Lenin és az októberi államcsíny

Alig találunk a történelemben olyan eseményt, melyet a későbbi politikai rendszerek ne torzítottak volna el annyira, mint az 1917-es oroszországi forradalmak történetét. A lezajlott eseményekből a kommunista állam dicsőséges eredetmítoszt alakított ki, és több mint hetven évet kellett várni arra, hogy a megnyíló archívumok alapján tiszta képet kaphassunk a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomról”. A Magyarországon sokáig csak „NOSZF”-ként rövidített, a történelemórákon nagy hangsúllyal tanított eseménysorról ugyanis az 1990-es évek közepére kiderült, hogy szinte semmi sem úgy zajlott le vele kapcsolatban, mint ahogy az a szocialista történeti kánonban meg volt határozva.

Nem volt sem „nagy”, sem „októberi”. A Gergely-, tehát általunk is használt naptár szerint november 7-én, míg az akkor még Oroszországban használatban lévő Julián-naptár szerint október 25-én lezajló hatalomváltással kapcsolatban az is vitákat szül, hogy egyáltalán „forradalomról”, mi több „szocialista” forradalomról beszélhetünk-e vele kapcsolatban.

A forradalom kifejezésnek sok, alapvonalaiban megegyező meghatározása van. Az 1789-es francia forradalom tekinthető az első modern értelemben vett forradalomnak. A kezdetben spontán szerveződő, a forradalom helyett „nemzeti megújhodásnak” nevezett események a monarchia eltörlésével zűrzavarba torkolltak, melyben egyes, frissen politikai szerepelővé váló egyének alkalmasnak látták az időt a felvilágosodás eszméinek gyakorlati megvalósítására. Ennek köszönhetően a forradalmakat a radikális változás igényével azonosítjuk, mely célja egy teljesen új világ megteremtése új társadalommal, új embertípussal és a múlt, azaz a fennálló állapot intézményeinek eltörlésével. Mindezek élén a radikális értelmiségiek, a nagybetűs forradalmárok, akik a 19. századtól kezdve hivatásszerűen tanulmányozták a múlt forradalmainak okait, és akik sokszor egy életet vártak arra, hogy a felfordulásban színre lépve a saját elképzeléseik szerint alakíthassák az eseményeket. Nem volt ez másképp a bolsevikok vezérével, Vlagyimir Ilijics Leninnel sem.

Lenin élete legalább annyira visszás volt, mint az általa vezetett „forradalomé”. Egyes életrajzírói anyai ágon zsidó származását emelik ki, míg mások igyekeztek jellemét és lelkivilágát megérteni, leírni, megint mások pedig legendákat szőttek halála köré. A téma egyik legelismertebb (bár legalább annyira kritizált) szerzője, Richard Pipes szerint a Lenin nyomán létrejövő politikai rendszer maga Lenin személyiségéből fakadt: önkényes, tekintélyelvű jellem tette lehetővé egy totalitárius rendszer kialakulását, amelyben az ellenvélemény megfogalmazására senki számára – így a legközelebbi elvtársaknak –  sem volt lehetőség.

Lenin (eredeti nevén Vlagyimir Iljics Uljanov) 1870. április 22-én, a Volga folyó partján fekvő Szimbirszkben (ma Uljanovszk), egy tisztviselő család második gyermekeként látta meg a napvilágot. Jó képességei és magas intelligenciája miatt tanulmányi eredményeivel hamar kitűnt társai közül. Közöttük található a fiatal Kerenszkíj is, akinek apja annak a gimnáziumnak volt igazgatója, ahol többek között Lenin is tanult. Az 1880-as évek közepétől családi tragédiák hatására tehetségét a világ megváltoztatásának rendelte alá. Miután apja agyvérzésben elhunyt, bátyját egy, a cár ellen tervezett sikertelen merényletben való részvétel miatt kivégezték. Maga Lenin is gyanúba keveredett, akit emiatt kitiltottak a Kazanyi Egyetemről, így tanulmányait magánúton kényszerült elvégezni. A sikeres ügyvédi vizsgát követően 1891-től engedélyt kapott a praktizálásra.

Az ügyvédi pályafutása azonban nem nyúlt hosszúra, miután 1895-ben baloldali szervezkedés vádjával Szibériába száműzték. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Nagyezsda Krupszkaját, miközben továbbra is rengeteg időt fordított a marxizmus tanulmányozásra. Ennek eredményeként fogalmazta meg saját elméleteit. 1900-tól kezdve Európában és Oroszországban utazgatott, és komoly erőfeszítéseket tett egy új típusú párt megalakítására, amely 1903-ban szakadást idézett elő az orosz szociáldemokrata párton belül. Lenin ekkorra kidolgozott tézise szerint, a marxi elképzeléssel ellentétben a munkásosztály híján van az osztályöntudatnak, ezért szükség van egy, a munkásmozgalmat vezető értelmiségi élcsapatra, amely „felnyitja szemüket” és irányítja harcukat a kizsákmányoló osztályokkal szemben. Ennek értelmében a szocializmusba való átmenet sokkal agresszívabb módon, a munkásosztályra támaszkodó egyeduralmat eredményező folyamatként menne végbe. Minden erőfeszítése ellenére elképzeléseit az európai szociáldemokraták körében nem sikerült elfogadtatnia.

Az első világháborúban is a marxi világforradalom kezdetét és kapitalizmus végét látta. Szerinte az értelmetlen imperialista háborúba belefáradt orosz hátországban kitörő lázadások megteremtik az alapját a forradalmi hatalomátvételnek és a proletárdiktatúra kiépítésének. Elképzeléseinek azonban a Nagy Háború első éveiben még kevés valóságalapja volt.  Oroszország a maga 5,4 milliós hadseregével a legnagyobb katonai erővel rendelkező hatalomként lépett be az első világháborúba. Ez több katonát jelentett, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország hadereje együttvéve, noha ez mégsem jelentettek garanciát a háborús sikerre. Hadereje technikailag és szervezetileg is a leggyengébbnek bizonyult, sőt a toborzás lebonyolítása és a megfelelő utánpótlás biztosítása is komoly gondot okozott az ország óriási kiterjedéséből adódóan. A harcok során körülbelül 1,3 millió orosz katona vesztette életét – amely a többi hadviselőország veszteségéhez képest nem volt kimagasló – ugyanakkor 3,9 millió katona, azaz a teljes haderő közel fele hadifogságba esett.

A katonai összeomlás következtében a hátországban úrrá lett a kilátástalanság érzése, és mindez csakhamar felforduláshoz vezetett. Az 1917 februárjában kitörő forradalom ugyan egyes esetekben előállt a legégetőbb problémákat orvosló javaslatokkal (a háború befejezése, alkotmány, földosztás), ezeket viszont a gyakorlatban nem tudta megvalósítani, amivel még jobban elmélyítette az anarchiát. A bolsevik hatalomátvételt mégsem szabad csupán a világháború és az Ideiglenes Kormány tevékenységének következményeiként tekintenünk.

Az egyik legalapvetőbb problémát maga az elmaradott állam- és közigazgatási rendszer jelentette. A cár 1905-ig korlátlan egyeduralommal rendelkezett, a hivatalnokok és maga az ortodox egyház is köteles volt felesküdni uralkodójára, és bűncselekménynek számított, ha alattvalói körében bárki is megkérdőjelezte döntéseit. Ennek megfelelően az Isten által kiválasztott uralkodó és miniszterei az abszolutizmus keretei között irányították az országot. Míg a többi országban fokozatosan a népszuverenitás elve vált elfogadottá, addig az abszolutizmus mint kormányzati forma Oroszországban túlélte a 19. századot. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy a hatalmas ország számára a 20. század hajnalán hatékony állam- és gazdaságszervezeti megoldásokat kínáljon.

 

II. Miklós cár és felesége Alekszandra Fjodorovna hagyományos orosz öltözetben egy 1903-as kosztümös bál alkalmával

(Forrás: wikipedia.org)

Maga az uralkodó, II. Miklós személye ezt tovább tetézte. Közvetlen környezetében gyenge akaratú ember hírében állt, aki csupán kötelességtudatból kormányzott, ugyanakkor semmi örömét sem lelte abban. Határozottabb karakternek bizonyult autokrata jellemvonásokkal rendelkező felesége, Alekszandra Fjodorovna, aki azonban a háború kitörését követően német származása és hírhedt kegyeltje, Raszputyin miatt az arisztokrácia valamennyi részének ellenszenvével kénytelen lett szembenézni.

A fennálló állapothoz való merev ragaszkodás egyik indoka az volt, hogy az óriási méretű, több mint száz nemzetiség által tarkított birodalmat csak egy keménykezű autokrata volt képes egyben tartani. Az uralkodó félt attól, hogyha a létrejövő parlamenti intézmények élére liberális és szocialista politikusok kerülnének, azok a monarchia megszüntetésén fáradoznának. A 19. század haladó eszméinek terjedését azonban nem tudták útját állni a cári Oroszországban sem, bár a legradikálisabb nézetek képviselőit a cári titkosrendőrség, az Ohrana igyekezett kiiktatni. Az egész országot behálózó ügynökszervezetük az emigrációban élők és száműzöttek körében is jelen volt.

Az 1881-es merényletet követően egyértelművé vált, hogy a radikális erőszak alkalmazását nem hajlandó minden forradalmi irányzat magáévá tenni. Lenin és köre a világforradalom elérésének és fenntartásának céljából szükségesnek tartotta a terror alkalmazását. A velük szembe helyezkedő szociáldemokraták viszont egy kétlépcsős forradalmat képzeltek el, mely során első körben hajlandók lettek volna a „burzsoáziával” ideiglenesen szövetséget kötni. Elképzelésük szerint az öntudatra ébredő munkásosztály vezetésével megvalósítható lett volna a szocializmus forradalmi erőszak alkalmazása nélkül is. Leninék radikálisabb álláspontja alul maradt az Oroszországi Szociáldemokrata Párt 1903-as második kongresszusán. A későbbiekben külön pártot alapítottak, és magukra mint a többségre (innen ered a bolsevik kifejezés) hivatkoztak, annak ellenére, hogy a Jurij Martov vezette mérsékeltebb mensevik (kisebbség) szárny 1917-ig lényegesen több tagot foglalt magába.

A 20. század elejére a legmeghatározóbb politikai tömörüléssé azonban a szociálforradalmár eszer mozgalom vált. Ez a főként kispolgárok által vezetett csoportosulás, a narodnyik hagyományokat követve nem vetette el a terror lehetőségét sem. A munkásokat és az orosz társadalom döntő részét kitevő parasztságot együttesen tekintette forradalmi bázisnak. Ennek, valamint szélsőséges módszerek iránti nyitottságának köszönhetően jelentős támogatást élvezett a parasztok körében. A bolsevikok ellenben csak az orosz lakosság 17%-át kitevő munkásságra tekintettek potenciális forradalmárként. Társadalmi támogatottságuk hiányát igyekeztek egy hatékony, precízen összehangolt központi pártszervezettel ellensúlyozni, amellyel egyetlen másik baloldali párt sem rendelkezett.

A háború sújtotta Oroszország lakosainak sérelmei 1916-ra szinte bármely pillanatban politikai követelésekkel kiegészülve törhettek felszínre. A hadsereg kevés sikert könyvelhetett el, s bár az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege számára komoly veszteségéket okoztak, német segítséggel mégis sikerült az orosz csapatokat visszaszorítani. II. Miklós 1915 nyarán azzal igyekezett javítani a helyzetet, hogy a fegyveres erők parancsnokává nevezte ki magát. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy innentől kezdve a katonai kudarcok felelőssége egy személyben őt terhelte a nép szemében. Ráadásul ettől fogva főként a fronton tartózkodott, aminek köszönhetően a központi politikára felesége, és rajta keresztül a „paraszt kuruzsló” Raszputyin bírt döntő befolyással.

Ezen okokból kifolyólag 1916 végétől a politikai döntéshozatalban is lázadó hangulat lett úrrá. A konzervatív monarchisták a cárizmus reformját és Raszputyin eltávolítását, míg a többi irányzat az alkotmányos rendszer teljes reformját követelte. Az orosz viszonylatban is rendkívül hidegnek számító 1916/1917-es tél végén, február 23-án a nemzetközi nőnapon asszonyok tömegei vonultak Petrográd[1] utcáira élelemet követelve. A rendfenntartására kivezényelt kozák csapatok szimpatizáltak a tüntetőkkel, akikhez másnap közel kétszázezer sztrájkoló munkás is csatlakozott. Ennek hatására a szocialista pártok már február 25-én tárgyalásokba kezdtek egy forradalmi munkástanács (szovjet) megalakításáról. Az 1905-ös forradalom példáját követve II. Miklós a rend helyreállítása érdekében erővel lépett ismét fel a tömeggel szemben. A február 26-án lezajló sortűzben negyven ember vesztette életét, aminek köszönhetően a közel százhatvanezer fős petrográdi helyőrség is fellázadt és csatlakozott az egyesült munkástanácsokhoz. A fúzió eredményeként megalakult a Petrográdi Szovjet, mely a következő hónapokban meghatározó hatalmi tényezővé vált.

A városra kiterjedő fennhatóságukat sikerült még jobban kiszélesíteniük, s a távolabbi vidékekről is fogadtak küldötteket, amelynek eredményeként megalakult a Munkás- és Katonaküldöttek Összoroszországi Szovjetje. A több száz főre duzzadt tanács az éjszakába nyúló tárgyalások során nem tudott gyors és hatékony döntéseket hozni, így egy felette álló végrehajtó bizottságot alakítottak ki. Ebben valamennyi szocialista párt egyenlő arányban képviseltette magát, így a bolsevikok is, akik ekkor még a társadalom csupán elenyésző részének támogatásával bírtak.

A Munkás- és Katonaküldöttek Összoroszországi Szovjetje (Forrás: wikipedia.org)

Időközben, február 28-án felállat az Ideiglenes Kormány, miután Miklós feloszlatta a törvényhozás hagyományos testületét, a Dumát. A kormány elnöke a haladó liberális nézeteket valló Lvov herceg lett, miután március 2-án Miklós cárt, majd másnap a helyére kinevezett testvérét, Mihály herceget is lemondatták. Az új végrehajtó hatalmat megtestesítő tizenkét politikusból ekkor még tíz liberális és két szocialista volt. Ez utóbbi közé tartozott maga Kerenszkij is, aki ezen felül a Szovjetben is jelen volt.

Az Ideiglenes Kormány mind a nagyhatalmak, mind a lakosság túlnyomó részének támogatását élvezte. Az igazán életbevágó kérdések megoldása helyett azonban a szabadságjogok kiterjesztésén munkálkodott, így nem sikerült sem a háborút befejeznie (de eredményesen folytatnia sem), sem az alkotmányozó nemzetgyűlést összehívnia, sem pedig végrehajtani a földosztást. Az addig működő közigazgatási rendszert szinte teljesen eltörölte a kormány, a helyére viszont nem szervezett újat, aminek következtében a zűrzavar fokozódott.

A forradalom kitörésének híre egy héttel később, Zürichi otthonában érte Lenint, aki a kezdetektől arra utasította pártját, hogy ne közeledjenek szövetségkötés szándékával senkihez sem a Szovjeten belül. Oroszországban tartózkodó elvtársaiban, Sztálinban, Zinovjevben és Kamenyevben ugyanis meg lett volna erre a hajlandóság. (Lenin ezt élete végéig felhánytorgatta előttük.) A pártszakadás óta a teljes hatalmat a bolsevikoknak kívánta megszerezni Lenin, amelyre a tavaszi események és a tovább romló állapotok lehetőséget kínáltak. Miután német segítséggel, 1917 április 16-án, tizenkét év száműzetés után sikerült visszatérnie Oroszországba, közzé tette „áprilisi tézisek” néven elhíresült programját, melyben azontúl, hogy az Ideiglenes Kormánnyal ellentétben megoldást javasolt a legégetőbb problémákra, követelte a kormány feloszlatását és a Szovjet abszolút hatalommal való felruházását. Az 1917-es februári forradalmat követően nézeteit kiegészítette a permanens világforradalom eszményével is, amely alapján a kapitalizmust megdöntő forradalom kiindulópontja nem Nagy-Britannia, hanem Oroszország lesz. Az általa megjövendölt orosz munkás- és parasztfelkelésekből forradalmi hullámot indítanak el, és tovább terjednek Nyugat-Európába is.

A németek számára Lenin személye kapóra jött, hiszen amíg az Ideiglenes Kormány a háború folytatása, addig a radikális forradalmár a háború befejezése mellett érvelt. Oroszország kiiktatásával a keleti front teljesen német haderejét át lehetett volna irányítani a nyugati frontra. Bár pontos számadatok a mai napig nem ismertek, de egyes kutatások szerint a németek közel ötven millió márkával támogatták a bolsevikokat.

Alexandr Kerenszkij 1938-ban (Forrás: wikipedia.org)

Április végén a kormányválság megoldása érdelében koalíciós kormány létrehozására tettek kísérletet. Az egyezség értelmében a szocialista pártok a minisztertanács felére, vagyis hat miniszter személyére tehettek javaslatot. A bolsevikok az együttműködés e lehetőségét is elutasították. Kerenszkij hadügyminiszterré lépett elő, és vezetése alatt döntés született a háború folytatásáról. A június közepén meginduló offenzíva szinte azonnal kudarcba fulladt, ami jelentős tömegeket fordított el az Ideiglenes Kormánytól. Miután július elején a bolsevikok egyik fő támaszát adó petrográdi géppuskás ezredet is a frontra kívánták vezényelni, sikertelen hatalomátvételi kísérletre került sor. Mindez azt mutatta, hogy a bolsevikok továbbra sem rendelkeztek elegendő tömegtámogatással, sőt az orosz sajtó cikkezni kezdett Lenin német kapcsolatairól.

A sikertelen akció után Lenin kalandos körülmények között, álruhában Finnországba menekült, miközben Lvov herceg átadta a miniszterelnöki pozíciót Kerenszkijnek, aki viszont jobban tartott egy jobboldali, konzervatív monarchista puccstól, mintsem a még mindig kisebbségnek számító bolsevikoktól. Az ellenforradalomtól való félelem közvetve mégis a bolsevikok kezére játszott, hiszen a cári rendszer visszaállításának rémképével szemben a bolsevikok szalonképesebbnek tűntek, nézeteik ellenére is. A frakción belül a hatalom megragadását illetően ekkor két javaslat volt napirenden. A mérsékeltebb Zinovjev és Kamenyev által képviselt álláspont szerint a hatalomátvétellel és az egyeduralom megvalósításával meg kell várni a népi felhatalmazást, amely szűkebb értelemben a II. Szovjetkongresszus, tágabb értelemben pedig egy alkotmányozó nemzetgyűlést összeülését jelentette volna. A menekülésben lévő Lenin velük ellentétben továbbra is a fegyveres hatalomátvételt szorgalmazta, hogy maguk a bolsevikok hívassák össze az alkotmányozó nemzetgyűlés. Ezt tartotta Lenin ugyanis az egyetlen járható útnak a gyűlés összetételének és irányvonalának befolyásolására.

Lenin elképzelésével összhangban, felállították a puccs lebonyolításért felelős Forradalmi Katonai Bizottságot, amely október 21-22-én átvette a petrográdi helyőrség irányítását. A fegyveres alakulatok támogatásával megerősödő szovjetek az egykori nemesleány-képző intézetben, a Néva partján álló Szmolnijban rendezték be főhadiszállásukat. Október 24-éről 25-re virradó éjjelen az innen koordinált akció keretében a tisztiiskolás növendékek elfoglalták a város kulcsfontosságú pontjait (pályaudvarok, távírdák, posták, bankok, hidak stb.), közöttük utolsóként az Ideiglenes Kormány székhelyének otthont adó Téli Palotát. A miniszteri kabinetet tagjait letartóztatták, azonban a kormányt vezető Kerenszkijnek sikerült a frontra menekülnie.

A Szmolníj Intézet napjainkban (Forrás: wikipedia.org)

Szergej Eisenstein 1927-ben készült ismert filmjében, az Októberben a Téli Palota ostromát statiszták tömegeivel forgatták le, ezzel is megteremtve a „forradalom” egyik mítoszát, amely a bolsevik hatalomátvétel társadalmi támogatottságát volt hivatott utólag reprezentálni. A valóságban, 1917 novemberében csupán néhány tucat katona tört be az épület oldalkapuin, s a puccs során keletkező kár alig volt több pár betört ablaknál, amelyeket a közeli Péter-Pál erődből leadott pontatlan lövések okozhattak. (A legkomolyabb kárnak a borospince szinte teljes tartalmának megsemmisülését tekinthetjük.)

Az ostrom állítólagos kezdetét jelző, az Auróra cirkáló által leadott lövésekkel kapcsolatban kiderült, hogy lőszerhiányában csupán egy jelzés értékű díszlövés dörrent el az államcsíny napján, ennél fogva a hadihajó szerepe szintén a bolsevik mítosz egy terméke volt. Az októberi szocialista forradalom elnevezéshez hozzákapcsolt „nagy” jelző sokkal inkább annak a törekvésnek tudható be, amellyel a bolsevikok jelképes párhuzamot kívántak teremteni a „nagy francia forradalommal”, a jakobinus köztársaságra jellemző hatalomtechnikai eszközön kívül azonban Leninék november 7-je egyáltalán nem volt forradalom, és kiváltképp nem nagy forradalom. (A politikatudomány definíciója szerint a „nagy forradalom” alatt olyan gyökeres változást értünk, amely egyszerre okoz gyors, mélyreható változást a társadalom és a politikai intézmények szerkezetében.)

Az „ostrommal” szinte egy időben ült össze a szovjetkongresszus, amelyen a mensevik és eszer képviselők hevesen tiltakozásuknak adtak hangot az államcsínnyel kapcsolatban. A bolsevikok ekkor már többségbe kerültek (a küldöttek 58%-át tudhatták maguk mögött), így akaratuknak megfelelően a küldöttek megszavazták a hatalom átadását a Szovjetnek. Létrejött a Népbiztosok Tanácsa, amely az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásáig az Ideiglenes Kormány szerepét volt hivatott betölteni. Első intézkedéseik között döntöttek a háborút lezáró béketárgyalások azonnali megkezdéséről, valamint a földosztásról is, amelynek részleteit azonban szinte egy az egyben az eszerek programjából emelték át.

A november 12-én megkezdődő választások végül nem a bolsevikokat igazolták. December közepére az ország valamennyi körzetében több, mint 44 millió állampolgár adta le a szavazatát. A szavazatok 59%-át a jobb- és a baloldali eszerek, valamint a mérsékelt mensevikek kapták meg, míg a bolsevikoknak csak a szavazatok 24%-a jutott.[1] Az országos eredményekkel ellentétben, a fejlettebb iparvidékeken, az Urál-vidéken, Petrográdon és Moszkvában sikerült csak első helyen végeznie Leninéknek. A várakozásaikat alulmúló eredmények miatt a január 5-én – több hónapos késéssel megnyíló – alkotmányozó nemzetgyűlés munkáját addig szabotálták, amíg az aznap kénytelen volt feloszlatni magát. A gyűlés védelmére felvonuló tömeget a bolsevikok által irányított fegyveresek oszlatták fel. Ezzel megkezdődött a terror kiépítése, a bolsevikokkal szemben ellenállók üldözése és egy, a későbbiekben nagyhatalommá váló állam, a Szovjetunió megteremtése.

Azok a „stílusjegyek”, melyek a februári forradalmat forradalommá tették, szinte mind hiányoztak az őszi bolsevik hatalomátvételnél. November 7-én nem egy tömegeket spontán felvonultató, vagy azok széleskörű támogatását bíró forradalommal, hanem egy radikálisokat tömörítő, szűk csoport által hónapok óta tervezett, puccsban kiteljesedő összeesküvéssel találjuk szemben magunkat. Gyakorlatban Petrográd lakosai alig érzékeltek bármit is az eseményekből, a rubel árfolyama sem zuhant látványosan a tőzsdén, október 25-én pedig fennakadás nélkül zajlott tovább az élet. A kávéházak és az üzletek kinyitottak, s mindenki a megszokottak szerint végezte napi teendőit. Moszkvában a bolsevikok (ortodox naptár szerint) november 2-án vették át a hatalmat, de egyes távoli vidékeken az államcsíny még hosszú ideig nem érzékeltette hatását.

A „nagy októberi szocialista forradalom” mítoszát mi sem bizonyítja jobban, hogy a gyakorlatban három évig elhúzódó kegyetlen polgárháborúra volt ahhoz szükség, hogy a bolsevikok meg tudják alapozni hatalmukat és tömegbázisukat. Ebben a polgárháborúban több orosz állampolgár vesztette életét, mint a megelőző Nagy Háborúban. Az ország gazdasági mutatói soha nem látott mélységbe estek vissza, a konszolidációt pedig szintén csak erőszak alkalmazásával tudták megvalósítani. A mindennek a kiindulópontját jelentő 1917-es őszi események, ha lendítettek is egyet a történelem kerekén, az ígért világot nem hozták el, ugyanakkor megfosztották az orosz állampolgárokat a februári forradalom által célul kitűzött polgári alkotmányos átalakulástól, és sajnálatos előzményeiként szolgáltak a 20. század meghatározó eseményeinek világviszonylatban is.

Molnár Dávid

Felhasznált irodalom és hivatkozások:

Cavendish, Richard: The Bolshevik-Menshevik Split. History Today 11. évf. 53. sz. http://www.historytoday.com/richard-cavendish/bolshevik-menshevik-split (2017.10.31)

Goldstone, Jack: Revolution (very short introduction). Oxford University Press, 2014. 40-42.

Kun Miklós: Az orosz parlament tündöklése és bukása. Beszélő 5. évf. 49. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-orosz-parlament-tundoklese-es-bukasa  (2017.10.31)

Hahner Péter: Mi a forradalom? Rubicon 2017/10. 78-79

Pipes, Richard: Az orosz forradalom története. Európa, 1997. 149.

Pipes, Richard: Three „Whys” of the Russian Revolution. 1995. 3-42.

Service, Robert: Lenin. Egy forradalmár életrajza. Park, 2007. 10-22. ill. 66.

Trockíj, Lev Davidovics: Az elárult forradalom. Áramlat, 1990. 21-27. ill. 119.

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/100/hadseregek/ellenfelek.html (2017.10.31)

[1] További 17%-ot kaptak az Alkotmányos Demokrata Párt (más néven kadet) hívei és a tőlük jobbra álló pártok. A fennmaradó pár százalékon a nemzetiségi pártok osztoztak.

Ezt olvastad?

2017. november 29-én került sor arra a több tucatnyi érdeklődőt vonzó kerekasztal-beszélgetésre, amelyet az ELTE BTK HÖK Történeti Intézeti Képviselete szervezett
Támogasson minket