„Saját hazánk történelme mégis kinek legyen fontos, ha nem saját magunknak?” – interjú Font Mártával

Font Márta a Pécsi Tudományegyetem professzor emeritája. Munkássága megkerülhetetlen a hazai középkortörténettel és a kelet-európai történetírással kapcsolatban. Történészhallgatók generációi olvashatták a Kijevi Ruszról és a korai magyar történelemről írt tankönyvi fejezeteit. Vezetői feladatokat is vállalt: a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja, később az egyetem rektorhelyettese is volt. Rendszeresen publikál hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban, máig számos szakmai konferencia állandó szervezője és résztvevője. Az alábbi beszélgetésből kiderül, hogy Pécsről indulva, szegedi történelem-orosz szakos végzettség és pályakezdés után, hogyan szervezte meg Pécsett az ország egyik legprominensebb Középkori és Koraújkori Történeti Tanszékét; hogyan lehet menedzselni párhuzamosan egy egyetemi kar mellett három gyermek életét, egy akadémiai doktori disszertáció kutatási folyamatait, megírását és védését, továbbá az is, hogy ma mennyire piacképes a magyar középkor. Minderről Máté Zsolt kérdezte.

Újkor.hu: Professzor asszony, Ön Pécsett született és ugyanitt végezte alapfokú és középiskolai tanulmányait. Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy már ekkor elsajátította a latin, orosz, eszperantó és német nyelveket. A nyelvtanulás szüksége inkább a családjától származó elvárás volt, vagy inkább belső indíttatásból jött?

Font Márta: A háttér ennél összetettebb. Oroszt tanulni kötelező volt, latint tanulni az édesapám kívánságára kezdtem, a német tanulmányaim is némiképp családi ösztönzésből fakadtak, az eszperantót pedig az általános iskolai osztályfőnököm szorgalmazta. A latint a gimnáziumi tanulmányaim alatt második nyelvként kezdtem tanulni, a másik három viszont korábban, az általános iskola felső tagozatában szegődött mellém. Könnyen tanultam a nyelveket, ez pedig sikerélményt adott. Nem okozott gondot, hogy 7–8. osztályban minden nap reggel hétre jártam iskolába: egy héten kétszer volt fakultatív orosz társalgás órám, kétszer német, kétszer eszperantó. Akkor még szombaton is volt tanítás.

Kommunikáció terén az első sikerélményt az eszperantó jelentette: 1966-ban ifjúsági eszperantó találkozót rendeztek Pécsett, amin szervezőként és tolmácsként is közreműködtem. Ez a mesterséges nyelv azonban inkább néhány évig tartó „kaland” volt az életemben. Ez igazából annak való, akinek az élő nyelvek elsajátítása nehézséget okoz.

Úgy tudom, hogy már a középiskolában felfedezte a középkor varázsát Rajczi Péternek, volt tanárának köszönhetően. Több évtizednyi kutatómunka után érzi még a középkor sejtelmességét?

Igen, az érdeklődésem töretlen. De nem sejtelmesnek tartom a középkort, hanem izgalmasnak. Meg kell találni a kulcsot az akkor élt emberek gondolkodásmódjához. Hogy mi alakította azt, szándékaikat mi vezérelte. Sokszor felteszünk olyan kérdéseket, amelyek a középkorban nem voltak relevánsak. Óvakodnunk kell attól, hogy a mai körülmények alapján alkossunk véleményt a múltról. Ez persze nemcsak a középkorra vonatkozik.

Mint számos pécsi oktatóra, Önre is nagy hatást tehettek a szegedi történészképzés műhelyei, hiszen ott szerezte egyetemi diplomáját. Hogyan emlékszik a szegedi egyetemista évekre? Milyen alapot adott a későbbi oktatói, kutatói karrierjéhez?

Nemcsak az egyetemista éveim kötődnek Szegedhez, hiszen a diploma után még nyolc évig ott éltem. Ezalatt a Szláv Filológiai Intézetben voltam tanársegéd, később pedig adjunktus. Szegedre azért vitt az utam, mert akkoriban Pécsett nem lehetett bölcsész területen egyetemi diplomát szerezni. Sokat köszönhetek tanáraimnak: mindenekelőtt Kristó Gyula professzor úrnak, aki a szakdolgozati témavezetőm volt, később pedig konzulensem maradt a „kisdoktori” és a kandidátusi disszertációk megírása idején is. Hálás vagyok Lakatos Pál tanár úrnak, aki a Klasszika-Filológia Tanszéken tanított és akihez auktorolvasásra és középkori szövegek tanulmányozására jártam. El kell mondjam, hogy a latin érettségi miatt előbb hárman alkottuk a szemináriumi csoportot, majd egymagam maradtam itt. Az orosz szakon aztán a középkori krónikákkal Ferincz István régi orosz irodalmi kurzusain találkoztam, megértésükhöz pedig nélkülözhetetlenek voltak H. Tóth Imre professzor úr szigorú nyelvtörténeti kurzusai.

A szegedi oktatói éveimben alapvetően nyelvet tanítottam, ekkor sajátítottam el a szaknyelvet: történelmet tanítottam oroszul, emellett pedig sajtónyelvet és idegenvezetést. Fiatal tanársegédként az ukrán és bolgár lektorok óráira is járnom kellett. Mindennek az a legfőbb eredménye, hogy gond nélkül olvasom a szláv nyelvű szakirodalmakat.

Hogyan kapcsolódott be a híres szegedi középkorász műhelybe?

Egyetemi tanulmányaim idején még ez a műhely nem létezett, hiszen Kristó Gyulának akkor még nem volt tanszéke. Makk Ferenc a klasszika-filológián tanított, Szegfű László a Juhász Gyula Főiskolán, Blazovich László pedig középiskolában. A közös kutatásoknak köszönhetően inkább az 1980-as években kezdett el ez a kör műhellyé válni, amikor én már Pécsett tanítottam. A kapcsolódásom Szegedhez és Kristó Gyula köréhez viszont egy pillanatig sem volt kétséges. Kristó Gyulával élete végéig szoros szakmai kapcsolatban voltam. Meghívást kaptam minden általa szervezett eseményre, és sok lehetőséget az általa szerkesztett kötetekben (például Korai magyar történeti lexikon, Árpád előtt és után, Acta Historica). Az 1990-es években induló doktori iskolában olykor opponens vagy bizottsági tag voltam, nem mellesleg 1997-ben Szegeden habilitáltam. A felsoroltak miatt a fiatalabb szegedi kollegákkal is ismeretséget kötöttem, a két tanszék ennek köszönhetően több alkalommal szervezett közös programot, például tanszéki kirándulásokat, később Kristó-emlékkonferenciát.  

1975-ben részt vett a debreceni OTDK Társadalomtudományi Szekciójában. Romsics Ignác memoárjában többek között Önre hivatkozott, amikor az erős mezőnyről írt. Milyen eredménnyel és emlékekkel rendelkezik a versenyről?

Vegyes emlékeim vannak a régi OTDK-król. A dolgozatokról nem kaptunk semmilyen értékelést. Azt sem tudtuk, hogy ki bírálta. Nem volt pontozás, nem lehetett az észrevételekre reagálni. Nem lehetett tudni, miért éppen az kapott díjazást, aki kapta. Én nem lettem díjazott, ahogy vannak mások is, akik nem kaptak elismerést, de később komoly kutatási eredményeket értek el. Mégis volt egy komoly hozadéka az 1975. évi OTDK-nak. A szekcióban, ahol bemutattam a dolgozatomat, az elnök Niederhauser Emil akadémikus volt. Tőle nemcsak szóbeli dicséretet kaptam, hanem később számos pályázathoz, ösztöndíjhoz ajánlást.  Támogató ajánlása mindig azzal kezdődött, hogy diákéveim óta ismeri a tudományos tevékenységemet, pedig tanulmányaim alatt nem találkoztunk. Niederhauser professzor úr segítsége, támogató figyelme hosszú távon sokkal fontosabb volt, mint egy esetleges helyezés.

Beszélt korábban arról, hogy Szegeden a Szláv Intézetben kezdte egyetemi oktatói munkáját.  Mennyiben tért el kisdoktori kutatásaitól az akkoriban oktatott órák tematikája? Hogyan fogadták a nyelvészek és irodalmárok az Ön történelmi érdeklődését?

A Szláv Intézet nagy szervezeti egység volt: húsz fölött volt az oktatók száma, évfolyamonként 80-90 hallgatót tanítottunk. Én alapvetően kiscsoportos nyelvgyakorlatokat vezettem, ahol a kommunikáció volt a cél. Könnyebbség volt, hogy több csoportban kellett ugyanazt a témát megtárgyalni, a rengeteg írásbeli dolgozat javítása pedig kevéssé élvezetes. Én voltam az egyetlen történész az intézetben, ezért az irodalomoktatást kísérő történeti szeminárium, amit természetesen orosz nyelven tartottam, standard feladatom lett. Emellett a sajtónyelvi óra és az idegenvezetés egészítette ki az oktatási palettámat. Ferincz István és H. Tóth Imre értékelte történész mivoltomat. Több fiatal kollégával korábban évfolyamtársak voltunk, velük és az egy-két évvel idősebbekkel az egyetemi évek emléke tartott össze. A tanszékvezető, Fejér Ádám, a 19. századi irodalom kutatója támogatta a kisdoktori témámat. Értékelte a teljesítményt, ennek köszönhettem az adjunktusi előléptetést. A kisdoktori után viszont komoly konfliktusba keveredtünk: megkövetelte volna, hogy nyelvész legyek vagy irodalmár. A „menekülési útvonalat” a második gyermekem születése után egy hosszabb otthon töltött időszak jelentette volna, ekkor jött a pécsi lehetőség.

Többször járt konferenciákon és kutatóúton a késői Szovjetunióban. Mennyiben volt tiltott, tűrt vagy támogatott ott a középkor kutatása ebben az időben? Milyen benyomásai és élményei maradtak meg a korabeli szovjet viszonyokról?

A középkor nem tartozott a különösebben támogatott kutatási témák közé. Ott is kevés művelője volt, ahogy abban az időben Magyarországon is. A kinti könyvtárakban sokszor olyan kötet került a kezembe, amit előttem nagyon régen forgattak.

A Szovjetunióban azonban nemcsak kutatóúton jártam. Egyetemistaként minden évben kerestem lehetőséget arra, hogy eljussak a nyelvterületre: voltam építőtáborban, diákköri konferencián, nyári jutalomúton, és részképzésen is. A Szláv Intézetből pedig kísérőtanárként mentem részképzésre utazó hallhatókkal. Ez utóbbi már a kutatásra is adott módot. Szeged testvérvárosa volt már akkor is az ukrajnai Odessza, ahová könnyen lehetett néhány hetes kutatóutat szervezni.

A szovjet időszakban sok kötöttséggel kellett számolni. Például a bürokráciával, ami megnehezítette a könyvtárlátogatást és a mindennapi életet. Az 1990-es évektől azonban fantasztikus változások zajlottak le. Ha nem is minden évben, de sokszor megfordulhattam Moszkvában. Utoljára a járvány előtti évben.

Ön az alelnöke a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottságnak. A régebbi korszakok kapcsán miként alakult a két ország szakmai együttműködése? Hogyan tudta megőrizni, fenntartani, bővíteni az ottani személyes és szakmai kapcsolatait a Szovjetunió felbomlása után?

Középkorkutató történészekkel 1983-ban a kijevi Szláv Kongresszuson ismerkedtem meg, ahová már pécsi oktatóként érkeztem. Nyikolaj F. Kotljar akkor a kijevi Történettudományi Intézetben a Középkori Osztály vezetője volt. Néhány évvel később ő hívott meg, hogy tartsak előadást. Ez volt az első külföldi előadásom. Vele, és a Moszkvában élő Vlagyimir P. Susarinnal, aki a magyar történelmet kutatta és Jaroszlav N. Scsapovval, aki egyháztörténész volt, életük végéig kapcsolatban maradtam. Globálisan gondolkodó történész volt a nemrég elhunyt Alekszej V. Nazarenko. Jelenleg Tatjana Guszarova és Olga Khavanova jelenti az élő kapcsolatot, illetve Guszarova egy tanítványa, aki Szent István törvényeinek orosz fordítását adta ki 2025 januárjában. Jelenleg is tagja vagyok a Szrednyije Veka folyóirat szerkesztőbizottságának, aminek a munkájában online veszek részt. A vegyesbizottságnak köszönhetően megismertem Maja Petrovát, akinek a Moszkvában megjelent kötetem szerkesztésében nyújtott segítséget köszönhetem. A kelet-európai kapcsolatok azonban nemcsak Oroszországot jelentik. Ukrajnában és Beloruszban is többször megfordultam. Például Kijevben, Lvivben, Ivano-Frankivszkben, Halicsban, és Minszkben.

Amikor újra Pécsre került, immáron oktatóként, milyen területeken látott különbséget a szegedi képzéshez, diáksághoz és lehetőségekhez viszonyítva? Voltak-e lényeges különbségek?

A képzés az 1983-as induláskor nagyon más volt, mint a szegedi. A pécsi egyetem egy új rendszert vállalt. Ezért kapta meg az egyetemi szintű bölcsészképzés lehetőségét. Tutori rendszerrel csak szemináriumokat lehetett tartani, előadásokat egyáltalán nem. A szemeszterek helyett quadrimeszterekben kellett tervezni és előkészíteni az anyagot. Az oktatás a hallgatók teljes mértékű önálló munkájára alapozott, de ehhez hiányzott a könyvtári háttér. Végül a hallgatók kiharcolták az előadásokat, és néhány év alatt olyanná vált az oktatás, mint a többi bölcsészkaron.

Kezdetben alacsony létszámúak voltak az évfolyamok, ennek köszönhetően közelebbről ismertünk minden hallgatót. Azt nagyon élveztem, hogy az oktatásban teljes szabadságot kaptunk a tematika, a szakirodalom és a számonkérés formáinak tekintetében. A tanári kar állandóan változott, bővült, mivel az egyetemi képzési struktúrát felmenő rendszerben vezették be. A középkor és koraújkor oktatói teljesen új emberek voltak, mivel a főiskolán korábban ezeknek a korszakoknak az oktatását mindig valakire kiosztották, és nem kutató szakember oktatta ezeket a tantárgyakat. A Történettudományi Intézetből félállást vállaló kutatók, például Barta Gábor, Katus László, Zimányi Vera, Hóvári János, Petneki Áron Pécsett jutottak oktatási lehetőséghez. Helyi rajtam kívül csak az Egerből visszaköltöző Bán Péter volt. Sok-sok beszélgetéssel nagyon jó közösséggé alakult ez a kör.

Gyakorlatilag 1992-es alapításától kezdve a közelmúltig vezetőként dolgozott a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéken. A pécsi az egyik legprominensebb tanszék az országban, hiszen az oktatók nagyrésze az MTA doktora is. Milyen emberi és szakmai szempontok vezérelték a tudományos utánpótlás kiválasztásánál?

Talán váratlan, amit mondok. Azt hiszem, hogy a hallgatók választottak engem, vagy inkább olyan kutatási témát, amivel hozzám lehetett fordulni. Követeltem és szigorú voltam – ahogy saját magammal szemben is –, de úgy gondolom, hogy a tőlem telhető legnagyobb mértékben segítettem a hallgatóimat. Szorosabb tanár–diák együttműködés egy-egy szakdolgozat elkészítése alatt alakult ki. Aki valóban odatette magát, hajlandó volt tanulni, dolgozni, annak a munkája mindig eredményes lett. Említettem, a kezdeti időszakban félállásban dolgozó kollegákat. A rendszeres, heti ingázás fárasztó volt, amit senki nem tervezett hosszú távra. Amikor egy ilyen váltás történt, mindig volt tehetséges, ambiciózus fiatal tanítvány, akit a leköszönő kolléga helyébe lehetett állítani és lehetett rá számítani.

A tanszék jelenlegi oktatói mindannyian a tanítványaim voltak, akik közül az egyetlen kivétel a koraújkoros Végh Ferenc. Bagi Dániel, Fedeles Tamás, Kiss Gergely, Sashalmi Endre professzorok az MTA doktorai. Barabás Gábor habilitált docens. Eredményeikre büszke vagyok, bár csak az indulásukhoz volt közöm. Vannak olyan tanítványaim is, akiknek pályája másképp alakult, de továbbra is az egyetemhez kötődnek: Bótor Timea a Tanárképző Központban dolgozik, Szeberényi Gábor a Tudásközpont főigazgatója vagy Vázsonyi Ottó a BTK kari igazgatója.   

Bagi Dániel ma már az ELTE-t erősíti, és nemrég lett MTA doktora Falvay Dávid, az ELTE Olasz Tanszékének vezetője, aki szintén Pécsről indult egy a vezetésemmel készült szakdolgozattal.

Sajnos a tanszék fejlesztése kevesebb lehetőséget adott, mint amennyit szerettem volna.

Időközben több gyermekes családanya lett. Hogyan tudta megszervezni az országos, nemzetközi kutatói munkát, az oktatói és vezetői szerepköröket a családi kötelezettségekkel?

Háromgyermekes édesanya vagyok, a családom nagyon fontos az életemben. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, pályakezdő voltam, illetve a Szeged–Pécs váltás esett erre az időszakra. Családi segítség nélkül biztosan nem tudtam volna a szakmámban is teljesíteni. A férjem segítségét kell elsőként kiemelni, aki támogatta törekvéseimet, és nagyon aktív családapa. Pécsre visszatérve számíthattam a szüleim, a nagynéném és még a nagymamám segítségére is. Sok szervezést igényelt, főleg, ha ösztöndíjjal kutatni mentem vagy konferenciára utaztam. Dékáni, rektorhelyettesi beosztásom idején már középiskolába, egyetemre jártak a gyermekeim. Egyébként az ő véleményüket is mindig kikértem, mielőtt valamit elvállaltam.

Nem volt egyszerű a vezetői feladatok és a kutatómunka összeegyeztetése sem. Dékáni időszakom alatt írtam meg és védtem meg a nagydoktori disszertációmat. Bár az anyaggyűjtést korábban elvégeztem, nem volt egyszerű feladat ez sem. Ekkorra már nagyszülő voltam, ami egészen más feladat, de korántsem lebecsülendő.

Egy volt tanítványa mesélte, hogy a lányoknak, nőknek előbb engedi meg a tegeződést. Ennek mi az oka? És hogyan látja a nők tudományos és azon belül történészi pályára kerülését, pályán való boldogulás kérdését? Létezik a történettudományt művelő nők között egyfajta szolidaritás?

A lányokkal való könnyebb tegeződés annak a családi konzervatív szemléletnek lehet az eredménye, amiben felnőttem. Kezdő tanárként a szegedi egyetemen is ilyesfajta szemléletet tapasztaltam. A nők tudományos pályára kerülését ma már több minden támogatja, mint korábban. Például az ösztöndíjaknál, pályázatoknál számba veszik, ha valakinek gyermeke van. Régen nem volt hasonló támogatás. Kisgyermekes anyaként nem lehet ugyanazt a teljesítményt ugyanannyi idő alatt felmutatni, mint egy férfi ugyanezen időszakban. Én például életkori korlátokba ütközve több lehetőségről is lemaradtam. A pályára kerülést illetően szerintem ambíciót tekintve nincs hiány, a nagy kihívás azonban ezután jön: folyamatosan színvonalasan teljesíteni, konferenciákra járni, publikálni nem egyszerű. Ehhez elsősorban egy támogató társra van szükség, aki tényleg részt vesz a gyermeknevelésben és a háztartási munkában. Nem beszélve a tágabb család segítségéről, ami szintén nagyon fontos.

Nem pontosan értem, mire gondol, amikor a nők közötti szolidaritásról kérdez. Ha kölcsönös empátiára, segítségnyújtásra gondol, szerintem akkor egy alapvető kollegialitást kerülgetünk, aminek nemcsak a nők között kellene működnie.

Egymás után két alkalommal is megválasztották dékánnak a bölcsészkaron 1999 és 2005 között. Milyen kihívásokkal kellett megküzdenie ebben a szerepkörben?

Sokfélével. Ilyen volt például a kar széleskörű oktatási-kutatási palettája és az eltérő finanszírozásból adódó különbségek kiegyenlítésének problematikája. A dékán az egyetemi vezetés előtt a kar érdekeit képviseli. A BTK sokszínűségét nehéz volt elfogadtatni azokkal az egyetemi vezetőkkel, akik egy homogénebb képzési rendszert képviselő kar működtetési tapasztalataival rendelkeznek. Az én dékáni időszakomra esett az egyetemi integráció és a kétciklusú, másnéven a „bolognai képzés” bevezetése. Rengeteg konfliktust kellett kezelnem, különböző érdekeket egyeztetnem, sokféle emberi habitussal találkoztam, és sajnos többször szakmai önzéssel is szembesülnöm kellett. Egy biztos: a mai vezetők sincsenek könnyebb helyzetben.

Mekkora kihívást jelentett más tudományágak és egy hatalmas képzési struktúra felügyelete, vezetése?

Rektorhelyettesként – néhány évvel az integráció után – inkább az eltérések összehangolása és az összegyetemi szabályzatok megalkotása volt a feladatom. Sokat egyeztettem az informatika szak helyéről és a latin nyelv oktatásának karközi megszervezéséről. Sajnos egyik sem lett sikertörténet. A tanárképzés pedagógia részének egységesítése viszont előremozdult. A vezetésemmel létrejött 2007-ben a Pedagógusképzési Koordinációs Központ (PKK), amely a Tanárképző Központ (a mai Pedagógusképző Központ) elődje volt. Rektorhelyettesként lettem a tanárképzés átalakítását segítő pályázat vezetője, amit később rektori megbízással folytattam. Ezzel a feladattal 2015-ben a PKK-ra épülő Tanárképző Központ élére kerültem. Büszkén mondhatom, hogy ebben az időszakban megalapoztam a mai Központ működését.

Kutatásainak első hőse Könyves Kálmán volt, akiről könyvet is írt. A 12. századi magyar–orosz kapcsolatok kutatásából nőtt ki a monográfia vagy fordítva? Könyves Kálmánon keresztül jutott el a szobán forgó időszakhoz? Ki vagy mi terelte az érdeklődését az uralkodó életrajza felé?

Könyves Kálmánról több könyvet is írtam. Az első a Móra kiadó Így élt… elnevezésű sorozatában megjelent kötet, ahol lábjegyzeteket nem lehetett közölni. Ezt később átdolgoztam tudományos apparátussal ellátott monográfiává, amit a szekszárdi kar adott ki. Ez a változat a Szegedi Középkorász Műhely kiadásában angolul is megjelent. Az utolsó, amit róla írtam, a Kossuth kiadó Sorsfordítók című sorozatában egy középiskolásoknak szánt színes kötet. Az első kötet tervéhez a témát az oktatásnak köszönhetem. A pécsi szemináriumaim között a kezdetektől fogva szerepelt a krónikakutatás. Olykor szövegolvasás formájában, máskor a kutatási problémákra koncentrálva, de olyan is volt, hogy a magyar krónikáshagyomány kibogozhatatlan kérdéseire koncentrálva szedtem elő a témát. Könyves Kálmán persze más forrástípusok vizsgálatakor is felbukkant. Például törvényeknél, oklevelekben, és a Hartvik legenda megbízója is ő volt. Kálmán alakja ott volt a keleti szláv kapcsolatok színes epizódjaiban is. Az uralkodóról sok ellentmondásos morzsa maradt fenn. Részben emiatt a kihívás miatt vállaltam a Móra kiadó megkeresésére a Kálmánról szóló monográfia megírását.

Több Oroszország, Ukrajna és Magyarország történetét tárgyaló átfogó könyv és könyvfejezet szerzője. Milyen kihívásokkal jár egy ország történetének adott korszakát összefoglaló jelleggel, önállóan vagy szerzőtársakkal megírni?

Azért kihívás Oroszország és Ukrajna középkori történetéről írni, mert a legelső középkori államszerveződés és a mai országok területe között óriási eltérések vannak. A középkori kelet-európai keresztény államalakulatot, a Kijevi Ruszt a szovjet korszakban kizárólag Oroszország előzményeként tartották számon. A 19–20. század fordulóján élt ukrán kutató, Mihail Hrusevszkij pedig kizárólag ukránnak tartotta. A valóság az, hogy kizárólagosan egyik nemzeté sem lehet a Rusz. Pontosabban mindegyiké, hiszen a belorusz vonalról sem feledkezhetünk meg. Egyszerű dolgom akkor volt, amikor önálló kötetben foglaltam össze a korszakról szóló álláspontomat, amit már a cím is kifejezett: Oroszország, Ukrajna, Rusz: Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből (Pécs, JPTE, 1995; Budapest, Balassi,1998). Egy ország történetét napjainkig tárgyaló összefoglaló munkában mindkét ország esetében az eltérő és többféle középkori gyökereket szoktam kiemelni. A témát általában két részre bontva érdemes tárgyalni: előbb a Kijevi Rusz történetét a 12. század elejéig, majd a régiókra bomlás időszakát bemutatva. Mindkét korszakban kimutatható különbségeket találunk. A Kijevi Rusz Európa keleti felén önmagában ugyanúgy sokféle volt, az államalakulatban több eltérő vonással, mint Nagy Károly birodalma nyugaton. Felbomlása után az államalakulat helyén különböző új egységek jöttek létre. Míg Oroszország és a Kijevi Rusz kapcsolatában egy dinasztikus kontinuitás mutatható ki, Ukrajna esetében egy részleges területi egybeesés látszik kirajzolódni.

A Magyarország történetéről készült akadémiai összefoglaló kötetben csak az Árpád-korral foglalkoztam (Budapest, Akadémiai, 2007.). A Kossuth kiadó huszonnégy kötetes sorozatában Szent István korára korlátozódott az általam írott kötet (Bp., 2009.), a hétkötetes Magyar História sorozatban ismét az Árpád-kor egészét tekintettem át (Bp., 2019). Egyszer a 11. századra, máskor Szent István korára szűkült az általam megírott időszak.

Nem országtörténet, hanem egy regionális összehasonlító vizsgálat eredménye a Dinasztia, hatalom, egyház. Régiók formálódása Európa közepén 900–1453 (Pécs, 2009) című kötet, amely egy ötéves nagy pályázat és egy tizenkét tagból álló kutatócsoport munkájaként állt össze. A kutatás előzménye az MTA doktori disszertációm volt, ahol a magyar és a kelet-európai történelmen kívül a cseh és lengyel 10–12. századi történetekkel is foglalkoztam. Ez után a projekt után volt egy hasonló, nagyobb hosszabb időszakot átfogó pályázat, amit Sashalmi Endre kollégám vezetett.  Ebben az említett négy terület korai időszakának bemutatása volt a feladatom.

Az országtörténetek és a pályázat eredményeként született kötetek mindegyike csapatmunka volt. A szerkesztő feladata ebben az, hogy mind tartalmában, mind pedig terjedelmében összehangolja a résztvevők írásait, ami nem megy egyeztetés, viták és végül kompromisszumok nélkül.  

Pécs és Siklós kapcsán várostörténeti kutatásokba is bekapcsolódott. Az említett középkori előzményekkel rendelkező városok kapcsán mekkora forrásbázis alapján lehetett megírni a települések korai történeteit?

A két várostörténethez nagyon különböző a kapcsolódásom. A Pécs középkori történetét bemutató kötetet csak szerkesztettem: ebben a szerzők Koszta László, Petrovics István, Fedeles Tamás és Jankovits László voltak. Hozzájuk csatlakozott Varga Szabolcs, mivel a középkort kiszélesítve a város török kézre kerülésével zártuk, ami 1543-ban történt. Siklós középkori történetét viszont valóban én írtam meg a Siklós monográfiában. Az alapproblémát az jelenti ez utóbbi településnél, hogy a források sokkal inkább a birtokosokról adnak hírt, mintsem a város állapotáról. Kivételt jelent egy 1478. évi oklevél, amely egy hosszú per lezárása okán jött létre, és amelyben a leánynegyed részének megállapításához egyfajta leltárt állítottak össze a Garai birtokokról, benne pedig a siklósi uradalomról. Nem vagyok várostörténész, ezért a tanulmány megírása közben többször konzultáltam Engel Pállal és Kubinyi Andrással, akiknek segítségét a kötetben is megköszöntem.

A közép-európai régiót összehasonlító módszertannal elemző disszertációjával akadémiai doktor lett. Mik voltak az összehasonlító vizsgálat legfőbb szempontjai?

Az összehasonlító vizsgálatot a 10–12. századra vonatkozóan végeztem. A forrásadottságokból indultam ki: miről adnak hírt a források, a krónikák, legendák, korai törvények. Az első híradások a kereszténység felvételéről, az első egyházi intézmények alapításáról szólnak. A második a közép-európai dinasztiák felemelkedése, a folyamatot kísérő hatalmi küzdelmek, a területi uralom stabilitására tett erőfeszítések. Fontos legitimáló szerepet játszottak a királykoronázások, és a dinasztikus házasságok. Ebben az időben keveset tudunk a fejedelmi/királyi udvarok működéséről, ezt hagytam a végére. Az egyik legfontosabb eredményem annak a kimutatása, hogy a látszólagos hasonlóságok mélyén nagyon sok különbséget találunk. Például a latin terminológia mindenütt ugyanaz, a comes és a vajda tisztsége mögött azonban különböző a joghatóság és a hozzá tartozó feladatkör is. A disszertáció könyv alakban magyarul 2005-ben jelent meg, német nyelven pedig 2008-ban. Angolul, oroszul cikkeket publikáltam, de igazán csak angol nyelven lenne szélesebb körben ismert. Szeretném, ha sikerülne egy angol nyelvű kiadás.

Egy korábbi interjúban említette, hogy a pécsi történészképzés modernkor központú volt a nyolcvanas években. Most is így van ez? Mekkora a népszerűsége napjainkban a középkornak a pécsi hallgatók körében?

Úgy látom, hogy a hallgatók és a társadalom történeti érdeklődése változatlanul a 18–20. századot preferálja. A professzionális történészképzésben ez nem így van. A tanrend része a középkor. Viszont ahogy az egyetemeken, középszinten is sokkal több időt és teret kellene rá szánni. Mert a középkorról nyilatkozni mindenki szokott! Időnként egyesek hajmeresztő, elavult ismereteket közölnek a korszakról, ami nagy baj.

Sajnos mind a mesterszakos szakdolgozatok, mind pedig a disszertációk számában látszik, hogy kisebb az érdeklődés a középkor iránt. Erre a legfőbb magyarázat a nyelvi követelmények környékén keresendő. Nemcsak a latin tudás nélkülözhetetlen, de egyedül az angol nyelv ismeretével sem lehet messzire jutni. Az angol mellett kellene még legalább két másik nyelv kommunikációs szintű ismerete és továbbiak olvasási szinten. A nyelvi kompetenciák hiánya meglátszik a Kelet-Európa története iránti érdeklődés egyre csökkenő tendenciáin is.

Tudományos–ismeretterjesztő előadásokra középkori témákban van igény, rendszerint egy-egy nevezetes évfordulóhoz kapcsolódóan. A közelmúltban például az Aranybulla volt felkapott téma.

Említette korábban a pécsi tanárképzéssel kapcsolatos munkáját. Hogyan látja ma a tanárképzés állapotát és a képzési rendszerben látható tendenciákat? Kapott visszajelzéseket volt diákoktól az egyetemi pedagógusképzéssel kapcsolatban?

A tanárképzésben folyamatosak a reformok. Az első ilyennel kezdő tanárként találkoztam, azóta pedig számtalan hasonlót átéltem. Nagy baj az állandóságra törekvés hiánya. Be sem fejeződik egy átalakítás, és már indul egy másik. Szinte arra sincs idő, hogy kiértékeljük az előzőt, és következtetéseket vonjunk le. A másik gond, hogy mindig másolni akarunk valamit, ahelyett, hogy a saját rendszerünk értékeit vennénk észre. Az oktatásban ma is vannak viharok. Minden tiszteletem azoké a tanároké, akik a gyerekek és szakmájuk iránti szeretetbe kapaszkodva sikerrel vészelik át ezeket a viharokat. Visszajelzést esetlegesen kapok, ebből nem vonnék le messzemenő következtetést. 

Publikációi között találunk diplomáciatörténeti és hadtörténeti írásokat is. Mi formálta kutatói érdeklődését ennyire széleskörűre?                                 

Az igaz, hogy a középkor forrásadottsága a későbbi korokkal összevetve jóval szűkösebb. De ezek a források nagyon sokrétűek: egy oklevélben például találunk birtoktörténeti, kormányzattörténeti és hadtörténeti adatokat is. Ugyanez elmondható az elbeszélő forrásokról és a törvényekről is. Tehát sok szempontból kiaknázhatóak ezek a források. És én folyamatosan ezt igyekszem tenni.

A Mainzi Akadémia levelező tagjának választották 2002-ben. Számos külföldi egyetemen tartott előadást, több írása idegen nyelveken is megjelent. Milyennek látja a magyar középkor iránti nemzetközi tudományos érdeklődést? Mennyire „exportképes” és sikeres külföldön a magyar történelem kutatása?

A magyar történelem akkor érdekes a külföldi kutatás számára, ha adalékul szolgál egy általánosabb témához. Érdeklődés tapasztalható külföldi konferenciákon.

A kétévente, változó helyszínen megrendezett MECERN-konferencia Közép-Európa középkorkutatóinak seregszeméje, jelentős számú magyar résztvevővel. Az idén hatodik alkalommal szervezett konferencia jelentőségében felzárkózott a nagyobb múlttal rendelkező Leeds-i mellé. Szűkebb tematikára, a krónikakutatásra fókuszál egy másik sorozat, a Medieval Chronicle Conference. Ez egy háromévenkénti esemény, amely már tíz alkalommal hívta össze a témában kutatókat. A magyar részvétel kisebb arányú, mert ide a világ minden tájáról érkeznek előadók. De szerveződnek konferenciák alkalomszerűen egy-egy témát állítva a középpontba. Jó esetben a rendezvény eredménye kötetben hozzáférhetővé válik. Például a Routledge-nél megjelent Unions and Divisions: New Forms of Rule in Medieval and Renaissance Europe és a Brillnél megjelent Rulership in Medieval East Central Europe kötetekben helyet kaptak magyar fejezetek is. Nagyobb érdeklődés mutatkozik a magyar történelem iránt akkor is, amikor összehasonlító vizsgálat tárgya vagy a szomszédos országok történetét is érinti.

Mit javasol a leendő egyetemes történészeknek, mennyire helyezzenek hangsúlyt kutatásaik angol vagy a kutatott ország nyelvén való publikálására?

A kérdése azt sugallja, hogy engem az egyetemes történészek közé sorol. Viszont én máshogy gondolom, hiszen a kutatásaim a magyar medievisztikába is besorolhatóak. Tény, hogy a magyar történelmet művelni mindig nemzetközi kitekintéssel kell és érdemes. Ami a publikációk nyelvét illeti, angolul publikálni feltétlenül szükséges, de korántsem elegendő. A kutatott ország nyelvi környezetében is meg kell jelenni, az ottani periodikákban, és önálló kötettel is jelen kell lenni, ha az ember azt szeretné, hogy eredményei figyelmet kapjanak. A bölcsész- és társadalomtudományok esetében az anyanyelven való publikálás is kiemelt szempont: kutatási eredményeink elsősorban saját társadalmi közegünknek szólnak, tulajdonképpen identitásformáló szerepük is van. Ezért tartom problémásnak, hogy a pályázati rendszer a külföldi érdeklődést feltételként támasztja elénk ahhoz, hogy egy pályázat sikeres legyen. A saját hazánk történelme mégis kinek legyen fontos, ha nem saját magunknak? Ha már vannak kézzelfogható kutatási eredmények, akkor ki lehet lépni a nemzetközi színtérre, de az első lépéseket itthoni támogatással és hazai közegben lehet és kell megtenni.

Milyen szakmai tervei vannak a jövőre nézve?

Emeritaként pályázni már nem lehet. Viszont tudok csatlakozni mások projektjeihez. Ez azonban a kollégák felkéréseitől függ. Konferenciákon rendszeresen részt veszek, és terveim szerint fogok is. A 2026-os naptárban is van már bejegyzésem. Szervezőbizottsági tagja vagyok a varsói Történettudományi Intézet World of the Slavs konferenciasorozatának, tagja több nemzetközi csapatnak, többek között a szláv népek történetével foglalkozó International Committeé of the History of the Slavsnak (= ICHS) és a Medieval Chronicle Society-nek. Részt veszek Oroszországban és Ukrajnában több folyóirat szerkesztőbizottságában. Szóval nem maradok feladatok nélkül.

A konferenciák különböző tematika alapján szerveződnek, ennek megfelelően az utóbbi években írt tanulmányaim is sokfélék. Ezek valószínű, hogy egy-két éven belül tematikus sorba rendeződnek, így talán összeáll belőlük egy kötet. Tervezek kiadni egy angol nyelvű kötetet is, ami a Keresztény nagyhatalmak című munkám átdolgozott változata lesz. Ezen kívül a méltatlanul elhanyagolt forráskiadás műfaján gondolkodom: ez időigényes munka, a kiadásra pedig nehéz forrást szerezni. Tehát vannak buktatók. Még meglátom…

Ezt olvastad?

„…tudtuk, hogy átlépjük a Rubicont” – interjú Rácz Árpáddal

Az 1989 óta működő Rubicon folyóirat neve összefonódik főszerkesztőjéével, Rácz Árpádéval. A lap 400. száma idén jelent meg, s ez

X