülhetett a Felvidék és Kárpátalja iránt támasztott magyar igények megvitatására is. A közvetlen csehszlovák–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, így a magyar kormány döntőbíráskodásért folyamodott.

Mint láthattuk, ezt megelőzően – Mussolini két említett felszólalásán kívül – a magyar revízió érdekében folytatott olasz propaganda inkább hangzatos szólamokat, mintsem gyakorlati eredményt jelentett. A döntőbírósági intézkedés kérését követően azonban Olaszország a gyakorlatban is kiállt Magyarország mellett, ugyanis Ribbentrop – attól való félelmében, hogy Magyarország ki akarja terjeszteni a követeléseket Kárpátaljára és romániai területekre is – először ellenezte a döntőbíráskodást. A magyar kormány Olaszország közbenjárását kérte a németeknél, így Mussolini és Ciano felelősséget vállaltak Hermann Göring és Ribbentrop előtt, hogy a magyarok nem fognak igényt tartani Kárpátalja egészére, amennyiben megkapják a stratégiailag jelentős Munkács és Ungvár városokat.

Az első bécsi döntés során Magyarországnak ítélt terület (MEK)

Ezután a német kormány beleegyezett a döntőbírósági intézkedésbe, és november 2-án Bécsben megszülethetett az a döntés, amelynek értelmében a Felvidék egy része visszakerülhetett Magyarországhoz. Az egyes városok hovatartozásának megvitatása kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Ciano és az olasz küldöttség tagjai alapvetően az 1919-ben tett határjavaslatukat követték, azonban a nemzetközi körülmények időközben történt változásai miatt szükség volt némi kompromisszumra a döntés során. Ebből fakadóan Pozsony és Nyitra (Cseh)Szlovákiánál maradt, ám a magyarlakta területek jelentős része így is Magyarországé lett.

Ciano és Ribbentrop aláírják a bécsi döntés dokumentumait. (Photo by © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis via Getty Images)

Mindent összevéve elmondható, hogy Olaszország már a párizsi békekonferencián is kedvezőbb határokat jelölt volna ki Magyarország számára, mint a többi döntéshozó állam, és az 1920-as évek második felétől kezdve a revíziót is támogatta. Bár e propaganda főként a színfalak mögött folyt, a magyar társadalom hálával fogadta Mussolini és az olaszok erőfeszítéseit. A határrevízió csak Németország jóváhagyásával mehetett végbe a gyakorlatban, így Olaszországnak az első bécsi döntés során abban volt szerepe, hogy igyekezzen a magyarok számára minél kedvezőbb feltételeket kialakítani.

Horthy Miklós bevonulása Kassára, 1938. november 11. (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – Képeslapgyűjtemény PC:53618)

 

Források és irodalom:

Levéltár:

Archivio Storico Diplomatico del Ministero degli Affari Esteri

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

 

Dokumentumgyűjtemény:

ÁDÁM Magda–ORMOS Mária (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből, 1918–1919. Budapest, Akadémiai 1999.

I Documenti Diplomatici Italiani. Quinta Serie 1914–1918. Volume XI. A cura di Rodolfo Mosca. Roma, Libreria dello Stato 1953.

 

Szakirodalom:

DE FELICE, Renzo: Mussolini il fascista. Vol. II. L’Organizzazione dello Stato fascista, 1925–1929. Torino, Einaudi 1968.

DE FELICE, Renzo: Mussolini il duce. Vol. I. Gli anni del consenso, 1929–1936. Torino, Einaudi 1974.

HAMERLI Petra: A két világháború közötti magyar–olasz kapcsolatok vázlata. Közép-Európai Közlemények, 2017/4. 44–64.

HAMERLI Petra: Magyar–olasz kapcsolatok a padovai fegyverszünettől a Tanácsköztársaság végéig. In: Zachar Péter (szerk.): Diplomácia, emancipáció és egyházpolitika. Budapest, Heraldika 2014. 154–214.

HAMERLI Petra: Magyar–olasz kapcsolatok Németország árnyékában, 1935–1943. In: Ács Kamilla et. al. (szerk.): V. Interdiszciplináris Doktorandusz Konferencia 2017: Tanulmánykötet. PTE DOK, 2017. 229–238.

HAMERLI Petra: Olasz propaganda a magyar revízió érdekében, 1927–1936. In: Tavaszi Szél – Spring Wind 2015. Eger, Esterházy Károly Főiskola 2015. pp. 491–506.

HORVÁTH Jenő: Olaszország Kelet-Közép-Európa politikája 1918-tól napjainkig.

http://www.grotius.hu/doc/pub/YWJMAR/horvath_jeno_grotius_e-konyvtar_2006.pdf (Utolsó letöltés: 2018. október 28.)

ORMOS Mária: Bethlen koncepciója az olasz–magyar szövetségről (1927–1931). Történelmi Szemle, 1971/1–2. 133–156.

ORMOS Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Budapest, Kossuth, 1983.

ROTHERMERE, Harold Sidney Harmsworth: My Campaign for Hungary. London, Eyre and Spottiswoode. 1939.

Hamerli Petra

 

Az első bécsi döntés kapcsán figyelmükbe ajánljuk korábbi cikkeinket a témában:

Felvidék visszacsatolása dokumentumok tükrében – Egy forráskiadvány ismertetése

Nők egy országos társadalmi akció élén – A Magyar a Magyarért Mozgalom (1938-1939)

Magyar idők a Felvidéken 1938–1945

 
Horthy bevonulása Kassára (tenyek.sk)

Ezt olvastad?

Ormos Mária a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem rektor emeritája és professzor emeritája. A Magyarországon és külföldön