Egy „izgató, forró nyári” este az állatkertben

A Székesfővárosi Állat- és Növénykert arra törekedett, hogy minél nagyobb és változatosabb állatállományával falain belülre vonzza Magyarország lakosságát. Azonban időről időre akadtak olyan hívatlan és kellemetlen látogatói is a városligeti intézménynek, akik nemcsak hogy belépőt nem fizettek, de a fővárosi zoológiai intézmény nagyérdemű közönségének is kellemetlenségeket okoztak.

Kéregető medvék és a biztonsági árok (A Fővárosi Állat- és Növénykert Archívuma)

Girardi Tibor, az Egységes Községi Polgári Párt képviselője 1929. október 9-én a Székesfővárosi Törvényhatósági Bizottság közgyűlésén interpellációt jelentett be a polgármesterhez, Az állat- és növénykertet fenyegető veszedelem címmel. Girardi Tibor kereskedő, a híres Girardi József és Társa női ruha- és divatkereskedő cég tulajdonosa a fővárosi nagyiparosok krémjébe tartozott. A Budapesti Kereskedelmi Kamarai tisztsége mellett a Budapesti Iparbank elnöki posztját is birtokolta. Mint igazi belvárosi polgár a főváros politikai életébe is bekapcsolódott – az 1925 májusában megtartott törvényhatósági választásokon póttagi helyet szerzett a VI. kerületi jelöltek között az Egységes Községi Polgári Párt színeiben. Girardi Tibor a póttagi listán az első helyen szerepelt, így amikor 1928 márciusában egyik párttársa kivált a törvényhatósági bizottságból, őt hívták be rendes tagnak a helyére. Ezután már részt vehetett a közgyűlésen, lehetősége nyílt felszólalásokra, indítványok benyújtására, valamint interpellációk elmondására. Általában szakszerűen, tömören szólt hozzá az aktuális témákhoz, azonban előszeretettel hozakodott elő külföldi nagyvárosokban szerzett tapasztalataival.

1929-es interpellációjának címe azért is kelthette fel sokak figyelmét, mert az állatkerttel kapcsolatos ügyek immáron egy évtizede meg-megújuló vitákat gerjesztettek mind a város vezetésében, mind pedig a sajtóban. A Székesfővárosi Állat- és Növénykert elismert és szeretett igazgatóját, Lendl Adolfot 1919 augusztusában függesztette fel a Székesfőváros Tanácsa a Proletárdiktatúrával való együttműködés vádjával. A városligeti intézmény vezetője az ellene felhozott vádakat visszautasította, és mindent elkövetett becsülete és állása visszaszerzése érdekében. Az elhúzódó ügy végül 1926 nyarán megegyezéssel záródott, így év vége felé már lehetőség nyílott az igazgatói állásra szóló pályázat meghirdetésére. Annak ellenére, hogy kilencen jelentkeztek az intézmény vezetésére, neves zoológusok és biológiatanárok is, a tanács úgy döntött, hogy betöltetlenül hagyja a pozíciót, és vár egy alkalmasabb jelentkezőre. Ez idő alatt Hilbert Rezső aligazgatóként látta el a kert irányításának feladatait. Nadler Herbert, aki szinte mindenben megfelelt az elvárásoknak, már 1928 nyarán benyújtotta pályázatát az üresen álló igazgatói állásra, de kinevezése csak a következő év júliusában történt meg, akkor is csak ideiglenes minőségben. A bejelentést nem mindenki fogadta örömmel, az új igazgatót sok kritika érte már az előtt, hogy a tényleges munkához hozzálátott volna. De annak, aki Girardi Tibor 1929. október 30-án elhangzott interpellációjának címe alapján újabb hasonló vitákra számított, csalódnia kellett. Az állatkertet „fenyegető veszedelem” egészen mást takart, mint amire előzetesen gondolni lehetett.

Nadler Herbert, az Állatkert igazgatója 1929–1948-ig (A Fővárosi Állat- és Növénykert Archívuma)

A közgyűlést az elnöklő főpolgármester, Ripka Ferenc örömteli hírekkel nyitotta meg. Ekkor jelentek meg az első igazán biztató tudósítások a kormányzó fiának állapotával kapcsolatban; ifjabb Horthy Miklós alig több mint egy héttel korábban szenvedett súlyos lovaspóló-balesetet. A közgyűlés tagjai megragadták az alkalmat, hogy így utólag, Budapest lakossága nevében „együttérzésüket” fejezzék ki az aggódó szülők felé. A napirendre rátérve a tanácsi és bizottsági előterjesztések vitája következett, amely a főváros mindennapjainak kérdései körül zajlott. A nyugdíjaztatások, a telekszabályozási ügyek, valamint az elöljárósági segélyek témáinak megtárgyalása után a közgyűlés az interpellációk elhangzására adott lehetőséget. A sort Bechter Péter nem túl vidám témája nyitotta, amely a munkásság számára fenntartott ingyenes fürdőzési lehetőségek hiányosságaira mutatott rá. Sokkoló számokat közölt arról, hogy a nyári nagy melegek idején hány fővárosi lakos vesztette életét, amikor a Dunában keresett felüdülést a hőség elől. Berczel Jenő alpolgármester biztató válasza után Girardi Tibor emelkedett szólásra, interpellációja a közgyűlés előtt a következőképpen hangzott el.       

Kéregető medve (A Fővárosi Állat- és Növénykert Archívuma)

„T. Közgyűlés! Méltóztassék megengedni, hogy jelen szerény felszólalásomat egy izgató, forró nyári kaland hiteles, pontos és történethű elmondásával kezdhessem, annál is inkább, mivel ez szolgáltatott okot, ez adott alkalmat interpellációm elmondásához.

T. Közgyűlés! Folyó évi augusztus hó 7-én, egy igen meleg kánikulai napon, üres estém lévén, elhatároztam, hogy azt a Budapesti Székesfővárosi Állat- és Növénykertben töltöm el és meghallgatom az aznap esti hangversenyt. Elhatározásomat tett követte, csakhamar megérkezve a helyszínére, igaz örömmel láttam, hogy estémet illetőleg igen jól választottam, a hangversenyműsor valóban sokat igért, lévén az a halhatatlan Wagner és a nagy Beethoven műveiből a legszebben összeállítva. Ugyancsak jól eső érzéssel láthattam, hogy mily nagy látogatottságnak, mily nagy népszerűségnek örvendenek ezek az állatkerti hangversenyek, pontosan érkeztem, de így is csak az utolsó sorok egyikében válthattam meg ülőhelyemet. A hangversenyen az annyira áhított idegenforgalom is élénken volt képviselve, így közvetlen szomszédom egy nagyobb számú angol társaság volt, lehettek vagy tizen, hölgyek, férfiak vegyesen, mindnyájan kifogástalanul estélyi ruhákba öltözve. Az angol társaság beszédtárgya érkezésemkor szeretett fővárosunk: Budapest volt. Jogos büszkeség dagasztotta keblemet, mivel a társaság a legnagyobb szimpátia hangján beszélt az itt látottakról. Dícsérték a gyönyörű várost, csodás környékét, a sok pompás látnivalót, s a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak itteni tartózkodásukról, az itt eltöltött időkről: a felejthetetlen szép budapesti napokról. Sokáig nem hallgathattam azonban ezen nekem igazán felette szimpátikusnak mondható beszélgetést, mivel következett a rekkordműsor második száma: egy méreteiben hatalmas „Siegfrid”-opera ábránd.

Csakhamar felcsendült a gyönyörű Siegfriedmotívum, lelki szemeim előtt láttam a termetes izmos, germán ősembert, a szőkefürtű daliás Siegfriedet jól szabott páncéljában, amint meztelen pallosával megtámadja a mesebeli szörnyet, a sokfejű sárkányt, egymásután kaszabolva le a tüzet okádó hidrafejeket, míg az fejeit vesztve megadja magát a túlerőnek, a diadalmas győzőnek.

A zenekar valóban kitett magáért, a kitünő együttes, a nagy Wagner Richard szellemében, beyreuthi hagyományok nyomán a legszebbet, a legnemesebbet produkálta. A zenekar valóban nyöszörgött, sóhajtott, sírt, zokogott, majd dübörgött, harsogott, bömbölt, tombolt a siker teljes jegyében, eszkomptálva a szomszédos Gundel Állatkerti Nagy-vendéglő zenekarának egyidőben lejátszott „Egy rezervista álma” című rendkívül népszerű egyveleg kíséretét, se egy-egy még éber páva, kappan, pelikán, avagy flamingó közbesikoltó disszonáns rikoltozását.

Az állatkerti szimfonikus zenekar programja 1914-ből (Mi újság az állatkertben? 1914. június 3.)

A hallgatóság a remek zenei élménytől Prometeusként lenyügözve, lélekzetfojtva a legnagyobb csendben ült helyén, egészen odaadva magát a legnagyobb zenei élvezetnek. De egyszerre a legnagyobb zenei dübörgést, a legnagyobb zenei fortisszimót átsivította egyik szomszédnőm, az említett angol társaság egyik igen bájos és úgylátszik felette temperamentumos hölgytagja, ki sikoltásával egyidejűleg villámgyorsan felugrott székére. Mondhatom kissé furcsának találtam a zenei extázis eme szokatlan, előttem teljesen ismeretlen megnyilatkozását, de igazán csak akkor csodálkoztam, midőn láttam, hogy az angol társaság frakkos férfitagjai, akárcsak Siegfried, egyesült erővel, a legnagyobb igyekezettel, csapdosnak, öldösnek, más híjján, kezeügyükben lévő botjaikkal, egy ezúttal, nem mesebeli, de valóságos szörnyet, a sárkánynál mindenesetre jóval kisebb, egy azonban igénytelennek egyáltalában nem mondható, jól kifejlett, hosszúfarkú tenyészpatkányt. Ez a szerencsétlen, de mindenesetre undorító állatkerti dúvad nyilván Wagner-rajongó lehetett, hogy ilyen közel merészkedett a zenepavillonhoz, nem számolva a közönség türelmével, kényelmével és érthető jogos, de kemény ellenállásával. A vitéz angoloknak rövidesen sikerült ezen alkalmatlankodó zenebarátot leteríteni és ártalmatlanná tenni, mi sem természetesebb azonban, hogy a közönségnek az a része, amelyik borzadva leste az egyenlőtlen patkányviadal izgató kimenetelét, az angolokkal, csekélységemmel és egy undorító est emlékével együtt sietve eltávozott. Még ezer szerencse, hogy ez a kézitusa a zenekar előbb említett hatalmas fortisszimói alatt zajlott le, s így az ellőttük ülők, akik nem hallhatták az angol kontra patkány harci zaját, mitsem sejtve, nyugodtan tovább hallgatták a hangversenyt.

T. Közgyűlés! Ez a jelenet engem nem lepett meg olyan nagy mértékben, mint ahogy az magától érthető lenne, mivel tudom, hogy a budapesti állatkertben hemzsegnek a patkányok. Én joggal hiszem, ha Budapest Székesfőváros igen t. vezetőségének sikerülne a híres hammelni patkányfogót egy rövid állatkerti vendégszereplésre megnyerni, s ha az a helyszínre érkezve varázssípjába belefújna s látná a hatást, a megjelent patkánytömegek hihetetlen sokaságát, úgy bodzafasípját sutba dobva, még a mai nehéz gazdasági viszonyok dacára is foglalkozást változtatna.”

Medve és a biztonsági árok (A Fővárosi Állat- és Növénykert Archívuma)

A nagyiparos törvényhatósági tag nemcsak a patkányok létezésére figyelt fel, hanem az okokat is igyekezett bemutatni. Megfigyelte, hogy a medvebarlangok előtt, amikor a látogatók megpróbálnak finomságokat bedobni a kéregető medvéknek, a nekik szánt csemege legtöbbször a biztonsági árokban landolva a patkányok martalékává lesz. Az ékesszóló bizottsági tag a kellemetlen esti élmény ellenére dicsérte az intézményt és kifejtette, hogy mennyire tiszteli, és bízik az új igazgatóban. Elismerte, hogy szakszerű tanácsokat nem tud adni a patkányok elpusztítása ügyében, de haladéktalanul kérte az irtás megkezdését. Felszólalásának lényegét két mondatban összefoglalta, majd kérte, hogy azt jutassák el a polgármesterhez, ami a közgyűlés helyeslésével meg is történt. A közgyűlés tovább folytatódott, és még számos interpelláció hangzott el Budapest közigazgatásával kapcsolatban.

Igaz, hogy a néhány mondatos interpellációkat mindig kísérte bevezetés, magyarázat, de az nyilvánvaló, hogy az ismert ruhagyáros jócskán eltért a témától, és a fantáziáját is szabadon engedte. Felszólalását inkább műveltsége, zenei jártassága, és nem utolsósorban sziporkázó humora fitogtatására használta fel. Az interpelláció eredeti témája nem jelentett újdonságot, hiszen az irtás rendszeresen ismételt szükségességével a város vezetése is tisztában volt. A népszerűtlen rágcsálók egészségügyi kockázata és kártékony jelenléte minden városban ismert probléma volt, a patkányok elleni harccal nemzetközi szinten is foglalkoztak. Girardi Tibor terjedelmes beszámolóján keresztül azonban kapunk egy lehetőséget, hogy betekintsünk az állatkert két világháború közötti életébe.

Nem véletlen, hogy a zenekedvelő bizottsági tag az állatkerti hangversenyt választotta esti szórakozás gyanánt. A nagy hagyományokra visszatekintő és népszerű zenei program nemcsak az intézmény kulturális missziójába illett bele, hanem jelentős bevételeket is hozott. Az állatkert vezetősége mindent megtett, hogy ezen a téren egyeduralkodó legyen a Városligetben. Tiltakozott minden olyan kezdeményezés vagy rendezvény ellen, amely olcsóbb vagy ingyenes zenei szolgáltatást nyújtott a kert közelében. A Nagy-tó melletti zenepavilont 1912-ben nyitották meg, az esti koncerteken a legkiválóbb karmesterek és művészek szerepeltek.

Koncert az állatkertben valamikor 1934. után (A Fővárosi Állat- és Növénykert Archívuma)

Az interpelláció célja a patkányirtás sürgetése volt, a kártékony rágcsálók nagy száma általános városi probléma volt, nem csak az állatkertben jelentett gondot. A patkányok az egészségügyi kockázat mellett tetemes kárt okoztak a raktározott árukészletekben, de gyakran megrongálták a könyvtárak, levéltárak papíralapú értékeit, sőt átrágtak kábeleket is. A ravasz, szívós és szapora kártevők irtása nehéz feladat volt, és folytonos ismétlést igényelt. Eredmény csak akkor volt remélhető, ha az irtás szervezetten az egész város területén és azonos időben, többféle módszer együttes alkalmazásával történt. Fontos volt, hogy hatóságilag szabályozzák a patkányölő szerek méreganyagát, hogy se emberre, se háziállatra ne legyenek veszélyesek, de a háztulajdonosok együttműködésére és anyagi áldozatok vállalására is szükség volt.  Az állatkert esetében a méreggel való irtás szóba sem jöhetett, az értékes, egzotikus állatállomány védelme elsődleges szempont volt. A sziklás, zegzugos terület kitűnő búvóhelyül szolgált a patkányok számára. Tartós eredményre sem lehetett számítani, hiszen a nagy mennyiségű tárolt takarmány időről időre ismét visszavonzotta a kártékony rágcsálókat. Az intézmény falain belül sokáig a legeredményesebb eljárás – a járatok cementtel való betömése és a csapdázás mellett – a „vérdíj” kitűzése volt, azaz minden egyes elfogott patkányért pénzjutalom ütötte a szemfüles állatkerti dolgozó markát.

A zenei jártasságát nem titkoló bizottsági tag a patkányok nagy számának egyik okaként a „Biztonsági árkot”, illetve az abba beledobált állati táplálékot tette felelőssé. Az árok a legmodernebb bemutatási módszer része volt, amelyet az állatkert 1909 és 1912 közötti átépítése során vezettek be a minden ízében megújuló intézményben. A „száraz árkos” rendszert Karl Hagenbeck Hamburgban (Stellingen) lévő állatkertjében dolgozták ki, célja az volt, hogy ketrecek és rácsok nélkül is biztonságosan tudják bemutatni a vadállatokat. Az eljárást az európai állatkertek hamar átvették, a széles és mély árkok Budapesten is megjelentek, nemcsak a látogatók, hanem ahogy a beszámoló alapján ismeretes, a patkányok legnagyobb örömére is. Persze ehhez szükség volt arra is, hogy folyamatosan legyen táplálék benne. Az állatkert lehetővé tette látogatói számára, hogy helyben vásárolt takarmánnyal etessenek néhányat a bemutatott állatok közül. Egyfelől némi bevételi forrást jelentett a helyben megvásárolható eledel, másfelől így mérsékelhetővé vált az önkényes etetések gyakori száma. Így nemcsak a közönség vállalkozó kedvű tagjai gazdagodtak az etetés élményével, hanem az állatok is a megfelelő táplálékot a megfelelő időben kapták meg. A fókákat hallal, a növényevőket zöldségekkel, az elefántokat kenyérrel lehetett etetni. A kéregető medvékhez a csemegéket csak messziről, hajítással lehetett bejutatni, így sok finomság az árokban landolt. Girardi Tibor szerint a medvebarlangok előtti árok ezért lett a patkányok „eldorádója, kiapadhatatlan éléstára”, ahol a rágcsálók „a legnagyobb lelki nyugalommal” fogyaszthatják el „lukulluszi” lakomájukat.

Girardi Tibor állatkerti témában a későbbiekben már nem szólalt fel, de a főváros patkányproblémájának megoldását később is szorgalmazta. Annak ellenére, hogy a Budapest környékét is érintő általános és széleskörű irtást a kormány is elrendelte, végül többszöri halasztás után csak 1931 tavaszán hajtották végre. Az egy hétig tartó akció nemcsak rengeteg pénzébe került a fővárosnak, de komoly vitákat is gerjesztett. Az egymásnak ellentmondó hírek miatt nem lehetett megállapítani, hogy mennyire volt eredményes az átfogó támadás Budapest rágcsálói ellen, de az irtást kísérő általános „nagytakarítás” jelentősen javított a főváros higiénés állapotán. Az irtás körül kialakult politikai jellegű csatározásokban a zenekedvelő nagyiparos már nem vett részt – 1930 decemberében választásokat tartottak Budapesten, és az új fővárosi törvény értelmében újjáalakult, létszámában lecsökkentett és hatáskörében megnyirbált törvényhatósági bizottságban ismét csak póttagi helyet szerzett. Girardi Tibor továbbra is a főváros ipari életének egyik legmeghatározóbb szereplője maradt, a hazai közgazdaság területén elért érdemei elismeréseként 1931 májusában megkapta a „királyi kormányfőtanácsosi” címet. A törvényhatósági bizottság rendes tagja újra csak 1943-ban lett, ekkor szintén üresedés miatt hívták be.

Az 1929. október 30-án lezajlott közgyűlésről a legtöbb napilap röviden beszámolt, megemlítve az elhangzott interpellációk témáját is. Szerencsére a Fővárosi Közlöny november 5-ei száma teljes terjedelmében megőrizte az állatkertért „aggódó” bizottsági tag élménybeszámolóját, ezzel egy újabb történettel gazdagítva a városligeti intézmény múltját.

 

Felhasznált források:

Folyóiratok:

Fővárosi Közlöny 1888-1943

Budapesti Hírlap, Népszava, Pesti Hírlap, Pesti Napló 1924-1931

Irodalom:

Anthony Gall – Hanga Zoltán – Kovács Orsolya – Persányi Miklós – Sós Endre – Szabon Márta: Ablak a természetre. Évszázadok állatkertje Budapesten. H.n. 2001.

Fővárosi Évkönyv 1926-1931

Kovács Zsolt: KalandoZoo. Magyarország állatkertjei. Bp. 2014.

Perczel Olivér: A Budapesti Állatkert újjáépítése. In: Tanulmányok Budapest múltjából. 38. Bp. 2013. 215-244.

Szidnainé Csete Ágnes: A 125 éves budapesti Állat- és Növénykert története. Bp. 1991.

Mautner Zoltán

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket