Francia-magyar kapcsolatközösség: nyelvek, származások, szimbólumok a középkori Európában

Tipikusan a kevesek számára nélkülözhetetlen „tücsöktudományok” egyike a francia és magyar középkori kapcsolatrendszerek tanulmányozása. Jóllehet, számosan élnek, akik nyugodtan néznek a tükörbe ilyesfajta tájékozottság nélkül is, ez kevésbé mondható el azokról, akik a középkori európai kapcsolatok, a királyi párválasztás, az uralkodóházak, a népek vándorlása és megtelepedése, vallások és jelképek, fogalmak és hitek Európájában kívánnak eligazodni. Manapság már számos alapvető francia történeti forrás hazai megjelenése után, de föl nem tárt periódusok nemzeti és európai historiográfiai kutatása ágazik el abba a főirányba, melynek nem föltétlenül a keleti nyitás, a honfoglalás-kori leletek, a trendi finnugrisztikai vagy turkológiai eredetkutatás, a beilleszkedés és honalapítás válik tárgyává, hanem az önmagát önnön mércéjével mérő európai tudományosság, ezen belül is a forráskutatás, az összehasonlító vizsgálódások vagy az egyetemes história szemléletének francia kutatók által megrajzolt útvonala. Nem bizonyosan ezen a kijelölt főúton, ám a magyar és francia kutatók közötti kölcsönös érdeklődést igazoló (bár bizonnyal legalább egy évszázada jellemző) közeledés egyik tematikai ága vezetett a sikerhez ama 2012-es konferencián, mely a Francia-magyar kapcsolatok a középkorban címen huszonegy középkorász sikeres együttműködését igazolta, majd tizennyolc tanulmánnyal kötetté is formálódott egy évre rá a Debreceni Egyetem Történeti Intézete jóvoltából. A kiadvány akkori sikere kínált késztetést a munka folytatására, mely az MTA támogatásával immáron hozzájárult az újabb szakmai eredmények ismételt konferencián tálalásához (2016, Szentendre) és a tizenöt előadásból kiválasztott forrásmunkák kötetforma kiadásához.

Csernus Sándor előadása Szentendrén 2016-ban.

A kötet kilenc szerző részvételével, előszóval, hely- és névmutatóval nem tűnik a hazai vagy a francia könyvpiacot „megborító” újdonságnak. Nem kell azonban sem középkorásznak, sem direkten történésznek lenni ahhoz, hogy két civilizált világ, két eltérő égtáj, két kulturális örökség és különböző környezeti morfológiai hatások összehasonlító kutatása akár egy évezred távolából is izgalmas problematikákat kínáljon az elemzőnek. Kézenfekvő, hogy a Lendület Program középkorász történészek által sodrásba hozott alapkutatás (Hungary in Medieval Europe Research Group) révén vállalható a keresett párhuzamok sora, kezdve a frankok francia és magyar térségi regnálásától a filológiai, egyháztörténeti, antropológiai, joghistóriai vagy irodalmi kapcsolat-kísérletekig, az Árpád-ház és Bizánc, Buda és a normannok, Luxemburgi Zsigmond vagy Anne de Foix diplomáciai szerepviselkedéséig, az epikus irodalom vagy a római jog révén formálódott kölcsönhatásokig. Mivel mindezek látványosan is középkori témakörök, e bekezdés indító mondatai itt igazolásra szorulnak: az a jelentés-univerzum, melyet a kötet egésze s a tanulmányok részint egyenként is hordoznak, s amely akár a Molnár Péter írásában konstituálódó írástudó értelmiségi kapcsolatokat, akár a számos tanulmányban érvényesen hivatkozott Szűcs Jenő-i rendszerképletet teszik kereső szempontjuk alapjává, mintegy évezredes kontaktust hitelesítve mutatkozik meg. Akár az uralkodóházi kapcsolatok, akár az egyházi jogkövető gyakorlat, akár az idegenekkel szembeni attitűd vagy épp a befogadói készség bizonyságai szinte egyenként villannak elő az egyes tanulmányokból is. Ugyanakkor sem a korábban már több kezdeményezést megélő Köpeczi-Kosáry-Benda frankofón irány, sem a kortárs mikrotörténeti és társadalom-morfológiai iskola /Atelier/ nem csorbul eredményeiben, hanem gazdagszik e középkorász tematikai törekvés révén, mely árnyaltan jelzi a magyar „bűvkör” jelenlétét a mediterránum-kutatás, a szakrális és jogtörténeti, vagy poétikai és művészettörténeti kapcsolatok ekkénti fejlődésében.

A kötet tanulmányai részleteikben persze nem ismertethetők egy recenzió keretei között, nem is beszélve a francia eredeti szöveg „magyarításának” és kivonatolásának értelmezési problematikáiról. Röviden összefoglalva viszont mégiscsak jelzik a tudáshorizont és tematikai sokszínűség valamely fókuszpontját vagy nézetirányát, s ennek fölidézésére törekedve elsőként a három (jóllehet erősen a szükség-teremtette látszattal bíró) tematikai kört lehet megnevezni. A bevezető körvonalak Kiss Gergely és Györkös Attila tónusaival a kutatástörténeti előzmények nyomán a szerkesztői szándék és a struktúra indoklása következik: az eltérő témakörök interdiszciplináris tárgyalása a kapcsolat-változatok első színterén a hadi, a hitbéli és a karoling korszakot követő uralkodóági feltételeket idézi föl az ezredforduló táji bencés törekvések és liturgikus mintaközvetítések környezetében. A második tematikai kör a királytükrök és a ceremoniális, lovagkirályi és „diplomáciai” kapcsolatépítés Nagy Lajos kori, Luxemburgi Zsigmond idei és Valois-Jagelló dinasztikus közeledéséig tartó 14–16. századi közeledéseit veszik szemügyre. A harmadik, talán a „problémás ceremóniák” vagy „fejedelmi csúcstalálkozók” izgalmas kérdésköre melletti „tükör”-képek hátterében felsejlő idegen-nyelvi tudások, névátvételek, személynév-variánsok kulturális és névtörténeti aspektusait, továbbá az eltérő forrásfeltárási anyagok nyomán fölvillanó jogtörténeti és politikai modellalkotási kontrasztjait találjuk meg.

E bevezető körvonalat követő első fejezetben Gálffy László francia történeti források és emlékezet alapján idézi föl a normann és magyar kalandozások stratégiáit, földrajzi térhatásait, a fank és a Francia orientalis jelenlét 10–11. századi egyházi vagy „katonai birodalmi” tudáskincsét a Loire, Párizs, Rouen, Angers, Bordeaux, Limoges vagy Poitiers-vidéki eseményekből (11–23. oldal). Bárány Attila mintegy kisebb kötetnyi írása az Árpád-házi házasságok (Kálmán és II. István utáni) időszakának kelet-nyugati kapcsolathálóját, a korszak döntő súlyú dinasztikus mérkőzéseiben a magyar részvétel jelentőségét tekinti át a bizánci, balkáni, normann, velencei és dalmát térfelfogás politikai eseménytörténeti jelentőségével is illusztrálva (25–71. oldal). A magyar uralkodói dinasztia és a Francia Királyság közötti legrégebbi kapcsolathálók szövevényébe vezet Adrien Quéret-Podesta írása (73–80. oldal), melyben a szentföldi zarándoklatra indulók előtt jó hírnévvel bíró kegyes magyar fogadtatás, a Cluny apátság, Saint-Etienne, Angoulême és a Benedek-rendi kolostorok kapcsolati tőkéjének a „monasztikus intézményekkel” kialakult vallási-politikai piacát jellemzi, mintegy mögöttes jelentéstartalomként a szentek kultuszába is szerény betekintést kínálva. E monasztikus diplomáciát mintegy folytatja a második előadás-blokk, melyben Fábián Laura a királyi bölcsesség, Nagy Lajos kulturális örökségének a királytükrökre gyakorolt hatása, a Secretum secretorum alapján a XIV. század százharminc ismert latin kézirat közötti helye fogalmazódik meg, a Képes Krónika és a latin lovagi erények, tanultság, harcképesség és békés kultúraépítés kontrasztját kiemelve, s finoman rejtve a budai műhely és a királyi udvar műveltségvilágának politikai distanciáit az uralkodó ideáltipikus megjelenítésének kívánatossága terén (83–101. oldal).

Nagy Lajos ábrázolása a Hertford College Oxford-ban őrzött kéziraton. (102. oldal)

E szekció témakörei közé illeszkedik a (talán egyik legkihívóbb) forrástanulmány Novák Veronika tárgyválasztásával, aki a késő-középkori uralkodói vendégjárások között Luxemburgi Zsigmond diplomáciai körutazása, 1416-os párizsi látogatása, a szertartások rituális és ceremoniális légyottjainak színpadiasságában, béke- vagy botrány-okozó hatásának, a lovagiasság és az udvar szigorúságos szabályrendjének megsértéseibe vagy provokatív átírásába torkolló viselkedésmódok rejtelmeibe, a „szuverén diplomácia” személyességeibe vezet be a laikus, az elegáns, a csóró vagy a gáláns tipológiák révén. A fogadások, ajándékok, eseményszervezés, követi respektusok, egyházfői vagy uralkodói csalafintaságok érzékeny rajzolata kiemeli e tanulmányt a kötet szimplább forráselemző és folyamatábrákat kínáló dolgozatai közül (105–125. oldal). E dinasztikus jelbeszédek és értékrendi cselek bemutatásainak egyikeként érdemes a figyelemre Györkös Attila írása (127–140. oldal), aki a 16. század eleji diplomácia fókuszába kerülő keresztényi missziót, Foix-i Anna francia grófnő és II. Ulászló házasságához vezető egyéni érdekek, házasságszervezési előjátékok, diplomáciai egyensúlyteremtés, a német birodalom és Velence vagy a balkáni zűrök között sasszézó lengyel-magyar-cseh-morva-ausztriai fejedelmiség (hovatovább a kialakuló Habsburg-ellenesség) kapcsolathálózati nehézségeit taglalja gazdag narratív forrásanyagok alapján. Írása az érintett dinasztiák közeledésének és a diplomáciai küzdelmek sűrűsödésének látványos lajstroma, ezzel arányosan majdnem fele terjedelemben a rövid bekezdések és sűrű lábjegyzet-anyag oklevélkészletével.

Foix-i Anna ábrázolása egy korabeli medálon. Kép forrása: Wikipédia

E forráselemző-értelmező tónus jellemzi a harmadik tematikus blokk első írását is, Slíz Mariann dolgozatát, aki a francia eredetű Jolánta női név eredetkutatási, személynévtári és irodalom-históriai forráskészletét mutatja be a Roland-énektől Árpádházi Boldog Jolánon át Dugovics András „Jóleán, Etelkának leánya” hősnőjéig, a magyar középkortól a félreértett és félremagyarázott változatokig, az Anjou-kori személynévtártól Bárczi Gézáig, nem kevés francia gyökerűnek vélt névvariáns és Szent Margit legendárium-idézet közepette (143–156. oldal). A kötet záró írása, Molnár Péter kiadós dolgozata a jellegzetes „kérdező tudomány”, problematizáló elemzés mintapéldája azzal a talányépítési magabiztossággal, mely a forrás és a jelentéshordozó, a hatás és az eredet dilemmáját is megosztja olvasójával: főként Szűcs Jenő és forráskutatásai alapján veti föl a kérdést, miképpen alakul a „nemzeti” szolgaság fogalma Kézai „hun-magyar alkotmánytanában” és az eredendő emberi szabadság elvesztésére ítélt bűnösök francia jobbágyságtörténeti interpretációinak összehasonlításában. A szakirodalmi forráskeresés révén, az összehasonlító (sőt véleménykontrasztok ügykörébe vető) ibériai-francia-német-latin eredetvidékeken túrázó dolgozatban nemcsak a jogi státuszproblematika, a személyiség korabeli jogértelmezése, a kiszolgáltatottság anatómiája izgalmas, hanem a mindezekre épülő státusz-olvasatok gondolkodástörténeti analógiái, specifikumai is.

A kötet címválasztása jellemzően a kor írástudó és bölcsész értelmiségének kényszerű gesztusát, az aragóniai és languedoc-i támogatóit alkalmilag elveszítő Peire Vidal trubadúr-költő sorait idézi (1198), melyekből kihallik „életét mentendő” a magyar méltóságok körébe menekülő értelmiségi keserve a biztos kapcsolatépítés reményében, mely célzott üzenet mintegy korunk olvasóját is a befogadás, a megértés, a partnerség, az egymás ismerete felé vezető utak fölfedezésére serkenti.

A.Gergely András

A kötet adatai: «M’en anei en Ongria» – Relations franco-hongroises au Moyen Âge II. Szerkesztette: Györkös Attila – Kiss Gergely. (Memoria Hungariae 4. Sorozatszerkesztő: Bárány Attila) Debrecen, MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” Lendület Kutatócsoport,  2017., 200 pp.

Ezt olvastad?

A berlini Planpolitik tizenöt fős csapata 2005-ös alapítása óta az állampolgári ismeretek kompetenciaalapú fejlesztését, valamint a politikai vitakultúra való nevelést