Emlékkonferencia II. János Pál pápává választásának 40. évfordulóján

Negyven esztendővel ezelőtt, 1978. október 16-án választotta meg a konklávé Karol Józef Wojtyła lengyel bíborost a Római Katolikus Egyház 264. egyházfőjének. Elődje tiszteletére a II. János Pál nevet vette fel, aki 1523 óta az első volt a katolikus egyházfők soraiban, aki nem olasz származású volt. Ennek emlékére szervezett konferenciát nemrégiben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.

 Pápa a vasfüggönyön túlról

Karol Józef Wojtyła a lengyelországi Wadowice városában született 1920. május 18-án, ám hamar árvaságra jutott. Édesanyját, Emilia Kaczorowska-t 1929-ben vesztette el, édesapját, Karol Wojtyła-t – aki az Osztrák-Magyar Monarchia, majd a független Lengyelország katonatisztje volt – 1941-ben. Mélyen hívő katolikus apjától egy könyvet kapott, amelynek címe Imádság a Szentlélekhez volt. Karol ezt a könyvet még pápasága idején is őrizte, halála napján is ebből a könyvből imádkozott.

Az ifjú Karol 1938-ban iratkozott be a krakkói Jagelló Egyetemre, ám bölcsész tanulmányait a következő évtől már nem tudta folytatni; 1939. szeptember 1-én a hitleri Németország csapatai három oldalról betörtek Lengyelország területére és három hét alatt lerohanták az országot. A megszálló náci hatóságok ezt követően megkezdték a lengyel értelmiségi réteg ellen irányuló „Intelligenzaktiont” és a Jagelló Egyetemet is bezárásra ítélték. Itt történt 1939. november 6-án, hogy a német hatóságok tanácskozásra hívták az egyetem oktatóit, akiket letartóztattak.

A művészetekre fogékony Wojtyła a német megszállás idején először egy kőfejtőben, majd a Solvay vegyi gyárban dolgozott, hogy megélhetését biztosítsa. A háború során átélt élmények hatására 1942-ben papi tanulmányokat kezdett az illegalitásban működő krakkói szemináriumban. A második világháború után folytatta tanulmányait az újból megnyitott krakkói szemináriumon és a Jagelló Egyetem teológiai szakán. 1946-ban felszentelték és tanulmányait Rómában folytatta. 1948-ban tért vissza Krakkóba. 1951-1953 között teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd az erkölcsteológia professzora lett. 1955-ben habilitál a lublini katolikus egyetemen. Személye egyre ismertebb lett, 1958-ban krakkói segédpüspök, 1964-ben érsek, 1967-ben pedig bíboros lett.

A kommunista rendszer Lengyelországban is fellépett a vallásosság ellen, az ötvenes években egyre erősebbé vált az egyházüldözés és bár maga Stefan Wyszynski prímás – a Vatikán engedélye nélkül – elérte a lengyel püspöki kar és az államhatalom közötti kiegyezés tető alá hozását, 1953 szeptemberében a kommunista belbiztonság mégis letartóztatta. Karol azonban a legkeményebb időkben is kiállt a szabad vallásgyakorlás mellett. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a szocialista fellegvárnak épült Nowa Hutában templom épülhetett. Részt vett a II. vatikáni zsinaton, ahol 1965-ben fontos szerepe volt a Gaudium et spes (Öröm és reménység), Az Egyház a mai világban kezdetű lelkipásztori konstitúció megfogalmazásában. I. János Pál halála után, 1978. október 16-án választották pápává. Közel 27 éves pontifikátusa az egyik leghosszabb a történelemben.

(Kép forrása: Wikipedia)

II. János Pál pápává választásának negyvenedik évfordulója alkalmából a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) közös emlékülést szervezett az Országház Felsőházi üléstermébe Pápa a vasfüggönyön túlról címmel. A budapesti eseményt megelőzően, október 9-10-én a krakkói Jagelló Egyetemen tartottak konferenciát, ahol az előadók II. János Pál pápaságának a szovjet blokk országaira és egyházaira gyakorolt hatásáról értekeztek.

Az Országházban Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes köszöntő beszédében II. János Pált az emberi jogok igazi harcosának nevezte, hangsúlyozva, hogy Európa – sőt mind az öt kontinens – számár lelki-szellemi földrengéssel ért fel, amikor negyven évvel ezelőtt pápává választotta a konklávé.

(Kép forrása: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke köszöntőjében rámutatott, hogy II. János Pál pápának számos olyan gesztusa volt, amely csak az idők múlásával mutatta meg a maga jelentőségét, amely nemcsak a katolikus híveknek, nem csak a keresztény közösségeknek, hanem a világ minden polgárának szólt. Beszédének végén II. János Pál történelemformáló jelentőségére utalva feltette a kérdést:

 „Ki gondolta volna 1978-ban, hogy milyen következményei lesznek a pápa kimondott szavainak? Megtudott-e volna maradni Lengyelországban a Szolidaritás a pápa nélkül? A magyar 1956 és a csehszlovák 1968 után mert volna bármely kommunista szatellit állam kesztyűt dobni a Szovjetunió arcába, ha nincs mögötte egy erkölcsi erő?”

 Jarosław Szarek, az IPN elnöke méltatta a lengyel és a magyar nép történelmi léptékű együttműködését, melyek a totalitárius rendszerek és az elnyomás elleni küzdelmekben mindig megmutatkoztak. „Jól tudjuk, hogy a szabadság megbecsülhetetlen érték.”– hangsúlyozta.

Jarosław Szarek, a lengyel IPN elnökének köszöntője. (Kép forrása: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke II. János Pál egyházkormányzását lelkipászori szempontúnak nevezte, akinek szembenállása a kommunista eszmével már krakkói érseksége idején kitűnt. Előadásában kifejtette, hogy sokan az egyház megmentőjét látták benne, akit nem lehetett hazug szavakkal megtéveszteni, ami akkor jellemezte a a szocialista országok és a Vatikán közötti diplomáciai kapcsolatokat.

„A kommunista hatalom vezetői mindent megtettek II. János Pál pápa személyes és hivatali tekintélyének aláásására, akár életének kioltása árán is.” – fogalmazott Veres András, majd hozzáfűzte: „Sokan vélik úgy, s tán nem is alaptalanul, hogy ha közvetetten is, de a pápának döntő szerepe volt a kommunizmus megbuktatásában. Igaz, 1995-ben erre a véleményre azt felelte, hogy a rendszer maga okozta bukását, mivel alapvető antropológiai tévedésre épült, tévesen ítélte magát az embert.” 

Egyházüldözés Magyarországon

 „Magyarország elveszítette a háborút. A személyes tragédiák mellett, ez nem csak azt jelentette, hogy újra vissza kellett térni az 1920-ban megállapított határokhoz, de ennél jóval többet is, hiszen az ország több más környező állammal együtt a szovjet érdekszférába került, így kényszerűen megváltozott az eddigi társadalmi berendezkedése is.” – kezdte előadását Tóth Tamás, az MKPK titkára, melyben a magyar Katolikus Egyház helyzetét vázolta az 1945–1989 közötti időszakban. 1945-ben Péter Gábor vezetésével megalakult a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO), mely a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága befolyása alatt állt. Ez lesz az a szervezet, amelyből 1946-ban megalakul az Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), 1948-ban pedig – Kádár János belügyminisztersége idején – az Államvédelmi Hatóság (ÁVH). Ez a szervezet volt az, amelyik kíméletlen eszközökkel lépett fel az egyházak ellen. AZ ÁVO többek között Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, számos főpap, szerzetes és világi megkínzásában vállalt aktív szerepet. Az egyházüldözés, mely az 1950-es években érte el csúcspontját, már 1945-ben elkezdődött. Gróf Mikes János nyugalmazott szombathelyi püspök halálát a Vörös Hadsereg katonái okozták; 1945. március 28-án kézigránátot dobtak a házára, és a detonáció következtében szívinfarktust kapott. Apor Vilmos győri püspök nőket védelmezve kapott halálos lövést egy szovjet katonától március 30-án. Padányi Sándort, Inke plébánosát szovjet fegyveresek ölték meg március 31-én. Gyékényes elfoglalása után Hajnal Zénó ferences szerzetest és Martincsevics Pál plébánost április 1-én lőtte le egy bolgár katona. A protestáns egyházaknak is volt mártírja 1945-ben: május elején egy helyi kommunista különítmény brutális módon meggyilkolta Csaba Gyulát, a péteri evangélikus gyülekezet lelkészét. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására a kormány 1945. április 4-én kiutasította Angelo Rotta apostoli nunciust, aki távozni kényszerült Magyarországról. Kiss Szaléz ferences szerzetest egy 1946-ban lezajlott koncepciós per keretében ítélték halálra és végezték ki, majd még ugyanebben az évben betiltották a vallási egyesületeket. „1946-ban egy katolikus egyesületi fiatal felbujtó tevékenységére fogták, hogy egy lövöldözésben az Oktogonnál meghalt két szovjet tiszt; ez ami jó okot adott a katolikus egyesületek betiltására, amit a többi egyházi és vallási szervezet betiltása követett.” – mutatott rá az egyesületek betiltásának hátterére a Katolikus Püspöki Konferencia titkára.

(Kép forrása: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

Bár Rákosi Mátyás 1947-ben vallás- és vallásoktatási szabadságot ígért, még ugyanabban az évben megszüntették a kötelező hitoktatást, és a következő évben – az 1948. június 16-án, az Országgyűlés által megszavazott törvény értelmében – államosították az iskolákat. Ennek következtében 4500 szerzetes veszítette el a munkáját. A bebörtönzésekkel nyomatékosított presszió alatt a protestáns egyházakat és az izraelita felekezetet 1948-ban egyességre kényszerítette az állam; október 7-én a reformátusok és unitáriusok, december 7-én az izraelita felekezet, végül december 14-én az evangélikusok írták alá az állam és egyház közötti megállapodást, ám a megegyezésben foglaltakat tovább szűkítették. Még ugyanez év nyarán a Szabolcs megyei Pócspetri lakói az esti litánia után az elemi iskola államosítása ellen tüntetőleg a községházához vonultak. A demonstráció során Takács Gábor rendőr őrvezetőt – miközben erőszakkal próbálta a tömeget visszatartani – saját puskája sebesítette halálra. Az ezt követő koncepciós perben a falu plébánosát, Asztalos János felbujtás vádjával ítélték el. Az eljárás célja a Katolikus Egyház társadalmi befolyásának megtörése volt. A protestáns egyházakra és az izraelita felekezetre kényszerített egyezség után már csak a Katolikus Egyház volt hátra. Rákosi 1948 őszén kijelentette, hogy az év végig „le kell számolni a klerikális reakcióval”. Ennek szellemében december 26-án letartóztatták Mindszenty Józsefet és 1949. február 8-án koholt vádak alapján életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

1950 nyarán mintegy 2500 szerzetest hurcoltak el és internáltak, augusztusban megszüntették a budapesti Hittudományi Kart. A kommunista vezetés az egyházak mozgásterének visszaszorítása érdekében fontosnak tartotta „az egyháznak a Népköztársasághoz őszintén közeledő és a dolgozó néppel becsületesen együttműködni kész elemeinek” támogatását. Így jött létre – kommunista szervezés nyomán – 1950. augusztus 1-én a Katolikus Papok Országos Békebizottsága, melynek szerepe a püspöki kar és az állam közötti megegyezés kikényszerítése volt. A kommunistákkal együttműködő békepapok – akik közül sokakat kínzással kényszerítettek a békemozgalomhoz való csatlakozásra – elfogadták a szocialista állammal való szoros együttműködést. A megüresedett egyházi helyekre a kommunista vezetés a pártállammal együttműködő papokat ültetett. A békemozgalom beindítása után – 1950. augusztus 30-án – került sor az állam és a katolikus egyház közötti megállapodásra, melyet Grősz József kalocsai érsek írt alá. Ennek következtében az Elnöki Tanács szeptember 7-én feloszlatta a szerzetesrendeket az egyik ferences rendtartomány, a piaristák, a bencések és a szegény iskolanővérek kivételével. 1951. május 15-én létrehozták a magyarországi egyházak irányításának legfőbb szervét, az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH). Három nappal később, május 18-án az állam és a Katolikus Egyház közötti megállapodást aláíró Grősz Józsefet összeesküvés vádjával több más egyházi vezetővel együtt letartóztatták, és 15 év börtönre ítélték.

Grősz József és vádlott-társai az ítélet kihirdetését hallgatják 1951. június 28-án. (Kép forrása: archivum.asztrik.hu)

Az 1956-os szabadságharc vérbefojtása után minden idők legnagyobb megtorlása indult el, mely nem kímélte az egyházakat sem. Ebben az időszakban gyilkolták meg Brenner János ciszterci szerzetest, rábakethelyi káplánt, 1957. december 14-ről 15-re virradó éjjel, amikor Zsidára indult, hogy egy beteget az Oltáriszentségben részesítsen. „Egyik legfőbb bűne az volt, hogy fiatalokkal foglalkozott, akiknek a plébánia a második otthonuk lett.” – hangsúlyozta Tóth Tamás. Hogy mi történt 1945 után az egyházakkal, az kézzelfogható Brenner János életében, melyben ott van az egyházi egyesületek feloszlatásának a lenyomata, az iskolák államosításának a megélése, és a szerzetesrendek működésének megvonása. Ugyancsak 1957-ben végezték ki Gulyás Lajos levéli református lelkészt, aki a kádári megtorló gépezet egyetlen olyan egyházi áldozata volt, akin jogerős bírói végzéssel hajtották végre a halálos ítéletet.

1957-58-tól az „egyházi reakció” elhárításával foglalkozó alosztály több száz római katolikus papot, volt szerzetest, apácát és főként a fiatal generációhoz tartozó hívet tartott megfigyelés alatt.

Bár a 60-as évektől kezdve Magyarországot a „legvidámabb barakként” emlegették, azonban Lénárd Ödön piarista szerzetes csak 1977-ben szabadulhatott ki a börtönből és 1961-ben megindult a Kádár-korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója. A „Fekete Hollók” ügy volt a katolikus egyház megtörésére irányuló utolsó nagy nekirugaszkodása a rendszernek, melynek során az egymással kis közösségekben kapcsolatot tartó, közös hitéletet élő csoportokra kíméletlenül lecsapott az állambiztonság. Az eljárás során több száz főnél tartottak házkutatást, akik közül többeket sokévnyi börtönbüntetésre ítéltek.

Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, dr. Cserháti József pécsi káptalani elnök és Dr. Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó az Opus Pacis és az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának papi békenagygyűlésén. (Kép forrása: MTI)

Az egyházak működését korlátozó jogszabályokat és intézkedéseket csak a rendszerváltáskor helyezték hatályon kívül. 1989 után Magyarország ismét felvette az 1945 óta szünetelő diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, újra működhettek a szerzetesrendek, és elindulhattak az egyházi iskolák. „Szent II. János Pál pápa 1991-es magyarországi útja pedig megmozgatta az egész országot, és egy új korszak kezdetét jelezte.” – zárta előadását az MKPK titkára.

II. János Pál pápa és Magyarország

II. János Pál pápa magyarországi látogatása során, 1991. augusztus 18-án ökumenikus istentiszteleten vett részt a Debreceni Református Nagytemplomban, majd a megbékélés jegyében elhelyezte az emlékezés koszorúját a református gályarabok emlékoszlopánál. Gesztusával az egész magyar református közösséget megtisztelte.

Soós Viktor Attila egyháztörténész, a NEB tagja többek közt állambiztonsági levéltári kutatások alapján ismertette a magyar állampárt reakcióját II. János Pál pápává választására. A történész leszögezte: „II. János Pál pápa óriási hatással volt a világ történelmére, a kommunista diktatúra lebontására, a kelet-közép- és közép-kelet-európai térség életére is. Ugyanakkor hiába volt óriási jelentősége, szerepe, egy olyan egyházi közeg vette körül a Vatikánban, akik a korábbi évek, évtizedek keleti politikáját irányították. Ez meghatározta a Vatikán irányultságát. A magyar pártállami szervek reakcióiból, jelentéseiből, feljegyzéseiből mindenesetre összefoglalóan azt a tényt szűrhetjük le, hogy a megválasztott pápa lehetséges hatását felmérve az addig erős, magabiztos elvtársak megijedtek, félni kezdtek.”

 

(Kép forrása: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

 1978. október 25. és 28. között Varsóban tanácskozásra ültek össze a bolgár, a csehszlovák, a kubai, a lengyel, a magyar, a mongol, az NDK-beli, a román, a szovjet és a vietnámi egyházügyi hivatalok vezetői és pártküldöttek. Magyar részről Miklós Imre, az ÁEH elnöke; Straub István, az ÁEH elnökhelyettese és Mona Gyula, az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője vett részt. A tanácskozás témája a Vatikán politikája volt. A magyar pártállami szervek, az ÁEH, a Külügyminisztérium és az állambiztonság igyekezett minden információt összegyűjteni, minden csatornát felhasználni, hogy II. János Pál pápaságáról, szerepéről adatokat szerezzen. Ebben a magyar állambiztonság hírszerző tisztjei és római munkatársai aktívak voltak.

A szolidaritás és a protestálás nem ellentétes egymással, ahogy ez megmutatkozott II. János Pál pápa 1980-ban Lengyelországba tett látogatása során.” – hangsúlyozta Soós Viktor Attila.

A lengyel pápa és a Szolidaritás

Łukasz Kamiński, a Wrocławi Egyetem oktatója a pápa és a lengyel Szolidaritás viszonyáról szólt. Beszédében II. János Pált a szolidaritás védőjének és képviselőjének nevezte, amit lengyelországi zarándoklata során demonstrált.

„A háborút követő években a kommunizmus elleni fegyveres fellépés sikertelensége után a lengyelek megértették, hogy az egyetlen út a béke és a párbeszéd útja lehet. Ebben a helyzetben érkezett – mintegy az égből – egy lengyel pápa. Egy pápa, aki segíthette és védelmezhette ezt az utat és a változás utáni sóvárgást.  A küldetés megvalósítását a Szolidaritásra bízta, mindig emlékeztetve bennünket, hogy nem lehetséges szabadság szolidaritás nélkül. Ezzel erősítette meg bennünk a reményt.” (Lech Wałęsa)

Wałęsa, a Szolidaritás vezetője a Vatikánban, 1981-ben (Kép forrása: Northfoto)

II. János Pál az 1980-ban kezdődött lengyelországi tüntetések során lépett fel először politikailag, amikor levelet írt Brezsnyevnek, a Szovjetunió első számú vezetőjének, majd Wojciech Jaruzelskinek, melyben a szükségállapot feloldását és a Lech Wałęsa vezette Szolidaritás Független Szakszervezet szabad működésének kérte. Kamiński előadásában emlékeztette a hallgatóságot, hogy II. János Pál 1980 karácsonyán, a lengyelországi eseményekkel szembeni szolidaritás jeleként, vatikáni ablakába egy gyertyát helyezett ki.

 A kommunizmus lebontásában morális szerepet vállalt II. János Pál pápa 1978. október 22-én történt beiktatását követően egészen haláláig, 2005. április 2-ig vezette a katolikus egyházat. Szent Péter és IX. Piusz után ő volt a harmadik leghosszabb ideig hivatalban lévő pápa. Szentté avatására 2014. április 27-én került sor.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

Milyenek voltak a családok a pre-modern korban? Hogyan gondoskodtak a szülők gyermekeikről? Volt-e munkamegosztás közöttük a gyermeknevelés tekintetében? Milyen változásokat