„A koronázás napja még nincsen elhatározva…” Erzsébet és a magyarok 1. rész (1867. január–május)

Erzsébet magyarországi kultuszában is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az 1867-es esztendőnek és az uralkodóné „magyar ügy” érdekében teljesített szerepvállalásainak. Ezt a kiegyenlítődés sikeres létrejöttének egyik fontos, katalizáló elemeként jelenítettek meg, és osztrák oldalon némileg negatív előjellel máig meghatározza megítélését. Ezzel ellentétben magyar részről rendszerint szimpátiát kelt.

Emiatt is fontos összegezni, milyen információkkal rendelkezünk a császárné mindennapjairól 1867 telén és tavaszán. Ez egyértelművé teheti, hogy nemcsak közjogilag nincs politikai jellegű jogosultsága uralkodófeleségként Magyarországon, hanem néhány reményt keltő gesztuson, illetve reprezentációs feladatteljesítésen túl döntően továbbra is ambivalens módon, mintegy magánemberként viszonyul uralkodónéi feladatköreihez. Ez alól a viszonylag nagyobb mozgásteret és aktivítást követelő 1867-es esztendő sem jelent teljes mértékben kivételt. Igaz, egyes szerzők, közöttük Brigitte Hamann is pályája csúcsaként jelenítik meg, elsősorban az év jelentős – részben részvételével zajló – eseményei miatt. A koronázást megelőző, politikai gesztusként is értelmezhető szerepvállalásai jelentőségének feltárásához érdemes áttekintenünk az év fontosabb történéseit, ennek során azt is vizsgálva, hogy mennyiben volt aktív részese az eseményeknek, vagy esetleg csak passzív, esetenként „megfigyelői” szerepben jelen(hetet)t meg.

Erzsébet királyné szobrának építése (FSZEK Budapest Gyűjtemény 010344/Hungaricana)

Erzsébet 1867. január elején – a magyarországi deputációk január 8-ai fogadása idején – még Bécsben tartózkodott. Az uralkodópár az udvari ceremóniák előírásainak megfelelően ez alkalommal is külön-külön fogadta az országgyűlés Bécsbe delegált tagjait. Az uralkodói fogadtatást követően a magyar küldöttség Erzsébet köszöntésére sietett, ahogyan arról a Pester Lloyd tudósítására hagyatkozó Pesti Napló is beszámolt január 9-ei számában.

„A küldöttséget az elfogadás után innen Königsegg Aulendorf gróf fő udvarmester a császárné ő Felsége elfogadó termébe vezeté, kinek kiséretében a főkanczellár, továbbá Königsegg grófné főudvarmesternő, s a szolgálatra berendelt következő palotahölgyek: Bretzenheim-Schwarzenberg hgné [hercegné], Szécsen-Lamberg grófné, Pejáchevich-Eszterházy grófné, Hunyady-Lichtenstein grófné, Pallavicini-Fürstenberg marquisné valának, nem különben több kamarás, név szerint: Nákó Kálmán gróf, Bujanovics Ernő, Wilczek János gróf és Apor Géza báró.”  Erzsébet a deputációkhoz intézett magyar nyelven, szabadon mondott válaszával ismételten elismerést aratott:  „Az országos főrendek és képviselők szives megemlékezését mint őszinte ragaszkodásuk becses jelenségét nagy örömmel fogadom. Vigyék meg érte küldőiknek lelkem mélyéből eredő köszönetemet, és biztositsák őket az egész magyar hazával közös változatlan vonzalmamról.”

– tudósított a Családi Kör 1867. január 13-án az uralkodóné felszólalásáról. Az ezt kísérő udvari díszebéden értesült Andrássy Gyula a kormány kiegyezési javaslatáról. Majláth György magyar királyi udvari kancellár kézbesítette a 15-ös bizottság elaborátumával szemben készült vitairatot.  Az újévi küldöttség néhány prominens tagját – Andrássy Gyulát, Lónyay Menyhértet, Eötvös Józsefet – az uralkodó a kiegyezési tárgyalások folytatására január 13-ig Bécsben marasztalta.  A magyar belpolitikai patthelyzetet követően meginduló tanácskozások (néhány hétig), a kiegyezési törvényt előkészítendő ún. 67-es bizottság egyeztetéseivel teltek. Andrássy – Deák Ferenc jóváhagyásával – január 19-én ismételten visszautazott Bécsbe.

Erzsébet mindeközben a hónap második felében előbb Münchenbe utazott családja felkeresésére, ennek hátterében Zsófia húga II. Lajos bajor királlyal való január 22-ei eljegyzése állhatott. Innen a gyermekágyban fekvő, svájci emigrációban élő húgához indult.  Matild 1867. január 15-én adott életet Zürichben lányának, Mária Teréziának.  Erzsébet Rudolfnak írt január 27-i levelében az újszülöttről formált benyomásairól is számot adott:

„… oly végtelenül kevés időm van, s itt Spatz néninél [Matild] oly sötétség uralkodik, miszerint alig képes vagyok látni. Ő s a férje egész ideig csevegnek s egészen szórakozottá tesznek.  A vidék itt nagyon szép, naponként kétszer sétálok, reggel már félnyolckor, egy rémitő hideg fürdő után; itt a viznek csak 5 foga [sic!] van. Ebéd előtt másodszor sétálok, s délután ismét ide jövök, hol estig maradok. Tegnap elött voltunk egy cukrásznál, Paula és én, hol mindenféle ettünk, akkor megnéztük a várost. Most a csecsemő annyira kezd kiabálni, hogy nem vagyok képes tovább írni. Az egészbe nézve, nem olyan nagyon utálatos mint rendesen ily gyerekek, s csak nagyon közelről egy kissé büdös. Isten veled szivem magzatja…”

Erzsébet távolléte idején a kiegyezés tető alá hozatalát illetően meghatározó döntési folyamatok zajlottak. Február 4-én jelent meg a külügyminiszter, Friedrich Ferdinand von Beust tartományokhoz intézett leirata a szűkebb Reichsrat összehívásának szükségességéről, valamint a kiegyezés definitívum formájában való elfogadásáról.  Február 2. és 5. között Andrássy újból Bécsben tartózkodott. Ezalatt Pest-Budán a 15-ös bizottság javaslatának tárgyalása és hitelesítése folyt a 67-es bizottságban.  A rövid családi viziteket követően – Ferenc Józseffel ellentétben – az uralkodóné a következő negyedévben (február 8-tól május 8-ig) ismét a birodalom központjában időzött. A február közepén zajló újabb bécsi egyeztetési tárgyalásokhoz kapcsolódó reprezentációs kötelezettségei mellett Erzsébet tovább folytatta magyar nyelvóráit Falk Miksa irányításával. Erről az uralkodónak írt levelében is beszámol:

„Falk modorával és viselkedésével nagyon elégedve vagyok […] remélem, hogy végre igazán előmenetet fogok tenni…”

Az Andrássy-kormány február 17-i kinevezését követően – az újoncozás és az adószedés ügyének rendeződésével – Ferenc József március 12-én Budára utazott. Erzsébet ezzel szemben a családját ért váratlan gyászeset következtében a látogatást kénytelen lemondani. Öccse, Károly Tivadar 1867 márciusában felesége, Zsófia szász királyi hercegnő elhunytával egyedül maradt másféléves kislányával, Amáliával.  Eközben – az uralkodó magyarországi országlása idején – döntés született többek között a közös, egy napon történő koronázásról, valamint a gödöllői kastély megvásárlásáról is. Erzsébet reakciójáról férjéhez intézett március 17-i soraiból értesülhetünk.

„Most még kíváncsibb vagyok [a gödöllői kastélyra] bárcsak minél hamarabb láthatnám. Az is kellemes hír, hogy együtt koronáznak; így nem lesz olyan fárasztó, mintha az egész pár napig tartana…”

Az uralkodó távollétében Erzsébet a kiegyezési törvény elfogadtatását kísérő március végéig tartó képviselőházi vita kezdetén a megvalósulást illetően aggályainak adott hangot március 21-én kelt levelében (a továbbra is Budán tartózkodó) Ferenc Józsefnek:

„Nagyon félek, a politikai horizont megint olyan borús, hogy a legrosszabbtól tartok. Ha tévednék, kérlek, nyugtass meg; én csak az újságokból tájékozódom, melyeket nem nagy élvezet olvasni…” 

A magyar belpolitikai helyzet végül a vártnál kedvezőbben alakult. Sikerült döntésre jutni számos nagy körültekintést igénylő kérdésben: a közösügyi javaslat március 30-ai (képviselőházi) elfogadását követően kezdődött meg törvényformába történő átszövegezése, valamint az antecoronationalis (ún. koronázás előtti) törvényjavaslatok előkészítése az 1848-as törvények módosítására. Az uralkodó több, mint háromheti magyarországi tartózkodást követően – a cseh, morva és krajnai tartomány-gyűlések aznapi megnyitása miatt – április 6-án reggel tért vissza Bécsbe.  Ezúttal Ferenc József a rendes postavonatot vette igénybe utazásához. A zökkenőmentesség és zavartalanság biztosítására a Főszárnysegédi Hivatal az alábbi utasítást továbbította Wenckheim Béla belügyminiszternek:

„… az elindulásnál úgy az utazás közben is minden tisztelgést határozottan mellőztetni kell…”

Erzsébet Emil Rabending felvételén. (Wikipedia)

Megérkezés Pest-Budára

Az uralkodópár – a koronázást megelőző előkészületek idején – 1867. május 8-tól ismét Magyarországon tartózkodott. Megérkezésükkor Ferenc József az ünnepélyes üdvözlésük elhagyását kérte, ami – az udvari előírások vonatkozó rendelkezéseit követve – mindössze az ünnepi köszöntések elmaradását jelentette.

„Ő Felségeik folyó hó 8án délutáni 3 és 4 óra közt érkezendnek vasúton Pestre, s minden hivatalos fogadtatást mellőzni kivánnak. Miről Nagyságodat oly megjegyzéssel értesitem, hogy mind e mellett Ő Felségeik megérkezésekor a pesti indóháznál személyesen megjelenni sziveskedjék. Üdvözlő beszéd ez alkalommal nem fog tartatni”

– tájékoztatta Wenckheim Béla belügyminiszter 1867. május 5-én kelt leiratában Paulovich Lászlót, Buda főpolgármesterét.

„Néhány óra mulva tartja bevonulását a király és királyné. Az alkotmányos király, ki azért jön a fővárosba, hogy azon országyülési tárgyalásokat, melyeknek végeredménye a koronázás kell hogy legyen, megnyissa, a királynéval, ki a mióta sorsa a trónhoz füzte, a magyar nemzet jó szelleme volt, gondos szeretettel csüggött a nemzeten s a béke általános nemzeti felvirágzás magvait hinté Bécs és Pest között.”

– összegezte az uralkodói látogatás főbb célkitűzéseit a Családi Kör 1867. május 12-i száma, előrevetítve az Erzsébet későbbi kultuszában is kiemelt szerepet kapó motívumokat a lassan átlényegülő hódolati retorikából.

A bevonulást illetően az uralkodói egyszerűségre vonatkozó kérése csak részlegesen valósult meg, ugyanis gondos előkészületek előzték meg érkezésüket:

„Ma délután 4 ½ órakor érkeztek meg ő Felségeik, a király és királyné f városunkba.  Már 3 órakor  hullámzott a nép, az utczakon, s azon szerencsés körülmény hogy az utolsó években többször volt alkalma fővárosunknak ily ünnepet ülnie, a megszokás,  mely az ily ünnepeknek legnagyobb ellensége szokott lenni, éjen nem volt képes a mai napnak ünnepélyességén csorbát ejteni […]. A legbensöbb ragaszkodás, szeretet, emelkedett odaadásával a rajongás ily nemével üdvözölte lelkesülni tudó közönségünk a felséges királyi part.  Lelkes éljenek,  kendő lobogtatás,  virág-eső  kisérte az öt  udvari kocsiból  álló  menetet mindvégig. A pályaudvaron főrangú hölgyek nagy száma fogadta ő Felségét a királynét, ki violaszin ruhában, fejen egyszerű fekete kalpaggal jelent meg.   A valóban viharszerű üdvözlégy, mely a felséges párt a vaskoraiból történt kiléptekor fogadta, hirdetni látszott azon szent meggyőzödését, hogy a király s királyné jötte ma egy az áldás bevonulásával. A miniszterek, förendüek, képviselők, a helyhatóságok stb. a pályafön fogadták ö felségeiket, s azután kocsira ülvén csatlakoztak a menethez, mely lassan, léptetve hajtott fel a várba…”

– tudósított az uralkodópár fogadtatásáról a Pesti Napló május 9-én megjelent számában.

“I. Ferencz József megkoronáztatása 1867 junius 8-án. A koronázási [vacsora] a budai királyi palotában.” (Vasárnapi Újság, 1892./dka.oszk.hu)

Látogatás Gödöllőn

Erzsébet az országlás ideje alatt ismét az 1866 nyarán is használt szobákat foglalta el a budai palotában, amelyek átalakítását, illetve tatarozását az ezt közvetlenül megelőző, 1866 január-március közötti látogatást követően személyes igényeinek figyelembe vételével kezdték megvalósítani. A koronázási előkészületek sorában a nyilvánosság felé hivatalosan közvetített véleménnyel szemben a palota akkori állapotában nem felelt meg sem méretében, sem felszereltségében az uralkodói lakhelyektől elvárt reprezentatív szerepkörnek. A magyar lapok ennek ellenére elragadtatással szólnak a megvalósult munkálatokról.  A meghívottak, illetve kíséretük többsége azonban panasszal élt a budai rezidencián uralkodó méltatlan körülményekről, ahogyan arról a Ferenc József márciusi látogatását megőrökítő Franz Folliot von Crenneville főhadsegéd is beszámolt Bécsben maradó feleségének:

„… az itteni miniszter urakat, akiknek nemtörödőmsége a szakismeretek terén döbbenetes. A palota teljesen ki van hűlve, az udvar ellátásával kapcsolatos takarékossági intézkedések visszatetszést keltenek (…) A császár sapkában ül az íróasztalánál, mert fázik, és az öltözőszobáját nem tudja befűttetni, mert egy repedés keletkezett a faburkolaton, és attól tartanak, hogy tűz üt ki.”

Ferenc József és Erzsébet május 13-án Gödöllőre látogatottak a felújítás alatt álló kastély megtekintésére.  A magyar kormány 1867 tavaszán vásárolta meg – uralkodói pihenőrezidenciának szánva – a korábbi tulajdonosától, egy belga bankháztól a gödöllői birtokot.  A fővároshoz való közelsége mellett, a választásba belejátsz(hat)ott az a tény is, hogy Erzsébet 1866-os nyári magyarországi tartózkodása idején a kastélyt megvételre ajánlották számára.  Az adásvételi szerződés megkötésében a pénzügyminiszter, Lónyay Menyhért játszott kiemelt szerepet.  1867. március 22-i tulajdonváltást követően gyorsított eljárással – három nappal később – a Szent Korona nevére telekkönyvezték a gödöllői uradalmat. Az uralkodópár május közepi látogatásáról Erzsébet Rudolfnak írt május 15-ei sorai is tudósítottak:

„Szeretett Rudolfom! Igen örültem kedves levelednek, melyet ma reggel vettem. tegnap oly körülményesen irtam Gizelának, hogy alig marad miről újságolhatnék ma. A bevonulásnál Banderium volt; a Kochmeister Villában még nem voltunk. Eddig nem is lett volna időnk. Két délután lóversény volt, és tegnapelőtt Gödöllőn kocsiztunk. Igen meleg volt a kertben sétálni, tehát nem irhatom le jól, de úgy látszik hogy eléggé terjedelmes, nagy erdőkkel körülvéve; a föld nagyon puha és homokos. Másfél óra alatt kocsiztunk oda. A tegnapi lóversénynél ismét igen jól mulattam; kivált a parasztembereknek futatása nagyon mulatságos volt. Szép jó lovaik vannak, és mindnyájan csak szőren lovagolnak.  Az Eszterházy-dijat egy Kladrubi ló, az én Sévigném testvére nyerte, minek a Papa igen örült.  Két nap óta oly szélvész uralkodik, hogy Pestet alig lehet látni a sok portól. A várkert most gyönyörű szép; minden orgonafa virágban áll, valamint a gesztenyefák és akáczfák is, úgy hogy a jó szag még a szobákba is hat. Ugyan azon lakásom van mint tavaly;  óly jól érezném magamat itt, csak ti hiányoztok nekem. […] A koronázás napja még nincsen elhatározva.”  

Ezúttal a szükségesnek vélt reprezentációs kötelezettségekből – a Ferenc József időszakos távollétei idején is a testvérvárosokban maradó – Erzsébet ugyancsak jelentékeny részt vállalt – 1866-os pest-budai jelenléteihez hasonlóan. Igyekezett valamelyest növelni a dinasztia még mindig rendkívül csekély népszerűségét. Az uralkodó korábbi magyar politikájának következményeként megőrződött negatív megítéléséről, valamint a személyét kísérő ellentmondásos nézetekről, kormány- és császárellenes hangulatról, illetve Erzsébet ezt enyhíteni szándékozó, békülést megcélzó gesztusairól az Andrássy családnál szolgáló angol nevelőnő, Mary Elisabeth Stevens megfigyelései is tájékoztatnak:

„Úgy hallom a királyi család még mindig népszerűtlen a pestiek körében, akik haraggal gondolnak a koronázásra. Azt mondják az emberek, hogy nem volna szabad megkoronázni azt, aki mást sem tett a magyaroknak, csak rosszat, és sohasem volt igazságos velük szemben, és most sem tesz mást, csak megpróbál port hinteni a szemükbe. A császárné rendszeresen kilovagol és kikocsizik, igyekszik népszerűségre szert tenni, de a városban érzékelhető a szeretet hiánya.”

A fentiek szolgálatában, az uralkodópár „kettesben” is rendszeresen megjelent az alattvalók előtt, próbálva korrigálni népszerűtlenségükön:

„Császár és Császárné Ö Felségeik tegnap, szerdán estve 7 óra tájban ismét megjelenésökkel szerencséltették a pesti városligetet, hol hosszas sétalovaglást tettek, a mindenrendü sétáló nép a részvét feltűnő jeleivel fogadá. A Felséges pár egymás mellett lovagolt, minden nagyobb kiséret nélkül”

– számolt be a Budapesti Közlöny 1867. május 16-i számában.

Erzsébet ebben a periódusban már egy-egy hosszabb magyarországi tartózkodása idejére saját lovait is magával hozatta Bécsből.  Lovassport iránti szenvedélyéről, napjai állandó részeként megvalósított edzéseiről a lapok beszámolói mellett szintén Mary Elisabeth Stevens testvérének írt május eleji leveléből is képet alkothatunk:

„Amit nagyon szeretek nézni, az, ahogyan meglovagolják és »betörik« a lovakat. Van itt nem is tudom, hány csodaszép állat, mind a császáré, és mindennap csaknem reggeltől estig itt járatják őket a házunk [a Sándor-palota] előtt. A császárné merész és ügyes lovas, és nagyon szeret is lovagolni. A napokban meghívta a grófnét [Andrássy Gyula feleségét, Kendeffy Katinkát], hogy lovagoljanak ki együtt, de sajnos a grófné beteg volt, és el kellett hárítania a megtiszteltetést.”

A házasfelek kapcsolatában is kiemelt jelentőséggel bírt 1867 tavasza, ahogyan arra Erzsébet férjének írt, bensőségességet sugalló sorai is utalnak – május 18-i elutazását követően:

„Még ma is olyan szomorú vagyok, nélküled végtelenül üres itt minden. Minden percben azt hiszem, hogy bejössz hozzám, vagy én sietek hozzád. Nagyon remélem azonban, hogy hamarosan visszatérsz…”

A közhangulat alakulását tekintve Erzsébet esetében már a Pest-Budára érkezése során is pozitívabb fogadtatásban részesült házastársánál, míg a megosztottság kettejük értékelésében később is nyomon követhető. Ez az országlás idején folyamatosan emelkedést mutatott. Erre egyébiránt értelemszerűen a korábbi magyarországi megjelenéseit jellemző kedvező tapasztalatokat összegezve udvari és egyéb körökben is számoltak.  Ezáltal a reprezentáció terén meghatározó szerepre predesztinálták az uralkodónét, ahogyan arra Eötvös József is utalt Falk Miksának küldött május 14-ei levelében:

„Magas tanítványa [Erzsébet] virágokkal fogadtatott, s napról napra nő a lelkesedés, mely irányában megnyilvánul.” 

Litográfia Ferenc József koronázási szertartásáról (Brown Digital Repository)

Ennek a koronázás előtt kiemelt fontossággal bíró befolyásolási szándéknak egyik legjelentősebb mozzanata a Cassandra levél május 26-i ismertté válását követően az emigrációból januárban hazatért Horváth Mihály fogadása uralkodónéi audiencia keretében.  E felejtést, együttérzést demonstráló gesztussal próbáltak feltehetően kellő ellensúlyt biztosítani az Udvar részéről, érzékelve a Kossuth-i nyilatkozatot követően a közhangulatban érezhetően beállt változást.  Ennek szolgálatában az eseményről szóló híradásokat (nyomatékkal) a sajtóban is közzétették, többször visszatérve és utalva rá. Emellett grafika formájában (Vinzenz Katzler litográfiája) is terjeszteni kezdték. E látogatás Erzsébet imázsépítésének, utóbb kultuszának egyik sikeres (máig közismert) mozzanatává vált. Eszerint a császárné Horváth Mihálynak az 1848-49-es eseményekről tartott előadását – gyermekei körében – sírva hallgatta.

A közhangulat befolyásolását szolgáló, Erzsébet által kötelezően teljesített vizitek során az őt kísérő kultuszminiszterrel, Eötvös Józseffel is szorosabb kapcsolatba került, aki a (szak)felügyelete alá tartozó intézetekben Erzsébet hivatalos kíséretének egyik (prominens) tagjaként jelenhetett meg az uralkodóné társaságában.  Erzsébet elsősorban a tradícióknak megfelelően női mecenatúra körébe sorolandó intézménytípusokat – iskolákat, kisdedóvókat, árvaházakat stb.– keresett fel.

E szolgálattétel és személyes jelenlét során az uralkodóné nemcsak a felkeresettekre és esetenként a szélesebb tömegekre, illetve korábban kortársai számos tagjára, hanem magára Eötvösre is meghatározó benyomást gyakorolt, feltehetően Erzsébet (végtelenül kifinomultnak vélt) lelkülete, megjelenése, illetve érzékelhető érzékenysége következtében. Erről Eötvös maga is vallomást tett Falk Miksához írt május 28-i levelében:

„Hivatalom legkellemesebb kötelességnek tartom, hogy tisztelt tanítványát [Erzsébetet] időről időre egyes tanintézetekbe kísérem. Nem vagyok barátja a ceremóniáknak, és soha sem hittem volna, hogy ily funkciót kellemesnek tarthatom, de a császárné semmiben sem hasonlít hasonlóihoz […] Önnek nincs fogalma a lelkesedésről, mellyel főképp a nép alsó osztályai hozzá ragaszkodnak. Ha valamely tanintézetet meglátogatva kocsijához visszatér, mely körül azalatt nagy népcsoport alakult, a tömeg fanatikus akklamációval [éljenzéssel] fogadja nagyasszonyát, s én, kire minden, mi szívből jő mélyen hat, elfelejtem, hogy egész életen át az ellenzékhez tartoztam, s pár hónap múlva (…) valószínűleg ismét ahhoz fogok tartozni, és örülök a lojális érzések ezen kitörésén, mintha legalább udvarmester lennék. – Ön látja, az udvari levegő még a demokratikus lelkemre is megteszi hatását…”

Az uralkodóné is Eötvöshöz hasonlóan viszonyult e reprezentációs kötelezettségekhez, amely ez alkalommal sem jelentett kivételt. Erzsébet az őt kísérő miniszter személyét nagyra becsülte, mindazonáltal a helyzet súlyossága által nyert valódi értelmet jelenléte, a nemesebb és magasabb célok szolgálatában. Az esetek döntő többségében a fenti tényezők rábírták Erzsébetet a számára terhes feladatok teljesítésére, ahogyan erről fiának, Rudolfnak írt május 23-i magyar nyelvű levelében is beszámol:

„A Papa neked elmondta, hogy miért nem válaszoltam mind eddig leveledre. Minden nap jártam most intézetekben, a mi épen nem mulatságos, de azért igen szükséges időtöltés volt.” 

Miközben az újságok továbbra is az elvárt elragadtatás hangján szóltak Erzsébet nyilvános szerepléséről, magánlevelei ezúttal is arról tudósítanak, hogy Pest-Budán is a körülmények kényszerének enged a rá háruló reprezentációs feladatok teljesítésével. Közszereplései magánjellegű tevékenységei részleges visszaszorulásával jártak, amit ez alkalommal is rendkívül nehezményezett. Erre anyjának, Ludovika hercegnőnek írt – június 5-én kelt – sorai is utalnak a koronázás előkészületeiről, immár a ceremónia pontos menetének ismeretében:

„Képzelem, milyen szörnyű gyötrelem lesz (…). Hajnaltól kezdve uszályos ruhában meg fejékesen járni, aztán szakadatlan fogadások, cerclek, s ráadásul ez a szörnyű hőség. Milyen kellemes lehet most Possiban.  A koronázást szombat reggel 7 órára tűzték ki. A szombatot megelőző meg a szombatot követő napokat fárasztó ceremóniák töltik ki. A legszörnyűbb lesz a bál meg a színház, mert még éjszaka sem hűl le a levegő…”

Következő cikkünkben a koronázás eseménysorának részletes bemutatására vállalkozunk.

Vér Eszter Virág

Források:

Budapesti Közlöny

Családi Kör

Pesti Napló

 

Drága Rudolf: Ferenc József és Sisi levelei fiukhoz. S. a. r.: BOROVI Dániel – VÉR Eszter Virág. Budapest, 2020.

Levelek az Andrássy-házból (1864–1869.). Egy angol nevelőnő levelei. S. a. r. CIEGER András. Budapest, 2007.

SZALAY Imre: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Budapest, 1911.

 

Ezt olvastad?

Gazdag tudományos programkínálatból tallózhatnak az érdeklődők ezen a héten is. Ajánlónkban ezúttal is helyet kapott több könyvbemutató, konferencia és előadás,