„Jöjjön e forráshoz, egészséget lel itt”

„Jöjjön e forráshoz, egészséget lel itt.” Gyógyító vizek és fürdőkultúra címmel nyílt 2016. április 27-én új Balneológiai kiállítás a Pécsi Tudományegyetem Klimo Könyvtárában. A Magyar Balneológiai Egyesület 125 éves jubileumához kapcsolódó kiállítás a történeti Magyarországot és a baranyai gyógyfürdőket, a balneológia szakirodalmát, a gyógyító vizeket és a fürdőéletet kívánja bemutatni több mint 250 könyv és képeslap, illetve több mint félszáz kiegészítő tárgy segítségével.


Budapest, Széchenyi fürdő
Képeslap a kiállításból

A kiállítást Varga Csaba egyetemi docens, a PTE ÁOK Népegészségtani Intézetének munkatársa, a Magyar Balneológiai Egyesület vezetőségi tagja nyitotta meg. Ünnepi beszédéből kiderült, az egyes civilizációk és korszakok fürdőkultúrája rendkívül gazdag és változatos jelenség. Nemcsak a tisztálkodás szempontjából izgalmas jelenség, hanem a valláshoz, köznapi szokásokhoz, művészetekhez visszavezethető összefüggései is lehetnek. A 19. századi fürdőismertető és balneológiai szakirodalom rendszeresen felhívta a figyelmet Magyarország kedvező adottságaira e téren. Magyarország és a Kárpát-medence geológiai érdekessége, hogy itt jelentősen vékonyabb a földkéreg. Ennek köszönhetjük azt, hogy termál- és ásványvizekben oly gazdagok vagyunk: csak a mai Magyarország területén 1300 hévízkutat tartunk nyilván, összehasonlításként: a hatszor nagyobb Franciaországban 1200-at.

A kiállítás megnyitóról készült videó. Forrás: Youtube PTE Library

Fővárosunk gyógyforrásai már az Árpád-házi királyok korában ismertek voltak. A római korból megmaradt vízvezetékek, csatornák, magán és nyilvános fürdők maradványai a Zsigmond-korban, azaz a székhely ténylegesen Budára kerülése idején indultak újbóli virágzásnak. A 15. században épült Rác fürdőt Mátyás uralkodása alatt király fürdőként is emlegették, mert állítólag fedett folyosóval kapcsolták össze a királyi palotával. Az elsősorban felső-magyarországi fürdőhelyek a középkor vége, de látványosabban a kora újkorban vonzották a főnemesség és kíséreteinek tagjait. Ilyen fürdőhely volt Stubnya, Bajmóc, Pöstyén.


Részlet a kiállításból
Fotó: Gergely Zsuzsanna

A budai fürdők újabb fénykora a török hódoltság idején következett be. Az oszmán-török építészet valamennyi emléke közül talán azt mondhatjuk, hogy a fürdőépületek azok, amelyek már a hódoltság korában is az általános érdeklődés középpontjában álltak. Ezt megerősítik a török, de az európai utazók leírásai is, akik igen pontos és részletes ismertetéseket adnak. Budapest fürdővárossá válása már a török időkben elkezdődött. Evlia Cselebi, török utazó szolgál a hódoltsági terület török építészeti emlékeire vonatkozóan a legtöbb információval. Buda tekintetében összesen nyolc darab fürdőt számlál.


Budapest, Szent Gellért fürdő
Képeslap a kiállításból

Egy angol orvos, bizonyos Edward Brown az Angol Királyi Orvosi Társaság megbízásából hosszabb időt is töltött külföldi utazásaival, melyek során a Magyar Királyságot is bejárta. 1673-as útleírásában részletesen foglalkozott a budai fürdőkkel is, s Európa legtökéletesebb fürdőinek nevezi azokat. Továbbá Cselebihez hasonlóan ő is nyolc darab fürdőt számlál a városban.


Budapest, Szent Lukács fürdő
Képeslap a kiállításból

A Kárpát-medence ásvány- és gyógyvizeiről, valamint azok hasznosításukról az első nagy jelentőségű mű Werhner György De admirandis Hungariae aquis (Bázel, 1549.) című írása. Ez a korabeli nevezetesebb fürdőhelyeket említő, valamint az ivókúra magyarországi gyakorlatára is utaló értékes munka összesen hét kiadást ért meg 1600-ig. Megjelenésétől számolhatunk azzal, hogy a nemzetközi szakirodalom jegyzi a magyarországi forrásokat. A kiállított könyvek közül a legkorábbi latin és német nyelven íródott munkák az 1700-as évekből származnak. Jacobus Tollius Magyaroszágról szóló levelei a régi Európa magyarságképének egyik jelentős forrásai. Bár a latin írásbeliség lassú térvesztésének köszönhetően megállapításai kevésbé ismertek, mégis megmaradt a lenyomata a 18. századi európai geográfiai és történeti irodalmában. Kiemeli többek között, hogy Magyarország gazdag bányákban, gyógyfürdőkben, és hőforrásokban. Bél Mátyás Hungariae antiquae et novae prodromus (Nürnberg, 1723.) című művében több fürdőhelyet ismertet és a budai fürdőkkel is részletesen foglalkozik. Tóth Gergely 2007-es disszertációjában hívta fel a figyelmet, hogy Bél maga is járt fürdőbe, a vihnyei fürdőt legalább kétszer is meglátogatta. De a leírásokban akadtak segítői is: például a Prodromusban maga említi, hogy Moller Károly Otto orvos anyanyelven (németül) írta le a szklenói és vihnyei fürdőket, melyeket aztán ő latinra fordított és kiegészített.


Szovátafürdő
Képeslap a kiállításból

1721-ben látott napvilágot balneológiai irodalmunk első kimagasló műve, Stocker Lőrinc „Thermographia Budensis”-e. Jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy a néhány évvel később megjelent első budai útikalauz közel fele terjedelmében, németre fordítva közölte leglényegesebb megállapításait, s így Buda városának legrégibb és kitűnő propagandája lett, hanem elsősorban tudományos alapossága és értékei miatt. Műve szemléletes leíróra és igen alapos megfigyelőre vall. A fürdőknél utánajárt annak is, hogy honnan, milyen úton kapják vizüket, hogyan változik vízszintjük, hőmérsékletük. Ezen kísérleteinek eredményeképpen a vizek elemzését is közölte. Ahogy Antall József rámutatott, orvostörténeti értéke mellett igen jelentősek a mű művelődéstörténeti vonatkozásai is: néhány mondatából például kiderül, hogy a 18. századi Magyarországon teljesen természetes igény és jelenség volt a köznép fürdése – akkor, amikor Nyugat-Európában még a vezető osztályok tagjai sem fürödtek!


Részlet a kiállításból
Fotó: Gergely Zsuzsanna

Egy 1733-as névtelen szerző által írt, s a kiállításban is szereplő Neu aus seinem Stein-Hauffen wiederum aufwachsendes Ofen című kis könyvecske 54. oldalától olvashatunk arról, hogy „Miben is áll a budai fürdők hatása?” A szerző egészen pontosan tizenhárom tudományos magyarázatot hoz a kérdés megválaszolására.

Johann Crantz a Mária Terézia idejéből származó gyógyvizekkel kapcsolatos jelentéseket dolgozta fel 1773-ban megjelent könyvében. Leírásaiban részletesen bemutatta a budai, pöstyéni, stubnyai, mehádiai és trencsénteplici gyógyforrásokat, sőt azok kémiai elemzését is közli. Művének előbeszédében megállapítja, hogy a magyarországi fürdők ugyan kiválóak, de nem elég ismertek, ezért járnak sokan külföldi fürdőkbe a hazaiak helyett: „De vajon ugyan mi lehet az oka, hogy Magyar Országnak természetvizsgálói a maguk tulajdon javaikat megösmerni eddig oly keveset igyekeztek? Se természetnek, se maguknak, se a külföldnek ezzel nem kedveztek; azt amit nékik a természet nyújtott, világosságra hozni, vele magok élni, a szomszéd nemzetekkel és minden más tudni kívánó tudósokkal közleni hajlandók nem voltak. Bizonyára Magyar Országnak ma nem volna külföldi orvos vizekre szüksége, se spáái, se selteri, se pyrmonti borvizekkel nem élne, ha a magáét ösmerné.” A kiállításban látható 1777-ben megjelent Gesundbrunnen der Oesterreichischen Monarchie (Wien, 1777.) munkájában már 656 forrást ír le, ezek közül 334 magyarországit. Az összeírás előzményének tekinthető Mária Terézia 1762-ben kiadott rendelkezése, mely előírta a Habsburg- Birodalom ásványvizeinek vizsgálatát és azok kereskedelmi forgalomba hozását sürgette.


Herkulesfürdő
Képeslap a kiállításból

Franz Schams 1822-es munkájában alapos és érdekes leírást nyújt a több mint 100 évvel korábbi Pest és Buda életéről. Kifogásolja azonban, hogy a budai fürdőkből általánosságban hiányoznak a német közönség számára érthető leírások – ezzel gyakorlatilag elsőként írja le a budapesti fürdők reklámozásának módját és szükségességét.

A 19. század végére már Monarchia-szerte általános és tömeges volt a fürdők látogatása. Ekkor már nem a felvilágosodás természetkultuszának hangjait lehetett hallani, hanem újfajta motívumokat. Megjelennek többek között a „városi zaj, izgalomban kimerült idegrendszer, a hosszú munka…” panaszai, az egészséges értékek tudatos megőrzésére törekvő fürdők reklámozása. A gyógyfürdők fejlődéséhez nagyon hasonló módon alakultak ki magashegységi klimatikus gyógyhelyeink is. A Tátrában meginduló idegenforgalomnak eleinte a túrázás és a hegymászás, később a síelés volt célja. A hegyvidéki klíma jótékony hatásának felismerése eredményezte, hogy az 1870-es és 1880-as években Újtátrafüred és Alsótátrafüred település már magaslati üdülőhely céljából jött létre.


Sikonda
Képeslap a kiállításból

Újdonságnak számított továbbá a korban a tavi fürdőzés. Míg az északi parton egyértelműen Balatonfüred tartotta divatját, addig a Buda– Trieszt fővonalú „déli vasút” megépítése 1861-ben a déli part adottságainak felismerését segítette elő. A budapesti közönség viszonylag hamar megkedvelte a fővárosból vonattal gyorsan elérhető Siófokot, így a tradicionálisnak számító Füred vetélytársává kezdett válni. Balatonfüred gyógyvizéről az első említést Martin Zeiler Itinerarium Germaniae című munkájában tette, valamint az 1664-ben megjelent Magyarország-leírásában a Tihanyról szóló részben említett egy forrást, „mely a tihanyi vártól egy puskalövésnyire van”. Horváth Bálint István bencés szerzetes, történész A’ füredi-savanyúviz ’s Balaton’ környéke című művében tárja fel Füred múltját és gyógyhatásait. „Balaton-Füreden mind hideg, mind meleg fürdők találtatnak, amazok a’ Balatonban állítvák fel 1822–1836.; emezek két fürdőházban, mellyeknek régebbike 1775., újjabika 1835. épült… Savanyúviz legtávolabbi helyekre is hordatik el üvegekben, ’s kőkorsókban, mellyek mindenkor helyben kaphatók; mivel pedig a’ nap, ’s meleg az ásványos vizet feloldják, a’ helytartó tanács’ rendeletéből egyedül estvéli 8 órától, reggel 5 óráig engedtetik a’ töltés; egy üvegnek töltése, dugaszolása, szurkolása, a’ felügyelői hivatalban kerül 3 váltó krajczárba.


Részlet a kiállításból
Fotó: Gergely Zsuzsanna

A kiállítás egyik különlegessége az a néhány fennmaradt jegyzék, amelyek a balatonfüredi fürdővendégek névsorát jegyzik le a 19. század második felének szezonjaiban. A forrásokkal korábban Katona Csaba a Korall hasábjain foglalkozott. Ezeket a listákat a látogatók számával és névsorával látták el, s a mindenkori nyár elejétől adták ki egészen az idény befejezéséig. Feltűntették rajtuk az érkező nevét, illetve, hogy milyen célból érkezett, s hogy melyik osztályba tartózónak vallja magát. Az idény során egyszerre csak 1-2 ív jelent meg a névsorokból, jellemzően az adott napokban ott tartózkodókról. A 19. század első felében és még a század derekán is a vendégek döntő hányada júliusban kereste fel a fürdőt, jellemző, hogy Füreden az Anna-bál eredetileg idényzáró bál volt, és sokan zárták le ezzel nyaralásukat. Ezekből a dokumentumokból világosan látszik, hogy Magyarországon az 1860-as évektől a reformkorra jellemző patriarchális fürdőéletet lassan felváltotta a polgári értelemben vett szabadidőhöz kötődő, tudatos nyaralási-szórakozási igény.


Balatoni látkép
Képeslap a kiállításból

A baranyai fürdők közül legismertebb és leglátogatottabb a harkányi gyógyfürdő. A harkányi víz gyógyhatását már az 1800-as évek elején felfedezték és egyszerű fürdőt is emeltek a településen. Harkány népszerűsítéséért nagyon sokat tett Patkovich (Patkovics) József, aki gyógyvízzé nyilváníttatta a gyógyforrás vizét, s fürdőorvosként is működött a telepen.  A’ harkányi hévvíz és gyógyereje (Pécs, 1846.) című művét az Orvosok és Természetvizsgálók 1845-ös harkányi országos gyűlésének alkalmából írta: „a’ természet ’s ipar Baranya vármegyét megáldotta jelességei közül legnevezetesebb egy gyógyforrás, mellyet az alkotó ezen táj’ boldog lakóinak ebbéli hiányuk pótlékául nyitott.” A legfrissebb Harkánnyal kapcsolatos kiadvány az a bibliográfia, melyet Gyánti István és Kiss Zoltán állított össze, 1825–2015 között szedi csokorba a harkányi fürdővel, fürdőkultúrával kapcsolatos irodalmat.


Részlet a kiállításból
Fotó: Gergely Zsuzsanna

A kiállított könyvek a Klimo Könyvtár, az PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Központi Könyvtára, a Pekár Mihály Orvosi és Élettudományi Szakkönyvtár Tóth Lajos Gyűjtemény gazdag balneológiai irodalmából, valamint a Csorba Győző Könyvtár gyűjteményéből származnak. A képeslapok Reuter Camillo hagyatékának részét képezik. A műszerek, ivópoharak és egyéb, a fürdőélethez kapcsolódó tárgyak, fürdőruhák a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Janus Pannonius Múzeum, a Gróf. I. Festetics György Művelődési Központ, Városi Könyvtár és Muzeális Gyűjtemény és a PTE ÁOK Népegészségügyi Intézetének támogatásával kerülhettek a tárlókba.

A kiállítás 2017. március 31-ig tekinthető meg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Klimo Könyvtárában (Pécs, Szepesy u. 3). A nyitva tartásról és a kiállításhoz kapcsolódó rendezvényekről bővebben a könyvtár honlapján tájékozódhat.

Dezső Krisztina – Gergely Zsuzsanna – Molnár Dávid

Ajánlott irodalom:

Meskó Csaba: Gyógyfürdők. Budapest, 1998.

Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Budapest, Holnap Kiadó, 1999.

Gerő Győző: Az oszmán-török építészet Magyarországon. Dzsámik, türbék, fürdők. Budapest, Akadémia Kiadó, 1980.

Chatel Andor: Budapest gyógyfürdői és fürdői. Budapest, Panoráma, 1980.

Paczolay Gyula (összeáll.) – Gazda István (sajtó alá rend.): Magyarország és Erdély gyógyvíztörténelméből. Előszó. Piliscsaba, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2007.

Gyánti István, Kiss Zoltán (szerk.): A harkányi gyógyvíz és fürdőkultúra bibliográfiája (1825-2015) (Csorba Győző Könyvtár kiadványai 5.) Pécs, Csorba Győző Könyvtár, 2016.

Ezt olvastad?

Kovács Emőke történész, Balaton-kutató, a Gulág Emlékév szakmai vezetője. Kovács Emőkével életútjáról, a 19–20. századi Balaton világáról, valamint a Gulág-